Városlődi lakodalmas. / Waschludter Hochzeit.
1920-at írunk…
A falubeli fiatalok mind jól ismerték egymást, egy-egy közelebbi ismeretségi körben sokszor szövődtek mély barátságok, amikből gyakran szerelem, sőt néha házasság is lett, de csak akkor, ha ezzel a szülők is egyet értettek.
Tizennégy évesen a fiúk már a kocsmába is elmehettek táncolni. A lányok csak édesanyjuk kíséretében tehették ugyanezt. Itt adódott alkalmuk a legénynek a kiszemelt lánnyal táncolni, beszélgetni. Nyaranta vasárnap délutánonként a lányok egymásba karolva énekeltek és sétáltak végig az utcán, ekkor vehették a legények jobban szemügyre őket. Télen egy-egy nagyobb közös munka (toll-vagy kukoricafosztás) közben nyílt még alkalmuk a fiataloknak meghittebb beszélgetésekre.
Városlődön nem volt szokás a hosszú udvarlás. Ha a szülők közel hasonló anyagi háttérrel rendelkeztek, és meg tudtak egyezni a hozományban, akkor a következő farsangon általában már meg is ülték a lakodalmat. A lányok rendszerint húsz, a fiúk huszonöt éves koruk körül házasodtak. A fiút a keresztapja kísérte el lánykérőbe, és bátorította is a fülébe súgott néhány mondattal, mert a kérő legtöbbször bizony nagyon izgult. Ha a szülők igent mondtak, csak akkor hívták be a fiatal lányt a szobába, és közölték vele a látogatás célját. Ezt követően megkérdezték tőle, hogy szeretne-e a kérő
felesége lenni. A válasz legtöbbször – nagy pirulások közepette kimondott – igen volt.
Az eljegyzés.
Csütörtök volt a lánykérés napja. Pénteken volt az ún. „Kviszmahe”, vagyis a kérő szülei utánakérdeztek, és így bizonyosodtak meg róla, hogy a lánykéréskor kapott „igen” érvényben van-e. Csak ezután volt lehetősége a fiatal párnak a beszélgetésre, tervezgetésre. Szombaton délelőtt elmentek a paphoz, és „feliratkoztak” – azaz bejelentették házasodási szándékukat. Este vacsora mellett tartották meg az eljegyzést szűk családi körben. Vasárnap aztán a mise végén hirdette ki a pap az ifjú házasulandók szándékát a templomban. Ezt az örömteli bejelentést még további két vasárnapon megismételte. Csak ezután lehetett megtartani a lakodalmat, amire a pár a vendégeket személyesen hívta meg. Először a közreműködőket, vagyis a keresztszülőket keresték fel, akik kikérték, később búcsúztatták a menyasszonyt, segítették a vőlegényt, a vőfélyt, a koszorús lányokat. Ezt követően pedig – utcáról- utcára járva – a leendő násznépet hívták meg.
A vőlegény háza.
Délelőtt tíz óra tájban gyülekeztek a meghívott vendégek: rokonság szerint, ki-ki a menyasszony és a vőlegény házánál. Itt, a fiús háznál gyülekeztek a helybéli rezesbanda tagjai is, akik vonós hangszereken is játszottak. A vendégeket mindkét háznál disznótorossal és borral kínálták. A férfi vendégek kalapjára egy szalaggal díszített rozmaring ágacska került, - a nők ugyanezt az imakönyvükbe tették, amit kézben vittek magukkal.
A menyasszony háza.
Amikor a menyasszony házához értek, előlépett a vőlegény keresztapja, és ünnepélyesen kikérte a menyasszonyt. A szülőkhöz intézte szavait. Emlékeztette őket arra, hogy három héttel ezelőtt lányuk kezét odaígérték a vőlegénynek, aki most eljött érte a násznép kíséretében, hogy aztán együtt menjenek a templomba, ahol a frigyet Isten is megáldja. A szertartás után majd közösen a lakodalmas házhoz vonulnak.
Ezt követően a menyasszony keresztapja mondott a lány nevében a szülőknek szóló búcsúzó szavakat. Majd emlékeztette a fiatalokat arra, hogy mondjanak köszönetet nekik, akik felnevelték és minden lehetséges jóval ellátták őket. A menyasszonyt, aki ma elhagyja a szülői házat, arra intette, hogy maradjon szülei támasza, a vőlegény is tisztelje, segítse a szüleit ezután is. A koszorú, ami most a menyasszony fejét ékesíti, legyen a közös, békés, szerencsés, örömteli élet szimbóluma, erősítse a fiatal párt jóban, rosszban. Szeressék, becsüljék egymást, a közös életükhöz pedig Isten adja majd az erőt.
