Városlőd története. / A Karthauzi rend története. / Geschichte des Kartäuserordens.

 

 

Előzetesen:

   „A középkorban a szerzetesek épületeit monostor megjelölés mellett a klastrom szóval is illették. A monostor a görög monasztérion (remetelak) szóból kialakult latin monasterium átvétele, a klastrom a latin claustrum (retesz, lakat, erőd, végvár) szóból alakult ki. A középkori latinban a claustrum monasterii a rendház laikusok elől elzárt belső része volt, majd a claustrum rendház értelemben önállósult. Mára eltűnt; a kolostor szó teljesen kiszorította. Ezt a szót a nyelvújítók hozták létre 1784-ben a klastrom régies és tájnyelvi kalastorom névváltozatának lerövidítésével. Eredeti alakja (kalastor) az akkor még azonos jelentésű monostor hangalakjához igazodott. A rendház kifejezés még újabb keletű: a 19. században alakult ki.

   A „kolostor” és „monostor” kifejezéseket mindmáig többnyire szinonimaként használják, de jelentésük elkezdett különválni. A monostor inkább a monasztikus rendek templommal egybeépített, kötött rendszerű telepét jelenti – az ilyen telepek a rend tagjainak minden élet-, hit- és gazdasági funkcióját (szállás, étkezés, ima, önellátó ipar, gazdálkodás) kiszolgálják.

   A kolostor viszont inkább csak a szerzetesek szállásépülete, amihez templom is csatlakozhat (nem fontos egybeépíteni), de nincs komplett kiszolgáló egysége. Rendháznak vagy székháznak általában a kolostorhoz, ill. monostorhoz tartozó, de más településen lévő szerzetesházat nevezik, így például a győri bencés rendház, ill. székház Pannonhalmához tartozik.” (Wikipédia. Szerk.)

 

Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén

A néma barátok megtelepedése és berendezkedése

Doktori értekezés

 

    A rend alapítójának származása körül hosszú viták zajlottak, a „régi krónikások” feljegyzései alapján ugyanis nem lehetett eldönteni, hogy Brúnó Köln városában vagy Reimsben született._{001(Koppintás bal egér)} Kutatóknak viszont sikerült bebizonyítaniuk, hogy egy előkelő kölni család sarja, méghozzá a Van Der Hardefausok leszármazottja volt, de Reimsben nevelkedett.₀₀₂ Hasonlóan bizonytalan helyzettel találkozhatunk Brúnó születési évének meghatározásánál. Az elmúlt évszázadokban az 1010–1050-es évek közötti időszakot állapították meg különböző források alapján, sőt egyes esetekben még a szent halálának időpontja is eltérő évvel szerepelt. A mai napig viszont a legvalószínűbbnek mégis az 1009. évet tartják.

   A szerzetes életrajzának írói első tanítójaként az édesanyját nevezik meg, aki kiváló műveltségű vallásos asszony volt. Mivel Brúnó már gyerekként is megmutatta tehetségét, ezért a nagyhírű reimsi iskolába küldték őt. Egyházi pályáját a kölni Szent Kunibert-egyház kanonoki stallumával kezdte, mely címhez egész élete során ragaszkodott. Tanulmányait Toursban folytatta, ahol a bölcsészet mesterének, Berengárnak lett a tanítványa, majd Párizsban fejezte be a stúdiumot.₀₀₃ Rövid kölni tartózkodás után Brúnót nevezték ki reimsi rektornak. Sorsát befolyásolták a Manasses érsek hivatalát övező botrányok, ezért szülővárosába visszavonulva kereste a csendes ima lehetőségét.₀₀₄

