Városlőd története. / A lövöldi monostor birtokai. / Die Klostergüter.

 

Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén

A néma barátok megtelepedése és berendezkedése

Doktori értekezés

 

 Name der Immobilie            Form des Erwerbs              Vorheriger Eigentümer                   Datum des Erwerbs                                  Letzte Erwähnung  

Birtok neve	Megszerzés formája	Előző tulajdonos	Megszerzés időpontja	Utolsó említés
Ábrány001	adomány és vétel	Miketinci Pál deák	1516. III. 6. (DL 89062.)	adom. visszavon. 1520. III. 20. (DL 89141.)
Ajka002			1370. X. 3. e. (HO II. 123.)
	hatalmaskodás, jogtalan	Ajkai Lénárt és Benedek	1459. II. 26. (HOII. 348–350.)	visszaadták 1465. III. 14. (DL 66288.)
Ajkarendek003			1475. II. 23. e. (PRT VIII. 241.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI1913. 206.)
Alsó - Felső és Erdőlövöld004	adomány	I. Lajos király	1378. III. 17. (FEJÉR IX∕5. 239–244.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI1913. 206.)
Balatonszárszó	adomány	Podmaniczky Anna	1528. V. 13. e. (LUKINICH II. 407. sz.)
	adomány	I. Ferdinánd király	1528. V. 13. (LUKINICH II. 407. sz.)
Balatonudvari 005			1496. e. (VESZPRSZK 20.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI1913. 206.)
Bántfalva006	hatalmaskodás	Ajkai Lénárt és Benedek
	adomány
Barbacs, Sárkány, Kisfalud007	adomány	I. Lajos király	1378. III. 17. (FEJÉR IX∕5. 239–244.)	Zsigmond király elcseréli Karádra 1390. III. 10. (ZSOI. 1393. sz.)
Borsod008	elfoglalták	Gergely béli kormányzó, esztergomi kanonok, stb.	1452. VIII. 31. (PRT VIII. 222.)
Borszörcsök009			1531. e. (LUKINICH III. 92. sz.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERD1913. 206.)
Diósláp010			1427–1430 e. (DL 10748)
Endréd011	elfoglalás	Bakonybéli apátság	1402. V. 10. (ZSOII. 1631. sz.)
Etej012		Pál bakonybéli apát	1376. VII. 8. (PANNONHALMI OKL. I. 212. sz.)
Felsőajka013	adomány	Bornemissza János budai várnagy	1515. II. 6. (HO V. 415.)
Felsőtomaj	vétel és hagyaték	Miketinci Pál deák	1516. III. 6. (DL 89062.)	hagyaték visszavonása 1520. III. 20. (DL 89141.)
Gecse014			1488. (CSÁNKIIII. 231.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI 1913. 206.)
Hárskút			1388. V. 22. e. (HO IV. 167.)
Herend015			1361. X. 6. e. (VESZPREG.552.sz
Hölgykő	adomány	I. Lajos király	1378. III. 17. (FEJÉR IX∕5. 239–244.)
Jánosföldje	vétel és hagyaték	Miketinci Pál deák	1516. III. 6. (DL 89062.)	hagyaték visszavonása 1520. III. 20. (DL 89141.)
Kápolnáslád	vétel és hagyaték	Miketinci Pál deák	1516. III. 6. (DL 89062.)	hagyaték visszavonása 1520. III. 20. (DL 89141.)
Kisapáti016	zálog	Tolnai Máté pannonhalmi apát	1531. I. 21. (BUNYITAI III.6. sz.)
Kislövöld017	adomány		1378. III. 17. (FEJÉR IX∕5. 239–244.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI 1913. 206.)
Lesenceistvánd 018	zálog	Tolnai Máté pannonhalmi apát	1531. I. 21. (BUNYITAI III. 6. sz.)
Nagylövöld019			1369. VIII. 16. e. (PRT VIII. 104.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI 1913. 206.)
Nyúl020	adomány	I. Lajos király	1378. III. 17. (FEJÉR IX∕5. 239–244.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI 1913. 206.)
Óbuda ház	végrendelet	Miklós özvegye: Anna	1402. I. 2. (ZSOII∕1. 1387. sz.)
Pápa ház	vétel		1520. VII. 13. (HERMANN 2002. 1. sz.)	eladták Mészáros Benedeknek 1529. III. 1. (HERMANN 2002. 4. sz.)
Polány021	elfoglalás	Gergely béli kormányzó	1452. VIII. 31. (PRT VIII. 222.)
Tapolca022	adomány	I. Lajos király	1378. III. 17. (FEJÉR IX∕5. 239–244.)	bérb a vp-i püspöknek 1554. VIII. 24. (ERDÉLYI 1913. 206.)
Udvarnok023			1453. XII. 22. e. (PRT VIII. 223.)
Vanyola024			1488. e. (DL 28340.)
Vének025			1470. VIII. 30. e. (DL 70410.)
Karád026	csere	Zsigmond király	1390. III. 10. (ZSOI. 1393. sz.)
Karádi birtok027	csere	Zsigmond király	1390. III. 10. (ZSOI. 1393. sz.)
Csepely028	csere	Zsigmond király	1390. III. 10. (ZSOI. 1393. sz.)
Fejéregyháza 029			1390. III. 10. (ZSOI. 1393. sz.)
Telki030	csere	Zsigmond király	1390. III. 10. (ZSOI. 1393. sz.)
Zamárdi031	csere	Zsigmond király	1390. III. 10. (ZSOI. 1393. sz.)

₀₃₂

Városlőd története. / Mindennapi élet a Karthauzi monostorokban. / Das Alltagsleben in den Kartäuserklöstern.

 

    A hazai írott források alapján kapunk betekintést a karthauzi monostorok belső életébe. A kivételt csak az elbeszélő források jelentik. A szegényes forrásadottságokkal rendelkező vidék házainak mindennapjait a rend szigorú szabályzatának köszönhetően ismerhetjük meg. A Generális Káptalan nem csak központi fórum volt, ahol a perjelek megvitatták az egyes telepek fontosabb kérdéseit, hanem a rendeletek betartását is felügyelte a vizitátorokon keresztül. A vizitátorok gyakran más tartományokból érkeztek a házakba,_{001(Koppintás bal egér)} hogy ezzel is elkerüljék az esetleges visszaélést, de a provinciákon belül is hosszú utat kellett megtennie a perjeleknek, aminek jelentős anyagi terhe volt.

    Nem véletlen tehát, hogy a tehetősebb monostorok elöljáróit bízták meg ezzel a feladattal – bár a vizitátorok anyagi szükségleteihez minden háznak hozzá kellett járulnia az éves taxa megfizetésével. A rend minden egyes telepe köteles volt évi taxát, azaz rendi hozzájárulást fizetni, amit vagy személyesen adtak meg a káptalanon, vagy pedig a vizitátoroknak adtak át, akik a pénzt eljuttatták a központi monostorba. A hazai telepek esetében gyakran elengedték ezt az összeget, de a vizitátorok fáradalmait honorálniuk kellett.

   Bizonyos esetekben azt is megtudhatjuk, hogy az összeg egy részét 3 forintban szabták meg, amiből egyet a rend procuratorának fizettek, a középsőt egy meg nem nevezett monachusnak, a harmadikat pedig a vizitátorok egyikének.₀₀₂ Olyan utasítással is találkozhatunk, hogy a ház taxájának felét elengedték, de a rend ügyvédjének el kell küldeni a neki járó egy forintot a római kúriába.₀₀₃

   1448-ban a lechniciek nem fizették meg az évi rendi hozzájárulást, ezért a káptalan büntetésben részesítette őket: egészen addig, amíg ki nem egyenlítik tartozásukat. A szerzetesek nem fogyaszthatnak bort és sört.₀₀₄ 1400-ban viszont a Generális Káptalan a tárkányi szerzetesek szegénysége miatt visszaküldte a teljes taxát.₀₀₅ Hangsúlyozni kell, hogy a karthauzi remeteségekben élő szerzetesek viselt dolgairól annak köszönhetően vannak információink, hogy a néma barátok a rend központi monostorának szigorú felügyelet alatt tevékenykedtek.

   A szerzetesek napi rutinját a többi európai ház gyakorlatából rekonstruálhatjuk. A vizitátorok által feljegyzett szabályszegések nemcsak hazánkra voltak jellemzőek, azért maradt írásos nyomuk, mert az elöljárók eltéréseket tapasztaltak. Természetesen a Generális Káptalan célja nem a fegyelmi vétségek felnagyítása volt. A házak különböző adottságokkal rendelkező területeken jöttek létre, ezek politikai-hatalmi szerkezete sok esetben eltért a francia földön megszokott sémától, így a felmerülő problémákat úgy kellett megoldania a rendnek, hogy az egységes szabályok és központi irányítás működni tudjon, és ne legyen érezhető törés a monostorok között. A Karthauzi Aktákból tudjuk, hogy a rend Generális Káptalanja minden évben húsvét oktávja utáni negyedik vasárnap (Cantate) ült össze. Így volt egészen a nagy francia forradalomig, azóta csak minden második évben rendezik meg ezt a fontos eseményt.₀₀₆ A Generális Káptalan jegyzőkönyveinek feljegyzései általában lényegre törő, rövid híradások, olykor viszont akadnak olvasmányosabb adatok is.

   Abban az esetben olvashatunk részletes beszámolókat, ha a vizitátorok a regula megszegésére találnak bizonyítékot.₀₀₇ Ezek az esetek gyakran összefüggésbe hozhatók a szerzetesek nem épp megfelelő körülményeivel. A káptalan többször próbálta kisegíteni a szerzeteseket. 1389-ben például megengedte, hogy a nagy hidegre való tekintettel a lechnici karthauziak fűtött helyiségben étkezzenek.₀₀₈

   A vizitátorok a káptalannak továbbították a tapasztaltakat, az éves gyűlésen a jelenlévő perjelekkel együtt megvitatták a problémákat. 1384-ben a nagy távolság miatt a Felső- és Alsó-Alemann tartományok perjeleinek megengedték, hogy csak kétévente látogassanak el a Generális Káptalanra.₀₀₉ Próbálták úgy betartatni ezt az engedményt, hogy legalább egy perjel képviselje a királyságot, akivel később elküldték a többi ház részére is a káptalan határozatait.

   Érdekes módon ritkán találkozhatunk olyan feljegyzéssel, amely azt bizonyítaná, hogy az adott perjel személyesen részt vett a Generális Káptalan ülésein, vagy csak a vizitátorok észrevételei alapján vitatták meg a ház viselt dolgait. Lövöld esetében ismerünk olyan feljegyzést is, amely szerint a perjel exkuzálta magát a kötelező részvétel alól.₀₁₀ Gyakran azt sem tudjuk megállapítani, hogy a hazai monostorokat melyik perjel képviselte az éves ülésen.

   A hosszú utazásnak komoly költségei voltak, ami gondot jelenthetett a szegényebb házaknak. Jól példázza ezt a káptalan 1467. évi feljegyzése is: „Megerősítjük a múlt évben hozott rendelkezést egész Felső-Alemannia számára, hogy fizessék meg a Generális Káptalanra utazó perjel költségeit. És mivel úgy értesültünk, hogy némelyek még nem fizettek az előző években, nehogy ezek és mások a jövőben úgy tűnjenek, hogy a Generális Káptalan által hozott rendeleteket színleléssel megvetik, szigorúan elrendeljük, hogy a Generális Káptalan aktájának kézhez vételétől számított 4 hónapon belül mindenki fizessen. Különben az eddigi büntetésen felül, ami a bor megvonása volt, nem ülhetnek a kórusba, amíg csak nem fizetnek.“₀₁₁

   1494-ben a káptalan megrovásban részesítette a tartomány összes monostorát, mivel elhanyagolták a kapcsolatot az anyamonostorral. Nem küldték el az előző évi rendi hozzájárulás összegét azzal a kísérőlevéllel együtt, amelyben szimbolikusan kérik a következő évi befizetés alóli felmentést.₀₁₂ Mivel a magyar telepek nem tartoztak a gazdag létesítmények közé, így a hazai perjeleket nem nevezték ki a tartomány vizitátorainak. Az viszont előfordult, hogy egymás látogatásával voltak megbízva.₀₁₃

   Így történt 1393-ban is, amikor a Generális Káptalan megbízta a menedékszirti és a tárkányi perjeleket, hogy vizitálják a lövöldi és a lechnici monostorokat,₀₁₄ az országban a lövöldieket tartották a legtehetősebbnek. Ezért azzal a feladattal látták el a perjelt, hogy a káptalan ülésein képviselje a többi konventet is.₀₁₅ A vizitátorok munkájának köszönhetően ismerték egymást az egyes házak szerzetesei is, akik többször nem abban a monostorban élték le az életüket, ahol fogadalmukat letették.

   Az sem volt ritka, hogy távoli házak perjelévé választották valamelyik magyar szerzetest. A vizitátorok a Generális Káptalan tekintélyével jártak el, így az általuk hozott határozatokat a szerzeteseknek tiszteletben kellett tartaniuk. Sürgős esetekben, mikor nem volt idő bevárni a következő gyűlés rendeleteit, a generális perjel személyesen küldte ki megbízottjait, hogy a nevében vizsgálatot tartsanak. Erre találunk példát a hazai házak történetében is.

   Annak ellenére, hogy a szepességi monostorok első szerzetesei működő és jeles múltra visszatekintő nyugati rendházakból jöttek, a Magyar Királyság területén meg kellett teremteniük saját önálló gazdálkodásukat, vagy mint Szent Brúnó tartotta, először meg kellett szervezni a csendet – az első vizitátorok feladata volt, hogy a kialakult helyzetet az előírások szerint szabályozzák. Az első két karthauzi konvent kapcsolata a kezdeti időkben nem volt felhőtlen.

   A Menedékszirt és Lechnic között dúló önállósági harcokat csak tetézte, hogy a szepességi néma barátok életvitele eltért a francia földön megszokott magányos elmélkedéstől. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a konventek birtokai távol estek a klastromtól, valamint anyagi helyzetükből kifolyólag nem engedhették meg maguknak, hogy birtokaik igazgatásával másokat bízzanak meg. A rend szabályzata szerint a szerzetesek csak akkor hagyhatták volna el a monostor közvetlen környezetét, ha a Generális Káptalanra mentek, illetve egyéb, a konventtel kapcsolatos ügyben kellett intézkedniük. Menedékszirt lakói ebben a kérdésben sokkal szigorúbban jártak el, mivel a monostor helyéül szolgáló menedékhely eleve erős határral védett, zárt terület volt.

   A dunajeci konvent esetében a határok a kezdetektől tisztázatlanok voltak, sokkal nyíltabb és megközelíthetőbb terepen épült fel a barátok telepe. Ráadásul több soltészság is a tulajdonukat képezte, a sörfőzésről, valamint a lazacok értékesítéséről is a szerzetesek gondoskodtak.₀₁₆ A karthauziak „szabad életének“ híre eljutott a rend vizitátoraihoz is. A magyarországi karthauziak életében ekkor történt meg először, hogy külföldi konventek elöljárói tettek náluk látogatást. A XIV. század első felében a szepességi barátok még a rend szlavóniai tartományába tartoztak, ezért érdemes kihangsúlyozni, hogy az 1342-ben érkező Hugó liguriai és János seitzi perjelek a szlavóniai provincia vizitátorai voltak. A neves előljárók fő feladatuknak a dunajeci monostor határainak kijelölését tartották: a tágabb klauzúra határát keletről a Lipnyík folyó vize képezte, a forrástól egészen addig, amíg a Dunajec folyóba ömlik.    

   Ettől a ponttól a Dunajec folyó képezte a természetes vonalat addig a völgyig, ahol északról délre Frankvágása terült el ez lett a nyugati határ. Délről pedig a Dhorn nevezetű hegységet nevezték meg.₀₁₇ A vizitátorok az oklevélben megjegyezték azt is, hogy a szerzetesek a jövőben csak ezeken a határokon belül szerezhetnek további birtokokat. A terminus, vagyis a határ, fontos meghatározója volt a karthauzi telepeknek már a rend első éveiben is, sőt még a pápai bullákba is bekerült a néma szerzetesek birtokainak határmegjelölése, vagyis annak fontossága – a szerzetesekkel kapcsolatos oklevelekben kucsfontosságú az intra, illetve infra terminos megjelölés.₀₁₈

   A magány eléréséhez szükséges területen, ahol biztonságban érezték magukat, birtokokat szerezhettek. Nem sokkal később jött létre a spatium megnevezés, vagyis annak a területnek a körülírása, amely a szerzetesek sétájához szükséges távolságon belül volt. Így keletkezett szimbolikusan is a karthauzi monostorok kettős határa.₀₁₉ Az említett oklevélben Hugó és János vizitátorok megszabták a monostor szűkebb határait is. Feltételezhetően erre a határra utal az a kőfal is, amelyet Goblin perjel kezdett el építtetni a monostor körül. Az elöljárók megtiltották a barátoknak a csavargást és megszabták, hogy a határokat csak a Generális Káptalan engedélyével hagyhatják el. Ekkor még nem sikerült teljesen lezárni a két konvent között kialakult nézeteltéréseket. Birtokjogi szempontból problémás, hogy nem tudjuk biztosan megállapítani, mikortól kezelhetjük a dunajeci konventet önálló gazdasági egységként.

   Létezett egy 1322-ben kiállított dokumentum, melyben a két szepességi konvent egyezséget kötött az önállóságról. Mivel az egyezség szövegét nem ismerjük, továbbra is feltételesen kell kezelnünk ezt a megállapodást.₀₂₀ Jóllehet a két monostor útjai külön váltak, vagyonuk elkülönítésére csak később került sor: 1351-ben Péter a geirachi Szent Mór-völgye ház perjele és Konrád, a gamingi Szűz Mária trónja rendház perjele, a Felső-Alemann provincia vizitátorai Lechnic birtoklása miatt a két szepességi karthauzi rendház közt folyó perben – miután átnézték mindkét fél okleveleit – megállapították, hogy a vitájuk tárgyát képező birtokot, néhai Kakas mester a menedékszirti karthauziaknak adta a dunajeci monostor alapítására, tehát az utóbbiakat illeti.₀₂₁ A per lezárására egy évvel később került sor.

   A két vizitátor döntése alapján a menedékszirti rendháznak nincs joga Lechnic falu tárgyában panaszt tenni a Szent Antal-völgyi testvérek ellen, avagy számon kérni bármit, amit elődeik és ők maguk a Szent Antal-völgyi rendház alapítására adtak, akár könyvekben, akár kiváltságok terén, akár Relyő falucska (villula) jövedelme tárgyában. Mindezeken felül a Szent Antalvölgyi szerzeteseket nyugtatták ama 8 forint adósság felől, amit borra fizettek ki.₀₂₂ János menedékszirti perjel ígéretet tett arra, hogy, ha szükséges, átadja a dunajeci monostornak azokat az okleveleket, amelyek Lechnic birtoklását igazolják. Ezzel a kijelentésével mintegy szimbolikusan is elismerte a Szent Antal-völgyi karthauzi monostor függetlenségét.

   A vizitátorok jelentéseinek köszönhetően a Generális Káptalanon, mint már említettük, főleg az egyes szerzetesek kötelességeit és hatáskörüket vitatták meg, hogy azok megfeleljenek a rend szokásainak, ezután a fegyelmi vétségek megvitatása tartozott a leggyakrabban emlegetett problémák közé. A szerzetesek közül a procuratorokkal foglalkoztak a leggyakrabban. A birtokok ügyeinek intézésével a procuratort, a monostor ügyvédjét bízták meg, akinek gyakorta fel kellett keresnie a hiteleshelyeket és a bíróságokat is, ráadásul ő volt a perjelen kívül az egyetlen személy, aki elhagyhatta a remeteség legszűkebb határait. Mivel az előírásokhoz képest gyakran tartózkodtak a monostor falain kívül, így a kint töltött idejüket is szabályozni kellett. Többször találkozhatunk olyan megkötéssel, hogy a procurator csak három napot tartózkodhat a saját házán kívül.

   Az 1390-ben készült feljegyzések szerint figyelmeztették a lövöldieket, mivel az ügyvédjük három napnál tovább maradt távol a tapolcai birtok ügyeinek intézése végett.₀₂₃ A következő évben viszont a káptalan engedélyezte neki, hogy évente három alkalommal a perjele engedélyével elhagyhassa a határokat.₀₂₄ 1392-ben ezt annyiban módosították, hogy csak igen nagy szükség esetén hagyhatja el otthonát, de akkor perjele engedélyével vele mehetnek az általa kiválasztott conversusok is.₀₂₅ Még azt is megszabták, milyen távolságra mehet el a monostortól. 1401-ben a lechnici procuratort három hónapra megfosztották hivatalától, mert perjele engedélye nélkül öt kilométerre eltávolodott a teleptől.₀₂₆ Azokkal a szerzetesekkel, akik nem töltöttek be konkrét hivatalt, ritkán találkozunk a káptalani jegyzőkönyveken. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, súlyos mulasztásnak kellett történnie. Lövöldön 1508-ban olvashatunk hasonló esetről, mikor Lukács conversus összeveszett perjelével, amiből hosszú évekig tartó nézeteltérés született. A káptalan 1531-ben próbálta meg véglegesen lezárni az ügyet.₀₂₇

   Az ügy felgöngyölítésében nagy szerepe volt az országban tartózkodó vizitátornak, Brúnónak. Tevékenységét az uralkodó is segítette, ugyanis felszólította a karthauzi monostorokat, hogy mindenben engedelmeskedjenek a vizitátornak.₀₂₈ Előfordult, hogy a szerzeteseknek birtokügyeik intézésén túl is el kellett hagyniuk a monostor kettős határral védett területét. Erre csak kivételes esetben volt példa, többnyire pápai utasításra. 1348-ban VI. Kelemen pápa a pécsi püspököt és a visegrádi apátokat kérte fel, hogy vizsgálják ki Lajos király és Erzsébet anyakirályné tervét, akik a szepesi prépostságot szerették volna püspökséggé szervezni. A két elöljáró megparancsolta a szepesi ciszterci apátnak, a menedékszirti és dunajeci karthauzi perjeleknek, valamint a csütörtökhelyi, svábfalvi, hunfalvi és késmárki plébánosoknak, hogy ők személyesen, a konventekből pedig egy-egy alkalmasnak látszó idős képviselő jelenjen meg ez ügyben december 23-án a szepesi káptalanban.

   Feltűnő, hogy a „tanácskozó testületben” a szerzetesek nagy számban szerepeltek, de jelentős városok plébánosai hiányoznak. Nem tudjuk, mi történhetett, mindenesetre a prépostságból ekkor még nem lett püspökség.₀₂₉ A szerzetesek körében is történtek kisebb mulasztások, amelyek nem jártak ugyan büntetéssel, de a következetesség miatt a káptalan megrovásban részesítette a házakat. 1388-ban például figyelmeztették a lövöldi perjelt, hogy fizesse meg tartozását a seitzi monostornak.₀₃₀ A következő évben vissza kellett adniuk a lechniciek könyveit, de ugyanígy a seitzi monostornak is vissza kell szolgáltatni a statuta et diurnale domui Sancti Johannis, ha ezt nem teszik meg, büntetésben fognak részesülni.₀₃₁

   1390-ben a szerzetesek anélkül, hogy engedélyt kértek volna a feljebbvalóiktól a monostor elhagyására, részt vettek Erzsébet királyné temetésén.₀₃₂ 1495-ben a szepességi házakat emlegették, mivel a szerzetesek saját nyelvükön írtak kérelmeket a káptalannak, nem pedig latinul.₀₃₃ 1499-ben egy általános utasítást adott ki a Generális Káptalan, amelyben betiltotta az alkímiát.₀₃₄ Hasonló esetekben, mint már említettük, nem büntették meg az egész monostort. A káptalani gyűléseken egyre gyakrabban kellett foglalkozniuk a hivatalukkal visszaélő perjelekkel.

   Történtek ugyan kevésbé súlyos esetek is, mint 1390-ben, amikor a lövöldi perjel nem vett részt a tárkányi monostor perjelválasztásán, ám az esetek többségében ennél jóval súlyosabb ügyek történtek. 1395-ben Miklós lechnici perjel el akarta küldeni a monostorból a procuratort. A Generális Káptalan ezt azzal büntette, hogy mivel csak rövid ideig bírta hivatalát, ezért Szűz Mária mennybemenetelének ünnepéig nem szabad elhagynia celláját.₀₃₅ Miklós procuratorból lett a lechnici ház elöljárója, mivel elődjét súlyos mulasztások miatt menesztették. Ennek ellenére nem tanult a hibákból, sőt súlyosbította helyzetét: a Generális Káptalan rendelkezése ellenére a monachusok temetőjében eltemetett egy világit, ezen kívül világiakkal szokott étkezni, nem csak a vendégházban, hanem az ebédlőben is a konvent jelenlétében. Mivel a vizitátor bizonyos jó cselekedeteket is jelentett róla, figyelembe vették idős korát és nem részesült büntetésben.₀₃₆

   1401-ben azért büntették meg a perjelt, mert a káptalan engedélye nélkül házat építtetett a monostor területén. Azoknak a szerzeteseknek, akik jóváhagyták az építkezést, a földről kellett enniük (nem használhattak asztalt).₀₃₇ Mivel a helyzet nem javult és további szabálytalanságok történtek, ezért súlyosabb büntetést kaptak, a Generális Káptalan gyűlése alatt az összes szerzetesnek a földről kellett ennie.₀₃₈ 1405-ben a káptalan nagyon csodálkozott, hogy a rendelkezése ellenére egy nemesnek megengedték, hogy házat építsen a monostor falain belül az ebédlő mellé és abban lakjon.₀₃₉ Viszont a Generális Káptalan tisztában volt azzal is, milyen pusztítást végeztek a husziták a Szepességben.₀₄₀       

    Elképzelhető, hogy a problémás kapcsolattartás következtében nem értesült időben a káptalan az építkezésekről, de a szerzetesek nem nélkülözhették az új épületeket. Az incidens nem hagyott maradandó nyomot a káptalan és a monostor kapcsolatában, mivel ebben az időben tudomást szerzünk arról, hogy Benedek dunajeci perjelt megbízták egy új alapítás megvizsgálásával. Nem a monostort szerették volna átköltöztetni, pedig az elmúlt időben a támadások során nagy kár érte az épületeket is. Az új fundáció Krakkó mellett történt volna és a dunajeci konvent szerzetesei voltak a legközelebb, ezért bízhatták meg őket ezzel a feladattal. A Generális Káptalan évekig foglalkozott a monostor létrehozásával, de az alapítás nem történt meg.₀₄₁

    A lövöldi monostor esetében a XVI. században értesülünk még a perjelek szabálytalan viselkedéséről. Az 1519. évi feljegyzés szomorú képet mutat: „István úr, ennek a háznak fogadalmasa és egykor perjele, jelentős és nagy összeget elvesztegetett, amiről nem tudott elszámolni akár hanyagság, akár ügyetlenség miatt, ezért azt akarjuk a Rend akaratából, hogy ne térjen vissza fogadalmának házába, hanem maradjon vendég Tárkányban, ahol most van. A jövőben ne tegyék meg a Rendben semmiféle elöljárónak a Tisztelendő Karthauzi Atya vagy a Káptalan kifejezett engedélye nélkül. Ha netán van nála pénz a lövöldi házból, azt mind adja oda vissza börtönbüntetés terhe alatt“.₀₄₂

   Máté azok közé a perjelek közé tartozott akikről nem maradt fenn egykorú írásos emlék, ám az 1526. évi feljegyzésekben a következőt olvashatjuk: „Mivel értesültünk a vizitátorok és konventtagok – alapos számvizsgálata utáni – tanúskodásából, hogy István és Máté uraknál, akik itteni fogadalmasok és egykori perjelek, jelentős anyagi hiányok merültek föl, amelyekről nem tudtak elszámolni, ezért azt akarjuk, hogy börtönözzék be őket, amíg a tartozást nem rendezik.“₀₄₃

   A következő évben ismét kirívó esetről szerzünk tudomást. Mihály perjelt felmentették hivatalából, helyére Péter szerzetest nevezték ki.₀₄₄ A következő évben Mihály volt lövöldi, jelenleg pleterjei perjelt felmentették minden renden belüli tisztsége alól mindaddig, amíg el nem rendezi hivatali ügyeit Lövöldön. 1528-ból tudjuk, hogy a pleterjei háznak rektora van.₀₄₅

   A Generális Káptalan tudósítása a pleterjei házból: „Mihály úr, itteni vendég, lövöldi fogadalmas és egykor ottani perjel, mivel lázadozott a Rend ellen, és elrejtette a Generális Káptalan aktáját, és nem megfelelően számolt el a kapott jutalmakról perjelsége idején, ezért alkalmatlan legyen minden rendi hivatalra, amíg csak a bevételekről és kiadásokról megfelelően el nem számol a lövöldi konventnek.“₀₄₆ Csak a következő évben nevezték ki a rektort perjelnek, ám a vizsgálatról is készültek feljegyzések.₀₄₇

Az egyes szerzetesekről csak kirívó esetekben szerzünk tudomást a káptalani feljegyzésekből. Az 1391. évi jegyzőkönyvekben a lövöldi ház esetében szerepel egy bizonyos László, akit silenciumra utasítottak. Megtiltották neki, hogy más házba menjen, inkább legyen csendben, a saját üdvösségén dolgozzon, mert már idős és közeleg a halál. Hasonló figyelmeztetést kapott Máté is, akinek megparancsolták, hogy ne írjon a Generális Káptalannak.₀₄₈ 1392-ben engedélyezték a monostornak, hogy Hosszú János és Detre urakat befogadják sekrestyésnek.₀₄₉ A karthauziak teljesítették a jogi előírásokat,₀₅₀ de főleg egyházi elöljárók kéréseinek igyekeztek eleget tenni,₀₅₁ bár nem történt sok ilyen eset.