A vendégek néma csendben hallgatták ezek a szavakat, majd a zenekar halkan, ünnepélyesen eljátszott egy Mária-éneket. A menyasszony sűrű könnyhullatás közepette elbúcsúzott a családtól. Édesapja, vagy –ha ő már nem élt - a fiútestvére kézen fogva a vőlegényhez vezette, majd elindult a nászmenet: élen a zenekar, majd a menyasszony és a vőfély, utánuk a vőlegény és az első koszorúslány, mögöttük az almát vivő leányka és az ő kisfiú párja. Őket követték a gyerekek nagyság szerint párosan, majd jöttek a koszorúslányok és a vőfélyek, a kereszt-és bérmaszülők, az idősebbek rokonok, a nagyszülők, végül a két szülőpár.
Sok nézője volt a menetnek faluszerte. Gyakran „útlezárások” is nehezítették az előrejutást, amit csak „fizetség” - 2-3 liter bor- ellenében oldottak fel.
A templom előtt.
A zenészek a templom előtt megálltak, a menet orgonaszó kíséretében vonult be. Az oltár előtt a jobb oldalon foglalta el a helyét a vőlegény, baloldalt a menyasszony, mögéjük a két tanú, azaz a két keresztapa állt. Majd a rozmaringos almát vivő kislány, s a násznép is bevonult, s elfoglalta a helyét a templomban.
Fontos szimbolikus mozzanat volt az esketés során, amikor az ifjú pár összekulcsolt jobb kezét a pap stólával átkötötte és megáldotta, s az első koszorúslány a vőlegény feje fölé rozmaringkoszorút tartott. A szertartás végén az újdonsült párral az élen a menet körüljárta az oltárt, és az ott elhelyezett tálba a násznép tagjai pénzadományt tettek, miután megcsókolták a pap kezében tartott feszületet.
A kislány az oltárra helyezte az almát, amivel az eskető papnak köszönték meg jelképesen a közreműködést.
A templomból kilépve –zenekari kísérettel - előbb szerelemről szóló dalokat énekeltek az ifjú párnak, majd harsogó vidám induló hangjaira indult meg a menet a lakodalmas házhoz.
A lakodalmas ház.
A lakodalmas házhoz érőket meszelőkkel és seprűkkel „felfegyverkezett” asszonyok fogadták, – mondván, hogy éppen nagytakarítás folyik, ide nem jöhetnek. Rövid huzavona, játékos kérlelés után a szakácsnők utat engedtek a vendégeknek, ők maguk pedig folytatták a munkájukat a konyhában.
Ezt a hagyományos kis közjátékot az ún. „Klikwincse” vagyis a szerencsekívánatok követték. A lakodalmas ház bejáratához érve az ifjú pár megállt, és fogadta a jókívánságokat. Legtöbben a következő mondatot mondták: „Sok szerencsét kívánok szent frigyetekhez!” Ezt követően –, ha már az édesapa nem élt - a legidősebb fiútestvér szólt a menyasszonyhoz. Emlékeztette őt arra, hogy édesanyjukat soha ne feledje, és gondoljon elhunyt édesapjukra, aki ma nagyon büszke lenne, ha látná. Majd a vőlegényhez intézte a szavait, és kérte őt, hogy mindig hűséges, jó férje legyen testvérének, s akkor Isten áldása sem fogja őket elkerülni. Fogadják be lánytestvérét családjába, aki szófogadó, jó feleség lesz.
Ezután a zenekar rázendített, és minden jelenlévő 2-3 fordulót táncolhatott a menyasszonnyal: Először a vőlegény, majd a vőfélyek, a koszorúslányok, a kereszt- és bérmaszülők, a szülők, a többi meghívottak, legvégül pedig újra a vőlegény.
A tánc végeztével a menyasszony és a sokadalom nő tagjai hazamentek átöltözni. A férfiak így hát maguk közt maradtak, és már el is kezdték a mulatozást.
Ebéd.
Miután valamennyien visszaérkeztek, elkezdődött az ünnepi ebéd. A meghívottak gyakran hoztak magukkal tányért, evőeszközt, ha ezt korábban még nem gyűjtötték volna össze, illetve az ünnepi menühöz minden meghívott vendég – még korábban – hozzájárul azzal, amivel tudott: tyúkokkal, tojással, liszttel, lekvárral, dióval, mákkal…
Egy kis falusi parasztházban nem is volt olyan könnyű elhelyezni ennyi vendéget, hiszen 80-100 fő volt általában hivatalos a menyegzőre. Hogy mindenkinek jusson hely, mindkét szobát kiürítették, és a falak menték végig asztalokat, padokat, székeket helyeztek el.