   A hívek azonban őt szerették volna látni az érseki székben. 1081-ben végleg elhagyta Reims városát, és barátaival együtt Molesme bencés monostorába vonult, ahol letették a szerzetesi fogadalmat. Fontos állomás volt ez a jövendő rend életében, hiszen Molesme apátja ekkor nem más volt, mint a későbbi Szent Róbert, a ciszterci rend megalapítója.₀₀₅ Teljes visszavonultságban szerettek volna élni, ezért a bencések félreeső lakatlan birtokán töltöttek el néhány évet. A Gaisse-Fontain nevű birtokon még egy kápolnát is felépítettek. Ám annak felszentelésekor már nem tartózkodtak a molesmei monostorban, mivel Brúnó az aszkézist keresve hat társával együtt kivonult a vadonba. Hugó grenoblei püspök menedéket adott a barátoknak: az itáliai Landuin, bourgi István, Dieyi István és Hugó áldozópapoknak, valamint András és Guarinus világi személyeknek, akik mesterüket, Brúnót követték.₀₀₆

    „A legenda szerint Hugó, Brúnó eljövetele előtt álmában látta, hogy hét csillag hullik, le La Chartreuse-be a hegyek közé. Ezt Isteni jelnek vette és eldöntötte, hogy a legmegfelelőbb helyen telepíti meg Brúnót és társait, ahova Keresztelő Szent János ünnepén érkeztek meg.” Ezt a napot tekintik a karthauzi rend születésének.₀₀₇ Az elsőként megépített felső monostort rövid idő után egy lavina elsodorta, így néhány méterrel lejjebb hozták létre azt a remeteséget, amelyik a mai napig a rend központja.₀₀₈ Az alapítás évében sokáig nem tudtak megegyezni a történészek.₀₀₉ VII. Gergely pápa levelei, valamint Szent Hugó püspök életrajzai alapján az alapítást 1084-re tették. A helyről kapta megnevezését a rend.₀₁₀ Kezdetei szoros kapcsolatban állnak a fehér szerzetesek, vagyis a ciszterciek létrejöttével. Ahogy Brúnó, úgy Róbert sem kívánt új rendet alapítani, mégis mindkét kezdeményezést később a reform bencések tevékenységéhez sorolták.

   A Szent Benedek reguláját követő szerzeteseknek a cluny reformok sem tudták azt a hitéletet nyújtani, amire sok buzgó klerikus vágyott. Úgy vélték, a monasztikus élet számukra szigorúbb alapokat igényel. A bencés regulát csak részben vették alapul, a Charta Charitatis és a Consuetudines szabályozottabb napirendet biztosított, bár ezek az okmányok csak később születtek, a két rendnek sikerült élesen elkülönülnie a bencésektől a monasztikus jelleg megtartásával. Brúnó élete azt igazolja, hogy nem kívánt rendalapító lenni, nem írt elő követendő szabályokat.

   Életvitelét szánta követésre: a lemondást, aszkézist, böjtölést és az imát. Celláikban elzárva éltek, fogadalmukat Istennek tették. A birtokot, amelyen létrehozták remeteségüket, Hugó püspök néhány évvel az alapítás után a szerzeteseknek adományozta. A törés az alapítás utáni hatodik évben következett be. Brúnó egykori tanítványát pápává választották és – új nevén – II. Orbán maga mellé kérette tanácsadónak hajdani mesterét.₀₁₁

   Nem sokkal az után, hogy elhagyta a telepet, a szerzetesek szétszéledtek, mivel vezetőjük nélkül nem bírták tovább a pusztaságban. Pápai utasításra azonban sikerült újra életet vinni a remeteségbe, a szerzetesek visszamentek Grenoble melletti otthonukba. II. Orbánnak viszont szüksége volt mestere tanácsaira, ezért Brúnót nem engedte el maga mellől, az idő múlásával azonban nem volt más választása. Nem engedte meg neki, hogy visszamenjen Franciaországba, mivel szerette volna a közelében tudni, azért Kalábriában szabadon választhatott magának egy elhagyatott helyet, ahol visszavonultan leélhette életét. Tanítványaival együtt La Torre lett a további elmélkedéseik színhelye.