   IX. Bonifác pápa 1398. október 1- jén elrendelte, hogy az aquileiai pátriárka a bécsi skót apát mellett a lövöldi perjel jelenlétében iktassa be György boszniai püspököt a zalavári bencés apátság javaiba.₀₅₂ 1400. november 12- én IX. Bonifác pápa a csornai premontrei prépostság javainak és jogainak védnökéül a győri püspököt, a pilisi ciszterci apátot és a lövöldi perjelt nevezte meg.₀₅₃

   Ugyanezen év elején, január 11-én a pápa János fia, Váraljai Grooz András esztergomi egyházmegyei papnak adta azt a szepesi kanonokságot, amelyet Henrik fia, Mihály birtokolt, aki a belépett a lövöldi karthauzi monostorba.₀₅₄ XXIII. János pápa pontifikátusa alatt a karthauzi rend monostorai is alapos kivizsgáláson estek át: 1410. augusztus 1-jén a pápa megbízta Branda piacenzai püspököt, pápai referendariust azzal, hogy, mivel Magyarországon sürgősen szükséges az egyházak, monostorok, kórházak megreformálása, és mert Zsigmond király Pipo temesi ispán követe útján kérte, hogy bízzon meg valakit ezzel a feladattal, ezért őt kinevezi a rend megújítójává.

   Feladata lesz többek között felkeresni valamennyi egyházat, monostort, kórházat, konventet és káptalant, továbbá megvizsgálni, büntetéseket kimérni, az alapítványokat és birtokjogokat számba venni, viszályokban intézkedni, javakat visszaszerezni, akkor is, ha arról lemondtak, akár Zsigmond király és más világi hatóságok karhatalmát is igénybe véve.₀₅₅ A püspök tevékenységéről a néma barátok körében nem találunk feljegyzéseket. Feltételezhetjük, hogy nem talált kivetnivalót a remeték birtokain. (Vagy meg sem történt a vizitáció!) Alig egy évvel később, 1411. október 12-én a pápa ismét megkereste követét. Ekkor Branda legátust a Zsigmond király fennhatósága alá tartozó országokba küldte, hogy felszámolja az egyházszakadás és a háborúk káros következményeit. Feladata sikeres teljesítésének érdekében egyházi cenzúrával sújthatta az ellenállókat, akár bencések, akár karthauziak, stb.₀₅₆

Szerzetesek befogadása a karthauziakhoz.

   A Generális Káptalan előírásai szerint a rendbe csak szigorú feltételek teljesítése mellett lehetett felvételt nyerni. A jelöltnek legalább 20 évesnek kellett lennie, de a zord körülmények miatt egy év próbaidőnek vetették alá. Előtte viszont meg kellett fogadnia, hogy ha elviselhetetlennek minősül számára ez az élet, abban az esetben sem térhet vissza a világi életbe, hanem egy kevésbé szigorú szerzetesi közösségben tölti le életét.₀₅₇ A próbaidő után a szerzeteseknek is ki kellett mondaniuk a jelölt alkalmasságát a karthauzi életre.₀₅₈

   A karthauzi szerzetesek bármennyire is pártolták az izolációt, elzárták magukat a külvilág dolgaitól, óhatatlanul híre ment a barátok életvitelének. Mivel a lelki javakat tartották szem előtt, napirendjük és szokásaik vonzották a más szerzetbeli testvéreket is. A szepességi karthauziaknak szoros kapcsolatuk volt a savnyiki ciszterciekkel, de ez nem a szerzetesek vándorlásában nyilvánult meg, hanem a földrajzi közelség, valamint a későbbi időkben a túlélés ösztönözte a két intézményt egymás megsegítésére. Ez a kapcsolat össze sem hasonlítható a pálosokkal kialakított viszonnyal. Értelemszerűen a konfliktus a királyság központi elhelyezkedésű területén alakult ki: Lövöldöt a legmagyarabb monostorként szokták emlegetni, mivel a pálosok közül sokan karthauzi szerzetesnek álltak.₀₅₉

   A Veszprém megyei monostor alapításának idejében az uralkodó intenzíven foglalkozott a remeték kérdésével. Tristán, a pálosok generálisa amiatt panaszkodott, hogy a renden belül a fegyelem megromlott. A sikertelen próbálkozások után dönthetett úgy a király, hogy a szigorúbb szabályzattal rendelkező karthauzi rend monostorának alapításával próbálja megerősíteni a hazai remeték életvitelét. A szigort hiányoló pálosok tömegesen keresték fel az új létesítményt.

   Az alapítás nem azt eredményezte, hogy a pálosok saját házaikban zárkóztak fel lelkiekben a karthauziakhoz: Lövöld alapítása olyannyira megrendítette a rendet, hogy Tristán szentlászlói és András nosztrai perjelek az esztergomi érsekhez fordultak attól tartva, hogy a karthauzi monostor veszélyezteti a pálosok fennmaradását. Ekkor Tamás érsek megtiltotta a néma barátoknak, hogy a jövőben pálos szerzeteseket fogadjanak maguk közé.₀₆₀ Minden bizonnyal nem csak a Magyar Királyságot érintő jelenségről lehetett szó, mivel az 1392. évi karthauzi Generális Káptalan is elrendelte, hogy nem fogadhatják be maguk közé más remete rendek tagjait.₀₆₁

   A szigorú életmódon kívül a különböző rendű szerzetesek számára vonzóak lehettek a karthauziak kiváltságai is,₀₆₂ valamint a monostorok arra való törekvése, hogy az önálló gazdálkodás megteremtésével ne kelljen az adományozók kegyétől függeniük. 1393- ban Ethei György rendfőnök elérte IX. Bonifác pápánál, hogy a pálosok is részesüljenek a karthauziak kiváltságaiban.₀₆₃

   1400. május 30-án a veszprémi káptalan előtt megjelent János monachus számvevő (dispensator), aki Péter lövöldi perjel és a konvent nevében kérte, hogy írják át IX. Bonifác pápa 1391. március 16-án kiadott bulláját a karthauziak kiváltságairól.₀₆₄ 1402. május 28-án a budai káptalan a budaszentlőrinci pálosok kérésére átírja a veszprémi káptalan 1400. május 30-i oklevelét a karthauzi szerzetesek kiváltságairól.₀₆₅ 1417. december 28-án V. Márton megerősítette IX. Bonifác pápának a pálosoknak adott kiváltságait, amelyben ugyanazokat a szabadságokat és privilégiumokat élvezhetik, amelyeket a karthauzi rend mindenkori perjelei, szerzetesei és monostorai kaptak az apostoli széktől.₀₆₆

   Ám még ennek ellenére is érezhető volt a feszültség, ám a Szentszék kompromisszumos megoldást talált a remeték gondjaira: 1436-ban IV. Jenő pápa rendelete szerint a pálos fogadalmat tett szerzeteseket nem lehet felvenni semmilyen más rendbe, ez alól csak a szigorúbb életű karthauziak voltak a kivételek.₀₆₇ A fennmaradt forrásoknak köszönhetően konkrét adatokkal is rendelkezünk egy-egy más rendű szerzetes esetéről. Ezekből a feljegyzésekből is jól kivehető, hogy a karthauzi életforma főleg a pálosok és a ciszterciek számára volt vonzó.

   A Generális Káptalan 1392. évi tiltása előtti évből az aktákból értesülünk két szerzetes befogadásáról a lövöldi monostorba. Miklós előtte ciszterci rendi szerzetes volt. Az 1391. évi Generális Káptalan döntése szerint a monostor vizitátorainak jelenlétében kellet megtörténnie a szerzetesi habilitációjának, vagyis alkalmassá kellett őt tenni a karthauzi életre.₀₆₈ Miklós valószínűleg nehezen szokta meg a szigort, mivel 1398-ban figyelmeztették őt, hogy többé ne zavarja a káptalant és a perjelét sem, ellenkező esetben megbízzák a ház elöljáróját, hogy amíg nem javul meg, zárják őt börtönbe.₀₆₉

   Egy másik Miklós nevű szerzetes korábban pálos remete volt és 1391-ben szintén a vizitátor jelenlétében kellett megtörténnie habilitációjának.₀₇₀ A következő évben már pontosították rendjét, valamint megtudjuk, hogy befogadták őt maguk közé.₀₇₁ A rend szokásait vizsgálhatjuk olyan esetekben is, amikor a világi egyház kötelékében álló személyt vettek fel maguk közé, illetve utasították el. Guncsík Albert poznańi klerikus kérvényéből értesülünk egy esetről, melyet V. Márton pápa kúriájának címzett.

    A klerikus még alacsonyabb szentsége idején házasságot kötött egy meg nem nevezett nővel, akiről utólag derült ki, hogy korábban már más férfi felesége volt. Ráadásul nem sokkal ezután pappá szentelték, még a felesége életében. A kúria felmentette bűne alól a klerikust azzal a feltétellel, hogy feleségét elhagyja és ő maga vezeklésképpen egy karthauzi monostorba vonul vissza. Az iratot megkapta András poznańi püspök is, aki kérte a menedékszirtieket, hogy fogadják maguk közé a klerikust. A konvent ez ellen tiltakozott és megvádolta a püspököt, hogy Wykliffe tanainak áldozatává vált, ami az országban állítólag ismert tény volt. Egy ilyen püspöktől nem fogadták el a bűnös személy felmentését. Albert ezért ismét kérte a kúriát, hogy valamelyik római monostorba vonulhasson vissza és ott vizsgálják meg hite valódiságát.₀₇₂

   1520-ban viszont saját elhatározásukból döntöttek egy nem laikus személy felvételéről. Ekkor András perjel és a konvent a laikus testvérek sorába fogadta Rockenfinger Tóbiás besztercebányai polgárt feleségével Ágnessel és azok gyermekeivel együtt, Györggyel, Akáccal, Annával, Margarétával, Zsófiával, Erzsébettel és Borbálával. Az oklevél érdekessége, hogy megtalálható rajta a konvent felfüggesztett pecsétje.₀₇₃ Bizonyságot kapunk arról is, hogy a hazai karthauzi monostorok körül is kialakulhattak laikus közösségek.

   A sok támadást megért szerzetesek segítségére siető és nekik alamizsnát szolgáltató nemesek mellett úgy tűnik, hogy mások is támogatták a monostort.₀₇₄ A rend szabályzata tiltotta, hogy a család részt vegyen a szerzetesek életében, a karthauziak csak az imáikba foglalták bele a besztercebányai polgárokat. Elkötelezték magukat arra is, hogy valamelyikük halála esetén gyászmisét mondanak Menedékszirten. Bár az oklevél nem említi Tóbiás kötelezettségeit, feltehetőleg pénzadománnyal támogatta a monostort.₀₇₅ Mintegy száz évvel korábban hasonló eset történt a dunajeci monostorban is.

   A ház adományozói között találkozuk először Waltdorff Pál nevű krakkói polgárral, aki jelentős birtokokkal rendelkezett. Ezek közé tartozott Richwald is a Szepességben, amelyet a kereskedelmi útvonal mentén sikerült megvásárolnia.₀₇₆ 1403-ban a családtagjaival együtt a faluban lévő birtokának egy részét Miklós perjelnek és a szerzeteseknek adományozta.₀₇₇ Pált valószínűleg megviselte a kereskedői élet mozgalmassága. Útjai során gyakran meglátogathatta a dunajeci monostort, mígnem a XV. század elején bejelentette családjának, hogy szeretne visszavonulni és a remeték közt élni. Valódi szándékát bizonyítva a szerzeteseknek ajándékozta egész richwaldi birtokát.₀₇₈

    Nem sokkal ezután Miklós perjel beszámolt Zsigmond királynak az adományról, aki utasította a szepesi káptalant, hogy vezessék be a konventet a birtokba;₀₇₉ erre 1404. február 4-én került sor.₀₈₀ Az 1409. május 17-én kelt oklevélből megtudjuk, hogy Pál ekkor már a dunajeci konvent conversusaként jelent meg János krakkói vikárius előtt. Beszámolt arról, hogy már korábban a szerzeteseknek adományozta egyik birtokát, amihez beleegyezésüket adták gyermekei is.₀₈₁ Történt olyan eset is, amikor a káptalan azzal kapcsolatban adott tanácsokat a lechnici szerzeteseknek, hogyan vegyék fel tagjaik közé Miklóst, aki házas volt. Arról is meg kellett győződniük, hogy magas életkora ellenére képes lesz-e nélkülözni a kényelmet.₀₈₂ 1391-ben megtudjuk, hogy Miklóst felvették a conversusok közé, de a szerzetesek még nem kapták vissza a könyveiket. Ebből is látszik, hogy az aktákban nem tematikusan osztották fel a tárgyalt eseményeket, hanem az egyes házakra vonatkozó információkat egy helyen jegyeztek le.

   A külföldi szerzetesek jelenléte a Magyar Királyságban nem meglepő, mivel a kereszténység felvétele óta tartózkodtak hazánkban különböző rendbéli személyek. Arról viszont kevés információval rendelkezünk, hány magyar szerzetes vetette meg lábát külföldön, kiváltképp a karthauziaknál. A lengyelországi Legnica házában a XV. század során találkozhatunk egy Egerből való szerzetessel, aki a Bernát nevet vette fel. Azt is tudjuk róla, hogy az 1450-es években még Egri Jánosként a bécsi egyetem diákja volt, majd 1465-ben lépett be a legnicai házba.₀₈₃ Egri Bernát magát németnek vallotta, irodalmi tevékenységével hívta fel magára a figyelmet. Az ő nevéhez fűződik a legnicai monostor első nyomtatásban megjelent könyve,₀₈₄ amit a lengyel szakirodalom Legnicai Bernát műveként tart számon.₀₈₅

   Stanisław Jujeczka a sziléziai karthauzi házakat vizsgálva arra jutott, hogy a monostorokba belépő férfiak nagy többsége polgári származású volt. Következtetésével arra kívánt utalni, hogy a tehetősebb származású ifjak számára nem volt vonzó a remete életmód, a leggazdagabb családokkal a mecénások között találkozhatunk. Ennek ellenére nem volt példa nélküli, hogy nemesek (prebendáriusok) is beléptek a rendbe, ezzel egyidőben pedig kisebbnagyobb adományokhoz juttatták a házakat. Viszont olyan esettel is találkozhatunk, hogy valaki akarata ellenére került a karthauziakhoz. 1504-ben Wilde Miklós wroclawi kanonoknak püspöke utasítására büntetésből egy évet kellett töltenie a legnicai házban.₀₈₆

A szerzetesek és a patrónusok kapcsolata.

A konventeknek nemcsak az uralkodókkal volt jó kapcsolata, hisz jóformán a mindennapi megélhetésük függött a patrónusok adományaitól. Mivel a rend előírásai szerint a szerzetesek fő feladata az imádkozás volt, nem voltak nyitottak arra, hogy az adományozók szakrális központjává váljanak, így a világi uraktól származó juttatások elenyészőek voltak. Ennek ellenére akadtak tisztelőik a tehetősebb lakosok között. Nagy segítséget jelentett a menedékszirti építkezések során a monostor legnagyobb támogatója, Szapolyai Hedvig.₀₈₇ Férje, Szapolyai István nádor halála után nagylelkű adományokat tett nemcsak a rend monostorainak, hanem más egyházi intézményeknek is.

   A nádor még munkája során gyakran került kapcsolatba a lövöldi szerzetesekkel. Megkedvelhette a rendet, hiszen 1499. szeptember 1-jén pápai várában kelt végrendeletét a Szent Mihály egyház tagjával, Mihály atyával fogalmaztatta meg.₀₈₈ A nádor testamentumában több egyházi intézményt is megajándékozott.₀₈₉ A kor vallásosságát figyelembe véve ez nem volt rendhagyó cselekedet: Fedeles Tamás a későközépkori misealapítványokról szóló tanulmányában árnyalta. Pásztor Lajos ez idáig uralkodó negatív képét Szapolyai végrendeletéről, illetve a nádor vallásosságáról. Pásztor ugyanis úgy vélte, hogy a főúr bőkezű kegyes adományának a célja a gazdagságával való hivalkodás volt. Fedeles cáfolta azt a nézetet, miszerint Szapolyai István anyagi lehetőségeit fitogtatva szerette volna megvásárolni lelki nyugalmát.

   Ezt mutatják a család további adományai is, a tokaji pálos kolostor alapítása, a rend támogatása, valamint jelen dolgozat szempontjából az a tény is, hogy három magyarországi karthauzi monostor jótevői voltak.₀₉₀ Mindezek ellenére az ismert források fényében nem található ésszerű magyarázat arra, miért alakult ki ilyen jelentős kötődés a család és a rend között. Talán a középkori oklevelek nagymértékű pusztulásának következménye, hogy a két felet összekötő első ismert forrás csak 1496-ból származik: II. Ulászló király figyelmeztette Szapolyai István nádort és a kassai harmincad szedését intéző officiálisait, hogy a Szent Antal-völgyi karthauziak minden évben jogosultak a kassai harmincadosoktól két rőf lengyel fehér posztóra és egy hordó heringre.₀₉₁

   A nádor egyetlen ismert jótéteménye a rend felé csak említés formájában maradt fenn, mikor Hedvig megerősítette elhunyt férje miseadományát.₀₉₂ A lengyel Piast dinasztiából származó Hedvig, hasonlóan női sorstársaihoz a korban, húsz éves özvegysége alatt tudott igazán érvényesülni. Nagy figyelmet szentelt a menedékszirti és a dunajeci karthauziaknak.₀₉₃ A Generális Káptalantól engedélyt szerzett arra, hogy udvarhölgyeivel együtt beléphessen a klauzúrába, vagyis a kerengőbe, ahonnan a szerzetesek cellái nyíltak.₀₉₄ Hedvig tevékenysége időben közel állt a menedékszirti krónika szerzőjéhez, így nem csodálkozhatunk azon, hogy részletesen ír a XVI. század elején történt eseményekről. 1506-ban nagy pompával vonult be a menedékszirti monostorba, látogatása emlékére két új cellát építtetett, valamint egy kápolnát is, amelyet ellátott két oltárral, képekkel és ruhákkal.

   A lövöldi házzal kapcsolatban is egyértelműen kijelenthető, hogy egy-két magánszemély általi adományon túl a monostor a legtöbb és legnagyobb adományt a királyi család tagjaitól nyerte el. Leszámítva ugyanis néhány végrendeletileg adományozott birtokrészt, misék mondására tett pénzbeli felajánlást, mint például 1402. január 2-án, amikor a budai káptalan előtt Asszonyfalvi Domokos bán fia, Miklós mester özvegye Anna a végrendeletében többek között a lövöldi szerzeteseket is megajándékozta egy óbudai, kőből és fából készült épülettel, valamint hat lóval,₀₉₅ azt kell megállapítanunk, hogy nem találkozunk egyéb nagyobb jótéteménnyel.₀₉₆

   Ismeretes, hogy a barátok Pápán birtokoltak egy házat, amelyről 1520-ból azt is tudjuk, hogy Szapolyai Jánosnak köszönhetően tehermentes volt, de meg kell jegyezni, hogy azt nem adományként kapták, hanem maguk vásárolták.₀₉₇ A lövöldiek pápai házával szerzők sora foglalkozott, de többségük, egészen Hermann Istvánig, csak a ház meglétét említette.₀₉₈ Először Haris Andrea próbálkozott a szerzetesek pápai tulajdonának azonosításával, aki a szomszédos épületek és azok tulajdonosainak elemzésével megállapította annak elhelyezkedését.₀₉₉ 1529-ben Péter perjel a konvent nevében 85 aranyforintért eladta a szerzetesek pápai házát. Ebben az időben maga a nádor is gyakran megfordult Pápán.₁₀₀ Ráadásul János anyja, Hedvig tescheni hercegnő a lövöldi szerzeteseket is támogatta, mégpedig a templom melletti Szűz Mária tiszteletére szentelt kápolna felépíttetésével.₁₀₁

   Természetesen korántsem véletlen, hogy a monostor legfőbb patrónusa az uralkodóházból származott, mint láttuk Lajos király alapította Lövöldöt, így már csak ebbéli kötelességéből adódóan is neki kellett a meghatározó jótevőnek lennie. Ugyanakkor a legkedvesebb adományozónak a szerzetesek mégsem őt, hanem Szilágyi Erzsébetet tekintették, legalábbis a megmaradt források erről árulkodnak.₁₀₂ A tiszteletük ékes bizonyítéka Zsigmond perjel 1463. április 24-én kelt oklevele, amellyel ő és konventje felvette Erzsébetet, Mátyás király anyját a monostor iránt tanúsított jótéteményeiért a rend confraternitásába és mindazon kegyelmekben részesítette, amelyek a rendtársak ájtatos cselekedetei folytán elnyerhetők.₁₀₃

     Különösen fontos forrásról van szó, nemcsak tartalmi szempontból, hanem azért is, mert a lövöldieknek kevés saját kiadású oklevele maradt fenn. Ráadásul ezen a példányon épségben fennmaradt a konvent által használt pecsét is, amelynek mezejében a monostor védőszentje, Szent Mihály látható. A karthauziak a jelentős jótevők segítségét egyedülálló módon hálálták meg. Erre szolgál jó például az 1389. május 20-án kiadott oklevél.₁₀₄

   János generális perjel idősebb Garai Miklós nádor özvegyét a rend és főleg a lövöldi Szent Mihály monostornak tett jótéteményeiért Miklós lövöldi perjel ajánlatára a rend által elért kegyelmek részesévé teszik és ígérik, hogy halála hírére miséikben és officinumaikban megemlékeznek róla.₁₀₅ Néhány évtizeddel később, 1460. április 21-én Zsigmond perjel és a lövöldi karthauzi konvent, majd 1467. június 14-én Barnabás tárkányi perjel is Söptei Pétert és feleségét: Dorottya asszonyt részeltette a rend lelki javaiban, és biztosították őket, hogy haláluk után lelkük üdvéért imádkozni fognak.₁₀₆

   Ezt az adományt megerősítve Gergely lövöldi perjel ajánlására 1490. május 10-én kelt oklevélében Antal karthauzi generális perjel és a Generális Káptalan az említett Péter mestert, feleségét és leszármazottaikat a rend imáinak részesévé tette.₁₀₇ 1499. április 29-én Péter karthauzi generális perjel és a káptalan Sitkei János fiait, Gellértet és Istvánt meg Gellért feleségét és gyermekeit a lövöldi karthauziak támogatásáért a rend kegyelmi áldásaiban részesíti.₁₀₈

   A szerzetesek hálájának bizonyítékát megtaláljuk a káptalan által készített necrologiumban, így például 1512-ben feljegyezték, hogy meghalt „Bús György és Gijersi György és Bús Bálint, akik a lövöldi ház jótevői voltak“.₁₀₉ 1520-ban Perényi Imre nádor nevéhez annyit fűztek, hogy halála napját, február 5-ét beírták a rend naptárába.₁₁₀ A rendi akták pontosságát, tehát a Generális Káptalan naprakész információit az is jelzi, hogy a legújabb kutatás is kimutatta: a nádor 1519-ben valóban ezen a napon hunyt el.₁₁₁ Néhány évvel később a monostor több támogatójának haláláról számolt be a káptalan: „László úr, a cseh király kancellárja és a rend nagy jótevője, György úr, János úr, nemes Bors György úr és Máté János úr, akik a lövöldi ház jótevői voltak“._{112 113}

 

Die Geschichte von Városlőd. / Das Alltagsleben in den Kartäuserklöstern.

 

Teil von Beáta Vida: Die Geschichte des Kartäuserordens im mittelalterlichen Königreich Ungarn
Ansiedlung und Gründung der stillen Freunde

Dissertation

  

  Schriftliche Quellen vom Lande geben einen Einblick in das Innenleben der Kartäuser-klöster. Die einzige Ausnahme bilden die erzählenden Quellen, die uns über das tägliche Leben der Häuser auf dem kargen Lande dank der strengen Ordensregeln berichten. Das Generalkapitel war nicht nur ein zentrales Forum, auf dem die Prioren die wichtigsten Fragen der jeweiligen Kolonie diskutierten, sondern überwachte auch die Einhaltung der Regeln durch die Visitatoren. Die Visitatoren kamen oft aus anderen Provinzen in die Häuser,_{001(linke Maustaste antippen)} um möglichen Missbrauch zu vermeiden, aber sie mussten auch weite Strecken innerhalb der Provinzen zurücklegen, was eine erhebliche finanzielle Belastung darstellte.

   Es ist daher kein Zufall, dass die Magistrate der wohlhabenderen Klöster mit dieser Aufgabe betraut wurden - obwohl jedes Haus durch die Zahlung einer jährlichen Steuer zum finanziellen Bedarf der Visitatoren beitragen musste. Jedes Haus des Ordens musste eine Jahressteuer oder einen Ordensbeitrag entrichten, der entweder persönlich in der Kaplanei entrichtet oder den Visitatoren übergeben wurde, die das Geld an das zentrale Kloster weiterleiteten. Bei den einheimischen Kolonien wurde oft auf diesen Betrag verzichtet, aber die Bemühungen der Visitatoren mussten belohnt werden.

   In einigen Fällen erfahren wir, dass ein Teil des Betrages auf 3 Forint festgesetzt wurde, von denen einer an den Prokurator des Ordens, der mittlere an einen ungenannten Monachus und der dritte an einen der Besucher gezahlt wurde.₀₀₂ Wir finden auch Anweisungen, dass die Hälfte der Haussteuer erlassen wurde, aber dass der Anwalt des Ordens den einen Forint, der ihm zustand, an die römische Kurie schicken musste.₀₀₃

   Im Jahr 1448 hatten die Lechnici den Jahresbeitrag an den Orden nicht bezahlt, und das Kapitel bestrafte sie, bis sie ihre Schulden beglichen hatten. Die Mönche durften weder Wein noch Bier konsumieren.₀₀₄ Im Jahr 1400 erstattete das Generalkapitel jedoch wegen der Armut der Mönche des Kartäuserordens die gesamte Steuer zurück.₀₀₅ Es ist zu betonen, dass die Informationen, die wir über die Kleidung der Mönche in den Kartäuser-Einsiedeleien haben, auf die Tatsache zurückzuführen sind, dass die stillen Freunde unter der strengen Aufsicht des zentralen Klosters des Ordens arbeiteten.

   Der Tagesablauf der Mönche lässt sich anhand der Praktiken anderer europäischer Häuser rekonstruieren. Die von den Visitatoren festgestellten Regelverstöße waren nicht einzigartig in unserem Land, sondern wurden schriftlich festgehalten, weil die Magistrate Unstimmigkeiten feststellten. Natürlich war es nicht das Ziel des Generalkapitels, die Disziplinarverstöße zu übertreiben. Die Häuser wurden in Gebieten mit unterschiedlichen Dotationen gegründet, und ihre politische und Machtstruktur unterschied sich oft von der auf französischem Boden, so dass die auftretenden Probleme vom Orden so gelöst werden mussten, dass die einheitlichen Regeln und die zentralisierte Verwaltung funktionieren konnten und es keinen spürbaren Bruch zwischen den Klöstern gab. Aus den Akten von Karthago wissen wir, dass das Generalkapitel des Ordens jedes Jahr am vierten Sonntag nach der Osteroktav (Cantate) tagte. Dies war bis zur großen Französischen Revolution der Fall, seither wurde dieses wichtige Ereignis nur noch alle zwei Jahre abgehalten.₀₀₆ Die Aufzeichnungen des Generalkapitels sind in der Regel kurze, knappe Berichte, aber manchmal gibt es auch lesenswerte Details.

   Es gibt ausführliche Berichte über Fälle, in denen die Visitatoren nachweislich gegen die Regula verstoßen haben.₀₀₇ Diese Fälle stehen oft im Zusammenhang mit den unzureichenden Lebensbedingungen der Mönche. Im Jahr 1389 erlaubte sie beispielsweise den Kartäusern von Lechnic, wegen der großen Kälte in einem geheizten Raum zu essen.₀₀₈

   Die Visitatoren leiteten ihre Erkenntnisse an das Kapitel weiter und besprachen auf der jährlichen Versammlung die Probleme mit den anwesenden Prioren. Im Jahr 1384 durften die Prioren der ober- und niederalemannischen Provinzen wegen der großen Entfernung nur alle zwei Jahre am Generalkapitel teilnehmen.₀₀₉ Sie versuchten, dieses Zugeständnis dadurch durchzusetzen, dass mindestens ein Prior das Königreich vertrat, der später die Beschlüsse des Kapitels an die anderen Häuser weiterleitete.

   Interessanterweise finden sich nur selten Aufzeichnungen darüber, dass der Prior persönlich an den Sitzungen des Generalkapitels teilnahm oder die Angelegenheiten des Hauses auf der Grundlage der Kommentare der Visitatoren erörterte. Im Fall von Lövöld wissen wir auch von einem Prior, der sich von der Anwesenheitspflicht entschuldigt hat.₀₁₀ Oft können wir nicht einmal feststellen, welches der inländischen Klöster durch welchen Prior bei der jährlichen Versammlung vertreten war.