Az ülésrend szerint középen foglalt helyet az ifjú pár, közvetlen mellettük a keresztszülők majd a koszorúslányok, vőfélyek, nagyszülők, és egyéb meghívottak ültek. A menyasszony szülei mint házigazdák úgy foglaltak helyet, hogy mások zavarása nélkül fel tudjanak kelni az asztaltól, ha intézkedniük kellett.
Minden fogást egy „mondóka” előzött meg, amit a felszolgáló asszonyok mondtak felváltva. Az első tálat mindig minden ételből a menyasszony és a vőlegény elé tették, akik egy tányérból ettek, és ők merítettek maguknak először.
Az első felszolgáló asszony egy üres tállal a kezében jelent meg a szobában, majd az ifjú pár előtt megbotlott, elejtette a tálat, hogy az összetörjön. Az összetört edény cserepei ugyanis szerencsét hoznak.
Első étel volt a Jézus nevében érkező tyúkhúsleves. A felszolgáló asszony is Isten áldását kérte a párra, majd mindenkit arra biztatott, hogy lásson neki jó étvággyal az evésnek.
A második fogás leveshús volt paradicsommártással vagy tormával. Harmadikként érkezett a káposzta a benne főtt finom disznóhússal. Ezt az ételt a menyasszony elé szalagos disznófarokkal tálalták. A káposztára már inni is kellett, ezért az egyik vőfély pohárköszöntőt mondott, amelyben éltette az ifjú párt, valamennyi vendéget, és a zenekart. Legutoljára a sültekkel teli tálak következtek, majd a kuglófot és a forgácsfánkot is az asztalra tették. Az utolsó fogás elfogyasztása közben a szakácsnő részére egy nagy merítőkanál körbehordásával pénzt gyűjtöttek. Ezt megelőzőleg zajlott ugyanis az a jelent, melyben a szakácsnő hatalmas pólyával a kézén jelent meg, az egyik tálalóasszony pedig bejelentette, hogy a konyha legfontosabb embere elégette a kezét, és orvoshoz kell mennie…
A menyasszony kikérése az asztaltól.
Az ebéd végeztével - amely eltartott délután 3 óráig, vagy még tovább - az asztalok, székek kirakásával helyet csináltak a tánchoz. Az asztalbontást a menyasszony kikérése vezette be. Ez az első vőfély feladata volt. Rövid mondókájában megkérdezte a jelenlévőket, hogy is ízlett nekik ez a keresztény ebéd, s reményét fejezte ki, hogy senki sem maradt éhes. Azt kívánta, hogy bárcsak Jézus és anyja Mária is itt lehetnének, mint a kánai menyegzőn. Majd a saját eddigi feladatát is összefoglalta, hogyan is vezette a menyasszonyt a vőlegény kérésére a menyasszony házától a templomig, majd a lakodalmas házba vissza. Ezután a menyasszonyhoz fordult, és arra kérte, hogy mondjon köszönetet, Istennek, kereszt-és bérmaszüleinek, szüleinek, minden meghívott vendégnek, ételért, italért és lépjen elő a menyasszonytánchoz.
Ekkor az első vőfély a feldíszített kalapját az asztal közepére, a menyasszony elé tette, aki azt az asztal tetején átlépte. Megszólalt a zene és a menyasszony a vőféllyel néhány fordulót táncolt, majd lekérte őt tőle a vőlegény, akivel szintén egy-két fordulót táncoltak.
Ezt követően kezdődött a mulatság. Elődeink legkedvesebb táncai a keringő és a polka – a Zeppel Polka – voltak. Tánc közben mindenki énekelt, sokan kellemesen terceltek hozzá, s vidáman kurjongattak. Egy-egy „kiadós” polka után az idősebbek a fal mellett sorakozó székekre ültek egyet szusszanni, a fiatalok kart karba fűzve körbeálltak, és felzengtek szép régi német népdalaik, de szerették a mulatós magyar nótákat is. Az este folyamán megszólalt az „Ehstandlied” is, amely a házasságról, a pár jó és rossz időben, örömben és bánatban való összetartozásáról szólt, kettejük egymás melletti kitartásról mindaddig, amíg a halál el nem választja őket egymástól.
Ajándékozás éjfélkor.
Éjfélkor a zene hirtelen elhallgatott, s az egyik zenész harsány hangon bejelentette: „Az ajándékozás következik!”