   Nemcsak a jövendő monostor területét kapták meg, hanem adományokkal is bőkezűen ellátták az újonnan alapított telepet.₀₁₂ 1092-ben II. Orbán pápa önálló szerzetesrendként ismerte el a karthauziakat, ezzel is dicsérve egykori mestere művét. A kalábriai és a chartreuse-i remeteségek szoros kapcsolatban voltak, sőt rövid időn belül további monostorok alapítására is sor került.₀₁₃ Brúnó leveleiben buzdította a szerzeteseket, akik az anyamonostorban távol voltak tőle.₀₁₄

   Ezek az iratok néhány évtizeddel később a rend Szokásainak alapjává váltak. Brúnó halálának napjaként 1101. október 6-át tartjuk számon.₀₁₅ A XI. századi reformok, a cluny-mozgalom és Gergely pápa újításai ellenére is több szerzetesrend jött létre a bencés közösségekből kiválva. A fuga mundi, vagyis a világ elől való menekülés hívei a kietlen pusztaságban, hatalmas erdőségekben találták meg vágyukat. A remeték életének fő motívuma az üressé válás Isten számára, vacare Deo, hogy ezáltal Isten teljesen betöltse az embert.₀₁₆

   A karthauziak és a kamalduliak voltak azok a remeték, akik a benedeki regulát mellőzve meg tudták őrizni magányukat, ami mellett Szent Brúnó a transzcendens célok szolgálatába állított magány keresésével érvelt. Az alapító halála után egyre több telep alapítására került sor. A kialakult helyzetben égető szükséget éreztek a rend szabályainak tisztázására. Sem az alapító, sem a kortársak nem készítették el a szokások írásos változatát. Az egyes remeteségeket a példakép követése tartotta össze. Az első szerzetesek számára maga Brúnó volt a regula.₀₁₇

   Elsőként Grand Chartreuse ötödik perjele, I. Guigo állította össze a rend szabályait 1121 és 1127 között, amelyet Consuetudines-nek, vagy a hagyomány szerint „Guigo úr szokásainak“ neveznek.₀₁₈ A rend egyenesen a második alapítóként tartja számon a perjelt, aki Brúnó hagyatékából, Szent Jeromos és Szent Benedek írásai alapján állította össze a karthauziak szokásait tartalmazó gyűjteményt. Brúnó hitvallásának másolata csak egy XVI. századi kódexben került napvilágra.₀₁₉

   Guigo Dauphine városában született és huszonhárom éves korában lépett be a monostorba. Rövidesen perjellé választották. Hivatali idejének nagy részét azzal töltötte, hogy újraépítse a remeték otthonát, mivel az első chartreuse-i monostort egy lavina teljesen megsemmisítette.₀₂₀ Leveleit, melyek fontos alapját képezik a karthauzi rend lelkiségének, élete utolsó napjaiban írta meg, a remete lét szeretetét a szerzetes legfontosabb erényének tartotta, ugyanis ezzel a militia Christi legkitartóbb tagjaivá váltak.₀₂₁

   Tevékenységét és munkáit leginkább Clairvaux-i Szent Bernátéhoz lehet hasonlítani, akit a ciszterci rend második atyjának neveznek.₀₂₂ Minél több remeteséget hoztak létre, annál összetettebbé vált az egyes telepek irányítása és felügyelete. A szokások betartása és egyesítése céljából a perjeleknek össze kellett gyűlniük. (Szent) Anthelmus, a hetedik chartreuse-i perjel módosításainak jóváhagyása után kerülhetett sor az első Generális Káptalan megtartására, mégpedig 1140-ben vagy 1141- ben.₀₂₃ James Hogg szerint ez az esemény tekinthető de facto az egységes karthauzi rend létrejöttének.