   Die lange Reise war kostspielig, was für ärmere Haushalte ein Problem darstellen konnte. Ein gutes Beispiel dafür ist die Notiz des Kapitels von 1467: "Wir bestätigen das Dekret vom letzten Jahr, dass ganz Oberalemannien die Reisekosten des Generalpriors zum Generalkapitel bezahlen soll. Und da wir erfahren haben, dass einige in den vergangenen Jahren noch nicht gezahlt haben, damit diese und andere in Zukunft nicht den Anschein erwecken, die Anordnungen des Generalkapitels durch Vorspiegelung von Tatsachen zu missachten, ordnen wir streng an, dass alle innerhalb von 4 Monaten nach Erhalt der Akten des Generalkapitels zahlen sollen. Andernfalls wird ihnen, zusätzlich zu der bisher verhängten Strafe, die in der Vorenthaltung des Weines bestand, nicht erlaubt, im Chor zu sitzen, bis sie bezahlt haben. "₀₁₁

   Im Jahr 1494 wurden alle Klöster der Provinz vom Kapitel gerügt, weil sie ihre Beziehungen zum Mutterkloster vernachlässigt hatten. Sie versäumten es, dem Orden den Beitrag des Vorjahres zusammen mit einem Begleitschreiben zukommen zu lassen, in dem sie symbolisch um Befreiung von der Zahlung für das folgende Jahr baten.₀₁₂ Da die ungarischen Kolonien nicht zu den reichen Einrichtungen gehörten, wurden die einheimischen Prioren nicht zu Visitatoren der Provinz ernannt. Es kam jedoch vor, dass sie mit der gegenseitigen Visitation beauftragt wurden.₀₁₃

   Dies war 1393 der Fall, als das Generalkapitel die Prioren von Sanktuario und Tarekany beauftragte, die Klöster Lövöld und Lechnic zu besuchen.₀₁₄ Die Klöster von Lövöld galten als die leistungsfähigsten im Land. Daher wurde das Priorat mit der Aufgabe betraut, die anderen Klöster bei den Versammlungen des Kapitels zu vertreten.₀₁₅ Dank der Arbeit der Visitatoren lernten sich auch die Mönche der verschiedenen Häuser kennen, und in vielen Fällen lebten sie ihr Leben nicht in dem Kloster, in dem sie ihre Gelübde abgelegt hatten.

   Es war nicht ungewöhnlich, dass ein ungarischer Mönch zum Prior eines weit entfernten Hauses gewählt wurde. Die Visitatoren handelten mit der Autorität des Generalkapitels, so dass die Entscheidungen, die sie trafen, von den Mönchen respektiert werden mussten. In dringenden Fällen, wenn keine Zeit blieb, die Entscheidungen der nächsten Versammlung abzuwarten, schickte der Generalprior persönlich seine Delegierten, um in seinem Namen eine Untersuchung durchzuführen. Beispiele dafür finden wir in der Geschichte der Klöster.

   Obwohl die ersten Mönche der spartanischen Klöster aus funktionierenden und berühmten Klöstern des Westens stammten, mussten sie auf dem Gebiet des Königreichs Ungarn eine eigene Autonomie aufbauen oder, wie der Heilige Bruno meinte, erst einmal die Stille organisieren - die ersten Besuchermönche waren dafür verantwortlich, die Situation den Vorschriften entsprechend zu regeln. Die Beziehung zwischen den beiden ersten Kartäuserkonventen war in der Anfangszeit nicht reibungslos.

   Die Kämpfe um die Autonomie zwischen dem Sanktuarium und Lechnic wurden durch die Tatsache verschärft, dass der Lebensstil der stummen Freunde aus der Zips anders war als die einsame Kontemplation der Franzosen. Ein Grund dafür war, dass die Ländereien der Konventikel weit von der Ansammlung entfernt waren und dass sie es sich aufgrund ihrer finanziellen Lage nicht leisten konnten, die Verwaltung ihrer Güter anderen anzuvertrauen. Nach den Ordensregeln durften die Mönche die unmittelbare Umgebung des Klosters nur dann verlassen, wenn sie zum Generalkapitel gingen oder andere Angelegenheiten im Zusammenhang mit dem Kloster zu erledigen hatten. Die Bewohner des Zufluchtsklosters waren in dieser Hinsicht viel strenger, da der Zufluchtsort ein geschlossenes Gebiet mit einer starken Grenze war.

   Im Fall des Klosters Dunajec waren die Grenzen von Anfang an unklar, und die Siedlung der Freunde wurde auf einem viel offeneren und besser zugänglichen Gelände errichtet. Außerdem besaßen sie mehrere Salinen, und die Mönche waren für das Brauen und den Verkauf von Lachs zuständig.₀₁₆ Die Nachricht vom "freien Leben" der Kartäuser erreichte die Besucher des Ordens. Es war das erste Mal im Leben der Kartäuser in Ungarn, dass die Magistrate ausländischer Klöster ihnen einen Besuch abstatteten. In der ersten Hälfte des 14. Jahrhunderts gehörten die Mönche von"Szepesség" noch zur slawonischen Provinz des Ordens, so dass es erwähnenswert ist, dass die Prioren Hugo von Ligurien und János von Seitz, die 1342 ankamen, die Visitatoren der slawonischen Provinz waren. Ihre Hauptaufgabe bestand darin, die Grenzen des Klosters Dunajec abzugrenzen: Die Grenze des weiteren Territoriums des Klosters bildeten die Gewässer des Flusses Lipnyík von der Quelle bis zur Mündung in den Fluss Dunajec.

   Von diesem Punkt aus bildete der Fluss Dunajec die natürliche Grenze zu dem Tal, in dem sich der Fluss "Frankvágása" von Norden nach Süden ausbreitete, was die westliche Grenze wurde. Im Süden wurde der Gebirgszug Dhorn genannt.₀₁₇ Die Visitatoren hielten in der Urkunde auch fest, dass die Mönche in Zukunft nur innerhalb dieser Grenzen weitere Güter erwerben konnten. Der Begriff terminus oder Grenze war schon in den Anfangsjahren des Ordens ein wichtiges Bestimmungsmerkmal der Kartäusersiedlungen, und auch die päpstlichen Bullen enthielten die Markierung der Grenzen der Güter der stillen Mönche bzw. ihre Bedeutung - die Bezeichnung intra oder infra terminus ist ein Schlüsselelement in den Dokumenten über die Mönche.₀₁₈

   Sie konnten Land in dem Bereich erwerben, den sie brauchten, um Einsamkeit zu erreichen, wo sie sich sicher fühlten. Nicht lange danach wurde der Name spatium geprägt, um das Gebiet zu beschreiben, das die Mönche zu Fuß zurücklegen mussten. Dies war der symbolische Ursprung der doppelten Abgrenzung der Kartäuser.₀₁₉ In derselben Urkunde legten die Visitatoren Hugo und Johannes auch die engeren Grenzen des Klosters fest. Vermutlich bezieht sich auch die Steinmauer, die Prior Goblin um das Kloster zu bauen begann, auf diese Grenze. Die Magistrate untersagten den Freunden das Umherziehen und legten fest, dass sie die Grenzen nur mit Erlaubnis des Generalkapitels verlassen durften. Zu diesem Zeitpunkt waren die Differenzen zwischen den beiden Klöstern noch nicht vollständig beigelegt. Aus vermögensrechtlicher Sicht besteht das Problem darin, dass wir nicht sicher sein können, wann der Donaukonvent als eigenständige wirtschaftliche Einheit behandelt werden kann.

   Im Jahr 1322 wurde eine Urkunde ausgestellt, in der die beiden Konvente der "Szepesség"-Region ihre Unabhängigkeit vereinbarten. Da der Text der Vereinbarung nicht bekannt ist, müssen wir diese Vereinbarung weiterhin als bedingt betrachten.₀₂₀ Obwohl die beiden Klöster getrennte Wege gingen, wurde ihr Besitz erst später aufgeteilt: Peter, der Prior des Hauses St. Moraville in Geirach, und Konrad, der Prior des Ordens vom Thron der Jungfrau Maria in Gaming, wurden 1351 von den Visitatoren der oberalemannischen Provinz in einem Rechtsstreit zwischen den beiden "Szepesség"-Kartäuserorden nach Prüfung der Urkunden beider Parteien als Besitzer von Lechnic befunden, dass das streitige Gut vom verstorbenen Meister Kakas den Kartäusern von Sanktuario für die Gründung des Klosters Dunajec geschenkt wurde und daher letzteren gehörte.₀₂₁ Der Fall wurde ein Jahr später beigelegt.

   Nach der Entscheidung der beiden Visitatoren hat das Kloster Asylum kein Recht, sich gegen die Brüder des hl. Antonius vom Tal wegen des Dorfes Lechnic zu beschweren oder irgendetwas zu beanspruchen, was ihre Vorgänger und sie selbst für die Gründung des Klosters des hl. Antonius vom Tal gegeben haben, sei es in Büchern, in Privilegien oder in den Einkünften des Dorfes Relyő (villula). Außerdem wurde den Mönchen des Antonius-Tals die Schuld von 8 Forint erlassen, die sie für den Wein bezahlt hatten.₀₂₂ Prior Johannes von Sanktuario versprach, dem Kloster Dunajec bei Bedarf die Dokumente zu übergeben, die den Besitz von Lechnic belegen. Mit dieser Erklärung erkannte er symbolisch die Unabhängigkeit des Klosters St. Antonius des Kartäusertals an.

   Dank der Berichte der Visitatoren diskutierte das Generalkapitel, wie bereits erwähnt, vor allem über die Pflichten und Befugnisse der einzelnen Mönche, damit diese mit den Gepflogenheiten des Ordens übereinstimmten, und dann war die Diskussion über Disziplinarvergehen eines der am häufigsten genannten Probleme. Unter den Mönchen wurden die Prokuratoren am häufigsten diskutiert. Der Prokurator, der Anwalt des Klosters, war mit der Verwaltung der Güter betraut und musste oft die öffentlichen Gerichte und die Gerichtshöfe aufsuchen; er war neben dem Prior die einzige Person, die die Grenzen der Einsiedelei verlassen konnte. Da sie sich oft außerhalb der Klostermauern aufhielten, musste ihre Zeit außerhalb des Klosters geregelt werden. Mehrfach finden wir die Einschränkung, dass der Prokurator nur drei Tage außerhalb seines eigenen Hauses verbringen durfte.

   Nach Aufzeichnungen aus dem Jahr 1390 wurden die Einwohner von Lövöld gewarnt, weil ihr Anwalt länger als drei Tage abwesend war, um sich um die Angelegenheiten des Gutes Tapolca zu kümmern.₀₂₃ Im darauffolgenden Jahr gestattete ihm das Kapitel jedoch, mit Erlaubnis seines Priors dreimal im Jahr die Grenzen zu verlassen.₀₂₄ Im Jahr 1392 wurde dies dahingehend geändert, dass er seinen Wohnsitz nur noch bei großer Notwendigkeit verlassen durfte, dann aber auch mit den Konversen seiner Wahl und mit Erlaubnis seines Priors.₀₂₅ Es wurde sogar festgelegt, wie weit er das Kloster verlassen durfte. Im Jahr 1401 wurde der Prokurator von Lechnic für drei Monate seines Amtes enthoben, weil er sich ohne Erlaubnis seines Priorats fünf Kilometer von der Siedlung entfernt hatte.₀₂₆ Mönche, die kein bestimmtes Amt innehatten, werden nur selten in den Protokollen der Kapitel erwähnt. Damit dies der Fall ist, muss ein schwerwiegendes Versäumnis vorliegen. In Lövöld lesen wir 1508 von einem ähnlichen Vorfall, als Lukas conversus mit seinem Prior in Streit geriet, was zu einer jahrelangen Auseinandersetzung führte. Im Jahr 1531 versuchte das Kanzleramt, die Angelegenheit zu beenden.027

   Bruno, ein Besucher im Lande, spielte eine wichtige Rolle bei der Aufklärung des Falles. Auch der Monarch half ihm, indem er den Kartäuserklöstern befahl, dem Visitator in allen Angelegenheiten zu gehorchen.₀₂₈ Manchmal mussten die Mönche neben ihren Geschäften auch das Territorium des Klosters verlassen, das durch eine doppelte Grenze geschützt war. Dies geschah nur in Ausnahmefällen, meist auf päpstliche Anordnung. Im Jahr 1348 beauftragte Papst Clemens VI. den Bischof von Pécs und die Äbte von Visegrád, die Pläne von König Ludwig und Königin Elisabeth zu untersuchen, die das Zipser (Szepesség) Vorbistum in ein Bistum umwandeln wollten. Die beiden Richter ordneten an, dass der Zisterzienserabt von Zips, die Kartäuserprioren von Mědzeszirti und Dunajec sowie die Pfarrer von Csütörtökhely, Svábfalvi, Hunfalvi und Késmárk persönlich und je ein älterer Vertreter der Klöster am 23. Dezember in der Zipskapelle erscheinen sollten.

   Auffallend ist, dass dem "beratenden Gremium" eine große Zahl von Mönchen angehörte, die Pfarrer der großen Städte aber nicht anwesend waren. Wir wissen nicht, was passiert sein könnte, aber auf jeden Fall war die Propstei noch nicht zum Bistum geworden.₀₂₉ Es gab auch kleinere Verfehlungen unter den Mönchen, die zwar keine Strafe nach sich zogen, aber die Kanzlei rügte die Häuser wegen ihrer Konsequenz. So wurde 1388 das Priorat Lövöld ermahnt, seine Schulden beim Kloster Seitz zu begleichen.₀₃₀ Im folgenden Jahr mussten sie die Bücher des Klosters Lechnice zurückgeben, aber auch die statuta et diurnale domui Sancti Johannis an das Kloster Seitz zurückgeben, andernfalls würden sie bestraft.₀₃₁

   Im Jahr 1390 nahmen die Mönche an der Beerdigung von Königin Elisabeth teil, ohne ihre Vorgesetzten um Erlaubnis zu bitten, das Kloster zu verlassen.₀₃₂ Im Jahr 1495 wurden die sephardischen Häuser erwähnt, weil die Mönche Petitionen an das Kanzleramt in ihrer eigenen Sprache und nicht in Latein geschrieben hatten.₀₃₃ Im Jahr 1499 erließ das Generalkapitel eine allgemeine Anordnung zum Verbot der Alchemie.₀₃₄ In ähnlichen Fällen wurde, wie bereits erwähnt, nicht das gesamte Kloster bestraft. Die Kapitelversammlungen mussten sich zunehmend mit Prioren befassen, die ihr Amt missbrauchten.

   Zwar gab es auch weniger schwerwiegende Fälle, wie etwa 1390, als der Prior von Lövöld nicht an der Wahl des Priors des Klosters Tarekány teilnahm, doch die meisten Fälle waren weitaus gravierender. Im Jahr 1395 wollte Prior Nikolaus von Lechnic den Prokurator aus dem Kloster vertreiben. Das Generalkapitel bestrafte ihn damit, dass er seine Zelle bis zum Fest Mariä Himmelfahrt nicht verlassen dürfe, da er erst seit kurzem im Amt sei.₀₃₅ Nikolaus war Prokurator des Hauses Lechnic geworden, nachdem sein Vorgänger wegen schwerer Verfehlungen entlassen worden war. Trotzdem lernte er nicht aus seinen Fehlern und verschlimmerte seine Situation sogar noch: Er begrub einen Laien auf dem Friedhof der Mönche, entgegen dem Befehl des Generalkapitels, und er pflegte auch mit Laien zu essen, nicht nur im Gästehaus, sondern auch im Speisesaal, in Anwesenheit des Konvents. Da der Besucher auch von einigen guten Taten berichtete, wurde sein hohes Alter berücksichtigt und er wurde nicht bestraft.₀₃₆

   Im Jahr 1401 wurde der Priel bestraft, weil er ohne Erlaubnis des Kaplans ein Haus auf dem Klostergelände gebaut hatte. Diejenigen Mönche, die dem Bau zustimmten, mussten vom Boden essen (sie durften keinen Tisch benutzen).₀₃₇ Da sich die Situation nicht verbesserte und weitere Unregelmäßigkeiten auftraten, wurde die Strafe verschärft: Alle Mönche mussten während der Sitzung des Generalkapitels vom Boden essen.₀₃₈ 1405 war das Kapitel sehr erstaunt, dass ein Adliger trotz seines Erlasses ein Haus innerhalb der Klostermauern neben dem Refektorium bauen und darin wohnen durfte.₀₃₉ Das Generalkapitel war sich jedoch auch der Verwüstungen bewusst, die die Hussiten in Sepetien anrichteten.₀₄₀

   Es ist möglich, dass die problematische Kommunikation dazu führte, dass die Kaplanei nicht rechtzeitig über die Bauarbeiten informiert wurde, aber die Mönche hätten auf die neuen Gebäude nicht verzichten können. Der Vorfall hinterließ keinen bleibenden Eindruck auf die Beziehungen zwischen dem Kapitel und dem Kloster, da wir zu diesem Zeitpunkt erfahren, dass der Prior Benedikt von Dunajec mit der Prüfung einer neuen Stiftung betraut worden war. Es war nicht das Kloster, das sie verlegen wollten, obwohl die Gebäude bei den jüngsten Angriffen stark beschädigt worden waren. Die neue Stiftung sollte in der Nähe von Krakau liegen, und da die Mönche des Klosters Dunajec am nächsten dran waren, wurden sie mit dieser Aufgabe betraut. Das Generalkapitel bemühte sich schon seit Jahren um die Gründung des Klosters, doch die Gründung fand nie statt.₀₄₁

   Im Fall des Klosters Lövöld erfahren wir von dem unregelmäßigen Verhalten der Prioren im 16. Eine Notiz aus dem Jahr 1519 zeichnet ein trauriges Bild: "Herr Stephan, der Lehnsmann dieses Hauses und ehemalige Prior, hat eine beträchtliche und große Summe Geldes vergeudet, über die er weder durch Nachlässigkeit noch durch Unachtsamkeit Rechenschaft ablegen konnte, und deshalb wünschen wir nach dem Willen des Ordens, dass er nicht in das Haus seines Gelübdes zurückkehrt, sondern als Gast in Tarkany bleibt, wo er sich jetzt befindet. In Zukunft soll er dies nicht mehr ohne die ausdrückliche Erlaubnis des ehrwürdigen Kartäuserpaters oder des Ordenskapitels tun. Sollte er zufällig Geld aus dem Schützenhaus haben, so soll er es unter Androhung von Gefängnis alles zurückgeben."₀₄₂

  Matthäus war einer der Prioren, von denen keine schriftlichen Aufzeichnungen überliefert sind, sondern die von 1526. In den Protokollen von 1526 heißt es: "Da wir durch das Zeugnis der Assessoren und Mitglieder des Konvents nach gründlicher Prüfung der Konten erfahren haben, dass die Herren Stephen und Matthew, die hier Gelübde abgelegt haben und ehemalige Prioren sind, erhebliche finanzielle Defizite haben, die sie nicht erklären konnten, wollen wir sie inhaftieren lassen, bis die Schulden beglichen sind ".₀₄₃

   Im folgenden Jahr erfahren wir von einem weiteren eklatanten Fall. Im darauffolgenden Jahr wurde der ehemalige Prior Michael von Lövöld, jetzt Prior von Pleterje, von allen seinen Pflichten im Orden entbunden, bis er seine Amtsgeschäfte in Lövöld geregelt hatte. Aus dem Jahr 1528 wissen wir, dass das Haus von Pleterje einen Rektor hatte.045

   Der Bericht des Generalkapitels aus dem Haus Pleterje: "Herr Michael, Gast hier, ein gelobter Gefangener des Schrotschussordens und früherer Prior dort, hat sich gegen den Orden aufgelehnt und die Aufzeichnungen des Generalkapitels verheimlicht, und da er über die Belohnungen, die er während seines Prozesses erhalten hat, nicht ordnungsgemäß Rechenschaft abgelegt hat, ist er für jedes Amt des Ordens untauglich, bis er dem Konvent des Schrotschusses ordnungsgemäß Rechenschaft über seine Einnahmen und Ausgaben abgelegt hat."₀₄₆ Erst im darauffolgenden Jahr wurde der Rektor zum Prior ernannt, aber es wurden Aufzeichnungen über die Prüfung geführt.₀₄₇

   Nur in Ausnahmefällen erfahren wir aus den Protokollen der Kapitel etwas über einzelne Mönche. In den Protokollen von 1391 wird im Fall des Hauses Lövöld ein gewisser László erwähnt, der zum Schweigen verdonnert wurde. Ihm wurde untersagt, in ein anderes Haus zu gehen, er solle lieber still sein und an seinem eigenen Heil arbeiten, da er alt sei und dem Tod entgegengehe. Eine ähnliche Warnung erging an Matthäus, dem befohlen wurde, nicht an das Generalkapitel zu schreiben.₀₄₈ Im Jahr 1392 durfte das Kloster Johannes den Langen und Detre als Sakristan aufnehmen.₀₄₉ Die Kartäuser hielten sich an die gesetzlichen Bestimmungen,₀₅₀ versuchten aber vor allem, den Aufforderungen der kirchlichen Magistrate nachzukommen,₀₅₁ obwohl es nicht viele solcher Fälle gab.

   Am 1. Oktober 1398 wies Papst Bonifatius IX. den Patriarchen von Aquileia an, in Anwesenheit des Priors von Lövöld den Bischof von Bosnien, Georg, zusammen mit dem schottischen Abt von Wien in den Besitz der Benediktinerabtei von Zalavár einzutragen.₀₅₂ Am 12. November 1400 ernannte Papst Bonifatius IX. den Bischof von Győr, den Zisterzienserabt von Pilis und den Prior von Lövöld zu Schutzherren der Güter und Rechte des Prämonstratenserklosters von Csorna.₀₅₃

   Zu Beginn desselben Jahres, am 11. Januar, verlieh der Papst das Zips-Kanonikat, das Heinrichs Sohn Michael innehatte, an András Grooz aus der Diözese Esztergom, der in das Kartäuserkloster Lövöld eingetreten war.₀₅₄ Während des Pontifikats von Papst Johannes XXIII. wurden auch die Klöster des Kartäuserordens einer gründlichen Untersuchung unterzogen: 1410 wurden die Klöster des Kartäuserordens der Jurisdiktion des Papstes der Lombardei unterstellt. Am 1. August 1493 betraute der Papst Bischof Branda von Piacenza, päpstlicher Referendarius, mit der Aufgabe, die Kirchen, Klöster und Spitäler in Ungarn zu reformieren. Da König Sigismund durch seinen Gesandten, den päpstlichen Gesandten Pipo von Timis, darum gebeten hatte, jemanden mit dieser Aufgabe zu betrauen, ernannte er ihn zum Erneuerer des Ordens.

   Ihm obliegt unter anderem die Visitation aller Kirchen, Klöster, Spitäler, Konvente und Kapitel sowie die Inspektion, die Erhebung von Bußgeldern, die Bestandsaufnahme von Stiftungen und Eigentumsrechten, das Einschreiten bei Streitigkeiten, die Wiedererlangung von Eigentum, auch wenn es aufgegeben wurde, auch wenn dies durch den Arm von König Sigismund und anderen weltlichen Behörden geschieht.₀₅₅ Über die Tätigkeit des Bischofs bei den stillen Mönche gibt es keine Aufzeichnungen. Wir können davon ausgehen, dass er auf den Gütern der Einsiedler nichts zu beanstanden hatte (oder die Visitation fand nicht statt!). Weniger als ein Jahr später, am 12. Oktober 1411, besuchte der Papst seinen Gesandten erneut. Diesmal schickte er den Legaten Branda in die Länder, die unter der Gerichtsbarkeit von König Sigismund standen, um die schädlichen Auswirkungen des Schismas und der Kriege zu beseitigen. Um seine Aufgabe erfolgreich zu erfüllen, konnte er kirchliche Zensuren über diejenigen verhängen, die sich widersetzten, seien es Benediktiner, Kartäuser usw.₀₅₆

    Aufnahme von Mönchen in den Kartäuserorden.

  Nach den Regeln des Generalkapitels war die Aufnahme in den Orden an strenge Bedingungen geknüpft. Die Kandidaten mussten mindestens 20 Jahre alt sein, unterlagen aber aufgrund der harten Bedingungen einer einjährigen Probezeit. Zuvor musste er jedoch akzeptieren, dass er, wenn er dieses Leben als unerträglich empfand, nicht in das weltliche Leben zurückkehren durfte, sondern sein Leben in einer weniger strengen Klostergemeinschaft verbringen würde.₀₅₇ Nach der Probezeit mussten die Mönche auch die Eignung des Kandidaten für das Kartäuserleben feststellen.₀₅₈

   So sehr die Kartäusermönche die Isolation bevorzugten und sich von der Außenwelt abschotteten, so sehr wurde der Lebensstil der Mönche bekannt.Da sie sich um geistliche Güter kümmerten, zogen ihr Programm und ihre Gewohnheiten andere Brüder des Klosters an. Die Zisterzienser hatten eine enge Beziehung zu den Zisterziensern von Savnica, die sich jedoch nicht in der Migration von Mönchen äußerte, sondern in der geografischen Nähe und, in späteren Zeiten, im Überleben, was die beiden Institutionen dazu veranlasste, sich gegenseitig zu helfen. Diese Beziehung ist mit der zu den Palatinen nicht vergleichbar.Es ist verständlich, dass der Konflikt in dem zentral gelegenen Gebiet des Königreichs entstand: Lövöld wird gewöhnlich als das klösterlichste der Klöster bezeichnet, da viele der Pfälzer Kartäuser waren.₀₅₉

   Zur Zeit der Gründung des Klosters im Komitat Veszprém befasste sich der Monarch intensiv mit der Frage der Einsiedler. Tristan, der General der Pfälzer, beklagte, dass sich die Disziplin innerhalb des Ordens verschlechtert habe. Nach diesen erfolglosen Versuchen beschloss der König zu versuchen, das häusliche Leben der Eremiten durch die Gründung eines Klosters des Kartäuserordens zu stärken, der eine strengere Regel hatte. Da es ihnen an Strenge fehlte, strömten die Pfälzer in die neue Einrichtung.

   Die Gründung führte nicht dazu, dass die Pfälzer in ihren eigenen Häusern geistig isoliert wurden: Die Gründung von Lövöld erschütterte den Orden so sehr, dass die Prioren von St. Stephan von Lemberg und Andreas von Nostra sich an den Erzbischof von Esztergom wandten, weil sie befürchteten, dass das Kartäuserkloster das Überleben der Pfälzer gefährden würde. Erzbischof Thomas verbot daraufhin den stillen Freunden, künftig Paulinermönche aufzunehmen.₀₆₀ Dieses Phänomen betraf sicherlich nicht nur das Königreich Ungarn, denn das Generalkapitel von Karthago verfügte 1392 ebenfalls, dass sie keine Mitglieder anderer Eremitenorden aufnehmen durften.₀₆₁

   Neben der strengen Lebensweise mögen die Kartäuserprivilegien für Mönche verschiedener Orden attraktiv gewesen sein,₀₆₂ ebenso wie das Bestreben der Klöster, nicht von der Gunst der Stifter abhängig zu sein, sondern sich selbst zu versorgen. 1393 erwirkte das Ordensoberhaupt Georg Ethei bei Papst Bonifatius IX. die Gewährung der Kartäuserprivilegien auch für die Pfälzer.₀₆₃

   Am 30. Mai 1400 erschien János Monachus, der Dispensator, vor dem Kapitel von Veszprém, der im Namen von Prior Peter von Lövöld und des Konvents um eine Neufassung der Bulle von Papst Bonifaz IX. vom 16. März 1391 über die Privilegien der Kartäuser bat.₀₆₄ Am 28. Mai 1402 schrieb das Budaer Kapitel auf Antrag der Pfalzgrafen von Buda-Sentlőrinc die Charta des Veszprémer Kapitels vom 30. Mai 1400 über die Privilegien der Kartäusermönche neu.₀₆₅ Am 28. Dezember 1417 bestätigte Martin V. gegenüber Papst Bonifatius IX. die den Pfälzern gewährten Privilegien, wodurch sie dieselben Freiheiten und Privilegien genießen konnten, die die Pfründe, Mönche und Klöster des Kartäuserordens vom Apostolischen Stuhl erhalten hatten.₀₆₆

   Dennoch gab es Spannungen, aber der Heilige Stuhl fand eine Kompromisslösung für die Probleme der Einsiedler: 1436 verfügte Papst Johannes IV., dass Mönche, die die paulinischen Gelübde abgelegt hatten, in keinen anderen Orden aufgenommen werden durften, mit Ausnahme der strengeren Kartäuser.₀₆₇ Dank der überlieferten Quellen verfügen wir über konkrete Daten zum Fall eines Mönchs eines anderen Ordens. Aus diesen Aufzeichnungen geht hervor, dass die Lebensweise der Kartäuser für die Paulisten und Zisterzienser besonders attraktiv war.