A meghívottak sorban átadták az ifjú párnak szánt ajándékokat ezzel a szöveggel: „Egy kicsi ajándékot adok nektek, Isten ajándékozzon nektek nagyobbat!” A keresztanya ajándéka az ún. keresztmama-párna, amely libatollal jól kitömött, díszes vánkos volt. A
színe a hagyományos fehér, madeirahímzéssel, csipkebetéttel díszítve, amibe kék vagy rózsaszín szalagot fűztek körbe, s a szélén a szalagot csokorba kötötték. Az áttört hímzés alá piros, vagy kék alátét került, a vánkosra a menyasszony monogramját is ráhímezték.
A bérmaanya ajándéka egy vastag anyagból készült, fekete vagy kék alapon, nyomott mintás, dupla selyemkendő és egy nagyméretű szentkép volt. Előbbivel ment a menyasszony reggel áldásra a templomba, utóbbit a házaspár ágya fölé a falra függesztették. A többi vendég legtöbbször fejkendőt ajándékozott a menyasszonynak. A vőlegény részére az erre a célra a pár elé helyezett tálba pénzt tettek. Nem volt szokás drága ajándékot adni.
A koszorú levétele - átöltözés.
Az ajándékozás után a lakodalmai vendégek előtt került sor a menyasszony koszorújának levétele. Előtte a bérma- vagy keresztanya a következőket mondta: „Lekerül a nagy tisztességet jelentő koszorú most a menyasszony fejéről. Ettől fogva az asszony és férje egy pár. Ezt ők sose feledjék, hiszen az egész násznép előtt esküvel fogadtak egymásnak hűséget. Ez a kötelék közöttük egészen a sírig tart, sőt még azon túl is, hiszen Isten országában is újra együtt lesznek.”
Majd a kereszt- és bérmaanyák a menyasszonnyal elvonultak egy másik helyiségbe, és ott menyecskeruhába öltöztették át. Az új asszony fejére hátrakötött, bordó alapon kígyózó mintájú fejkendő, a mellényére a fejkendőhöz hasonló anyagú és mintájú vállkendő került.
A menyasszony távolléte alatt újra behozták az asztalokat, és vacsorához terítettek. Különféle sültek, hurka, olajos krumplisaláta, kalács, kuglóf, forgácsfánk kerültek az asztalokra. Ezeken kívül más sütemény nem szerepelt a régi lakodalmak „étlapján”.
Amikor a menyasszony menyecskeruhában visszatért az ünneplő sokadalomba, nagy ovációval fogadták, felharsant a zene, mindenki megpörgette egy fordulóra, a jókedv magasra hágott. Azután a vacsora következett, majd tánc, dal, mulatozás reggelig.
A második nap
Az ún. előáldással kezdődött. Amikor reggel mindenki hazatért aludni, a menyasszony még nem követte új férjét. Bérmaanyja kísérte el őt a reggeli misére, amelynek végén az oltárhoz térdeplő újasszonyt a pap imák kíséretében áldotta meg. Az áldás után a bérmaanya elkísérte őt férje házához, és ezt követően már az új pár is nyugovóra térhetett.
A háziak elvárták, hogy a második napon valamennyi vendég megjelenjék ebédre a lakodalmas háznál. Rendszerint borleves kuglóffal, savanyúkáposzta disznóhússal, főtt tyúkhús tormával, forgácsfánk, szerepelt a kínálatban. A zenét ezen a napon egyetlen, jól játszó harmonikás szolgáltatta.
Ebéd után a második nap fő eseménye következett: az új menyecskét „bemutatták” a faluban. A fiatal párral az élen, csoportosan összekarolva, harmonikakíséret mellett kurjongatva vonult a menet az utcákon. Minden kocsmába betértek. (A régi időkben 6 kocsma volt a faluban!) Daloltak, táncolták, fogyasztottak is keveset, aztán folytatták útjukat az utcára gyűlt nagyszámú nézősereg között a következő ivó felé. Egyéb látványosságról is gondoskodtak: a menetet kísérte az ún. „Hansel und Gretel”. Két bábut (férfi és nő) felöltöztettek, sokszor az ifjú párhoz hasonlóan, s egy kocsikerékre erősítették őket egymással szemben „összefogódzva”. A kereket egy tengellyel a rúd végére erősítették, a rúd másik végét lovaskocsi után kötötték. A két bábu a kerékkel együtt forgott: hol az egyik, hol a másik volt fenn, ami szórakoztató látványt nyújtott. A kocsira legények ültek literes üvegekkel a kezükben, s az utcán a jó ismerősöket jó szívvel kínálgatták, tréfálkoztak, kurjongattak.