   A perjelek ekkor hagyták jóvá a szerzetesek szokásait. A rend III. Sándor pápai megerősítése még váratott magára, erre ugyanis csak 1176-ban került sor. A későbbiekben újabb írások is születtek, amelyekben módosították a karthauzi szokásokat.₀₂₄ Brúnó létrehozta az első monostort, I. Giugo megírta a szokásokat, II. Ince pápa 1133-ban elfogadta a rend szabályait, II. Guigo perjel 1173 és 1180 között megírta a karthauziak első nagy munkáját a kontemplatív életről. Megfogalmazta az azzal kapcsolatos dokumentumokat.₀₂₅ Több fontos okmánya is született a rendnek, mint a Statuta Jancelini is 1222-ben,₀₂₆ de a meghatározóak az 1259-ben érvénybe lépett Antiqua statuta, 1368-ban a Nova statuta, majd végül 1509-ben a Tercia compilatio statutorum megnevezésűek voltak.₀₂₇

   Generális Káptalanok helyszínéül az anyamonostort választották, a perjeleken kívül monostoronként még egy szerzetes vehetett részt az üléseken. A rend szokásainak megfogalmazása idejében már hét remeteség működött Európában, de ekkor még nem volt köztük jogi kapcsolat. Csak Guigo perjel írásai után vette fel a chartreusi perjel a generális címet és indult el a közös szabályok szerinti összehangolt élet,₀₂₈ ám csak a harmadik, 1163-ban megtartott összejövetelről tudjuk, hogy teljes mértékben sikerült egybefognia a remeteségeket. A generális perjel a rend központi monostorának vezetője volt, aki csak ennek a konventnek a tagja lehet. Egészen addig viselhette hivatalát, amíg a rendtagok ezt meg nem tagadták tőle.

   A perjelnek ugyanis a Generális Káptalan első napján kérnie kellett az egybegyűlteket, hogy mentsék fel őket címük viselésének terhe alól. A káptalan számára súlyos döntés volt a misericordia – felmentés, mentesítés megadása vagy annak megtagadása.₀₂₉ Ha valakit felmentenek funkciójából, illetve ha a perjel igen nagyon kérte felmentését, a generális perjel tisztje arról dönteni, hogy a házba maga, illetve vizitátorai útján jelöl ki új elöljárót, vagy engedélyezi a monostornak, hogy a szerzetesek válasszanak valakit saját maguk közül.

   Az első káptalanok egyikén döntöttek arról, hogy minden további alapítást az ülésen jóvá kell hagyni, illetve megszabták a perjelek jogkörének tartalmát is.₀₃₀ Az elkövetkezendő évek gyűléseiről nem sok írásos feljegyzés maradt fenn. Az ismertek javarészt a zsolozsmázásról, a renden belüli élet szabályairól szólnak. Fokozatosan megszabták a monostorok birtokában lévő jószágok számát, vagyonának nagyságát, még a foglalkoztatható napszámosok számát is.

   Érdekesnek mutatkozik, hogy már az intézményesített Generális Káptalan kezdeti időszakában leszögezték, hogy a szerzetesek kérhetik a perjelek elmozdítását, amit azonban a gyűlésnek kell jóváhagynia. Az elöljáró engedélye nélkül a barátok nem levelezhettek Rómával, sőt a kölcsönös béke értelmében kötelezték magukat arra, hogy többé nem vesznek fel a soraikba ciszterci és premontrei szerzeteseket.

   A más rendű szerzetesek felvétele a karthauzi házakba a magyar monostorok esetében is több bonyodalmat okozott, mivel a pálos testvérek közül többen tekintették vonzóbbnak a szigorú aszkézisben élő remeték berendezkedését, ám ez a tendencia visszaszorult, miután rendeződött a pálosok helyzete a Magyar Királyságban.₀₃₁ A Generális Káptalanok eleinte nem foglalkoztak mással, mint a Guigo perjel által leírt szokások bővítésével és módosításával.

   Az 1261. évben tartott gyűlés tárgya fontosnak bizonyult, mivel itt döntötték el, hogy az egymáshoz közeli monostorok elöljárói gyakran látogassák meg egymást, és tanuljanak a másik remeteség jó és rossz eseteiből. Ebből a gyakorlatból nőtte ki magát a visitatio intézménye. Az említett káptalani határozat előtt is látogatták egymást a perjelek, akiknek jogában állt ellenőrizni nemcsak az elöljáró, de a szerzetesek életmódját is. Idővel belátták, hogy a monostorok közötti távolság nagy, így a visitátoroknak sok időt kell úton tölteniük.