   Aus den Akten des Jahres vor dem Verbot des Generalkapitels im Jahr 1392 erfahren wir von der Aufnahme zweier Mönche in das Kloster in Lövöld. Nikolaus war zuvor Zisterziensermönch gewesen. Nach dem Beschluss des Generalkapitels von 1391 musste er in Anwesenheit der Besucher des Klosters als Mönch habilitiert, d.h. für das Kartäuserleben fit gemacht werden.₀₆₈ Nikolaus fiel es wahrscheinlich schwer, sich an die strengen Auflagen zu gewöhnen, denn 1398 wurde er ermahnt, das Kapitel und seinen Prior nicht mehr zu stören, da sonst der Magistrat des Hauses angewiesen würde, ihn bis zu seiner Genesung einzusperren.₀₆₉

   Ein anderer Mönch, Nikolaus, war ein ehemaliger Pauliner-Eremit und musste 1391 in Anwesenheit des Besuchers habilitiert werden.₀₇₀ Im folgenden Jahr wurde sein Orden geklärt und wir erfahren, dass er aufgenommen wurde.₀₇₁ Wir können auch die Gepflogenheiten des Ordens in Fällen untersuchen, in denen eine Person aus der Weltkirche aufgenommen oder abgewiesen wurde. Aus der Petition von Albert Guncsík, einem Kleriker aus Poznań, erfahren wir von einem Fall, der an die Kurie von Papst Martin V. gerichtet war.

   Noch im unteren Heiligtum heiratete der Kleriker eine ungenannte Frau, von der sich später herausstellte, dass sie mit einem anderen Mann verheiratet war. Außerdem wurde er kurz darauf zum Priester geweiht, während seine Frau noch lebte. Die Kurie sprach den Kleriker unter der Bedingung von seinen Sünden frei, dass er sich von seiner Frau trennt und sich zur Buße in ein Kartäuserkloster zurückzieht. Das Dokument ging auch bei Bischof András von Poznań ein, der die Einsiedler aufforderte, den Kleriker in ihrer Mitte aufzunehmen. Der Konvent protestierte dagegen und beschuldigte den Bischof, ein Opfer von Wykliffes Lehren zu sein, die angeblich im Lande bekannt waren. Ein solcher Bischof hätte die Absolution einer schuldigen Person nicht angenommen. Albert bat daher erneut die Kurie, ihm zu gestatten, sich in ein Kloster in Rom zurückzuziehen und dort die Echtheit seines Glaubens überprüfen zu lassen.₀₇₂

   Im Jahr 1520 beschlossen sie jedoch aus eigenem Antrieb, einen Nicht-Laien aufzunehmen. Damals nahmen Prior Andreas und der Konvent Tóbiás Rockenfinger, einen Bürger von Banská Bystrica, zusammen mit seiner Frau Agnes und ihren Kindern Georg, Akazien, Anna, Margarete, Sofia, Elisabeth und Borbala in den Laienstand auf. Ein interessantes Merkmal der Urkunde ist das aufgesetzte Siegel des Klosters.₀₇₃ Es gibt auch Hinweise darauf, dass sich im Umfeld der Kartäuser-Klöster in Ungarn Laiengemeinschaften entwickelt haben könnten.

   Neben den Adligen, die den Mönchen, die viele Angriffe erlitten hatten, zu Hilfe kamen und ihnen Almosen gaben, scheinen auch andere das Kloster unterstützt zu haben.₀₇₄ Die Ordensregeln verboten die Teilnahme der Familie am Leben der Mönche, und die Kartäuser schlossen nur die Bürger von Banská Bystrica in ihre Gebete ein. Sie verpflichteten sich auch, im Falle des Todes eines der ihren in Menedekszirt eine Totenmesse zu halten. Obwohl Tóbiás' Verpflichtungen in der Urkunde nicht erwähnt werden, unterstützte er das Kloster vermutlich mit einer Spende.₀₇₅ Etwa hundert Jahre zuvor hatte sich ein ähnlicher Vorfall im Kloster von Dunajec ereignet.

   Unter den Stiftern des Hauses begegnet uns zuerst Pál Waltdorff, ein Krakauer Bürger, der einen beachtlichen Grundbesitz besaß. Dazu gehörte auch Richwald in der Zips, das er entlang der Handelsstraße erwerben konnte.₀₇₆ Im Jahr 1403 schenkten er und seine Familie einen Teil seines Besitzes im Dorf an Prior Nikolaus und die Mönche.₀₇₇ Pál war wahrscheinlich von den Turbulenzen des Kaufmannslebens geplagt. Auf seinen Reisen besuchte er oft das Kloster Dunajec, bis er zu Beginn des 15. Jahrhunderts seiner Familie mitteilte, dass er sich zurückziehen und bei den Eremiten leben wolle. Als Beweis für seine wahren Absichten schenkte er den Mönchen seinen gesamten Besitz in Richwald.078

   Kurz darauf meldete Prior Nikolaus die Schenkung an König Sigismund, der dem Zips-Kapitel befahl, den Konvent in den Besitz einzuführen;₀₇₉ dies geschah am 4. Februar 1404.₀₈₀ Aus dem Dokument vom 17. Mai 1409 geht hervor, dass Paulus bereits vor dem Vikar Johannes von Krakau als Conversus des Donauklosters erschienen war. Er berichtete, dass er zuvor eines seiner Güter den Mönchen geschenkt hatte, wozu seine Kinder ihr Einverständnis gegeben hatten.₀₈₁ Es gab auch einen Vorfall, bei dem der Kaplan die Mönche von Lechnic beraten hatte, wie sie Nikolaus, der verheiratet war, als Mitglied aufnehmen sollten. Sie mussten sich auch vergewissern, ob er trotz seines fortgeschrittenen Alters in der Lage sein würde, ohne Bequemlichkeit zu leben.₀₈₂ Im Jahr 1391 erfahren wir, dass Nikolaus in die Converses aufgenommen wurde, aber die Mönche hatten ihre Bücher noch nicht zurückerhalten. Dies zeigt auch, dass in den Akten die besprochenen Ereignisse nicht thematisch gegliedert waren, sondern die Informationen über jedes Haus an einer Stelle festgehalten wurden.

   Die Anwesenheit ausländischer Mönche im Königreich Ungarn ist nicht verwunderlich, da verschiedene religiöse Orden seit der Annahme des Christentums im Lande tätig waren. Über die Zahl der ungarischen Mönche, die sich im Ausland niedergelassen haben, insbesondere bei den Kartäusern, liegen uns jedoch nur wenige Informationen vor. Im Haus von Legnica in Polen treffen wir auf einen Mönch aus Eger, der im 15. Jahrhundert den Namen Bernat annahm. Jahrhundert den Namen Bernat annahm. Wir wissen auch, dass er in den 1450er Jahren als Johannes von Egri an der Universität Wien studierte und 1465 in das Haus von Legnica eintrat.₀₈₃ Bernat von Egri, der sich als Deutscher bezeichnete, machte durch seine literarische Tätigkeit auf sich aufmerksam. Ihm wird das erste vom Kloster Legnica gedruckte Buch zugeschrieben,₀₈₄ das in der polnischen Literatur als Werk von Bernat von Legnica gilt.₀₈₅

   Stanisław Jujeczkas Studie über die Kartäuser in Schlesien ergab, dass die überwiegende Mehrheit der Männer, die in die Klöster eintraten, aus der Mittelschicht stammte. Seine Schlussfolgerung sollte darauf hinweisen, dass der zurückgezogene Lebensstil für junge Menschen aus wohlhabenderen Verhältnissen nicht attraktiv war, wobei die wohlhabendsten Familien zu den Gönnern gehörten. Dennoch war es nicht ungewöhnlich, dass Adlige (Präbendare) dem Orden beitraten und gleichzeitig kleine Spenden an die Häuser leisteten. Es gibt aber auch Fälle von Personen, die gegen ihren Willen in den Kartäuserorden eingetreten sind. Im Jahr 1504 wurde der Breslauer Kanoniker Nikolaus Wilde von seinem Bischof zur Strafe für ein Jahr in das Haus der Legnica geschickt.₀₈₆

Die Beziehung zwischen Mönchen und Mäzenen.

   Die Klöster hatten nicht nur gute Beziehungen zu den Monarchen, da sie für ihren täglichen Lebensunterhalt auf die Schenkungen der Gönner angewiesen waren. Da die Hauptaufgabe der Mönche gemäß den Ordensregeln im Gebet bestand, waren sie nicht bereit, zum sakralen Zentrum der Spenden zu werden, so dass die Zuwendungen der weltlichen Herren vernachlässigbar waren. Dennoch hatten sie Bewunderer unter den wohlhabenderen Einwohnern. Hedvig Szapolyai, die größte Unterstützerin des Klosters, war eine große Hilfe beim Bau des Klosters.₀₈₇ Nach dem Tod ihres Mannes, des Kurfürsten István Szapolyai, machte sie nicht nur den Klöstern des Ordens, sondern auch anderen kirchlichen Einrichtungen großzügige Schenkungen.

   Im Rahmen seiner Arbeit kam der Rektor oft mit den Mönchen des Schießplatzes in Kontakt. Er muss Gefallen am Orden gefunden haben, da er sein Testament am 1. September 1499 in der päpstlichen Burg zusammen mit Pater Michael, einem Mitglied der St. Michaelskirche, verfasste.₀₈₈ In seinem Testament machte der Rektor auch Schenkungen an mehrere kirchliche Einrichtungen.₀₈₉ In Anbetracht des religiösen Charakters der Zeit war dies kein ungewöhnlicher Akt: Tamás Fedeles hat dies in seiner Studie über spätmittelalterliche Sakristeistiftungen verdeutlicht. Lajos Pásztors bis dahin vorherrschendes negatives Bild vom Willen Szapolyais und von der Religiosität des Nuntius. Pásztor war nämlich der Meinung, dass die großzügige fromme Spende des Adligen nur dazu diente, seinen Reichtum zur Schau zu stellen. Fedeles wies die Vorstellung zurück, István Szapolyai habe sich seinen Seelenfrieden durch die Zurschaustellung seiner finanziellen Mittel erkaufen wollen.

   Dies zeigen auch die weiteren Schenkungen der Familie, die Gründung des Palatinerklosters in Tokaj, die Unterstützung des Ordens und, für die Zwecke dieser Arbeit, die Tatsache, dass sie Wohltäter von drei Kartäuserklöstern in Ungarn waren.₀₉₀ Trotz alledem gibt es im Lichte der bekannten Quellen keine vernünftige Erklärung für die bedeutenden Verbindungen zwischen der Familie und dem Orden. Vielleicht als Folge der weitgehenden Zerstörung mittelalterlicher Dokumente stammt die erste bekannte Quelle, die eine Verbindung zwischen den beiden Parteien herstellt, erst aus dem Jahr 1496: König Ulászló II. warnte den Adligen István Szapolyai und seine mit der Einziehung des Kassa-Dreißig-Cent-Stücks beauftragten Beamten, dass die Kartäuser des Szent-Antal jedes Jahr Anspruch auf zwei Rappen polnischer Weißpost und ein Fass Hering aus dem Kassa-Dreißig-Cent-Stück hätten.₀₉₁

   Die einzige bekannte gute Tat des regierenden Fürsten für den Orden ist nur in Form einer Erwähnung überliefert, als Hedvig die Schenkung des Mausoleums durch ihren verstorbenen Mann bestätigte.₀₉₂ Hedvig, ein Mitglied der polnischen Piasten-Dynastie, konnte sich wie ihre weiblichen Zeitgenossen während ihrer zwanzigjährigen Witwenschaft behaupten. Sie widmete den Kartäusern von Sanktuario und Dunajec viel Aufmerksamkeit.₀₉₃ Sie erhielt vom Generalkapitel die Erlaubnis, mit ihren Höflingen die Clauzura zu betreten, den Kreuzgang, von dem aus sich die Zellen der Mönche öffneten.₀₉₄ Hedvigs Aktivitäten lagen zeitlich nahe bei denen des Verfassers der Sanktuario-Chronik, so dass es nicht überrascht, dass sie ausführlich über die Ereignisse zu Beginn des 16. 1506 zog sie mit großem Pomp in das Kloster Sanktuario ein und ließ zum Gedenken an ihren Besuch zwei neue Zellen sowie eine Kapelle errichten, die sie mit zwei Altären, Bildern und Gewändern ausstattete.

   Was das Haus im Lövöld betrifft, so ist klar, dass das Kloster, abgesehen von einigen Schenkungen von Privatpersonen, die meisten und größten Schenkungen von Mitgliedern der königlichen Familie erhielt. Abgesehen von einigen testamentarischen Schenkungen von Grundstücken und Geldspenden für die Feier von Messen, wie die Schenkung des Klosters St. Johannes der Täufer im Jahr 1402, erhielt das Kloster St. Johannes der Täufer als einziges die größten Schenkungen. 2. Januar 1402, als der Sohn von Domokos von Asszonyfalva, der Witwe von Meister Miklós, testamentarisch die Mönche von Lövöld dem Budaer Kapitel schenkte,₀₉₅ müssen wir feststellen, dass es keine weiteren größeren Schenkungen gab.₀₉₆

   Es ist bekannt, dass die Mönche ein Haus in Pápa besaßen, von dem wir auch aus dem Jahr 1520 wissen, dass es dank János Szapolyai schuldenfrei war, aber es ist anzumerken, dass sie es nicht als Schenkung erhielten, sondern selbst kauften.₀₉₇ Das Haus der Lövöldianer in Pápa war Gegenstand einer Reihe von Autoren, aber die meisten von ihnen, bis zu István Hermann, erwähnten nur die Existenz des Hauses.₀₉₈ Der erste Versuch, den päpstlichen Besitz der Mönche zu identifizieren, wurde von Andrea Haris unternommen, der seine Lage durch die Analyse der benachbarten Gebäude und ihrer Besitzer bestimmte.₀₉₉ Im Jahr 1529 verkaufte Prior Peter das päpstliche Haus der Mönche für 85 Goldgulden im Namen des Klosters. Zu dieser Zeit war der Papst selbst ein häufiger Besucher in Pápa.₁₀₀ Außerdem unterstützte die Mutter von János, Fürstin Hedvig von Teschen, die Mönche von Lövöld, indem sie neben der Kirche eine der Jungfrau Maria geweihte Kapelle errichtete.101

   Natürlich ist es kein Zufall, dass der Hauptmäzen des Klosters aus der königlichen Familie stammte, denn wie wir gesehen haben, hat König Ludwig das Kloster gegründet, also war es seine Pflicht, der größte Wohltäter zu sein. Gleichzeitig hielten die Mönche jedoch nicht ihn, sondern Elisabeth von Szilágy für den gütigsten Wohltäter, so berichten es zumindest die erhaltenen Quellen.₁₀₂ Die Urkunde des Priors Sigismund vom 24. April 1463, mit der er und sein Konvent Elisabeth, die Mutter von König Matthias, für ihre guten Taten gegenüber dem Kloster in die Ordensgemeinschaft aufnahmen und ihr alle Gunstbezeugungen gewährten, die durch die frommen Taten der Mönche erlangt werden konnten, ist ein eindeutiger Beweis für ihre Achtung.₁₀₃

   Es ist eine besonders wichtige Quelle, nicht nur wegen ihres Inhalts, sondern auch, weil nur wenige Dokumente der Lövölds erhalten geblieben sind. Außerdem ist das Siegel des Klosters mit dem Bild des Heiligen Michael, des Schutzpatrons des Klosters, erhalten geblieben. Die Kartäuser waren in einzigartiger Weise dankbar für die Hilfe bedeutender Wohltäter. Ein Beispiel dafür ist die Urkunde vom 20. Mai 1389.₁₀₄

   Generalprior János, die Witwe von Miklós Garai dem Älteren, wird auf das Angebot von Prior Miklós hin zur Nutznießerin der Gunst des Ordens, insbesondere des Klosters St. Michael in Lövöld, gemacht und verspricht, ihres Todes in ihren Messen und Offizinen zu gedenken.₁₀₅ Einige Jahrzehnte später, am 21. April 1460, boten Prior Sigismund und das Kartäuserkloster von Lövöld sowie am 14. Juni 1467 Prior Barnabas von Tárkány auch Peter Söptei und seiner Frau Dorottya einen Anteil an den geistlichen Wohltaten des Ordens an und versicherten ihnen, dass sie nach ihrem Tod für das Heil ihrer Seelen beten würden.₁₀₆

   In Bestätigung dieser Schenkung machten Generalprior Antal von Karthago und das Generalkapitel in einer Urkunde vom 10. Mai 1490 auf Empfehlung von Prior Gergely von Lövöld den genannten Meister Peter, seine Frau und ihre Nachkommen zu Teilhabern an den Gebeten des Ordens.₁₀₇ Am 29. April 1499 gewährten Generalprior Peter von Karthago und das Kapitel den Söhnen von Johannes Sitkei, Gellert und Stephan, sowie Gellerts Frau und Kindern den Segen des Ordens für ihre Unterstützung der Kartäuser von Lövöld.108

   Belege für die Dankbarkeit der Mönche finden sich in den vom Kapitel erstellten Nekrologen, so wurde beispielsweise 1512 vermerkt, dass "György Bús und György Gijersi und Bálint Bús, die Wohltäter des Hauses Lövöld" gestorben waren.₁₀₉ 1520 wurde der Name des Rektors Imre Perényi in den Ordenskalender aufgenommen und das Datum seines Todes, der 5. Februar, in den Kalender eingetragen.1₁₀ Für die Genauigkeit der Ordensaufzeichnungen und damit für die Aktualität der Informationen des Generalkapitels spricht auch die Tatsache, dass neuere Forschungen ergeben haben, dass der Kanoniker tatsächlich an diesem Datum im Jahr 1519 gestorben ist.₁₁₁ Einige Jahre später meldete das Kapitel den Tod mehrerer Unterstützer des Klosters: "Herr László, der Kanzler des Königs von Böhmen und ein großer Wohltäter des Ordens, Herr György, Herr János, der edle Herr György Bors und Herr János Máté, die Wohltäter des Hauses Lövöld waren".₁₁₂₁₁₃

   

Városlőd története. / A Karthauziak Leveldi monostorának  története. / des Kartäuserklosters von Leveld.

 

Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén

A néma barátok megtelepedése és berendezkedése

Doktori értekezés

   Lövöld Veszprém megyében állott, a Bakony Somló felöli részén. Ott ahol a pápai és Devecseri országút vonul, egy hosszan elnyúló völgy vezetett, mely természeti szépségénél fogva "paradicsom völgyének" neveztetett._{001(Koppintás bal egér)}

    Leveld falutól délre, egy hosszan elnyúló völgyben, a mai templomnak és környékének helyén épült. A monostor helyének megválasztásában, a sűrű erdőség, az itt folydogáló Tornapatak, és a templomtér Északi részén előtörő bővizű forrás játszhattak főszerepet. Hogyan nézett ki a Lövöldi karthauzi monostor, egy a nürnbergi Nemzeti Múzeumban (Nürnbergische Nationalmuseum) 1893-as katalógusában /sorszám: GM580/ 1512 – 1513 körül, található táblaképről ismerjük, ahol az összes karthauzi monostort lefestették.  A középső ablak 162,9 cm magas, 98,6 cm széles. A két szárny egyenként 161,3 cm magas és 41,6 cm széles.₀₀₂ Úgy képzeljük el, mint egy családfát. A kép 16. századi állapotot mutatja. A kép hitelesnek tekinthető, egyrészt a kép felett a "Vallis Sancti micha-helis in lewl In vngaria" felirat olvasható, másrészről a képen a templom jobb oldalán található színes tetőcserepes épület helyén, az 1990-ben kezdődött ásatások alkalmával, a régészek megtalálták, a sekrestye mellett a színes tetőcserepek maradványait.(Szerk.)

   A lövöldi monostor alapításának pontos körülményeit nem tudjuk teljes bizonyossággal rekonstruálni. Noha a monostor 1378. március 17-én kiállított alapítólevelének másolata fennmaradt,₀₀₃ korábbról is rendelkezünk ismeretekkel. Már 1347-ben jelentik I. Lajos királynak,_003/1 hogy körülhatárolták a Leueldi monostor Tapolcai birtokát. A vitás határokkal rendelkező birtok ügyéről 1348. szeptember 30-án újra olvashatunk. A fehérvári káptalan jelentette Lajos királynak, hogy kiküldte Tót István mester kanonokot, akinek kíséretében megbízottai, Miklós káplán, Kolos testvére, Lachk és Lőrinc fia, János a szomszédok és határosok, valamint János szigligeti alvárnagynak a jelenlétében a lövöldi monostor tapolcai birtokát Meggyesi Simon szigligeti birtokától IV. Béla 1259. október 17-i oklevele szerint meghatárolták.₀₀₄ 1357. március 5-én Lajos király (31.-ik születésnapján. Szerk.) parancsára a veszprémi káptalan járta meg újból a határokat, melyekben „csak a Leveldi monostort említik.

   Az 1361. évben Szécsi Miklós országbíró rendelkezése alapján, egy másik helyen kellett a határokat megállapítani.₀₀₅ A fehérvári káptalan Lajos királynak szóló jelentése szerint Szécsi Miklós országbíró levele értelmében kiküldték embereiket, akiknek a tanúsága mellett a király embere a szomszédok összehívása után és a felek képviselőinek jelenlétében a karthauziak herendi és a veszprémi káptalan Mester nevű birtoka közötti vitás területet 1 ekealjnyira becsülték meg. A felek és a tanúk nem tudtak megegyezni a terület hovatartozásáról.₀₀₆ Innentől már konkrétan a Leueldi Szt. Mihály karthauzi monostor perjeléről van szó. Ha figyelembe vesszük, hogy perjel csak egy felszentelt templommal rendelkező monostorban található, akkor 1361-ben már minden bizonnyal egy „kész” rendházról beszélünk.

   Ám ekkor még nem lett vége a Tapolca birtok körüli vitáknak. 1363-ból további birtokperes oklevélről tudunk.₀₀₇ A forrás szövegéből jól kivehető, hogy a szerzeteseknek már annak megkezdése előtt jelen kellett lenniük. Mindebből egyértelmű, hogy a monostor ekkor már működött, illetve felszentelték,₀₀₈ sőt már a kezdet kezdetén összetűzésbe került az Ajkai családdal.

   Egy 1369-ből származó forrásban is szerepel a konvent: a perjel háborgatta a Bakonybéli monostor joghatósága alá tartozó Borsod nevezetű birtokot, amely szomszédos volt a konvent lövöldi birtokával. A pannonhalmi konvent tanúbizonysága és a király embere a helyszínre utaztak, de a karthauziak jobbágyai sűrű nyilazással fogadták őket, „csak lovaik legsebesebb futásával mentették meg életüket.“₀₀₉ A veszprémi alispán a júliusban lefolytatott vizsgálat során megállapította, hogy a perjel lövöldi – név szerint felsorolt – emberei Polány és Borsod birtokokat elpusztították. Vezetőjük a perjel vérszerinti testvére, Jakab volt, a támadókkal együttműködtek a monostor építésénél dolgozó kőcsiszolók és kőfaragók.₀₁₀ A történetben részt vevő személyek foglalkozása alapján feltételezhető, hogy a szakemberek jelenléte a monostor még folyó építkezéseire utal. 1370. október 3-án is említik forrásaink Erzsébet királyné ekkor kérte Szécsi Miklós országbíró közbenjárását egy bírság elengedésében, amelyben érintett volt Ajkai István és a lövöldi perjel.₀₁₁

   A fentebbi okleveles adatok jól kiegészítik Dedek Crescens Lajos egyik megjegyzését: míg a magyar történetírók az alapítást Lajos király okleveléhez kötik, addig a rend történetírói azt sokkal korábbra datálják. A leghihetőbben Tappert és Lefebure karthauzi szerzetesek érveltek az 1364. év mellett, mégpedig a Generális Káptalan feljegyzései alapján.₀₁₂ Hasonlóan vélekedett az alapítás évéről Mályusz Elemér is korai munkájában, amit 1971-ben publikált.₀₁₃

   Békefi Remig ugyan nem utasította el Dedek nézetét az alapítást illetően, de ő is azt valószínűsítette, hogy az 1378-ban történt.₀₁₄ Németh Péternek₀₁₅ az előbbi szerzőknél idézett évszámnál sikerült korábbi adattal is alátámasztania a lövöldi barátok jelenlétét Veszprém megyében. A Németh Péter által felkutatott adat alapján a rendtörténész James Hogg szintén az 1347-es évet fogadta el, mint a lövöldi karthauzi monostor első említését, illetve ugyanezt olvashatjuk Zsiray László egyik tanulmányában.₀₁₆

   A seitzi monostort kérhették fel az alapítandó telep birtokainak feltérképezésére, amit Veszprém megyében ideálisnak tartottak a karthauzi élet megteremtésére. A későbbiek során innen érkeztek az első szerzetesek is.₀₁₇ Mivel Seitzben tartották a rend Generális Káptalanjait, így a legkézenfekvőbb azt feltételezni, hogy ennek a virágzó monostornak voltak megfelelő feltételei a konvent küldésére. A folyamatot úgy kell elképzelni, hogy az elöljáró hatalmánál fogva egy perjelt és egy procuratort küld a helyszínre, akik ezután részben hazai szerzetesekkel népesíthették be a monostort.₀₁₈

     Mindezek fényében valószínűtlennek tűnik az a korábbi feltevés,₀₁₉ hogy a szepességi telepek egyikéből küldtek volna szerzeteseket, mivel egy ilyen fontos esemény a magyarországi néma barátok életében nem maradt volna említés nélkül. Történelmünkben nem példa nélküli, hogy egy monostor megalapítása és annak tényleges, okleveles megerősítése között hosszabb idő telik el.

   A lövöldi szerzetesi élet kezdeteiről nem találunk említést a rend Generális Káptalanjának feljegyzései között. Németh Péter úgy véli, hogy a monostor alapításának valódi oka benne rejlik az alapítólevél szövegében.₀₂₀

   Abban ugyanis úgy fogalmaznak, hogy „a boldog emlékezetű lelkek gyógyulásáért és üdvösségéért“ alapította Lajos király a házat. A Szent Mihály patrocínium választása összefügghet, öccse András herceg tragikus halálával, amely 1345. szeptember 19-én következett be._020/1 Németh úgy véli – nem ok nélkül –, hogy a lövöldi monostor alapítása valószínűleg 1346-ban történt. A hatalmas épületegyüttes felépítése hosszú ideig tartott, ezért az alapítólevél kiállítása, a birtokokkal való ellátás csak az után történt meg, hogy a karthauzi telep munkálatait befejezték.₀₂₁ A templom szentelése nem ekkor történt, bármennyire népszerű ez a feltételezés a szakirodalomban. Ez ellentmondana a rend szabályainak: a karthauziak ugyanis (mint már említettük) nem küldenek perjelt egy fel nem szentelt templomba, csak rektort, mint ez hazai példából is jól ismert a menedékszirti alapítás körülményeiből.₀₂₂

   Kétségtelenül Lajos király érdeme volt a monostor alapítása: 1374-ben meghagyta a fehérvári káptalannak, hogy emberük vizsgálja ki az ajkai nemesek és a karthauziak közötti vitás határ kérdését. Ebben az oklevélben a lövöldi monostort fundacionis nostre-ként említette.₀₂₃ A királyi alapítólevelet az után bocsáthatták ki, hogy a monostor kőből készült épületei is lakhatóvá váltak, de még az építkezések legelején egy kápolnát kellett emelniük, amelyben az első karthauziak misézhettek.

   Lajos király nagy tiszteletnek örvendett a karthauziak körében. A Generális Káptalan 1383. évi nekrológiuma alapján a rend megemlékezett az uralkodó haláláról.₀₂₄ Hasonló történt özvegye, Erzsébet királyné esetében is 1390-ben.₀₂₅ A Veszprém megyei monostor jelentős méreteiről árulkodnak az újkori leírások. Gulden István veszprémi kanonok így számolt be az épületekről: „Ott, ahol a pápai és Devecseri országút vonul, egy hosszan elnyúló völgy vezetett, mely természeti szépségeinél fogva Paradicsom-völgyének neveztetett... Nagy Lajos idejében s később is mindaddig, míg a karthausiak itt tartózkodtak, őserdők homályába volt borítva s köröskörül lassan emelkedő hegyek zárták el lakóinak szeme elől azon világot, melyet egyedül Istennek élni óhajtván, elhagytak. Maga a zárda egyike volt a világ legszebb molostorainak.“₀₂₆

   Gulden megemlítette azt is, hogy a későbbi építkezések során felbukkant romok alapján egyértelmű, hogy a lövöldi monostor a Lechnicire hasonlított a legjobban, így teljesen megfelelt a rend sajátosságainak. A magas, kettős kőkerítés nyomai még az ő idejében is látszottak. A keleti hegyoldalon patak folydogált és a közelben négy halastavat táplált. A monostor közvetlen környezete, tehát az elzárt terület, 50 hold nagyságú volt, közepén helyezkedett el a műremekként emlegetett templom. Körülötte feküdtek a felső monostor cellái, míg az alsó része a település felőli oldalon volt. A néphagyomány szerint a templom vörös márványból épült, ám Rómer Flórisnak köszönhetően tudjuk, hogy anyaga tégla volt.₀₂₇ Színük és formájuk alapján a tatai és száki műhelyek munkáival mutatnak rokonságot.₀₂₈

   Bél Mátyás Veszprém vármegye leírása során természetesen nem hagyta ki Városlődöt sem. Feljegyezte, hogy a falu nyugati részén egykor tágas templom állt, de akkortájt már elhagyatott volt és fák nőtték be. Meglátása szerint csekély költséggel helyrehozható lett volna.₀₂₉

   Az alapító megszabta, hány szerzetes élhet a házban. Hangsúlyozta: csak tizenketten lehetnek, ráadásul felszentelt papokat, vagy papjelölteket vehettek csak fel rendtagnak.₀₃₀ A jelöltek számát is megemlítette: egy szerpap és egy alszerpap lehetett csak a kötelékükben,₀₃₁ tehát a perjellel együtt 15 barátról beszélhetünk.