Mire minden kocsmát végiglátogattak, s már az egész falu láthatta az új menyecskét, addigra besötétedett, s a vidám menet visszatért a lakodalmas házba. Itt vacsorával várták a vendégeket, akik a sétától, az élményektől, kipirult arccal jóízűen ettek-ittak, s hangos kacagások közepette tárgyalták a délután történteket. Vacsora után nótázással, tánccal, játékokkal szórakoztak. Sokféle lakodalmas játékuk, táncuk volt, mint pl.: a párnatánc, a tükörtánc, és a sodrófatánc.
Ezen az éjszakán váratlan vendégek is érkeztek: éjfél körül egy álarcos, jelmezes pár jelent meg a háznál. Tánc közben „rontottak be” a vendégek közé. Ők is táncra perdültek, miközben minden szem rájuk szegeződött, azt találgatva, vajon kik lehetnek. A jelmezüknek megfelelő cselekedeteikkel, játékkal szórakoztatták a lakodalmas népet, de úgy, hogy vagy végig némák maradtak, vagy elváltoztatták a hangjukat. Ha jól játszották szerepüket, szívesen látták őket 1-2 óra hosszat is, sőt étellel, itallal is megvendégelték a jelmezeseket, akik újra felpezsdítették a hangulatot. Majd amilyen titokzatosan érkeztek, olyan váratlanul el is köszöntek, és gyorsan távoztak.
A harmadik nap
Délben újra egybegyűlt a lakodalmas nép. Aki nem jött, mert álmos vagy fáradt volt, azt az otthonából kicibálva tragacsra vagy létrára kötözve szállították a lakodalmas házhoz nagy kacagások és tréfák közepette. A harmadik napon szórakoztak mindig a legjobban. Folytatódtak a lakodalmas játékok is, mint pl.: a keresztpolka, a kovácstánc. Ebben a játékban egy kis dalocska is elhangzott a következő tartalommal:
„A kovács, a kovács nála a kalapács, mert ha nem lenne nála kalapács, nem is volna a kovács. Kilenc az háromszor három, megtalálom én a párom.”
A dalt egyszer-kétszer megismételték, majd folytatták a körtáncot. A sort a cipésztánc zárta. A táncokat tréfák, anekdoták követték, ezután énekelgettek hosszan, szépen kedvükre. Virradatkor újra és újra felharsant a „Jetzt ke ma nimme ham, Jetzt ke ma nimme ham.”. – vagyis a „Most már innen sosem megyünk haza…” Végül egy kiadós utolsó tánc következett, amikor a fiatalok, az idősek mind együtt táncoltak. Ezután a vendégek egyike – gyakran az első vőfély - mindenki nevében köszönetet mondott a szíves vendéglátásért, a remek szórakozásért, s az ifjú párnak ismételten sok boldogságot
kívánt. Majd mindenki egyénenként kézfogással, öleléssel elköszönt a háziaktól. Végül a fiatalok közrefogták az új asszonyt és férjét és dalolva kísérték őket harmonikaszó mellett a menyasszony új otthonába, a vőlegény házába.
Ezzel véget ért a három napos lakodalom. Faluszerte sokat beszéltek még a menyegzőről, egészen a következőig…
Koppányi István gyűjtése alapján a forgatókönyvet készítette: Eich Mária 2015.
Forrás:
Koppányi István: Városlőd története 1991.
Közzétéve Eich Mária szíves közlése alapján.
Waschludter Hochzeit. / Lang, lang ist's her.
Wir schreiben 1920.
Die Mädchen und Jungen im Dorf haben sich gut gekannt, oft haben sich aus einem Freundeskries die Jugendlichen verliebt und sich verheiratet, wenn die Eltern damit einverstanden waren. Mit 14 Jahren durfte man schon ins Wirtshaus gehen wo die meisten Tanzveranstaltungen stattgefunden haben, die Mädchen natürlich nur in der Begleitung der Mutter. Hier hat man sich das Mädchen aussuchen, mit ihr sprechen und tanzen können. Im Sommer war es oft der Fall, dass die Mädchen Arm in Arm auf der Straße spazieren gegangen sind und dabei gesungen haben, im Winter – beim Maisabkörnen oder beim Federschleißen hat sich eine Möglichkeit ergeben mit der Ausgesuchten mal zu plaudern.