   Az 1261. évi káptalan határozatai között szerepelt az a megegyezés is, miszerint az anyamonostortól távol eső remeteségek perjeleinek csak minden harmadik évben kell megjelenniük a rendi gyűlésen.₀₃₂ A terjeszkedés fokozatos fejlődéssel járt: a rend monostorait különálló tartományba szervezték és ezek élére önálló visitátorokat neveztek ki. Magát Franciaországot hat tartományra osztották, ezen kívül még további tizenegy jött létre. A század elején alapított monostorok a lombardiai tartomány részét képezték, majd 1335-ben kerültek át az újonnan létesített Provincia Alemaniae-ba.

   A remeteségek elterjedésével a tartományt két részre osztották, Alsó- és Felső-Alemannra, ahova már területi elhelyezkedésük alapján sorolták be a házakat.₀₃₃ Krajna, Karintia, Lengyelország és Magyarország kezdetben a szlavóniai tartomány része volt, de később a Felső-Alemann része lett Tirol, Ausztria, Morvaország és Csehország házaival együtt.₀₃₄ Eleinte csak francia földön jöttek létre új monostorok. 1200-ban már 35 remetesége létezett a rendnek, ezek közül 28 volt az alapító hazájában.₀₃₅ A Német Birodalom határain belül az első alapításra 1165-ben a karintiai Seitzben III. és IV. Ottokár stájer őrgrófok révén került sor, amely a mai Szlovéniában lévő Žiče monostora.₀₃₆

   Ez a remeteség a későbbiek során fontos szerepet játszott a magyar karthauziak életében, hiszen legalább három magyarországi monostor alapításában tevékenyen részt vettek. A seitzi templomot Keresztelő Szent János tiszteletére szentelték fel,₀₃₇ elképzelhető, hogy ezért választották ezt a patrocíniumot Menedékszirt esetében is. Felső-Ausztriában Mauerbachban jött létre az első alapítás 1312-ben Szép Frigyesnek köszönhetően.₀₃₈

   A bajorországi Grünau alapításának hátterében Hohenlohe grófjának tragikus vadászbalesete állt az 1330. év tájékán. A Melkhez közeli Gaming monostorát II. Albert osztrák fejedelem alapította, szintén 1330-ban. Tirolban Luxemburgi János cseh király fia, Henrik alapított karthauzi telepet, méghozzá Schnalzban 1326-ban, ahol házassága révén lett a vidék grófja.

   Ennek köszönhetően Csehországba is eljutottak a szerzetesek, akik Prágában találták meg otthonukat 1341-ben a Szűz Mária kertje elnevezésű remeteségben. A monostor fénykorát a Luxemburgok uralkodása alatt élte, és ebben a korban erős hatást gyakorolt a lengyel földön létrehozott házakra is: innen alapították 1360-ban a szczecini és 1382-ben a gdański remeteséget.₀₃₉

   Másfél évtizeddel később a morvaországi Brünn városa mellett is letelepedtek a szerzetesek – a házat 1375-ben Jan Jindřich morva őrgróf alapította.₀₄₀ Mint jól látható, az egyes területek első alapításai uralkodói házakhoz, illetve a legelőkelőbb pozíciókban álló nemesekhez köthetők. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy csak az európai elit legtehetősebb képviselői engedhették meg maguknak, hogy hatalmas összefüggő területeket adományozzanak a rendnek, mivel a karthauzi szerzetesek – híven az előírásokhoz – önfenntartó gazdaságokat irányítottak.