  Ennek megfelelően építhették meg a felső monostor cellasorát is (a szimbolikus tizenkettes szám szerepéről nem feledkeztek meg), legfeljebb 16 különálló cellával rendelkezett a monostor. Viszont mindezek ellenére is a lövöldi volt az egyik legnagyobb monostor, mivel sok helyen a rend szabályainak figyelembe vétele nélkül, akár két szerzetes is lakhatott egy lakrészben.₀₃₂

   Meg kell jegyezni, hogy valóban monumentális méretű épületegyüttesről beszélhetünk Lövöldön. Tudjuk, hogy a londoni karthauzi monostorban is előfordult, hogy egy cellában 2 szerzetes lakott, ekkor a néma barátok megszegték a rendi előírásokat, ám még akkor is csak 25-en éltek a házban – ami a londoniak saját bevallása szerint a megengedett kétszerese volt.₀₃₃ Az anyagi szükségletekkel függ össze, hogy központilag előírták, hányan lakhatják a monostort.

   Eszerint 14 monachusnál és 16 laikus testvérnél többen nem élhettek egy remeteségben. Ezen felül még 18 szolgát tarthattak, akik azonban a monostoron kívül laktak.₀₃₄ A monostor legbőkezűbb jótevője magától értetődően az alapító volt. Lajos királytól kapták a szerzetesek a működésükhöz szükséges javaikat. Az uralkodó az alapítólevélben is felsorolta az adományokat: köztük volt a bakonyi Hölgykő is, ami eredetileg vadászkúriaként szolgált. A királyi erdőkben való vadászatok központja lehetett, de az uralkodó leromboltatta, így köveit a monostor építésére felhasználták és a hangos vadászat sem zavarta a szerzeteseket.₀₃₅ Miután a várat a monostornak ajándékozták, az oklevelekben többé nem találkozunk annak említésével. A dolog hátterében ismét a karthauzi rend szabályait kell keresnünk, miszerint a monostor falai és az első határ közötti területről kitiltották a vándorlókat, csavargókat, nőket és mindenkit, aki megzavarhatja a szerzetesek nyugalmát. Az építőanyagok felhasználása csak praktikus eleme lehetett az intézkedésnek.    

    Hölgykő várával külön fejezetben foglalkozunk. (Szerk.)

    A törzsbirtokok közé tartozott a Győr megyei Nyúl, a Sopron megyei Barbács, Sárkány és Kisfalud, valamint a monostor helyéül szolgáló Alsó- és Felső-Lövöld is. Azonban nem sokkal ezután változás állt be a birtokok szerkezetében. Mária királynő engedélyével a Sopron megyében található birtokokat Zsigmond király elvette a szerzetesektől és azokat Kanizsai Istvánnak adományozta.₀₃₆ Az 1390. március 10-én kelt oklevél tanúsága szerint az uralkodó egyúttal kárpótolta is a karthauziakat, a megyében több birtokot adott nekik.₀₃₇ A lövöldieké lett többek között a karádi uradalom is, amihez 13 település tartozott Somogy megyében, így a szerzetesek vagyonát szinte kizárólag egykori királyi birtokok alkották.₀₃₈ Fontos megjegyezni, hogy Zsigmond csere útján szerezte meg az említett birtokokat, ugyanis az egyházi tulajdon elidegeníthetetlennek számított.

   A cseréről az 1393. évi jegyzőkönyvek szerint értesült a Generális Káptalan is.₀₃₉ Természetesen korántsem véletlen, hogy a monostor legfőbb patrónusa az uralkodóházból származott, mint láttuk Lajos király alapította Lövöldöt, így már csak ebbéli kötelességéből adódóan is neki kellett a meghatározó jótevőnek lennie. Ugyanakkor a legkedvesebb adományozónak a szerzetesek mégsem őt, hanem Szilágyi Erzsébetet tekintették, legalábbis a megmaradt források erről árulkodnak.₀₄₀

   1408. július 10-én Garai Miklós nádor kötelezte a veszprémi káptalant és Mórichidai Simon bán fia, János mestert, hogy János lövöldi perjel ellen a kúriában mutassák be azokat az okleveleiket, amelyekre tiltakozásuk során hivatkoztak.₀₄₁

   Azt állították ugyanis, hogy a perjel az előbbinek Nagyrét nevű rétjét, az utóbbinak pedig egész Újfalu nevű birtokát belefoglalták a határokba, amikor a Zala megye közgyűléséből kiküldött Szentgyörgyi Bálint mester nádori ember Béli László fia, Miklós királyi és Büki Péter diák fehérvári káptalani emberekkel Tapolca birtok határait kitűzték. 1409. március 4-én a zalai konvent is résztvevője lett a vitának.₀₄₂

     A konvent előtt ugyanis Bessenyei Gergely volt Hegyesdi várnagy Mihály, Gergely és Egyed nevű familiárisaival Garai Miklós ítéletlevele értelmében ötvened magával megesküdött, hogy három évvel ezelőtt nem rontott rá János lövöldi perjel tapolcai birtokára. Nem vette el az egyik ottani jobbágy két ökrét és azokat nem vitte el Hegyesd várába.₀₄₃ Sőt egy évvel később még fogott bírák is ítélkeztek a birtok ügyében.₀₄₄

   A tiszteletük ékes bizonyítéka még Zsigmond perjel 1463. április 24-én kelt oklevele, amellyel ő és konventje felvette Erzsébetet, Mátyás király anyját a monostor iránt tanúsított jótéteményeiért a rend confraternitásába és mindazon kegyelmekben részesíti, amelyek a rendtársak ájtatos cselekedetei folytán elnyerhetők.₀₄₅ Így a szerzetesek vagyonát szinte kizárólag egykori királyi birtokok alkották.  

   Különleges eseményt jelentett Mátyás király 1480. január 25-i látogatása, mikor Mátyás király, Beatrix királyné és annak fivére, Aragóniai János pápai követ és kísérete érkezik,₀₄₆ külön pápai feloldozás szükséges, hogy a királyné és hölgy kísérete egyáltalán beléphessen, továbbá hogy –e jeles vendégeknek vacsorára húst tálaljanak. Mivel mi húst nem csak halat fogyasztanak. Másnapra a király megbetegedett, így a rövid látogatás elhúzódott, de gyógyító szerzetes testvérünk segítsége és imádságunk hamar gyógyulást hozott. Ennek hálájaképp 400 magyar forintot és egy könyvet, az úgynevezett Lövöldi Corvinát ajándékozta, amelybe vörös tintával 12 sorban összefoglalták az eseményeket. Az ajándékozásra való tekintettel festették bele a király címerét, és 1488-as évszámmal datált díszes kötéssel látták el₀₄₇

   A történtekről az úgynevezett lövöldi corvina feljegyzéséből értesülünk. Raynerus de Pisis Pantheologia című ősnyomtatványát az uralkodótól kapták a szerzetesek,₀₄₈

   Lövöldi corvina Raynerius de Pisis (1116-1161), Pantheologia sive Summa Universae Theologiae jelzete: Inc.XV. I. 1/a/I. Raynerius de Pisis (1116-1161), Pantheologia sive Summa Universae Theologiae Nürnberg, Anton Koberger, 1477. február 12. terjedelme: [439] fol. Vaknyomásos, barna bőrkötésben, fatáblákon, sarokveretekkel, két kapoccsal. Tulajdonbejegyzései: I. Mátyás (1443 - 1490), Magyarország királya Csergő Miklós (? - ?1558) barsi főesperes, esztergomi kanonok. A kötéstábla egykorú kéziratos bejegyzése szerint a kötetet Mátyás király ajándékozta 1480-ban a lövöldi (ma Városlőd) karthauziaknak.

   Kötése eredeti, ún. lövöldi kötés: gótikus, vaknyomásos technikával készült, rombusz alakú mezőkre tagolva, a találkozási pontoknál rozettadíszekkel. A lövöldi kolostor a török időkben megsemmisült, kötetei szétszóródtak. Csergő Miklós 1558-ban végrendeletileg hagyta a hozzá került kötetet az esztergomi egyházra. A Bibliotheca Corvina - Hunyadi Mátyás könyvtárának virtuális rekonstrukciójának keretében digitalizálta a Lövöldi corvinát, melyet

https://corvina.hu/kepnezegeto/index.php?corvina=inc_xv_i_1ai&lang=hu&img=6#6 tekinthetnek meg,

   A karthauzi rend követe pápai engedéllyel jóváhagyta, hogy Beatrix udvarhölgyei társaságában a procurator cellájában aludjon. Az uralkodó kíséretével együtt három napot maradt a szigorú szabályokat követő szerzetesek otthonában. Távozásuk után 710 forintot adományozott nekik két cella megépítésére, további adományokat tett a könyvtár részére, halastavak építésére, valamint könyveket is adományozott a Lövöldieknek.

   A monostor vagyoni helyzetét talán valamelyest tükrözi az 1498. évi országgyűlés határozata is, ahol a lövöldi perjelt a bandériumtartó prelátusok közé sorolták.₀₅₂ Mindez azt jelentette, hogy bár hadiadót nem kellett fizetniük, de elvben állandóan, a valóságban azonban csak háború alkalmával a győri és a veszprémi püspökökhöz hasonlóan 200 lovast voltak kötelesek kiállítani. Németh Péter ezt túlzónak találta, ám megemlítette, hogy 1528-ból is hasonló adattal rendelkezünk.₀₅₃

   A következő évtizedek sem hoztak megnyugvást a Lövöldiek mindennapjaiba. Veszprém vármegye utolsó ítélőszékét a mohácsi csata előtt 1526. június 18-án Lövöldön tartották.(?) Az eseményekről nem tudunk sokat, az viszont árulkodó, hogy az ellenséges csapatok közeledtének hírére Lukács testvér a monostor mozgatható értékeit Sopronba vitte.₀₅₅ Az említett év szeptember 21-én Mária királyné az egyházi kincseikkel elmenekült lövöldi karthauziak érdekében a soproni polgárok védelmét kérte.₀₅₆

   Két hónappal később, november 14-én, a török veszély elmúltával a lövöldi perjel és a konvent köszönetet mondott a soproni polgároknak a barátságos fogadtatásért, amelyben Lukács testvérüket részesítették. Kérték, hogy a kegytárgyakat Nagy Balázs polgártársuk, akinél őrizetbe helyezték, adja vissza nekik.₀₅₇

   Bornemissza János budai várnagy jóvoltából is sikerült gyarapítani a szerzetesek birtokait. Elek Imre és néhai Elek Imre fiai: Imre és Endre alsó-ajkai nemesek az uralkodó előtt hűtlenség gyanújába keveredtek, mivel a vádak alól nem tudták magukat tisztázni, így a király megfosztotta őket birtokaiktól. A konfiskált vagyon egy részét a várnagy kapta meg, aki 1515. február 6-án kelt végrendeletében István perjelnek és a lövöldi karthauziaknak adta azokat.₀₄₉

   Bornemissza János valószínűleg ennél többet is tett a monostorért, mivel haláláról megemlékeztek a karthauzi nekrológiumban is.₀₅₀ 1528-ban ehhez hasonlóan kapták meg a Somogy megyei Szárszót Buzlai Mózes özvegyétől, Podmaniczky Annától.₀₅₁ A XV. században a karthauziak életét már nemcsak a forrásokból ismert peres ügyek nehezítették, hanem folyamatosan jelentkeztek a kevésbé súlyos rablótámadások is, ám ezt tetézte az országban uralkodó készenléti állapot. Az anyagi károk ellenére a monostor gazdagságának gyorsan híre ment, így a kialakult hadi állapotban folyamatosan kölcsönkérelmekkel keresték fel a szerzeteseket.₀₅₈ Ferdinánd király hadi célokra 1500 forintot kért tőlük 1528. december 8-án.₀₅₉

   A Lövöldiek csak 500 forintot tudtak adni, amiről az uralkodó kötelezvényt állított ki, és elismerte, hogy a birtokaik után járó hadisegélybe beszámítja a kölcsönt. Csakhogy a pénz beszedése olyan nehéz volt, hogy a perjel inkább lemondott róla.₀₆₀ 1531. január 21-én Máté apát és a pannonhalmi konvent beismerték, hogy még akkor, amikor Bakics Pál királyi főkapitány bírta a pannonhalmi várat, kölcsön vettek a lövöldi karthauziaktól 200 forintot. Egyúttal ígéretet tettek arra, hogy amint várukat visszaszerzik, tartozásukat megadják. A kamara viszont visszavonta korábbi engedélyét arról, hogy az 1529. évi fél forintos hadiadóból saját birtokaikon beszedhetik a kölcsönt.₀₆₁

   A Pannonhalmiak nehéz helyzetükben újabb 200 forintot voltak kénytelenek kölcsön venni, ezért a 400 forint adósság fejében zálogba adták a Lövöldieknek Istvánd és Apáti falvakat Zala megyében.₀₆₂ Veszprém török ostroma után, valószínűleg 1531-ben, a monostort védelemre is alkalmassá építették át. Ennek tényéről Péter perjel 1542. október 31.-én Lövöldön kelt leveléből tudunk, amit Nádasdy Tamásnak írt.₀₆₃ A következő év június 28-án I. Ferdinánd okleveléből kiderül, hogy fegyvereket, élelmiszert és vásznat vásároltak a szerzeteseknek.₀₆₄

   A szepességi monostorok kapcsán leírt hadi állapot nemcsak az ország felső részeit érintette. A dunántúli részek rettegett urai a Podmaniczkyak voltak. A fennmaradt oklevelek alapján először 1538. október 21-én kerültek összetűzésbe a szerzetesekkel. A szüret után a somogyi szőlőkből a mustot a monostorba akarták szállítani. Ekkor a Podmaniczky-féle csapatok a szállítók foki szállásán lepték meg őket. A 72 hordó borból kiválogatták a legjavát, a többit pedig visszaadták a Lövöldiek embereinek. A lefoglalt bor értékét Péter perjel 400 arany forintra becsülte.₀₆₆ A következő évben a konvent szolgáit támadták meg, akik éppen a pálosi Margit-napi vásárról tértek haza, és a szerzeteseknek két lovat vásároltak.

   A 150 forint értékű állatokat Podmaniczky emberei elvették tőlük. Végül az 1542. évi országgyűlésen Jánost és Rafaelt száműzték és jószágvesztésre ítélték feltéve, ha nem teszik le a hűségesküt Ferdinándnak és nem adják vissza az egyháznak az elrabolt javakat.₀₆₇ Csakhogy a lövöldi monostor sorsa is azt mutatja, hogy a Podmaniczky család tagjai nem törődtek ezzel a határozattal, és kihasználták a kedvező alkalmat javaik gyarapítására. Betörtek azok Vanyolai birtokára, és a lakosoktól elloptak 40 ökröt. A következő évben is hasonlóan cselekedtek, ekkor 50 ökör lett a zsákmányuk, majd a Kis-lövöldi jobbágyokat fosztották meg jószágaiktól. Összesen mintegy 1200 forint kárt okoztak a monostornak.₀₆₈

   A perjel valószínűleg nem jelentette az eseteket, mivel ismerte a rablók hatalmát, valamint azzal is tisztában volt, hogy a hatóságok kezei is meg vannak kötve. Csakhogy miután az 1544. évi országgyűlésen kegyelmet kaptak, a perjel is megjelent, és beszámolt a nekik okozott kárról.₀₆₉ 1545-ben rendi vizitátor érkezett Lövöldre, aki vizsgálata során felmérte a rendtagok vallásosságát és javainak biztonságát,₀₇₀ megrótta a testvéreket hanyagságuk miatt.₀₇₁

   Ugyanekkor nem felejtette el emlékeztetni őket a rendi adók befizetésére: „A szokásosnál buzgóbbak legyenek a feladatukban, hogy megküldjék a Generális Káptalannak az engedelmességi tanúsítványokat, a Káptalan aktájáért járó adókat, az útiköltségét a Káptalanra utazónak, és ne halogassák megfizetni a vizitátoroknak a vizitációjuk díját.“₀₇₂

   Az 1547. évi nagyszombati országgyűlésen elrendelték Lövöld megerődítését és az őrséget 25 lovas és 10 gyalogos katonában állapították meg, ezt három évvel később 25 huszárral kiegészítették.₀₅₄ Bizonyára jól felszerelt erődítményről beszélhetünk, mivel 1548-ban a dunántúli véghelyek között szerepelt Lövöld.₀₆₅

   Az 1550. és az 1551. évi feljegyzésekben azt olvashatjuk, hogy a káptalan biztatta a perjelt, hogy őrizze meg hitét Istenben, és tartson ki a veszedelmes időkben.₀₇₃ Minden nehézség ellenére a monostor lakói kitartottak,₀₇₄ egészen addig, míg a török elleni harcban az épületeket lerombolták. Pontosan nem tudjuk, mikor következett ez be. Ha a környéken zajló harci cselekményeket vesszük alapul, akkor Dedek Crescens Lajos feltételezése szerint a karthauziak otthonát 1551- ben pusztíthatták el, Békefi Remig hasonlóképpen vélekedett.₀₇₅

   Németh Péter szerint a lövöldi karthauziak utolsó okleveles forrása 1554. augusztus 24-én Sümeg várában kelt.₀₇₆ Lényegében egy bérleti szerződésről beszélhetünk, amelyben a perjel a monostor Veszprém, Győr és Zala megyei birtokait évi 90 forintért a püspöknek adta bérbe, mivel a távol lévő szerzetesek nem tudják igazgatni a területeket.₀₇₇ A szerződés érvényes egészen „az ország rendjének szerencsés visszaállításáig és a mi rendünknek a Magyar Királyságban eredeti állapotába való visszahelyezéséig.“₀₇₈

   Péter perjel idejében 1551-ben még nem volt szó az épületek helyreállításáról, viszont László perjel bevallása szerint 1554-ben a monostor romokban állt, tehát Lövöld elpusztulása valamikor a két időpont között következett be. Miután 1552-ben a megye a végvárvonal részévé lett, a helyi nemesek és földesurak kénytelenek voltak óvintézkedéseket tenni, mivel szerették volna távol tartani a portyázók pusztításait. Egy kihallgatási jegyzőkönyv szerint ezek az urak a Vázsonyi, a Tálodi és a városlődi monostorokat lerombolták, mivel attól féltek, hogy a törökök elfoglalják azokat.₀₇₉ Míg Gulden István ezen adatok alapján úgy véli, hogy 1553-ban szűnhetett meg a monostor,₀₈₀ Németh Péter figyelembe véve a török csapatok vonulását, 1552. június hónap elejére tette a lövöldi ház pusztulását.₀₈₁

     Még Veszprém ostroma idején a leveldi kolostorerődbe Rátkay Pál lovasságából 50 lovast, ezen kívül 100 gyalogost, majd pedig két hónappal később 200 gyalogost helyeztek. ₀₈₂ A káptalani jegyzőkönyvekből is kivehető, hogy 1552-ben oly nagy volt a veszély a törökök által elfoglalt területeken, hogy a szerzetesek elmenekültek Lövöldről.

   Az osztrák házakba távoztak, főleg a Bécshez közeli Mauerbachba.₀₈₃ A monostor megszűnésének időpontját a Generális Káptalan is későbbre teszi. 1550-től már egyértelműen a veszélyről írtak, buzdították a perjelt, hogy tartson ki, de csak az 1555. évben olvashatjuk, hogy Lövöldnek rektora van.₀₈₄ Tehát a változásnak az előző évben kellett megtörténnie. 1556-ban a rend tudomásul veszi, hogy a monostor értéktárgyai, a templomi ékszerek, kelyhek, keresztek és minden, ami mozdítható volt, a Seitzi barátok házában van.₀₈₅ Egy 1559-ben keletkezett feljegyzés szerint a rend a Brünni perjelt bízta meg a lövöldi monostor felügyeletével.₀₈₆ A monostor címe nem pusztult el azonnal. Az életben maradt szerzetesek nagy része elmenekülhetett, csak a perjel időzött az országban.

   „Időközben a Pápai várban az éhség teljes erővel kitört, mire a lázadók szökést határoztak, mely 1600 augusztus 9-ike éjjelén volt végbemenendő. De Nádasdy huszárőrjáratai ezt észrevették, mire Nádasdy és Kollonics az összes magyar, Tliurn gróf pedig a német lovassággal fölkerekedve, a szökevényeknek útjokat állották. Borzasztó vérengzés keletkezett most; a 2000 lázadó tervök fölfedezését látva, előbb 100 társukat, kikre gyanakodtak, önmaguk konczolták föl, majd minden irányban menekülni próbáltak; 200 véletlenül a császári tábornak tartott, hol a gyalogság által részben elfogatott, részben levágatott; a többi a lovasság által üldöztetett; Kollonics maga vágta le La Motte lázadó főnököt, ki eddig az egésznek lelke volt; Nádasdy pedig a leufeldi carthause-nál(?) szorította közre a lázadók zömét, kik közül több száz maradt a helyszínén.”₀₈₇

   Nem volt remény arra, hogy a rend helyreáll, a lövöldi monostor birtokainak bérbe adása csak Köves András veszprémi püspök hivatali idejében valósult meg. Miután az uralkodó értesült az eseményekről, Ferdinánd maga is jóváhagyta a megkötött szerződést. Feltételeket is szabott, mégpedig hogy más püspökségre nem szállhat át a bérlet és megszűnik, amint a karthauziak újra visszatérnek az országba. Minderre 1557. január 8-án került sor.₀₈₈ Valószínűleg már a megerősítés előtt birtokolta a püspök a javakat, azt viszont biztosan tudjuk, hogy még több, mint fél évszázaddal később is jogilag a lövöldi perjel tulajdonában voltak. 1575-ben a királyi udvar Fejérkövi István veszprémi püspököt bízta meg a monostor adminisztrálásával.₀₈₉

 

   1584. május 1. Győriek csapdája a törököknek.

A győri katonaság tudta azt, hogy a török a szőlőkbe kivonuló földművesekre azonnal rátámad, ezért csapdát eszelt ki nekik. Sok parasztot küldött ki a szőlőkbe, majd elrejtőzött a leshelyen. Nem csalódtak. A törökök kémei jelentették, hogy sok paraszt dolgozik kinn a földeken, mire 100 lovast és gyalogost küldtek ki.

   A magyar katonaság azonban rájuk rontott, sok foglyot ejtettek. A budai pasa erre bosszút esküdött, és elhatározta, hogy erőddé építteti ki a Veszprém melletti leveldi (városlődi) kolostort, illetve egy másik helyet Károlyváros közelében.

   A győri esetről a velencei követ jelentéséből értesülünk.₀₉₀

  A szerzetesek otthona ebben az időben már lakhatatlanná vált.A szerzetesek számára ekkora minden remény elillant: a monostorukat nem sikerült helyreállítani. A későbbiek során néhol még megemlítik a tulajdonukban lévő településeket, de a néma barátok nem tértek vissza lakóhelyükre. Birtokaik a veszprémi püspökség tulajdonába kerültek. 1747 és 1750 között Padányi Bíró Márton veszprémi püspök az egykori karthauzi templom romjai fölé emeltetett egy új templomot. _{091 092}

 

Die Geschichte von Városlőd. / Geschichte des Kartäuserklosters von Leveld.

 

Teil von Beáta Vida:Die Geschichte des Kartäuserordens im mittelalterlichen Königreich Ungarn

Ansiedlung und Gründung der Stillen Mönche.

Dissertation

 

   Lövöld lag im Komitat Veszprém, im Bakony oberhalb von Somló. Dort, wo die Pápa- und die Devecser Straße zusammentreffen, befindet sich ein langgezogenes Tal, das wegen seiner Naturschönheiten "Tal des Paradieses" genannt wurde._{001(linke Maustaste)}

   Es wurde südlich des Dorfes Leveld, in einem langen Tal, an der Stelle der heutigen Kirche und ihrer Umgebung errichtet. Die Wahl des Klosterstandorts wurde durch die dichten Wälder, den Tornabaches, der durch das Gebiet fließt, und die Quelle, die im nördlichen Teil des Kirchhofs entspringt, beeinflusst. Das Aussehen des Kartäuserklosters von Lövöld ist von einer Tafel im Katalog des Nürnberger Nationalmuseums (1893) /Seriennummer GM580/, ca. 1512 - 1513, bekannt, auf der alle Kartäuserklöster abgebildet sind. Das zentrale Fenster ist 162,9 cm hoch und 98,6 cm breit. Die beiden Flügel sind jeweils 161,3 cm hoch und 41,6 cm breit.₀₀₂ Stellen Sie sich das Bild als Stammbaum vor. Das Bild zeigt das 16. Jahrhundert. Das Bild gilt als authentisch, zum einen wegen der Inschrift "Vallis Sancti micha-helis in lewl In vngaria" über dem Bild, zum anderen, weil Archäologen bei Ausgrabungen, die 1990 begannen, die Reste der farbigen Dachziegel neben der Sakristei, an der Stelle des farbigen Dachziegelgebäudes auf der rechten Seite der Kirche, gefunden haben.

   Die genauen Umstände der Gründung des Klosters in Lövöld lassen sich nicht mit absoluter Sicherheit rekonstruieren. Obwohl eine Abschrift der Urkunde des Klosters vom 17. März 1378 überliefert ist,₀₀₃ haben wir frühere Informationen. Bereits 1347 wurde König Ludwig I._003/1 berichtet, dass die Besitztümer des Klosters Lövöld in Tapolca abgegrenzt worden waren. Am 30. September 1348 lesen wir erneut über die Angelegenheit des Anwesens mit umstrittenen Grenzen. Das Kapitel von Batavia berichtete König Ludwig, dass es den Domherrn István Tót in Begleitung seiner Delegierten, des Kaplans Miklós, des Bruders von Kolos, Lachk, und des Sohnes von Lőrinc, János, im Beisein der Nachbarn und Angrenzer sowie des Untervorstehers János von Sigligeti ausgesandt hatte, um den Besitz des Klosters Leueld in Tapolca vom Besitz des Simon Meggyesi von Sigliget abzugrenzen, in Anwesenheit des Klostervorstehers IV. Béla vom 17. Oktober 1259.₀₀₄ Am 5. März 1357 überprüfte das Kapitel von Veszprém auf Befehl von König Ludwig (an seinem 31. Geburtstag, Anm. d. Red.) die Grenzen, in denen "nur das Kloster von Leveld erwähnt wird.

   Im Jahr 1361 mussten die Grenzen gemäß dem Erlass des Landrichters Miklós Szécsi an einem anderen Ort festgelegt werden.₀₀₅ Nach dem Bericht des Bataverkapitels an König Ludwig, gemäß dem Schreiben des Landrichters Miklós Szécsi, wurden die Männer des Königs ausgesandt, und nach der Einberufung der Nachbarn und in Anwesenheit der Vertreter der Parteien schätzten die Männer des Königs die strittige Fläche zwischen dem Herender Gut der Kartäuser und dem Mesteri Gut des Veszprémer Kapitels auf 1 Acker. Die Parteien und die Zeugen konnten sich nicht über die Eigentumsverhältnisse an dem Gebiet einigen.₀₀₆ Von diesem Zeitpunkt an geht es konkret um das Priorat des Kartäuserklosters St. Michael von Leueld. Wenn man bedenkt, dass ein Priorat nur in einem Kloster mit einer geweihten Kirche zu finden ist, handelt es sich 1361 sicherlich um ein "fertiges" Kloster.

   Aber die Streitigkeiten um das Gut Tapolca waren noch nicht zu Ende. Wir wissen von einer weiteren Urkunde aus dem Jahr 1363.₀₀₇ Aus dem Text der Quelle geht hervor, dass die Mönche schon vor Beginn des Streits anwesend gewesen sein müssen. Daraus geht hervor, dass das Kloster zu diesem Zeitpunkt bereits in Betrieb oder geweiht war,₀₀₈ und sogar von Anfang an Konflikte mit der Familie Ajka hatte.