In Waschludt war es nicht typisch lange einem Mädchen den Hof zu machen – wenn die Eltern den gleichen finanziellen Stand hatten und sich über die Ausstaffierung einigen konnten, hatte man schon am nächsten Fasching die Hochzeit gefeiert. Die Mädchen waren in der Regel 20, die jungen Männer so um 25 Jahren. Der Pate hat den Jungen ins Haus des Mädchens begleitet um ihre Hand anzuhalten. Wenn die Eltern Ja gesagt haben, hat man erst das Mädchen ins Zimmer gerufen und ihr mitgeteilt warum die Gäste gekommen sind auch fest vorgeschrieben. In der Mitte das junge Paar, neben ihnen die Pateneltern, dann die Kranzjungen, Kranzmädchen, Großeltern und die übrigen Gäste. Die Eltern hatten ständig zu tun, also sie haben dementsprechend an einem Tisch an der Tür Platz genommen. Vor allen Gängen wurde ein passender Spruch gesagt.
Die Verlobung war am Donnerstag. Am Freitag war das sog. „Kwismache” („Gewissmachen“) – man hat sich vergewissert, dass alles noch so wie besprochen ist. Da hatte das junge Paar eine Möglichkeit sich etwas länger zu unterhalten. Samstag Vormittag sind sie zum Pfarrer gegangen und haben sich einschreiben lassen – also dem Pfarrer die Nachricht gebracht, dass sie heiraten wollen. Samstag Abend war dann die offizielle Verlobung im engen Familienkreis – mit einem Festessen. Am Sonntag hat man zum ersten Mal am Ende des Gottesdienstes der Dorfgemeinschaft mitgeteilt dass 2 junge Leute heiraten. Das musste man noch an 2 Sonntagen wiederholen, nur dann war die Hochzeit möglich. Die Gäste hat das junge Paar persönlich zur Hochzeit eingeladen – zuerst die Paten-und Firmpateneltern, dann die anderen von Straße zu Straße.
Am Haus des Bräutigams.
Um 10 Uhr haben sich die Gäste im Haus des Bräutigams und der Braut versammelt, wohin auch die Kapelle – die „Spielleit“ – gekommen sind. In beiden Häusern hat man die Gäste mit einer Schlachtplatte empfangen – Brat-und Fleisch bzw. Blutwurst und Wein hat man angeboten. Einen Rosmarinzweig haben die Männer auf den Hut, die Frauen ins Gebetbuch bekommen. Der Hochzeitszug hat sich wie folg ausgestellt: Kapelle, Bräutigam und Bittmann, die Freunde des Bräutigams und die anderen Gäste.
Am Haus der Braut.
Als der Zug vor dem Haus der Braut angekommen war, ist der Bittmann vorgetreten und hat die Braut mit einem Spruch verlangt. Darauffolgend ist der Beistand - der Pate der Braut hervorgetreten und hat sich im Namen der Braut verabschiedet. Die Gäste haben still zugehört, die Kapelle hat ein Marienlied gespielt. Die Braut hat sich von ihrer Familie – unter vielen Tränen verabschiedet. Ihr Vater oder älteste Bruder hat sie dann an der Hand genommen und sie zum Bräutigam geführt. Der Hochzeitszug hatte im Dorf viele Zuschauer – man hat sogar Wegsperren unterwegs aufgebaut, den Weg hat man nur freigegeben wenn man dafür mit 2-3 Liter Wein - bezahlt hat.
Vor der Kirche.
Die „Speilleit“ sind vor der Kirche stehengeblieben, der Hochzeitszug ist unter Orgelmusik in die Kirche gezogen. Vor dem Altar rechts hat der Bräutigam, links die Braut – hinter ihnen die Zeugen, also die zwei Paten gestanden. Dann das Rosmarinapfel tragende Mädchen, zum Schluss die Hochzeitsgäste. Während der Trauung hat das erste Kranzmädchen einen Rosmarinkranz über den Kopf des Bräutigams gehalten. Nach der Trauung ist der ganze Hochzeitszug um den Altar gezogen – an der Spitze schon das frisch vermählte Paar. Die Hochzeitsgäste haben einen kleineren Betrag der Kirche geschnekt bzw. auch der Rosmarinapfel wurde dem Pfarrer geschenkt. Als alle aus der Kirche getreten sind hat man unter der Begleitung der Kapelle Lieder über die Liebe dem jungen Paar gesungen anschließend hat die Kapelle frische, lustige Märsche gespielt. Diese haben den Hochzeitszug bis zum Hochzeitshaus begleitet.
Hochzeitshaus.
Es war oft das Elternhaus der Braut – Frauen haben auf die Hochzeitsgäste schon vor dem Haus gewartet – mit Besen, Eimern, sie putzten, weißten und behaupteten dass hier keine Hochzeit gehalten wird, hier ist Großputz angesagt. Nach einem kleinen Hin-und Her hat man den Weg dann doch freigegeben.
Das junge Paar hat sich zum Eingang des Hauses gestellt die guten Wünsche empfangen. Darauf folgend – wenn der Vater nicht mehr lebte, hatte der älteste Bruder seine Worte an die Braut gerichtet. Die Kapelle hat angefangen dann zu spielen und alle haben mit der Braut 2-3 Runden getanzt. Es gab eine bestimmte Reihenfolge: Zuerst der Bräutigam, dann die Kranzjungen, die Kranzmädchen, die Tauf- und Firmeltern, Eltern und die übrigen Gäste und zum Schluss wieder der Bräutigam. Danach sind die Braut und die Frauen nach Hause um sich umzuziehen. Die Männer haben solange im Haus schon gefeiert.
Mittagessen.
Alle haben sich beeilt – damit das Mittagessen rechtzeitig anfangen konnte. Oft hat man auch Teller, Besteck, Gläser von Zuhause mitgenommen. Zum Kochen hat man fast alles ins Hochzeitshaus gebracht - wer was hatte. Hühner, Eier, Mehl, Marmelade… Es war gar nicht so einfach in so einem kleinen Bauernhaus alle Gäste - 80-100 – unterzubringen. Damit alle Platz hatten, hat man die Zimmer leergeräumt – Tische und Stühle, Bänke reingestellt damit alle bequem das 2-3 Stunden dauernde Mittagessen zu sich nehmen konnten. Die Sitzordnung war auch fest vorgeschrieben. In der Mitte das junge Paar, neben ihnen die Pateneltern, dann die Kranzjungen, Kranzmädchen, Großeltern und die übrigen Gäste. Die Eltern hatten ständig zu tun, also sie haben dementsprechend an einem Tisch an der Tür Platz genommen. Vor allen Gängen wurde ein passender Spruch gesagt.
Das Menü bestand aus:
Hühnersuppe, Suppenfleisch mit Tomatensouce, Kraut und Fleisch – mit einem geschmückten Schweineschwanz – Braten mit Kartoffelsalat und Gugelhupf und „geralte Krape“. Auf das Kraut musste man schon trinken. Nach dem letzten Gang ist die Köchin mit einer Helferin herumgegangen – sie hätte ihre Hand verbrannt, also man sollte in die große Suppenkelle etwas spenden.
Abverlangen vom Tisch.
Nach dem Mittagessen – das bis 3 Uhr oder noch länger gedauerthat, hat man die Tische, Stühle herausgetragen, damit man genug Platz zum Tanzen hatte. Der erste Schritt war - dass der Brautführer einen kleinen Spruch sagte, dann legte er seinen Hut auf den Tisch vor die Braut, die auf dem Tisch über seinen Hut schritt. Schon spielte die Kapelle und sie tanzten paar Runden. Der Bräutigam abverlangte seine Braut und nach ein- zwei Runden sind die ganzen Hochzeitsgäste in die Mitte und tanzten mit. Die Lieblingstänze waren Walzer und Polka. Nach einem längeren Tanz setzten sich die älteren, die jüngeren standen im Halbkreis Arm in Arm und sangen mehrstimmig ihre schönen deutschen Lieder. Vor Mitternacht erklang auch das sog. Ehstandlied.
Schenken um Mitternacht.
Um Mitternacht wurde plötzlich die Musik unterbrochen und ein Musiker hat ganz laut gerufen: „Kschenk kewe!“ (Geschenk geben!)Der Reihe nach hat man die Geschenke dem jungen Paar mit dem folgenden Spruch übergeben: „Ich schenk ájh a klanes kschenk, te liewe Kott soll ájh a kreszes kewe!“ (Ich schenk‘ euch ein kleines Geschenk, der liebe Gott soll euch ein größeres schenken.)Die Geschenke waren meistens ein Kopftuch oder für den Bräutigam etwas Kleingeld. Große Geschenke waren nicht üblich.
Die Patin hat ein verziertes Kopfkissen – mit ganz viel Gänsefeder gefüllt - geschenkt, das immer mit Stickerei, Bändern und Spitze verschönert wurde. Das Monogramm der Braut hat man auch darauf gestickt. Die Firmpatin hatte ein schwarzes oder dunkelblaues Kopftuch aus Seide geschenkt und ein großes Bild mit einem Heiligen, das über das Ehebett des Paares kam.
Kranz abnehmen - Umziehen.