   Das Kloster wird auch in einer Quelle aus dem Jahr 1369 erwähnt: Der Prior störte das Gut Borsod, das der Gerichtsbarkeit des Klosters Bakonybél unterstand, das an das Gut des Klosters in Lövöld angrenzte. Der Zeuge des Pannonhalmaer Klosters und der Mann des Königs reisten zum Ort des Geschehens, aber die Kartäusersoldaten empfingen sie mit einem dicken Pfeilhagel, "nur das verwundete Laufen ihrer Pferde rettete ihnen das Leben. "₀₀₉ Der stellvertretende Landvogt von Veszprém stellte bei einer Untersuchung im Juli fest, dass die namentlich aufgeführten Männer des Priorats aus Lövöld die Güter von Polány und Borsod zerstört hatten. Ihr Anführer war der Blutsbruder des Priors, Jakab, und zu den Angreifern gesellten sich Steinhauer und Steinmetze, die am Bau des Klosters arbeiteten.₀₁₀ Die Berufe der in die Geschichte involvierten Personen lassen vermuten, dass die Anwesenheit dieser Fachleute ein Hinweis auf den laufenden Bau des Klosters ist. Am 3. Oktober 1370 erwähnt Königin Elisabeth auch, dass sie den Richter des Gerichts, Miklós Szécsi, um den Erlass einer Geldstrafe bat, die István Ajkai und den Prior von Lövöld betraf.₀₁₁

   Die oben genannten dokumentarischen Daten ergänzen eine Bemerkung von Ludwig Dedek Crescens: Während die ungarischen Historiker die Gründung mit der Charta von König Ludwig in Verbindung bringen, datieren die Historiker des Ordens sie viel früher. Am plausibelsten argumentierten die Kartäusermönche Tappert und Lefebure für das Jahr 1364, gestützt auf die Aufzeichnungen des Generalkapitels.₀₁₂ Elemér Mályusz vertrat in seinem 1971 erschienenen Frühwerk eine ähnliche Meinung zum Gründungsjahr.₀₁₃

   Remig Békefi lehnte Dedeks Ansicht über das Gründungsjahr zwar nicht ab, schlug aber ebenfalls vor, dass es wahrscheinlich 1378 war.₀₁₄ P. Péter Németh₀₁₅ gelang es, die Anwesenheit der Lövölder-Bruder im Komitat Veszprém mit früheren Daten als dem von den vorherigen Autoren genannten Jahr zu belegen. Auf der Grundlage der von Péter Németh recherchierten Daten akzeptierte auch der Ordenshistoriker James Hogg das Jahr 1347 als erste Erwähnung des Kartäuserklosters in Lövöld, und dasselbe ist in einer Studie von László Zsiray zu lesen.₀₁₆

   Das Kloster Seitz wurde gebeten, die Ländereien der neuen Kolonie zu kartieren, die als ideal für die Ansiedlung der Kartäuser im Komitat Veszprém angesehen wurde. Später kamen die ersten Mönche von hier.₀₁₇ Da das Generalkapitel des Ordens in Seitz abgehalten wurde, liegt die Vermutung nahe, dass dieses blühende Kloster die richtigen Voraussetzungen für die Entsendung eines Konvents hatte. Man muss sich den Vorgang so vorstellen, dass der Magistrat in seiner Macht einen Prior und einen Prokurator an den Ort schickte, der dann das Kloster teilweise mit einheimischen Mönchen besiedeln konnte.₀₁₈

   Vor diesem Hintergrund erscheint die frühere Annahme, dass die Mönche aus einer der Siedlungen der spartanischen Ländereien geschickt wurden, unwahrscheinlich,₀₁₉ da ein so wichtiges Ereignis im Leben der stillen Freunde in Ungarn nicht unerwähnt geblieben wäre. Es ist in unserer Geschichte nicht ungewöhnlich, dass zwischen der Gründung eines Klosters und seiner tatsächlichen, urkundlichen Bestätigung eine lange Zeitspanne verstreicht.

   Die Anfänge des monastischen Lebens im Orden werden in den Aufzeichnungen des Generalkapitels des Ordens nicht erwähnt. Péter Németh glaubt, dass der wahre Grund für die Gründung des Klosters im Text der Gründungsurkunde liegt.₀₂₀

   Darin heißt es, dass König Ludwig das Haus "zur Heilung und Rettung der Seelen glücklicher Erinnerung" gründete. Die Wahl des Schutzpatrons St. Michael könnte mit dem tragischen Tod seines Bruders Prinz Andreas am 19. September 1345 zusammenhängen._020/1 Németh glaubt - nicht ohne Grund -, dass die Gründung des Klosters Lövöld wahrscheinlich im Jahr 1346 erfolgte. Der Bau des riesigen Gebäudekomplexes nahm viel Zeit in Anspruch, so dass die Urkunde erst nach Abschluss der Arbeiten an der Kartäuserkolonie ausgestellt und der Besitz verliehen wurde.₀₂₁ Die Kirche wurde zu diesem Zeitpunkt nicht geweiht, so populär diese Annahme in der Literatur auch sein mag. Dies würde den Regeln des Ordens widersprechen: Die Kartäuser schickten (wie bereits erwähnt) keinen Prior in eine nicht geweihte Kirche, sondern nur einen Rektor, wie aus dem häuslichen Beispiel der Umstände der Gründung des Heiligtums bekannt ist.₀₂₂

   Zweifellos war König Ludwig für die Gründung des Klosters verantwortlich: 1374 befahl er von Balaton, die umstrittene Grenze zwischen den Adligen von Ajka und den Kartäusern von ihrem Mann untersuchen zu lassen. In dieser Urkunde bezeichnete er das Kloster Lövöld als fundacionis nostre.₀₂₃ Die königliche Urkunde wurde ausgestellt, nachdem die steinernen Gebäude des Klosters bewohnbar geworden waren, aber es war notwendig, gleich zu Beginn des Baus eine Kapelle zu bauen, in der die ersten Kartäuser die Messe lesen konnten.

   König Ludwig genoss bei den Kartäusern hohes Ansehen. Laut dem Nachruf des Generalkapitels von 1383 gedachte der Orden des Todes des Monarchen.₀₂₄ Ähnliches geschah im Falle seiner Witwe, Königin Elisabeth, im Jahr 1390.₀₂₅ Das Kloster im Komitat Veszprém wird in der Neuzeit als von beachtlicher Größe beschrieben. Der Kanoniker von Veszprém, István Gulden, beschrieb die Gebäude wie folgt. Zur Zeit Ludwigs des Großen und später, solange die Bewohner von Karthaus hier wohnten, war der Ort von der Düsternis der Urwälder bedeckt, und ringsum verschlossen langsam aufsteigende Berge die Welt, die sie verlassen hatten, um allein für Gott zu leben, vor den Augen ihrer Bewohner. Das Kloster selbst war eines der schönsten der Welt. "₀₂₆

   Gulden erwähnte auch, dass aus den Ruinen, die bei späteren Bauarbeiten gefunden wurden, hervorgeht, dass das Kloster in Lövöld dem von Lechnic am ähnlichsten war und somit den Merkmalen des Ordens voll entsprach. Spuren des hohen doppelten Steinzauns waren zu seiner Zeit noch sichtbar. Ein Bach floss den Osthang hinunter und speiste vier Fischteiche in der Nähe. Die unmittelbare Umgebung des Klosters, die Klausur, war 50 Hektar groß, mit der Kirche, dem so genannten Monument, in der Mitte. Um sie herum befanden sich die Zellen des oberen Klosters, während der untere Teil auf der Seite der Siedlung lag. Der Überlieferung nach wurde die Kirche aus rotem Marmor gebaut, aber dank Rómer Flóris wissen wir, dass sie aus Ziegeln bestand.₀₂₇ Farbe und Form des Marmors weisen Ähnlichkeiten mit den Werken der Werkstätten von Tata und Szák auf.₀₂₈

   Natürlich hat Mátyás Bél in seiner Beschreibung des Komitats Veszprém auch Városlőd nicht ausgelassen. Er stellte fest, dass es im westlichen Teil des Dorfes einst eine große Kirche gab, die aber zu diesem Zeitpunkt bereits verlassen und von Bäumen überwuchert war. Seiner Ansicht nach hätte sie mit geringem Aufwand restauriert werden können.₀₂₉

   Der Gründer legte die Anzahl der Mönche fest, die in dem Haus leben durften. Er betonte, dass es nur zwölf sein durften und dass nur geweihte Priester oder Kandidaten für die Priesterweihe aufgenommen werden durften.₀₃₀ Er erwähnte auch die Anzahl der Kandidaten: ein Mönch und ein Subpriester durften Mitglieder sein,₀₃₁ so dass es, einschließlich des Suffix, 15 Bruder sein konnten.

   Die Zellenreihe des oberen Klosters wurde entsprechend gebaut (die symbolische Zahl Zwölf wurde nicht vergessen), mit maximal 16 Einzelzellen. Trotz alledem war das Kloster in Lövöld eines der größten Klöster, da vielerorts, ohne Rücksicht auf die Ordensregeln, bis zu zwei Mönche in einer Wohnung leben konnten.032

   Es sei darauf hingewiesen, dass es sich um einen wirklich monumentalen Gebäudekomplex in Lövöld handelt. Wir wissen, dass es im Londoner Kartäuserkloster auch Fälle gab, in denen zwei Mönche in einer Zelle lebten, wobei die stummen Freunde gegen die Ordensregeln verstießen, aber selbst dann lebten nur 25 Personen in dem Haus - was nach eigener Aussage der Londoner doppelt so viele waren wie erlaubt.₀₃₃ Die Anzahl der Personen, die im Kloster leben durften, wurde zentral durch finanzielle Bedürfnisse bestimmt.

   Demnach durften nicht mehr als 14 Mönche und 16 Laienbrüder und -schwestern in einer Einsiedelei leben. Darüber hinaus durften sie 18 Diener halten, die jedoch außerhalb des Klosters lebten.₀₃₄ Der großzügigste Wohltäter des Klosters war natürlich der Gründer. König Ludwig schenkte den Mönchen die Güter, die sie für ihren Betrieb benötigten. Der Monarch listete die Schenkungen auch in der Gründungsurkunde auf: Dazu gehörte das Hölgykő in Bakony/ Buchenwald, das ursprünglich als Jagdhaus diente. Möglicherweise war es ein Zentrum für die Jagd in den königlichen Wäldern, aber der Monarch ließ es abreißen, damit seine Steine für den Bau des Klosters verwendet werden konnten und die Mönche nicht durch den Jagdlärm gestört wurden.₀₃₅ Nachdem das Schloss dem Kloster geschenkt wurde, wird es in den Urkunden nicht mehr erwähnt. Der Grund dafür sind wiederum die Regeln des Kartäuserordens, die aus dem Gebiet zwischen den Klostermauern und der ersten Grenze alle Landstreicher, Vagabunden, Frauen und jeden, der die Ruhe der Mönche stören könnte, verbannten. Die Verwendung von Baumaterialien konnte nur ein praktisches Element der Maßnahme sein. 

 

   Der Burg Hölgykő ist ein eigenes Kapitel gewidmet. 

 

   Zu den Gütern gehörten Nyúl im Komitat Győr, Barbács, Sárkány und Kisfalud im Komitat Sopron sowie das Kloster Nieder- und Ober-Lövöld. Bald darauf änderte sich jedoch die Struktur der Ländereien. Mit der Erlaubnis von Königin Maria nahm König Sigismund den Mönchen die Güter im Komitat Sopron ab und schenkte sie István Kanizsai.₀₃₆ Laut einer Urkunde vom 10. März 1390 entschädigte der Monarch die Kartäuser, indem er ihnen weitere Ländereien im Komitat zuwies.₀₃₇ Unter anderem erwarben die Lövölds auch die Herrschaft Karád, zu der 13 Siedlungen im Komitat Somogy gehörten, so dass der Besitz der Mönche fast ausschließlich aus ehemaligen königlichen Gütern bestand.₀₃₈ Es ist wichtig zu erwähnen, dass Sigismund die genannten Güter im Tausch erwarb, da kirchliches Eigentum als unveräußerlich galt.

   Dem Protokoll von 1393 zufolge wurde auch das Generalkapitel über den Tausch informiert.₀₃₉ Natürlich ist es kein Zufall, dass der Hauptförderer des Klosters aus dem Königshaus stammte, wie wir gesehen haben, gründete König Ludwig Lövöld, so dass er aufgrund seiner Pflicht der Hauptstifter gewesen sein muss. Gleichzeitig hielten die Mönche aber nicht ihn, sondern Elisabeth von Szilágy für den gütigsten Spender, so berichten es zumindest die erhaltenen Quellen.₀₄₀

   Am 10. Juli 1408 verpflichtete der Gouverneur von Veszprém, Miklós Garai, das Kapitel von Veszprém und den Sohn des Bischofs Simon von Mórichida, Meister János, die Dokumente vorzulegen, auf die sie sich in ihrem Protest gegen Prior János von Lövöld in der Kurie berufen hatten.₀₄₁

   Sie behaupteten, dass das Priorat die Nagyrét genannte Wiese des Priors und dessen gesamtes Gut Újfalu in die Grenzen einbezogen hatte, als der Mann vom Komitatsrat von Zala, Bálint Szentgyörgyi, der Meister des Adels, László Béli, der Sohn des Königs, Miklós Béli, und Péter Büki, ein Student des Bistums vom Balaton, die Grenzen des Gutes Tapolca festgelegt hatten. Am 4. März 1409 beteiligte sich auch der Konvent von Zala an dem Streit.₀₄₂

   Vor der Versammlung schwor Gergely Bessenyei, der ehemalige Kastellan von Hegyesd, zusammen mit seinen Familienmitgliedern Mihály, Gergely und Egyed, nach dem Urteil von Miklós Garai unter Eid, dass er vor drei Jahren das Gut von János, dem Prior von Lövöld, in Tapolca nicht überfallen habe. Er habe nicht die beiden Ochsen eines der dortigen Leibeigenen genommen und sie zur Burg von Hegyesd gebracht.₀₄₃ Tatsächlich wurden ein Jahr später sogar gefangene Richter in der Sache des Gutes verurteilt.₀₄₄

   Ein weiterer beredter Beweis für ihre Achtung ist die Urkunde von Prior Sigismund vom 24. April 1463, mit der er und sein Konvent Elisabeth, die Mutter von König Matthias, für ihre guten Taten gegenüber dem Kloster in die Ordensgemeinschaft aufnahmen und ihr alle Gunst gewährten, die durch die frommen Taten der Mönche erlangt werden konnte.₀₄₅ Der Besitz der Mönche bestand also fast ausschließlich aus ehemaligen königlichen Gütern.

   Ein besonderes Ereignis war der Besuch von König Matthias am 25. Januar 1480, als König Matthias, Königin Beatrix und ihr Bruder, der päpstliche Gesandte Johannes von Aragon und sein Gefolge eintrafen.₀₄₆ Es bedurfte einer besonderen päpstlichen Dispens, damit die Königin und ihr Gefolge überhaupt eingelassen wurden und den vornehmen Gästen Fleisch zum Abendessen serviert werden konnte. Denn wir essen Fleisch, nicht nur Fisch. Am nächsten Tag erkrankte der König, so dass sich der Kurzbesuch verzögerte, aber mit der Hilfe unseres heilenden Mönchsbruders und unseren Gebeten wurde eine rasche Genesung erreicht. Aus Dankbarkeit schenkte er uns 400 ungarische Forint und ein Buch, die so genannte Lövöldi Corvina, in dem die Ereignisse in 12 Zeilen mit roter Tinte zusammengefasst waren. Zur Erinnerung an das Geschenk wurde das Buch mit dem Wappen des Königs versehen und mit einem Einband mit der Jahreszahl 1488₀₄₇ verziert.

Die Ereignisse sind in der so genannten "Corvina" festgehalten. Die Pantheologia von Raynerus de Pisis wurde den Mönchen vom Monarchen geschenkt,₀₄₈

  Schießbodenkorvina Raynerius de Pisis (1116-1161), Pantheologia sive Summa Universae Theologiae, bezeichnet Inc.XV. I. 1/a/I. Raynerius de Pisis (1116-1161), Pantheologia sive Summa Universae Theologiae Nürnberg, Anton Koberger, 12. Februar 1477. In blindgeprägtem braunem Ledereinband, auf Holzdeckeln, mit Eckfalten, zwei Heftklammern. Besitzeintragungen: Matthias I. (1443 - 1490), König von Ungarn Miklós Csergő (? - ?1558) Archidiakon von Barsi, Kanoniker von Esztergom. Laut einer handschriftlichen Inschrift auf der Einbandplatte mit demselben Datum wurde der Band 1480 von König Matthias den Kartäusern von Lövöld (heute Városlőd) geschenkt.

   Der Einband ist original, ein sogenannter Rotgusseinband: gotisch, mit Blinddruck, in rautenförmige Felder unterteilt, mit Rosettenverzierungen an den Kreuzungspunkten. Das Kloster wurde in der Türkenzeit zerstört und die Bände wurden verstreut. Im Jahr 1558 vermachte Miklós Csergő die Bände, die er geerbt hatte, der Kirche von Esztergom. Im Rahmen der virtuellen Rekonstruktion der Bibliotheca Corvina - der Bibliothek von Hunyadi Mátyás Hunyadi - wurde die Lövöldi corvina digitalisiert und

   https://corvina.hu/kepnezegeto/index.php?corvina=inc_xv_i_1ai&lang=hu&img=6#6

können Sie sehen.

   Der Botschafter des Kartäuserordens erklärte sich mit päpstlicher Erlaubnis bereit, mit den Hofdamen von Beatrix in der Zelle des Prokurators zu schlafen. Sie und ihr Gefolge blieben drei Tage lang im Haus der Mönche, die strenge Regeln befolgten. Nach ihrer Abreise spendete er 710 Forint für den Bau von zwei Zellen, machte weitere Spenden für die Bibliothek, für den Bau von Fischteichen und schenkte den Mönchen von Lövöld Bücher.

   Der Reichtum des Klosters spiegelt sich vielleicht in gewissem Maße in der Entschließung des Reichstages von 1498 wider, in der das Priorat Lövöld zu den Prälaten gezählt wurde, die das Band des Bandes innehatten.₀₅₂ Das bedeutete, dass sie zwar keine Kriegssteuern zahlen mussten, aber im Prinzip, aber in Wirklichkeit nur in Kriegszeiten, wie die Bischöfe von Győr und Veszprém 200 Reiter stellen mussten. Péter Németh fand dies übertrieben, erwähnte aber, dass wir ähnliche Daten aus dem Jahr 1528 haben.₀₅₃

   Die darauf folgenden Jahrzehnte brachten keine Erleichterung für das tägliche Leben der Einwohner von Schrotflinte. Das letzte Gericht des Komitats Veszprém vor der Schlacht bei Mohács wurde am 18. Juni 1526 in Lövöld abgehalten.(?) Wir wissen nicht viel über die Ereignisse, aber es ist bezeichnend, dass Bruder Lukács die beweglichen Wertsachen des Klosters nach Sopron brachte, als er vom Herannahen der feindlichen Truppen erfuhr.₀₅₅ Am 21. September desselben Jahres bat die Königin Maria die Bürger von Sopron um Schutz für die Kartäuser von Lövöld, die mit ihren Kirchenschätzen geflohen waren.056

   Zwei Monate später, am 14. November, nachdem die türkische Bedrohung vorüber war, bedankten sich der Prior von Lövöld und der Konvent bei den Bürgern von Sopron für den freundlichen Empfang, den sie ihrem Bruder Lukács bereitet hatten. Sie baten um die Rückgabe der Gegenstände durch ihren Mitbürger Balázs Nagy, bei dem sie inhaftiert worden waren.₀₅₇

   Auch die Güter der Mönche wurden dank der guten Dienste von János Bornemissza, dem Kastellan von Buda, bereichert. Imre Elek und seine Söhne, Imre und Endre, Adlige aus Nieder-Acre, wurden vor dem Monarchen der Untreue verdächtigt, da sie sich nicht von den Anschuldigungen freisprechen konnten, und der König entzog ihnen ihre Güter. Ein Teil des konfiszierten Besitzes ging an den Kastellan, der ihn in seinem Testament vom 6. Februar 1515 an Prior Stephan und die Kartäuser von Lövöld verschenkte.049

   János Bornemissza hat wahrscheinlich noch mehr für das Kloster getan, denn sein Tod wird auch im Nekrolog der Kartäuser erwähnt.₀₅₀ Im Jahr 1528 wurde János Bornemissza von der Witwe von Mózes Buzlai, Anna Podmaniczky, das Komitat Szárszo in Somogy geschenkt.₀₅₁ Jahrhundert wurde das Leben der Kartäuser nicht nur durch die aus den Quellen bekannten Rechtsstreitigkeiten erschwert, sondern auch durch das ständige Auftreten weniger schwerwiegender Raubüberfälle, die durch den im Land herrschenden Zustand der Bereitschaft noch verschärft wurden. Trotz der finanziellen Verluste wurde der Reichtum des Klosters schnell bekannt, und in der kriegerischen Situation wurden die Mönche ständig um Darlehen gebeten.₀₅₈ König Ferdinand bat sie am 8. Dezember 1528 um 1.500 Forint für militärische Zwecke.₀₅₉

   Die Einwohner von Lövöld konnten nur 500 Forint geben, wofür der Herrscher eine Bürgschaft ausstellte und zugab, dass er das Darlehen in die Kriegszulage für ihre Ländereien einbeziehen würde. Am 21. Januar 1531 gaben Abt Maté und das Kloster Pannonhalma zu, dass sie sich 200 Forint von den Lövöder Kartäusern geliehen hatten, als der königliche Hauptmann Pál Bakics noch für die Burg Pannonhalma zuständig war. Gleichzeitig versprachen sie, ihre Schulden zurückzuzahlen, sobald sie ihre Burg zurückerhalten hätten. Die Kammer zog jedoch ihre frühere Erlaubnis zurück, das Darlehen aus der Halbforint-Kriegssteuer von 1529 auf ihren eigenen Gütern zu erheben.₀₆₁

   In ihrer schwierigen Lage waren die Pannonhalmaer gezwungen, sich weitere 200 Forint zu leihen, und verpfändeten deshalb die Dörfer Istvánd und Apáti im Komitat Zala an die Lövölds, um die Schulden von 400 Forint zu tilgen.₀₆₂ Nach der Türkenbelagerung von Veszprém, wahrscheinlich im Jahr 1531, wurde das Kloster so umgebaut, dass es zur Verteidigung geeignet war. Dies geht aus einem Brief hervor, den Prior Peter am 31. Oktober 1542 an Tamás Nádasdy in Lövöld schrieb.₀₆₃ Am 28. Juni des folgenden Jahres geht aus einer Urkunde Ferdinands I. hervor, dass für die Mönche Waffen, Lebensmittel und Leinen gekauft wurden.064

   Der beschriebene Kriegszustand in Bezug auf die Klöster in "Szepesség" betraf nicht nur die oberen Landesteile. Die gefürchteten Herren der transdanubischen Landesteile waren die Familie Podmaniczky. Den überlieferten Dokumenten zufolge gerieten sie am 21. Oktober 1538 erstmals mit den Mönchen aneinander. Nach der Weinlese wollten sie Most aus den Weinbergen von Somogy zum Kloster transportieren. Bei dieser Gelegenheit wurden Podmaniczkys Truppen im Quartier der Transporteure am Kap überrascht. Sie wählten die besten der 72 Weinfässer aus und gaben den Rest an die Einwohner von Lövöld zurück. Der Wert des beschlagnahmten Weins wurde von Prior Peter auf 400 Forint Gold geschätzt.₀₆₆ Im folgenden Jahr überfielen sie die Bediensteten des Klosters, die vom Margarethenfest in Palos zurückkehrten, und kauften zwei Pferde für die Mönche.

   Die Tiere, die 150 Forint wert waren, wurden ihnen von Podmaniczkys Männern abgenommen. Auf dem Landtag von 1542 wurden János und Rafael schließlich verbannt und zum Verfall ihres Besitzes verurteilt, sofern sie nicht den Treueeid auf Ferdinand leisteten und die gestohlenen Güter an die Kirche zurückgaben.₀₆₇ Das Schicksal des Klosters in Lövöld zeigt jedoch, dass sich die Mitglieder der Familie Podmaniczky nicht um dieses Urteil kümmerten und die günstige Gelegenheit nutzten, um sich zu bereichern. Sie brachen in ihr Anwesen in Vanyola ein und stahlen den Bewohnern 40 Ochsen. Im darauffolgenden Jahr taten sie dasselbe und stahlen 50 Ochsen und beraubten dann die Leibeigenen in der Kleinen Horde ihres Viehs. Insgesamt richteten sie im Kloster einen Schaden von etwa 1200 Forint an.₀₆₈

   Der Prior meldete die Vorfälle wahrscheinlich nicht, da er wusste, wie mächtig die Räuber waren und dass den Behörden die Hände gebunden waren. Nachdem sie jedoch auf dem Reichstag von 1544 begnadigt worden waren, meldete sich der Prior und berichtete über den Schaden, der ihnen zugefügt worden war.₀₆₉ Im Jahr 1545 traf ein Besucher des Ordens in Lövöld ein, der bei seiner Untersuchung die Religiosität der Ordensmitglieder und die Sicherheit ihres Eigentums beurteilte,₀₇₀ und die Brüder für ihre Nachlässigkeit rügte.071

   Gleichzeitig vergaß er nicht, sie an die Zahlung der Ordensabgaben zu erinnern: "Seid eifriger als sonst in eurer Pflicht, dem Generalkapitel die Gehorsamsbescheinigungen, die Abgaben für die Akten des Kapitels, die Reisekosten derer, die zum Kapitel reisen, zu schicken, und zögert nicht, den Visitatoren die Gebühren für ihre Visitation zu zahlen. "₀₇₂

   Auf dem Reichstag von Nagyszombat 1547 wurde die Befestigung von Lövöld angeordnet und die Wache auf 25 Reiter und 10 Fußsoldaten festgelegt, die drei Jahre später durch 25 Husaren ergänzt wurde.₀₅₄ Man kann sicherlich von einer gut ausgerüsteten Festung sprechen, da Lövöld 1548 zu den Endorten in Transdanubien gehörte.₀₆₅

   In den Aufzeichnungen von 1550 und 1551 ist zu lesen, dass der Kaplan den Prior ermutigte, seinen Glauben an Gott zu bewahren und in Zeiten der Gefahr durchzuhalten.₀₇₃ Trotz aller Schwierigkeiten hielten die Bewohner des Klosters durch,₀₇₄ bis die Gebäude in der Schlacht gegen die Türken zerstört wurden.Wir wissen nicht genau, wann dies geschah.Aufgrund der Kämpfe in der Gegend vermutet Lajos Dedek Crescens, dass das Kartäuserkloster 1551 zerstört wurde, und Remig Békefi vertritt eine ähnliche Meinung.₀₇₅

   Laut Péter Németh ist die letzte urkundliche Quelle der Lövöld-Karthäuser auf den 24. August 1554 in der Burg von Sümeg datiert.₀₇₆ Im Wesentlichen kann man von einem Pachtvertrag sprechen, in dem der Prior die Ländereien des Klosters in den Komitaten Veszprém, Győr und Zala für 90 Forint pro Jahr an den Bischof verpachtete, da die abwesenden Mönche die Territorien nicht verwalten konnten.₀₇₇ Der Vertrag galt bis zur "glücklichen Wiederherstellung der Ordnung im Lande und der Wiederherstellung unseres Ordens im Königreich Ungarn in seinen ursprünglichen Zustand."₀₇₈

   Zur Zeit von Prior Peter, im Jahr 1551, war von einer Wiederherstellung der Gebäude nicht die Rede, aber laut Prior László war das Kloster 1554 eine Ruine, so dass die Zerstörung von Lövöld irgendwann zwischen diesen beiden Daten stattfand. Nachdem das Komitat 1552 Teil der Garnisonslinie geworden war, sahen sich die örtlichen Adligen und Grundherren gezwungen, Vorkehrungen zu treffen, um die Plünderer in Schach zu halten. Einem Vernehmungsbericht zufolge zerstörten diese Herren die Klöster Vázsony, Tálod und Városlőd aus Angst vor der Besetzung durch die Türken.₀₇₉ Während István Gulden aufgrund dieser Daten glaubt, dass das Kloster 1553 zerstört worden sein könnte,₀₈₀ setzt Péter Németh unter Berücksichtigung des Vormarsches der türkischen Truppen die Zerstörung des Hauses von Lövöld auf Anfang Juni 1552 an.₀₈₁

   Zur Zeit der Belagerung von Veszprém wurden in der Klosterfestung Leveld neben 100 Infanteristen 50 Kavalleristen aus der Kavallerie von Rátkay Pál und zwei Monate später 200 Infanteristen untergebracht.₀₈₂ Aus den Protokollen der Kaplanei geht auch hervor, dass 1552 die Gefahr in den von den Türken besetzten Gebieten so groß war, dass die Mönche aus Lövöld flohen.

   Sie zogen in österreichische Häuser, vor allem nach Mauerbach bei Wien.₀₈₃ Auch das Datum der Auflösung des Klosters wird im Generalkapitel erst später genannt.Ab 1550 gab es eindeutige Berichte über Gefahren, die das Priorat zum Durchhalten aufforderten, aber erst 1555 lesen wir, dass Lövöld einen Rektor hatte.₀₈₄ Der Wechsel muss also im Jahr zuvor stattgefunden haben.1556 vermerkt der Orden, dass sich die Wertsachen des Klosters, die Kirchenjuwelen, Kelche, Kreuze und alles, was bewegt werden konnte, im Haus der Seitz-Freunde befanden.₀₈₅ Einer Aufzeichnung aus dem Jahr 1559 zufolge betraute der Orden den Prior von Brünn mit der Obhut des Klosters in Lövöld.₀₈₆ Der Titel des Klosters wurde nicht sofort zerstört. Die meisten der überlebenden Mönche durften fliehen, nur der Prior blieb im Land.

   "In der Zwischenzeit brach in der Burg von Pápa der Hunger aus, und die Aufständischen beschlossen zu fliehen, was in der Nacht des 9. August 1600 geschehen sollte. Doch Nádasdys Husarenpatrouillen bemerkten dies, woraufhin sich Nádasdy und Kollonics mit allen Ungarn und Graf Tliurn mit der deutschen Kavallerie aufmachten, um die Flüchtenden aufzuhalten. Nun kam es zu einem furchtbaren Gemetzel: Die 2.000 Aufständischen, die die Entdeckung ihrer Pläne bemerkten, griffen zunächst 100 ihrer Mitstreiter an, die sie verdächtigten, und versuchten dann, in alle Richtungen zu fliehen; 200 gelangten zufällig in das kaiserliche Lager, wo sie von der Infanterie teils gefangen, teils niedergemetzelt wurden; der Rest wurde von der Kavallerie verfolgt; Kollonich selbst erschlug den Rebellenführer La Motte, der die Seele des Ganzen gewesen war; und Nádasdy, auf der Karthause in Leufeld(?) den größten Teil der Aufständischen zusammen, von denen mehrere hundert an Ort und Stelle blieben. "₀₈₇

   Es gab keine Hoffnung, dass die Ordnung wiederhergestellt würde, und die Verpachtung der Klostergüter wurde erst während der Amtszeit von Bischof András Köves von Veszprém abgeschlossen. Nachdem der Kaiser über die Ereignisse informiert worden war, genehmigte Ferdinand selbst den Vertrag. Er stellte auch Bedingungen, nämlich dass der Pachtvertrag nicht auf ein anderes Bistum übertragen werden durfte und dass er erlöschen würde, sobald die Kartäuser ins Land zurückkehrten. Dies geschah am 8. Januar 1557.₀₈₈ Es ist wahrscheinlich, dass der Bischof bereits vor der Bestätigung im Besitz des Anwesens war, aber wir wissen mit Sicherheit, dass es mehr als ein halbes Jahrhundert später immer noch rechtmäßig im Besitz des Priors von Lövöld war. Im Jahr 1575 übertrug der königliche Hof die Verwaltung des Klosters dem Bischof István Fejérkövi von Veszprém.₀₈₉

1. Mai 1584 Győr stellt den Türken eine Falle.

   Die Militärs in Győr wussten, dass die Türken die Bauern, die in die Weinberge gegangen waren, sofort angreifen würden, also legten sie einen Hinterhalt. Er schickte viele Bauern in die Weinberge und versteckte sich dann in dem Hinterhalt. Sie wurden nicht enttäuscht. Die Spione der Türken berichteten, dass viele Bauern auf den Feldern arbeiteten, und es wurden 100 Reiter und Fußsoldaten ausgesandt.

   Doch die ungarische Armee griff sie an, und es wurden viele Gefangene gemacht. Der Pascha von Buda schwor Rache und beschloss, im Kloster Leveld bei Veszprém und an einem anderen Ort bei Károlystadt eine Festung zu errichten.

   Über den Fall Győr erfahren wir aus dem Bericht des venezianischen Botschafters.₀₉₀

   Das Haus der Mönche war zu dieser Zeit unbewohnbar geworden. Für die Mönche gab es keine Hoffnung mehr: Ihr Kloster konnte nicht wiederhergestellt werden. In späteren Jahren wurden die Siedlungen, die sie besaßen, erwähnt, aber die stillen Freunde kehrten nie mehr in ihre Behausung zurück. Ihr Besitz ging in des Bistums Veszprém über. Zwischen 1747 und 1750 ließ Bischof Márton Padányi Bíró von Veszprém eine neue Kirche auf den Ruinen der ehemaligen Kartäuserkirche errichten._{091 092}

Városlőd története. / A karthauzi remeteségek felépítése. / Die Struktur der Kartäuser- Klausnerei.

 

Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén

A néma barátok megtelepedése és berendezkedése

Doktori értekezés

   A templomból kizártak minden díszítést és kegytárgyat, kivételt csak a kehely és a hozzá tartozó paténa jelentett, mivel ezeket a szent áldozatnál használták.₀₀₂ (Koppintás bal egér) Az alsó ház részét képezte a közös refektórium, a könyvtár, a műhelyek, a laikus testvérek lakószobái, vendégszobák, az ispotály, a gyógyszertár, a konyha és az éléskamra. A telep ezen részén volt a vikárius cellája is, amely elhelyezkedését kivéve semmi másban nem különbözött a többi szerzetesi háztól. A felső monostor részét képezték a külön egységnek számító cellák, melyek mindegyike fallal elkerített önálló kis kerttel rendelkezett. Az igazi magányt a claustrum, kerengő jelentette, ahonnan a monachusok kis házai nyíltak.₀₀₃    A karthauzi rend monostorainak felépítése eltér a Szent Benedek szabályait követő szerzetesek építészeti stílusától. A monostor a karthauzi szokásokban leírtak alapján két részből állt: egy nagyobb épületegységből – alsó házból (monostorból) – és egy csoport kisebb épületből – felsőházból: domus superior és domus inferior, így hozva létre a kettős monostor szerkezetét, melyben az elmélkedő remeték tökéletes elzártságban, mégis közösségben tudtak élni.₀₀₁(Koppintás vagy bal egér) Az egész telep körül magas fal húzódik, ahova csak az alsó ház felőli kapun keresztül lehet bejutni. A terület közepén magaslott az egyszerű formákkal rendelkező templom.

   Minden egyes cellában egy szerzetes lakott, még a legzsúfoltabb időkben sem lehetett két monachusnál több egy fedél alatt. Ennek az elrendezésnek köszönhetően ugyan egy közös monostorban éltek, de mégis megtarthatták a remete életmódot. A cellák berendezése csak a legszükségesebb tárgyakra korlátozódott. A Consuetudines szerint csak gyalulatlan deszkából készült ágy, asztal és szék képezte a berendezést. Szalmazsákon aludtak és nyers juhbőrből készült takarót használtak.₀₀₄

   Ugyanakkor tűzhely és vízvezeték is a szerzetesek szolgálatában állt. Természetesen a cellákban töltött idő hasznos eltöltéséről is gondoskodtak. A könyvmásolás minden idejüket lefoglalta, így egyéb feladatokkal nem tudtak foglalkozni, a monostor mindennapi teendői a conversusokra hárultak, még a környékkel való kapcsolattartás is. Elke Nagel doktori értekezésében a XII–XVII. században az Alpokban alapított karthauzi monostorok építészeti jellegzetességeivel foglalkozott. Munkája során személyesen felkeresett több házat is, melyeket építészeti szempontból leírt és kategorizált. A házak tanulmányozása során arra a megállapításra jutott, hogy a földrajzi elhelyezkedéshez alkalmazkodott az egyes épületek helyszíne, de ez az eltérés csak minimálisan érintette a monostorok szerkezetét. Az egyes telepek általában 20-25 fő befogadására voltak alkalmasak.₀₀₅

   A magyar monostorok felépítése szinte semmiben nem különbözött a többi európai háztól, amelyet a rend központosított jellegének köszönhetünk. Leglátványosabban a menedékszirti monostor alapján mutatható be a telepek szerkezete. Régészeti feltárás során részben rekonstruáltak, jelenleg legalább fél méter magasan állnak. Maga a monostor egy körülbelül egy hektáros területen feküdt, és ez a terület egy méter széles kőfallal volt körülvéve. Két bejárata közül a déli a gyalogos forgalmat biztosította, az északi pedig szélesebb volt, hogy szekérrel is be tudjanak hajtani a létesítménybe.₀₀₆                                                                                                                    

   Az alsó és a felső monostor a szerzetesek életének a színtere volt, a monachusokat és a conversusokat összekötő kerengő volt az egész komplexum központja. A nagy kerengő a monostor közepén egy (paradicsomi) kertet határolt, míg másik falából a monachusok cellái és kertjei nyíltak. Ez a felépítés tette lehetővé a magányos elmélkedés megteremtését egy közösségen belül. Az udvarban vagy paradicsomi kertben ciszterna állt, melyben az esővizet gyűjtötték, de az életet szimbolizálva a közös étkezések előtt itt tudtak megmosakodni a szerzetesek. A monostor ezen részéhez tartozott még egy kápolna is, amely az egész telep legkorábbi épülete volt.₀₀₇

   Az építkezési fázisok alapján valószínű, hogy ez a megszentelt hely lehetett a közös misék színhelye a templom felszentelése előtt, valamint annak felújítása során is. A kápolna északi fala mellett található a perjel háza a hozzá tartozó kerttel együtt. Még északabbra haladva, a nagy kerengő felé, a nyugati falból nyílt a refektórium, a közös étkezések színhelye. Az épület emeletes volt, az alsó szintet több helyiségre osztották. Az egyik a „kazánház” volt, melyből a refektórium fűtését biztosították, a másikat valószínűleg a bor tárolására használták.

   A harmadik helyiségben a templom gondnoka lakott, aki egyben a harangozásért is felelős volt. A felső monostor következő egységét a gazdasági épületek jelentették, itt voltak a műhelyek, a konyha, a pékség valamint a conversus testvérek dormitóriuma is. Ezen a helyen történt a szerzetesek által elkészített Kódexek kötése is, amint erre a régészeti leletek utalnak.₀₀₈ A felső szinteket a XVI. században építhették, valószínűleg szállásként használták. A déli bejárathoz közel épült az ispotály, ami ugyan távolabb esett a gazdasági épületektől, de a felső monostor szerves részét képezte.  

   Az épületek és a kőfal mentén található halastavak nem egy időben lettek kialakítva. Az építkezések az adományok függvényében történtek, de a huszita támadások után nagyobb mértékű helyreállításra volt szükség. A legmeghatározóbb része az összes karthauzi telepnek a templom volt. A szerzetesek lemondtak a pompás épületről, megelégedtek egy oratóriummal. Magát a templomot három részre oszthatjuk: a szentély az oltárral enyhén kiemelkedett, a déli falban található ajtó a sekrestyébe vezet, ahonnan csigalépcsőn át juthatunk el az emeletén berendezett levéltárba. A hajó további tagolását egy keresztben épített, de átjárható fal teszi lehetővé, így az előtemplomot a conversusok és a felajánlott testvérek, míg másik részét a monachusok használhatták.

   Magán az elválasztó falon két mellékoltár helyezkedett el, melynek alapjai a mai napig megtalálhatóak. A testvérek a falak mentén elhelyezett kórusban miséztek, tehát egymással szemben foglaltak helyet. A templom nyugati bejáratán, amely felett egy 260 cm átmérőjű rozetta maradványait találták meg, érkezhettek a misére a laikusok is, mivel a monostor ispotályában többnyire vendégek is tartózkodtak.

   A XV. században épült a monostor déli bejárata előtt egy kápolna, melynek romjai szintén megmaradtak. Az építmény fontos volt abból a szempontból is, hogy a karthauziakat meglátogató zarándokok a szerzetesek megzavarása nélkül tudták leróni kegyeletüket. A remeteség szempontjából a karthauzi telep legfontosabb része az alsó monostor volt, a karthauzi házak szíve.₀₀₉

   Menedékszirten egy körülbelül 40 x 40 méteres részt nevezünk így, központja a nagy kerengő, amely közre fogja a monostor nagyobb udvarát. A kerengőből nyíltak a monachusok cellái. A 10x10 méter alapterületű, három szobára osztott épületek mellett minden egyes szerzetes egy kisebb kerttel rendelkezett, melyek egymástól is magas fallal voltak elkerítve. Minden egyes kert végében latrina állt. Maga az épület három helyiséggel rendelkezett. Az egyiket fáskamrának használták, ebből a részből tudták fűteni a kályhát: Menedékszirten az egész monostorban összesen 14-et tártak fel.₀₁₀ A cserepeket a közeli műhelyekből rendelték meg a szerzetesek, illetve az adományozóik: főleg lőcsei műhelyek termékeiről beszélhetünk. Különböző motívumokkal voltak díszítve, gyakran bibliai jeleneteket ábrázoltak, valamint Szűz Máriát.

   A korban is modernnek számító technikákkal fűtötték központi helyiségeiket.

A lakószobaként működő helyiségben a kályha és az egyszerű ágy helyezkedett el. A harmadik helyiség volt a legfontosabb, ugyanis itt alakították ki a szerzetesek műhelyét, ezen a helyen végezték a napi munkát. Szintén innen lehetett kijutni a kertbe is. A kerengő falán az ajtó mellett található egy ablak, amelyen keresztül az élelmet kapták a szerzetesek. Az ebédet ugyanis mindenki maga fogyasztotta el, csak ünnepnapokon került sor, közös étkezésre.

   Egyedül a perjelnek volt szabad meglátogatnia szerzetesét a cella magányában, hiszen ezen a helyen teljesedett ki a karthauziak igazi életcélja. Menedékszirten összesen 9 cellát tártak fel az ásatások során, a vizsgálatok bizonyították, hogy az északi fal mellé épített cellát csak a XV–XVI. században építették. A monostorok elöljárója a perjel volt, akit a szerzetesek életfogytiglan választottak, de a Generális Káptalannak minden évben meg kellett erősítenie őt hivatalában. Az első perjelt a rektor nevezte ki, aki mindaddig állt a monostor élén, amíg az a templom felszentelése után a Generális Káptalan által be nem lett sorolva valamelyik provinciába. Szintén a rektor volt a ház vezetője a perjel halála esetén mindaddig, amíg a káptalan nem erősítette meg a szerzetesek által választott új elöljárót.₀₁₁

   A perjel a szerzetesek közül kerülhetett ki, de a továbbiakban sem különbözött ruházata a többi testvérétől.₀₁₂ Joga volt belépnie az egyes cellákba, ha annak szükségét érezte, de a monostort engedély nélkül nem hagyhatta el. A telep gazdasági vezetésével a perjel egy szerzetest bízott meg, akit sáfárnak neveztek. Ő fogadta az alsó házban a vendégeket, gondoskodott azok ellátásáról, mivel ott a perjel helyettesének számított.₀₁₃

   Az általános helyettes viszont a vikárius volt, akit a monachusok sorából választottak. Beléphetett a szerzetesek cellájába, ha a perjel akadályoztatva volt feladataiban, valamint a liturgikus teendőket is elláthatta. A procurator fontos szerepet töltött be a ház életében, a monostor lelke volt.₀₁₄ A Generális Káptalan 1423. évi rendelete alapján a gazdag és a szegény monostoroknak is két procuratort kellett választaniuk az ügyeik intézése céljából.₀₁₅ A procuratornak a ház jogi ügyeit kellett szem előtt tartaniuk. Gyakran tartózkodtak a monostor falain kívül, mivel a karthauziak peres dolgait kellett felügyelniük. A procuratorok helyzetét és kötelességeit a Generális Káptalan ülésein egyenként vizsgálták és ítélték meg. Hazai gyakorlatból tudjuk, hogy a magyar házak esetében az ismert peres ügyeket tekintve a procuratoroknak a megengedettnél több időt kellett házon kívül tölteniük, sőt gyakran hosszú utazásokra kényszerültek.

   A monachusok ruházatának az egész testet kellett fednie, de egyben védenie is a hideg időjárás ellen. Ezért engedélyezték nekik az állati bundából, főleg juhbőrből készült meleg öltözéket. Csak később viselhettek kényelmesebb ruhát az alváshoz, de 1221-ig takarót még a betegek sem használhattak, legalábbis az előírások szerint.₀₁₆ A megtért testvérek, conversusok az alsó házban éltek.₀₁₇

   Cellánként ketten laktak, és a monachusokénál kissé enyhébb szabályokat kellett követniük. Nem tettek némasági fogadalmat, ennek ellenére mondandójukat szintén a legszükségesebbre kellett korlátozniuk. Bőségesebben táplálkoztak, kevesebbet böjtöltek, az önsanyargatásnak is csak kevésbé súlyos változatait gyakorolták. Vezetőjük a sáfár volt, közülük került ki a szakács, aki mindennapi teendői mellett a kenyér, bor, só osztásáról és a közös étkezésről gondoskodott, a pék felügyelte a kenyér elkészítését, méghozzá a gabona őrlésétől kezdve egészen a sütésig.

   Minden egyes testvérnek megvolt a maga feladata: ki a kertet gondozta, ki a sarukat készítette, őrizte a nyájat, vagy vezette a gazdaságot. Öltözetük csak abban különbözött a monachusokétól, hogy rövidebb scapulárét viseltek. A conversusok fontos részét képezték az egész közösségnek, a perjel köteles volt öt hétből egyet velük tölteni és a procurator feladata volt, hogy folyamatosan tanítsa őket.₀₁₈ A szerzetesi közösségek részét képezték a felajánlott testvérek, donatusok is. Rendszerint fiatal gyermekként kerültek a remetékhez, a conversus testvérek irányítása alatt tanultak, majd dolgoztak.

   Árvákról, illetve szegény szülők felajánlott gyermekeiről beszélhetünk. Jelenlétüket a karthauziaknál csak IX. Gergely pápa engedélyezte, de ekkor is összesen csak heten lehettek egy telepen. Egyikük szerpappá lett szentelve, hogy az előimádkozó tisztét betölthesse. A laikus testvérekhez hasonlóan nekik is fogadalmat kellett tenniük és a monostor alsó részében éltek. Főleg nehéz fizikai munkát végeztek, így a scapuláréjuk rövid volt és erős talpú bakancsot viseltek.₀₁₉ A rend szokásai szerint csak a XIII. század második felében hagyták abba a monachusok a főzést, ettől kezdve a monostorban fontos szerepet kapott a szakács. Az elkészített ételt a kerengőről nyíló ablakon keresztül adta át a szerzeteseknek. Szintén ő felelt a kapukért, engedélyezték neki, hogy szóba elegyedjen az utazókkal. A többi szerzetesrendhez hasonlóan a karthauziak étkezésére is az egyszerűség volt a jellemző.₀₂₀

   Erre magányosan, a cellájukban került sor, de mindenki egy bizonyos megszabott időben étkezett. Az ebéd nyáron 10 órakor, télen 11-kor, böjti időszakban pedig 12 órakor volt. A rend megalapítását követő időben még fogyasztottak húst, ezt később teljesen elhagyták.₀₂₁ Tojást, sajtot, főzeléket és tésztákat ettek, a tejtermékeknek is fontos szerepük volt a szerzetesek étkeztetésében. Halat csak abban az esetben fogyasztottak, ha adományként kaptak, bár a középkor derekán egyre több monostornak adományoztak teljes halas tavakat saját felhasználásra, illetve maguk kezdtek el halgazdálkodással foglalkozni.₀₂₂

   Hétfőn, szerdán és pénteken csak vízen és kenyéren éltek, kedden, csütörtökön és szombaton főzeléket ettek, amelyet kezdetben saját maguk készítettek a cellájukban. Ezeken a napokon bort is kaptak, de azt vízzel kellett felhígítaniuk. Csütörtöki napokon pedig egy szelet sajtot is fogyaszthattak. A maradékot szombatonként vissza kellett adni a szakácsnak.₀₂₃ Közös étkezésekre csak vasárnaponként és ünnepek alkalmával került sor, illetve valamelyik testvérük temetése után ültek le közös asztalhoz. Ekkor sexta előtt összegyűltek a monostor egyik termében, ahol beszélgetést folytattak. A társalgásokon részt vehettek vendégek és világi papok is.₀₂₄

   Ezután visszavonultak celláikba, és a refektóriumnál átvették a heti kenyér és bor adagjukat. A testvérek feladata volt a halastavak gondozása és a hal feldolgozása is, a pásztor pedig a nyájat gondozta és a sajtot készítette. Egy másik conversus a higiéniáról gondoskodott, ő vágta a szerzetesek haját és szakállát, amelyet eleinte évente kétszer kellett végezni, 1260-tól pedig minden hónapban.₀₂₅ A betegekről is kellőképpen gondoskodtak, ezzel függött össze a gyógyító hatású növények termesztése.₀₂₆ Minden monostor külön betegszobával, gyógyszertárral és lehetőleg saját orvossal is rendelkezett, aki azonban nem kezelhette a monostoron kívüli pácienseket. A gyengélkedőket nem kötelezték a szigorú szabályok betartására, a szakács külön főzött rájuk. Az orvos véleménye felülírta a szabályokat, komolyabb esetekben a szerzetesek húsokban gazdag ételt kaptak.₀₂₇ Ha attól tartottak, hogy a szerzetes a halálán van, akkor a többiek összegyűltek a templomban, misét mondtak és ünnepélyesen vitték el az oltári szentséget a betegnek. Ágya mellett elmondtak néhány imát, majd magára hagyták a gyónás idejére.

   Csak az áldozásra tértek vissza a beteghez. Amikor úgy vélték, hogy közeleg a vég, megszólaltatták a lélekharangot. Ekkor minden munkát és imádságot abba kellett hagyni, hogy a monostor minden lakója illendően elbúcsúzhasson a haldoklótól. Halott társukat felöltöztették, testére csatolták ciliciumát, majd harmadnap – mely idő alatt társuk üdvéért imádkoztak és miséztek – lepellel borított nyílt koporsóban a templom melletti sírba helyezték.₀₂₈ Ezen a napon a szerzeteseknek nem volt tiltva a beszéd, fő témájuk a halál és az elhunyt testvérük boldogsága volt.₀₂₉

   A szerzetesek ruházatára az egyszerűség volt jellemző. Durva, fehér posztóból készült sutain-t viseltek, erre olyan kámzsát vettek, amely szinte teljesen eltakarta az arcukat. Vállukon széles scapuláré volt, ez elöl és hátul is földig ért, oldalukon durva posztóval fogták össze. Az egyes darabok szabása szabálytalan volt, ezzel is megkímélve viselőjét a hiúság bűnétől. Testükön vezeklőövet hordtak, amire szúrós szövetből készült fehér ruhát húztak, lábukon sarut viseltek.₀₃₀ A szerzetesek minden egyes ruhadarabjukat saját maguk javították, tisztították, az ehhez szükséges eszközöket a cellájukban tartották.₀₃₁ A karthauzi szerzetesek lemondtak a beszédről, örökös csendet fogadtak. Ezt a szabályt nem volt szabad megszegni, persze léteztek kivételes esetek, amikor a barátok megszólalhattak. Így például veszély esetében, vagy ha cellájukban fenyegető hangokat hallottak, akkor külön engedély nélkül elhagyhatták az épületet, hogy segítséget kérjenek, illetve figyelmeztessék a testvéreket.₀₃₂ A silencium alól felmentést kaptak akkor is, ha munkájuk közben elfogyott a szükséges felszerelésük, és azok pótlását kérték. A némaság a szerzetesek életében a felesleges beszédről való lemondást jelentette.

   Ennek segítségével jobban tudtak összpontosítani a lelki életükre és önmaguk megismerésére. Dedek Crescens Lajos megemlítette, hogy a karthauziaknak tulajdonított jelbeszédes kommunikáció nem helytálló.₀₃₃ A karthauziak beszélhettek, ám mondandójukat a legszükségesebbre kellett korlátozniuk. A Guigo perjel által írásba foglalt szokásokban is az szerepel, hogy ha valakinek mondandója volt, azt röviden közölnie kellett, de a sugdolózás és mutogatás tilos volt.₀₃₄ Szent Brúnó teremtette meg a karthauziak némaságát, ám a silentium a ciszterci szerzeteseknél is megjelent, bár kevésbé radikális formában. A csend a meditációt segítette elő, lehetővé tette, hogy a szerzetesek a lelki életüket a világi dolgok elé helyezzék. Ennek köszönhetően a néma barátok „verbális“ tevékenysége a scriptoriumokban nyilvánulhatott meg igazán, ezzel is maradandót alkotva a középkori lelki irodalom terén.

   A csend és a beszéd két különböző mentális aktivitást jelentett a remete szerzetesek életében.₀₃₅ Mindkettőt felfedezhetjük az általuk készített kéziratokban, melyekben a hozzáértők számára meghatározható, mely szövegeket szánták felolvasásra – tehát a közösség számára hallgatásra –, illetve melyeket elmélkedésre, magányos olvasásra. A szerzetesek cellájukat csak meghatározott időben hagyhatták el. Évente néhány napot közös munkával töltöttek, valamint hetente egyszer elhagyhatták a monostor falait. A spaciament ideje alatt is szabad volt egymással beszélgetniük.₀₃₆ A többi szerzetesrendhez hasonlóan a karthauziak életének központjában is a zsolozsma állt. Csakhogy a barátok célkitűzéseinek megfelelően az imádságokat nem közösen végezték, hanem celláik magányában. Ugyanígy a mise is néma volt számukra, hogy a csendet megőrizzék. Az 1259-es Antiqua statuta írta elő a napi egy konventmisét, a Szűz Mária officiumát a későbbi időkben engedélyezték, de azt is csak magányosan a cellákban. A karthauzi mise nem követi a római szokásokat, még a legnagyobb ünnepeken is egy diakónus szolgált, és csak a miséző pap öltött magára olyan öltözetet, amely nem a mindennapi viseletet szolgálta.

   A napirendjük ritmusát tehát a liturgia szabta meg, amely egy ismétlődő, éves ciklust alakított ki.

Napi program

23:30 Felkelni, imádkozni a cellában

00:15 Matutínum, reggel dicséretek a templomban

02:15 Térjen vissza a cellába, hajnali dicséret a Szolgálattól Szűz Máriához, aludjon

06:30 Felkelés

07:00 Prima, az Úr angyala, ima a cellában

08:00 Szentmise a templomban

09:00 Térjen vissza a cellába, az imádságba vagy a lectio divinába

10:00 Harmadszor: tanulmányi vagy kézi munka

12:00 Az Úr angyala, Sexta, ebéd, kikapcsolódás

14:00 Nona, tanulmányi vagy fizikai munka

16:00 Vesperák az őrségtől Szűz Máriáig

16:15 Veszperek a templomban

16:45 Könnyű vacsora (ha nem koplalás), lelki olvasás

18:45 Az Úr Angyala, teljes

19:30 Alvás

   Az első harangszóra, hajnalban keltek, ekkor celláikban elmondták a matutinum vigíliáit, majd a második harangszóra összegyűltek a templomban. Alázatosságuk jeleként háromszor arccal a földre borultak, majd ügyelve arra, hogy senkinek ne fordítsanak hátat, elfoglalták helyüket a templomban. Mindvégig állva végezték az officiumot anélkül, hogy más szerzetesrendekhez hasonlóan a Laudes előtt visszavonultak volna aludni. A mise után a konvent egészen a terciáig, vagyis reggel kilencig, elmélkedéssel töltötte az időt. Ezután a celláikba visszavonulva sextáig dolgoztak, majd nonáig pihentek.₀₃₇

   Újult erővel nekifogtak a napi munkának, amit vecsernyéig csak a zsolozsmák és fohászok idejére szakítottak meg. A vecsernye színhelyéül ismét a templom szolgált, ezután már nem foglalkozhattak kézimunkával. A napot befejező kompletóriumot a szerzetesek már ismét a cellájukban mondták el. Szigorúan előírták, hogy az utolsó imát csak három Pater noster-rel hosszabbíthatják meg, hogy legyen elegendő idő az alvásra is. A monachusoknak és a conversusoknak is minden szombaton gyónniuk kellett, méghozzá mindenkinek a saját anyanyelvén. Gyóntatójuk a perjel volt, egyedül csak a procuratort kérhette fel helyettesítésre.₀₃₈

   A karthauziak nem kezdeményezték tagjaik szentté avatását. Sőt, kezdetben a helyi kultuszok szentjeinek ünnepeit sem ülhették meg.₀₃₉ A változás csak a XIV. század második felében történt, amikor a monostoroknak, illetve tartományoknak engedélyezték országuk legfontosabb ünnepeinek megülését. Magyarországon a kései alapítások miatt a hasonló engedményekre csak a XV. század során került sor. 1412-ben nagy tisztesség érte a Lechnicieket, a perjelnek ugyanis megengedték, hogy a monostor védőszentjének ünnepét, tehát Remete Szent Antal napját gyertyákkal megüljék.₀₄₀ Még ennél is jelentősebb volt, hogy 1488-ban a Generális Káptalan engedélyezte a magyar karthauziaknak, hogy a refektóriumban gyertyák és étkezés mellett megemlékezzenek Nagyboldogasszony és Szent István király ünnepéről.₀₄₁ Hasonlóan kiemelt szerepet kaptak Havas Boldogasszony és a Mária-ünnepek vigíliái, ugyanis ezeket úgy tartották, mint a világi papság és a hívek.

 Annak ellenére, hogy a karthauziak liturgiája eltérést mutat a többi szerzetesrenddel összehasonlítva, a Magyar Királyságban kiváltképp jellegzetes Mária-kultuszt nem hagyhatta figyelmen kívül a rendi káptalan sem. A szerzetesek számára a külvilág érdemei nem voltak fontosak, így azt sem preferálták, ha tagjaik életszentsége nyilvánosságra került. Előírásaikban is igyekeztek megakadályozni a túlzásba vitt áhítatot, megszabták még azt is, hány imát könyörgést mondhatnak el a megszabotton túl. A monostor magányát nem hagyták el világi tisztségek betöltése miatt, sőt, ennek ellenkezője történt több szerzetes esetében. Egyedül pápai rendeleteknek engedelmeskedve történhetett meg, hogy egy monachusból világi püspök, illetve tanácsadó lett.₀₄₂

   A karthauzi szentek és boldogok sorát jelentős személyek képezik, mégis elmondható, hogy szentté avatásuk folyamatát a világi egyház szereplői kezdeményezték. Az ismert kanonizált remeték közé tartoznak az angliai vérengzés áldozatai, VIII. Henrik idejében – (1535. május 4-én a reformok „érdekében“ a három monostor perjele és több szerzetes is mártírhalált halt, felakasztották őket, majd karóba húzták és felnégyelték a barátokat)– és természetesen az alapító, Szent Brúnó, akinek az ünnepét október 6-án, halála napján üli a katolikus egyház._{043 044}

 

Die Geschichte von Városlőd. / Die Struktur der Kartäuser-Klausnerei.