Nach dem Schenken hat man noch vor den Hochzeitsgästen den Kranz der Braut von ihrem Haupt genommen. Das war die Aufgabe der Patin und der Firmpatin. Sie hatte dazu einen Spruch gesagt. Danach sind sie in einen anderen Raum gegangen, wo sie die Braut umgezogen hat d. h. so wie es sich zu einer jungen verheirateten Frau gehört. Ein bordeaux-rotes, gemustertes Kopftuch, und ein ähnliches Schultertuch hat sie angezogen.
Als die Braut zurückkam, hat man sie mit großem Applaus empfangen, die Musik hat gespielt, alle haben mit ihr eine Runde getanzt. Danach wurde das Abendessen aufgetischt und bis früh am Morgen hat man getanzt, gesungen, gefeiert.
Der zweite Tag.
Vorsegen:
Früh am Morgen ist die Braut mit ihrer Firmpaten in die Kirche gegangen und hat an dem Frühgottesdienst teilgenommen um sich den sog. Vorsegen zu holen. Danach hat die Firmpatin die junge Frau zu ihrem Mann nach Hause begleitet und nur dann durfte auch sie sich einen kurzen Schlaf gönnen.
Die Hausleute haben es erwartet, dass alle auch am zweiten Tag erscheinen. Man hat mit einem guten Mittagessen gestartet, da sin der Regel aus Sauerkraut mit Fleisch, gekochtem Hühnerfleisch mit Meerrettich, Weinsuppe mit Gugelhupf bestand.
An dem Tag hat nur ein Harmonika-Spieler für gute Musik und Stimmung gesorgt.
Nach dem Mittagessen war die Hauptattraktion des Tages – die Vorführung der jungen Ehefrau im Dorf an der Reihe. Der Zug hat sich aufgestellt – an der Spitze das junge Paar – Arm in Arm sind sie durch das Dorf spaziert, unter Harmonika Begleitung haben sie gesungen. Sie sind in alle Wirtshäuser eingekehrt, dort auch getanzt. Den Zug hat auch das Paar „ Hänsel und Gretel” begleitet. Das war ein Wagenrad, das zu einem geschmückten Pferdewagen befestigt war. Auf dem Rad hat man 2 Figuren -eine Frau und einen Mann gestellt, die sich so wie der Wagen gefahren ist, sich gedreht haben. Auf dem Wagen haben junge Männer gesessen mit Weinflaschen ausgerüstet, sie haben unterwegs allen davon Wein angeboten. Sie haben laut geschrien, witzige Sprüche losgelassen.
Nach dem sie alle Wirtshäuser besuchten, sind sie ins Hochzeitshaus zurück wo sie mit Abendessen, Singen, Tanzen die Zeit vertrieben.
Sie habe auch viele Hochzeitsspiele gespielt, wie zum Beispiel den Kissentanz, den Spiegeltanz und den Nudelwalkertanz.
In dieser Nacht ist auch ein maskiertes, verkleidetes Paar erschienen – sie haben sich unter die Hochzeitsgäste gemischt, getanzt, Witze gemacht, damit auch die Stimmung noch gesteigert wird. Nach 1-2 Stunden sind sie dann gegangen.
Der dritte Tag.
Am dritten Tag hat man sich wieder im Hochzeitshaus versammelt. Der zu müde war und nicht mehr kommen wollte, den hat man mit einem Mistwagen abgeholt. An dem Tag haben sich die Hochzeitsgäste am besten gefühlt, das war der lustigste Tag. Man hat auch die Hochzeitsspiele weiter gespielt, wie zum Beispiel die Kreuzpolka, den Schmidetanz, und den Schustertanz. Nach dem Singen, Tanzen, wenn es schon langsam hell wurde ist immer wieder das Lied Jetzt ke ma nimme ham, Jetzt ke ma nimme ham….” erklungen. (Jetzt gehen wir nicht mehr heim, jetzt gehen wir nicht mehr heim…)Nach einem schönen langen ausgiebigen Tanz – an dem Alt und Jung teilgenommen hat, hat sich der Brautführer im Namen aller Gäste für die Gastfreundschaft bedankt, dem jungen Paar alles Gute gewünscht und mit einer Umarmung und einem Händedruck hat man sich verabschiedet. Die jungen Leute haben das junge Paar umgeben und sie zum Haus des Bräutigams begleitet, das das neue Zuhause der Braut sein wird.
Quelle:
Koppányi István: Városlőd története 1991.
Das Drehbuch wurde von Maria Eich 2015 angefertigt.
Veröffentlicht mit freundlicher Genehmigung von Mária Eich.