Teil von Beáta Vida: Die Geschichte des Kartäuserordens im mittelalterlichen Königreich Ungarn
Ansiedlung und Gründung der stillen Freunde
Dissertation

   Alle Ornamente und Gefäße waren aus dem Tempel ausgeschlossen, mit Ausnahme des Kelches und der dazugehörigen Patene, die für das heilige Opfer verwendet wurden._{002 (linker Mausklick)} Das untere Haus umfasste das gemeinsame Refektorium, die Bibliothek, die Werkstätten, die Wohnräume der Laienbrüder, Gästezimmer, die Einsiedelei, die Apotheke, die Küche und die Vorratskammer. In diesem Teil der Kolonie befand sich auch die Zelle des Vikars, die sich, abgesehen von ihrer Lage, nicht von den anderen klösterlichen Häusern unterschied. Im oberen Teil des Klosters befanden sich die Zellen, die voneinander getrennt waren und jeweils einen kleinen ummauerten Garten besaßen. Die eigentliche Abgeschiedenheit war das Claustrum oder der Kreuzgang, von dem aus sich die kleinen Häuser der Mönche öffneten.₀₀₃ Die Klöster des Kartäuserordens waren in einem anderen Stil gebaut als die der Mönche, die der Regel des Heiligen Benedikt folgten. Das Kloster, wie es in den Kartäuserbräuchen beschrieben wird, bestand aus zwei Teilen: einer größeren Gebäudeeinheit - dem unteren Haus (Kloster) - und einer Gruppe kleinerer Gebäude - dem oberen Haus: domus superior und domus inferior, so dass eine doppelte Klosterstruktur entstand, in der die kontemplativen Einsiedler in völliger Abgeschiedenheit und doch in Gemeinschaft leben konnten.₀₀₁ Die gesamte Kolonie ist von einer hohen Mauer umgeben, die nur durch das Tor am unteren Haus zugänglich ist. In der Mitte des Geländes stand eine Kirche mit einfachen Formen.

   Jede Zelle wurde von einem Mönch bewohnt, und selbst in den überfülltesten Zeiten konnten nicht mehr als zwei Mönche unter einem Dach leben. Auf diese Weise konnten sie, obwohl sie in einem gemeinsamen Kloster lebten, ihr Einsiedlerleben beibehalten. Die Zellen waren nur mit dem Nötigsten ausgestattet. Den Consuetudines zufolge bestand das einzige Mobiliar aus einem Bett aus Holzbrettern, einem Tisch und einem Stuhl. Sie schliefen auf Stroh und benutzten Decken aus rohem Schafsfell.₀₀₄

   Außerdem gab es eine Feuerstelle und eine Wasserversorgung für die Mönche. Natürlich wurde die Zeit, die die Mönche in den Zellen verbrachten, auch sinnvoll genutzt. Das Kopieren von Büchern nahm ihre gesamte Zeit in Anspruch, so dass sie keine anderen Aufgaben zu erledigen hatten, und die tägliche Arbeit des Klosters oblag dem Conversus, der auch den Kontakt zur Umgebung hielt. In ihrer Doktorarbeit beschäftigte sich Elke Nagel mit den architektonischen Merkmalen der Kartäuserklöster, die zwischen dem 12. und 17. Während ihrer Arbeit besuchte sie persönlich mehrere Häuser, die sie aus architektonischer Sicht beschrieb und kategorisierte. Bei der Untersuchung der Häuser kam er zu dem Schluss, dass der Standort jedes Gebäudes an seine geografische Lage angepasst war, dass sich diese Variation aber nur minimal auf die Struktur der Klöster auswirkte. Jede Kolonie konnte im Allgemeinen zwischen 20 und 25 Personen beherbergen.₀₀₅

   Die Bauweise der ungarischen Klöster war fast identisch mit der anderer europäischer Häuser, was auf den zentralisierten Charakter des Ordens zurückzuführen ist. Das auffälligste Beispiel ist das Kloster von Ascension. Sie wurden bei archäologischen Ausgrabungen teilweise rekonstruiert und sind heute mindestens einen halben Meter hoch. Das Kloster selbst befand sich auf einer Fläche von etwa einem Hektar, die von einer ein Meter breiten Steinmauer umgeben war. Von den beiden Eingängen war der südliche für den Fußgängerverkehr bestimmt, während der nördliche breiter war, um den Zugang für Streitwagen zu ermöglichen.₀₀₆

   Das untere und das obere Kloster waren der Schauplatz des Lebens der Mönche, und der Kreuzgang, der den monachus und den conversus miteinander verband, war das Zentrum des gesamten Komplexes. Der große Kreuzgang in der Mitte des Klosters umschloss einen (paradiesischen) Garten, während die andere Wand zu den Zellen und Gärten der Mönche führte. Diese Struktur ermöglichte die einsame Kontemplation innerhalb einer Gemeinschaft. Im Hof oder paradiesischen Garten befand sich eine Zisterne zum Sammeln von Regenwasser, die aber auch als Symbol des Lebens diente und in der sich die Mönche vor den gemeinsamen Mahlzeiten waschen konnten. Zu diesem Teil des Klosters gehörte auch eine Kapelle, die das älteste Gebäude des gesamten Komplexes war.₀₀₇

   Die Bauphasen lassen vermuten, dass dieser heilige Ort vor der Einweihung der Kirche und während ihrer Renovierung ein Ort der gemeinsamen Anbetung gewesen sein könnte. Das Haus des Priors mit seinem Garten befindet sich neben der Nordwand der Kapelle. Weiter nördlich, in Richtung des großen Kreuzgangs, öffnete sich die Westwand zum Refektorium, dem Ort der gemeinsamen Mahlzeiten. Das Gebäude war einstöckig, das untere Stockwerk war in mehrere Räume unterteilt. Einer davon war der "Kesselraum", der zur Beheizung des Refektoriums diente, der andere wurde wahrscheinlich zur Lagerung von Wein genutzt.

   Der dritte Raum wurde vom Hausmeister der Kirche bewohnt, der auch für die Glocken zuständig war. Die nächste Einheit des oberen Klosters waren die Wirtschaftsgebäude, in denen sich die Werkstätten, die Küche, die Bäckerei und der Schlafraum der Conversus-Brüder befanden. Hier fand auch das Binden der Mönchskodizes statt, wie die archäologischen Funde belegen.₀₀₈ Die oberen Stockwerke wurden wahrscheinlich im 16. Die Einsiedelei wurde in der Nähe des Südeingangs errichtet, in einiger Entfernung von den Wirtschaftsgebäuden, war aber ein integraler Bestandteil des oberen Klosters.

   Die Gebäude und die Fischteiche entlang der Steinmauer wurden nicht zur gleichen Zeit errichtet. Der Bau war von Spenden abhängig, aber nach den Angriffen der Hussiten waren umfangreiche Restaurierungsarbeiten erforderlich. Der wichtigste Teil aller Kartäusersiedlungen war die Kirche. Die Mönche gaben das prächtige Gebäude auf und begnügten sich mit einem Oratorium. Die Kirche selbst kann in drei Teile unterteilt werden: Der Altarraum mit dem Altar ist leicht erhöht, die Tür in der Südwand führt zur Sakristei, von der aus eine Wendeltreppe zu den Archiven im Obergeschoss führt. Das Kirchenschiff ist außerdem durch eine quer verlaufende, aber durchlässige Wand geteilt, so dass der vordere Teil des Kirchenschiffs von den Conversos und den geweihten Brüdern genutzt werden konnte, während der andere Teil von den Monachus verwendet wurde.

   An der Trennwand selbst befanden sich zwei Seitenaltäre, deren Fundamente noch heute zu finden sind. Die Brüder beteten im Chor entlang der Wände, so dass sie einander gegenüber saßen. Der westliche Eingang der Kirche, über dem die Reste einer Rosette mit einem Durchmesser von 260 cm gefunden wurden, wurde auch von den Laien genutzt, da die Einsiedelei des Klosters oft von Gästen aufgesucht wurde.

   Im 15. Jahrhundert wurde vor dem Südeingang des Klosters eine Kapelle errichtet, von der ebenfalls noch Ruinen erhalten sind. Das Gebäude war auch deshalb wichtig, weil Pilger, die die Kartäuser besuchten, hier ihre Aufwartung machen konnten, ohne die Mönche zu stören. Unter dem Gesichtspunkt der Einsiedelei war der wichtigste Teil der Kartäuserkolonie das untere Kloster, das Herzstück der Kartäuserhäuser.009

   In der Wallfahrtskirche handelt es sich um einen Bereich von etwa 40 x 40 Metern, der sich um den großen Kreuzgang herum erstreckt, der den größeren Innenhof des Klosters umschließt. Der Kreuzgang öffnete sich zu den Zellen der Mönche. Neben den 10 x 10 Meter großen Gebäuden, die in drei Räume unterteilt waren, hatte jeder Mönch einen kleinen Garten, der ebenfalls von einer hohen Mauer umgeben war. Am Ende eines jeden Gartens befand sich eine Latrine. Das Gebäude selbst hatte drei Räume. Einer davon diente als Holzkammer, von der aus der Ofen beheizt werden konnte: in Menedékszirten wurden im gesamten Kloster 14 Stück entdeckt.₀₁₀ Die Töpfe wurden von den Mönchen oder ihren Spendern bei nahe gelegenen Werkstätten bestellt: hauptsächlich bei Werkstätten in Lőcse. Sie waren mit verschiedenen Motiven verziert, die oft biblische Szenen und die Jungfrau Maria darstellten.

Sie heizten ihre zentralen Räume mit einer für die damalige Zeit modernen Technik.

   Das Wohnzimmer war der Raum, in dem sich der Ofen und das einfache Bett befanden. Der dritte Raum war der wichtigste, denn hier befand sich die Werkstatt der Mönche, in der die tägliche Arbeit verrichtet wurde. Er war auch der Ausgang zum Garten. An der Wand des Klosters, neben der Tür, befindet sich ein Fenster, durch das die Mönche ihr Essen erhielten. Das Mittagessen wurde von den Mönchen selbst eingenommen, und nur an Festtagen gab es ein gemeinsames Essen.

   Nur dem Prior war es erlaubt, seinen Mönch in der Abgeschiedenheit der Zelle zu besuchen, denn hier erfüllte sich der wahre Sinn des Kartäuserlebens. In der Wallfahrtskirche wurden insgesamt 9 Zellen ausgegraben, und die Ausgrabungen ergaben, dass die an der Nordwand errichtete Zelle erst im 15. und 16. Der Prior der Klöster war der Prior, der von den Mönchen auf Lebenszeit gewählt wurde, aber jedes Jahr vom Generalkapitel in seinem Amt bestätigt werden musste. Der erste Prior wurde vom Rektor ernannt, der an der Spitze des Klosters stand, bis es nach der Weihe der Kirche vom Generalkapitel einer Provinz zugewiesen wurde. Der Rektor war auch das Oberhaupt des Hauses im Falle des Todes des Priors, bis der von den Mönchen gewählte neue Obere vom Kapitel bestätigt wurde.₀₁₁

   Der Prior konnte aus den Reihen der Mönche gewählt werden, aber seine Kleidung unterschied sich nicht von der der anderen Brüder.₀₁₂ Er hatte das Recht, einzelne Zellen zu betreten, wenn er es für nötig hielt, aber er durfte das Kloster nicht ohne Erlaubnis verlassen. Mit der wirtschaftlichen Verwaltung des Klosters betraute der Prior einen Mönch, der Schafar genannt wurde. Er empfing die Gäste im unteren Haus und kümmerte sich um ihre Bedürfnisse, denn er war der stellvertretende Prior.₀₁₃

   Der allgemeine Stellvertreter war der Vikar, der aus den Reihen der Monarchen gewählt wurde. Er konnte die Zellen der Mönche betreten, wenn der Prior an der Ausübung seiner Pflichten gehindert war, und er konnte auch liturgische Aufgaben wahrnehmen. Der Prokurator spielte eine wichtige Rolle im Leben des Hauses, da er die Seele des Klosters war.₀₁₄ Durch ein Dekret des Generalkapitels von 1423 waren sowohl reiche als auch arme Klöster verpflichtet, zwei Prokuratoren zu wählen, die ihre Angelegenheiten verwalteten.₀₁₅ Der Prokurator sollte sich um die rechtlichen Angelegenheiten des Hauses kümmern. Sie befanden sich oft außerhalb der Klostermauern, da sie die Rechtsstreitigkeiten der Kartäuser zu überwachen hatten. Die Stellung und die Aufgaben der Prokuratoren wurden auf den Sitzungen des Generalkapitels einzeln geprüft und beurteilt. Aus der häuslichen Praxis wissen wir, dass die Prokuratoren im Falle der ungarischen Häuser mehr Zeit außer Haus verbringen mussten, als für die bekannten Rechtsstreitigkeiten erlaubt war, und oft zu langen Reisen gezwungen waren.

   Die Kleidung der Mönche musste den ganzen Körper bedecken, aber auch vor der Kälte schützen. Deshalb durften sie warme Kleidung aus Tierfellen, vor allem aus Schafsfellen, tragen. Erst später durften sie bequemere Kleidung zum Schlafen tragen, aber bis 1221 durften selbst die Kranken keine Decken benutzen, zumindest nach den Vorschriften.₀₁₆ Die bekehrten Brüder und Schwestern, die Conversos, lebten im unteren Haus.₀₁₇

   Es gab zwei pro Zelle, und sie mussten sich an etwas mildere Regeln halten als die Monachus. Sie legten kein Schweigegelübde ab, aber sie mussten sich auch auf ein Minimum an Worten beschränken. Sie aßen üppiger, fasteten weniger und praktizierten nur weniger strenge Formen der Selbstverleugnung. Sie wurden vom Shapar angeführt, der Koch wurde aus ihrer Mitte gewählt, der neben seinen täglichen Pflichten für die Verteilung von Brot, Wein und Salz und für das gemeinsame Mahl verantwortlich war, und der Bäcker überwachte die Zubereitung des Brotes, vom Mahlen des Getreides bis zum Backen.

   Jeder Bruder hatte seine eigene Aufgabe: den Garten zu pflegen, den Schlamm zu machen, die Herde zu hüten oder den Hof zu führen. Ihre Kleidung unterschied sich von der des Monachus nur dadurch, dass sie kürzere Skapuliere trugen. Die conversus waren ein wichtiger Teil der gesamten Gemeinschaft, der Prior war verpflichtet, alle fünf Wochen eine Woche mit ihnen zu verbringen, und der Prokurator war für ihre ständige Unterweisung verantwortlich.₀₁₈ Zu den klösterlichen Gemeinschaften gehörten auch die donatus, die Brüder, die geopfert wurden. Sie wurden in der Regel als kleine Kinder in die Einsiedelei gebracht und lernten und arbeiteten dann unter der Leitung der conversus-Brüder.

   Es handelt sich um Waisenkinder und Kinder, die von armen Eltern gestiftet wurden. Nur Papst Gregor IX. erlaubte ihnen, bei den Kartäusern zu bleiben, aber selbst da waren es nur sieben in einer Kolonie. Einer von ihnen wurde zum Seraphim geweiht, um das Amt des Vorpriesters zu bekleiden. Wie die Laienbrüder mussten auch sie Gelübde ablegen und lebten im unteren Teil des Klosters. Sie verrichteten hauptsächlich schwere körperliche Arbeit, daher waren ihre Skapuliere kurz und sie trugen feste Stiefel.₀₁₉ Nach den Gepflogenheiten des Ordens hörten die Mönche erst in der zweiten Hälfte des 13. Jahrhunderts auf zu kochen, und von da an spielte der Koch eine wichtige Rolle im Kloster. Die Mönche erhielten die von ihnen zubereiteten Speisen durch ein Fenster im Kreuzgang. Er war auch für die Pforten zuständig und durfte mit den Reisenden sprechen. Wie bei den anderen Mönchsorden war das Essen der Kartäuser von Einfachheit geprägt.₀₂₀

   Dies geschah in Abgeschiedenheit, in ihren Zellen, aber alle aßen zu einer bestimmten Zeit. Das Mittagessen wurde im Sommer um 10 Uhr, im Winter um 11 Uhr und in der Fastenzeit um 12 Uhr eingenommen. In der Zeit nach der Gründung des Ordens wurde noch Fleisch gegessen, später aber ganz darauf verzichtet.₀₂₁ Eier, Käse, Eintöpfe und Nudeln wurden gegessen, und auch Milchprodukte spielten eine wichtige Rolle in der Ernährung der Mönche. Fisch wurde nur verzehrt, wenn er gestiftet wurde, obwohl gegen Mitte des Mittelalters immer mehr Klöster ganze Fischteiche für den Eigenbedarf stifteten oder selbst zu fischen begannen.₀₂₂

   Montags, mittwochs und freitags ernährten sie sich von Brot und Wasser, und dienstags, donnerstags und samstags aßen sie Eintopf, den sie zunächst selbst in ihren Zellen zubereiteten. An diesen Tagen bekamen sie auch Wein, den sie aber mit Wasser verdünnen mussten. Donnerstags durften sie auch eine Scheibe Käse essen. Samstags mussten die Reste an die Köchin zurückgegeben werden.₀₂₃ Gemeinsame Mahlzeiten gab es nur an Sonn- und Feiertagen oder nach der Beerdigung eines Bruders oder einer Schwester. Dann versammelte man sich vor der Sexta in einem der Klostersäle zum Gespräch. Auch Gäste und Laienpriester konnten sich an den Gesprächen beteiligen.₀₂₄

   Danach zogen sie sich in ihre Zellen zurück und erhielten im Refektorium ihre wöchentliche Ration an Brot und Wein. Die Brüder waren auch für die Pflege der Fischteiche und die Verarbeitung der Fische zuständig, während der Hirte die Herde hütete und den Käse herstellte. Ein weiterer conversus kümmerte sich um die Hygiene und schnitt den Mönchen die Haare und Bärte, was anfangs zweimal im Jahr und ab 1260 monatlich geschah.₀₂₅ Auch die Kranken wurden gut versorgt, was mit dem Anbau von Heilpflanzen zusammenhing.₀₂₆ Jedes Kloster hatte ein eigenes Krankenzimmer, eine Apotheke und vorzugsweise einen eigenen Arzt, der keine Patienten von außerhalb des Klosters behandeln durfte. Die Patienten der Krankenstation mussten sich nicht an strenge Regeln halten, und die Köchin kochte separat für sie. Die Meinung des Arztes setzte die Regeln außer Kraft, und in schweren Fällen erhielten die Mönche eine fleischreiche Mahlzeit.₀₂₇ Wenn man befürchtete, dass ein Mönch im Sterben lag, versammelten sich die anderen in der Kirche, feierten die Messe und brachten dem Kranken feierlich das Altarsakrament. Sie sprachen ein paar Gebete an seinem Bett und ließen ihn dann zur Beichte allein.

   Nur zum Abendmahl kehrten sie zum Patienten zurück. Wenn sie dachten, dass das Ende nahe war, läuteten sie die Geistglocke. Dann mussten alle Arbeiten und Gebete eingestellt werden, damit alle Bewohner des Klosters einen würdigen Abschied von dem Sterbenden nehmen konnten. Ihr toter Gefährte wurde eingekleidet, sein Bußsack am Körper befestigt, und am dritten Tag, an dem sie für das Seelenheil ihres Gefährten beteten und die Messe feierten, wurde er in einen offenen Sarg gelegt, der mit einem Leichentuch bedeckt war, und in einer Gruft neben der Kirche beigesetzt.₀₂₈ An diesem Tag war es den Mönchen nicht verboten zu sprechen, aber ihr Hauptthema war der Tod und das Glück ihres verstorbenen Bruders.029

   Die Kleidung der Mönche war von Einfachheit geprägt. Sie trugen einen groben Sutain aus weißem Postament, über dem sie eine Camisole trugen, die ihr Gesicht fast vollständig bedeckte. Auf den Schultern trugen sie ein breites Skapulier, das vorne und hinten bis zum Boden reichte und an den Seiten mit einer groben Halterung zusammengehalten wurde. Der Schnitt der einzelnen Teile war unregelmäßig, so dass dem Träger die Sünde der Eitelkeit erspart blieb. Am Körper trugen sie ein Bußgewand, über das sie ein weißes Tuch aus stacheligem Stoff legten, und an den Füßen trugen sie Stöckelschuhe.₀₃₀ Die Mönche flickten und reinigten jedes Stück ihrer Kleidung selbst und bewahrten die notwendigen Werkzeuge in ihren Zellen auf.₀₃₁ Die Kartäusermönche verzichteten auf das Reden und hielten ein ewiges Schweigen. Diese Regel durfte nicht gebrochen werden, obwohl es Ausnahmefälle gab, in denen Freunde sprechen durften. Bei Gefahr oder wenn sie bedrohliche Stimmen in ihrer Zelle hörten, durften sie beispielsweise ohne besondere Erlaubnis das Gebäude verlassen, um Hilfe zu holen oder die Brüder zu warnen.₀₃₂ Sie waren auch vom Schweigen befreit, wenn ihnen während ihrer Arbeit die notwendige Ausrüstung ausging und sie um Ersatz baten. Schweigen bedeutete im Leben der Mönche den Verzicht auf unnötige Worte.

   Dies half ihnen, sich mehr auf ihr spirituelles Leben und ihre Selbsterkenntnis zu konzentrieren. Louis Dedek Crescens hat festgestellt, dass die den Kartäusern zugeschriebene Kommunikation in Gebärdensprache nicht korrekt ist.₀₃₃ Die Kartäuser konnten sprechen, aber sie mussten sich auf das Wesentliche beschränken. Die von Prior Guigo niedergeschriebenen Bräuche besagen auch, dass man, wenn man etwas zu sagen hatte, es kurz sagen musste, aber Flüstern und Zeigen waren verboten.₀₃₄ Der heilige Bruno schuf das Schweigen der Kartäuser, aber das silentium wurde auch von den Zisterziensermönchen praktiziert, wenn auch in einer weniger radikalen Form. Das Schweigen förderte die Meditation und ermöglichte es den Mönchen, ihr geistliches Leben über die weltlichen Angelegenheiten zu stellen. So konnte die "verbale" Tätigkeit der schweigenden Freunde im Skriptorium ihren wirklichen Ausdruck finden und so einen bleibenden Beitrag zur geistlichen Literatur des Mittelalters leisten.

   Schweigen und Sprechen waren zwei unterschiedliche geistige Tätigkeiten im Leben der Einsiedlermönche.₀₃₅ Beides findet sich in ihren Handschriften, die es dem Kenner erlauben, festzustellen, welche Texte zum lauten Lesen - also zum Zuhören in der Gemeinschaft - und welche zur Kontemplation, zur einsamen Lektüre, bestimmt waren. Die Mönche durften ihre Zellen nur zu bestimmten Zeiten verlassen. Sie durften die Klostermauern nur für einige Tage im Jahr und einmal in der Woche verlassen. Auch während des Raums durften sie miteinander sprechen.₀₃₆ Wie bei anderen Mönchsorden stand auch bei den Kartäusern der Gesang im Mittelpunkt des Lebens. Entsprechend den Zielen der Brüder beteten sie jedoch nicht gemeinsam, sondern in der Privatsphäre ihrer Zellen. Auch die Messe war für sie still, um die Stille zu wahren. Die Statuta Antiqua von 1259 sah eine tägliche Klostermesse vor, das Marienoffizium wurde in späteren Zeiten erlaubt, aber nur in der Abgeschiedenheit der Zellen. Die Kartäusermesse folgte nicht den römischen Bräuchen, selbst an den größten Festen diente ein Diakon, und nur der Priester, der die Messe zelebrierte, trug nicht alltägliche Kleidung.

   Der Rhythmus ihres Tagesablaufs wurde also durch die Liturgie bestimmt, die einen wiederkehrenden Jahreszyklus festlegte.

Tägliches Programm:

23:30 Aufwachen, Gebet in der Zelle

00:15 Matutin, Morgenlob in der Kirche

02.15 Uhr Rückkehr in die Zelle, Morgenlob an die Jungfrau Maria, Schlaf

06:30 Aufstehen

07:00 Prima, Engel des Herrn, Gebet in der Zelle

08:00 Heilige Messe in der Kirche

09:00 Rückkehr in die Zelle, Gebet oder Lectio Divina

10:00 Dritte Zeit: Studium oder Handarbeit

12:00 Engel des Herrn, Sexta, Mittagessen, Rekreation

14:00 Nona, Studium oder Handarbeit

16:00 Vesper von der Wache zur Jungfrau Maria

16:15 Vesper in der Kirche

16:45 Leichtes Abendessen (wenn nicht gefastet wird), geistliche Lesung

18:45 Engel des Herrn, satt

19:30 Schlaf

   Bei der ersten Glocke standen sie in der Morgendämmerung auf, rezitierten dann in ihren Zellen die Vigilien des Matutinums, und bei der zweiten Glocke versammelten sie sich in der Kirche. Als Zeichen ihrer Demut warfen sie sich dreimal mit dem Gesicht auf den Boden und nahmen in der Kirche Platz, wobei sie darauf achteten, niemandem den Rücken zuzudrehen. Die ganze Zeit über verrichteten sie das Offizium im Stehen, ohne sich vor der Laudes zum Schlafen zurückzuziehen, wie es andere Mönchsorden tun. Nach der Messe verbrachte der Konvent die Zeit in Kontemplation bis zu den Tertiaren, also bis 9 Uhr morgens. Danach zogen sie sich in ihre Zellen zurück und arbeiteten bis zum sechsten Tag, dann ruhten sie bis zur Nona.₀₃₇

   Mit neuem Elan machten sie sich an die Arbeit, die bis zur Vesper nur für die Zeit der Gesänge und Gebete unterbrochen wurde. Noch einmal war die Kirche der Ort des Chrisams, und danach durften sie nicht mehr mit den Händen arbeiten. Am Ende des Tages rezitierten die Mönche in ihren Zellen die vollständige Oration. Es war streng verboten, das letzte Gebet mit mehr als drei Pater noster zu verlängern, damit genügend Zeit zum Schlafen blieb. Monachus und Conversus mussten außerdem jeden Sabbat beichten, jeder in seiner eigenen Muttersprache. Ihr Beichtvater war der Prior, und nur der Prokurator konnte um eine Vertretung gebeten werden.₀₃₈

   Die Kartäuser initiierten nicht die Heiligsprechung ihrer Mitglieder. Auch durften sie anfangs nicht an den Festen der Heiligen der lokalen Kulte teilnehmen.₀₃₉ Dies änderte sich erst in der zweiten Hälfte des 14. Jahrhunderts, als Klöster und Provinzen an den wichtigsten Festen ihres Landes teilnehmen durften. Im Jahr 1412 wurde den Lechnitzern die Ehre zuteil, am Fest des Schutzpatrons des Klosters, dem Tag des Heiligen Antonius des Einsiedlers, Kerzen anzünden zu dürfen.₀₄₀ Noch bedeutsamer war die Tatsache, dass das Generalkapitel 1488 den ungarischen Kartäusern erlaubte, die Feste Mariä Himmelfahrt und König Stephanus im Refektorium mit Kerzen und Mahlzeiten zu begehen.₀₄₁ Eine ähnlich herausragende Rolle wurde den Vigilien der Feste Mariä Himmelfahrt und Maria vom Schnee eingeräumt, da sie als Feste des weltlichen Klerus und der Gläubigen gefeiert wurden.

   Obwohl sich die Liturgie der Kartäuser von der anderer Mönchsorden unterschied, konnte der Marienkult, der für das Königreich Ungarn besonders charakteristisch war, von der Klosterkaplanei nicht ignoriert werden. Für die Mönche waren die Verdienste der Außenwelt nicht wichtig, weshalb sie es nicht vorzogen, dass die Heiligkeit des Lebens ihrer Mitglieder öffentlich gemacht wurde. Sie versuchten auch, in ihren Vorschriften eine übermäßige Frömmigkeit zu vermeiden, und setzten sogar Grenzen für die Anzahl der Gebete, die über die vorgeschriebene Anzahl hinaus gesprochen werden durften. Die Abgeschiedenheit des Klosters wurde nicht zugunsten eines weltlichen Amtes aufgegeben, im Gegenteil, bei einigen Mönchen war das Gegenteil der Fall. Nur durch päpstliche Dekrete war es einem Monachus möglich, weltlicher Bischof oder Berater zu werden.₀₄₂

   Die Heiligen und Seligen der Kartäuser sind eine bedeutende Gruppe von Personen, doch der Prozess der Heiligsprechung wurde von der Laienkirche eingeleitet. Zu den bekannten heiliggesprochenen Eremiten gehören die Opfer des Massakers in England unter Heinrich VIII. (am 4. Mai 1535 wurden der Prior der drei Klöster und mehrere Mönche als Märtyrer gehängt, aufgespießt und gevierteilt) und natürlich der Gründer, der heilige Bruno, dessen Festtag von der katholischen Kirche am 6. Oktober, dem Tag seines Todes, gefeiert wird._{043 044}