   Így a barátok számára nem annyira az anyagi juttatások voltak fontosak, mint a megfelelő termőföld, a miseborhoz elengedhetetlen szőlő termesztésére alkalmas hegyek, legeltetésre használható rétek. Történt ez annak ellenére, hogy a rend monostorai csak kivételes esetben váltak a nemzetségek hatalmát jelképező szakrális központokká. Az uralkodók és a tehetős nemesi családok befolyása a néma barátok életében, megfigyelhető a magyar alapítások esetében is. Az első magyar monostort Menedékszirten hozták létre, és a szepesi szászok comese, a szepesi címzetes püspök és III. András nevéhez köthető.₀₄₁

   A birtokok többsége is az urak jóvoltából került a szerzetesek tulajdonába. A dunajeci monostor Kakas mester adományainak köszönheti meglétét, amelyeket az uralkodó, Károly király is támogatott. Lövöld esetében olyan folyamatokat kísérhetünk nyomon, melyek az európai alapítások során is felmerültek. Lajos király adományai, utalás András herceg halálára,₀₄₂ a Zsigmond király által eszközölt birtokcserék (melynek köszönhetően a monostor törzsbirtokai kizárólag korábbi királyi földek voltak), Mátyás király látogatása, a királyné bebocsátása a falak közé, amely a Generális Káptalan külön engedélyével történt.

   Segedelemvölgy esetében ez a séma nem látszik igazoltnak, a híres gyógyfürdője és könyvmásoló tevékenysége ellenére az egri püspökség befolyása példanélküli hazánkban. A karthauzi rend egyik nagy mecénása viszont a magyar monostorok támogatásával szerzett nagy elismerést a szerzetesek körében. Szapolyai Hedvig tescheni hercegnő hazánkban szinte példátlan kegyben részesítette a néma barátokat. A karthauziak női ága is viszonylag gyorsan kialakult. Szent Anthelmus perjel engedélyével és III. Jenő, valamint III. Sándor pápák jóváhagyásával hivatalosan is elismertek lettek, de önálló intézményként csak a XIII. században jelentek meg.

   Az első provence-i közösség 1145-ben kérte csatlakozását a karthauziakhoz. Az 1259. évi káptalan meghagyta, hogy az apácák is zsolozsmázzanak, de monostoruk élén férfi szerzetesnek kellett állnia. Ez a rendszer azt is eredményezte, hogy a női közösségek liturgikus szokásai nem tudtak teljes mértékben a nem férfiak alkotta rendekhez hasonlóan kialakulni: kezdetben a liturgia hasonlított a bencések és ciszterciek női zárdáihoz, ám a szigorú szakrális megkötések betartásának köszönhetően a karthauzi apácák nem tudtak maradandót alkotni.₀₄₃ Változtatásokra volt szükség, amelynek alapját az jelentette, hogy a karthauziak, eltérően a ciszterciektől, liturgikus szempontból nem tartoztak a bencések családjába, ennek köszönhetően a zárdák napjainkig fenn tudtak maradni, sőt akadtak más női közösségek, melyek átvették liturgiájukat.₀₄₄ A női ág népszerűtlensége a középkorban azzal magyarázható, hogy ezeket a zárdákat nem a karthauziak aszketikus feltételei alapján hozták létre. A következő nagy hátránya a női közösségeknek, hogy nem tudtak konkurálni a férfi konventekkel. A női vallásosság a karthauziaknál még az irodalmi tevékenységükön keresztül sem tudott meghatározóvá válni.₀₄₅ A zárdák nem terjedtek el, sőt saját irataik alapján a rosszhiszemű szóbeszédek elkerülése végett betiltották az új alapításokat. Erre 1506-ban II. Gyula pápa utasítására került sor.₀₄₆

   A XIII. század végén 63 monostora volt a rendnek, de a virágzás korát a XIV. század jelentette, amikor 100 új remeteséggel bővült a karthauziak családja – ezt a dinamikus terjeszkedést azzal is magyarázzák, hogy a szerzeteseket elkerülte a Fekete Halál. Az időszak a sikeres alapítások számával azért is jelentős, mivel a karthauziak életében is jelentős változást eredményezett a nyugati egyházszakadás, a pápa avignoni fogsága a rendre is hatással volt.₀₄₇ Raynaldi Vilmos perjel volt a rend generálisa, amikor XI. Gergely pápa halála után 1378-ban két pápa megválasztására került sor.

   Franciaország és Spanyolország VII. Kelemen pártján volt, Németország és Olaszország VI. Orbánnak fogadott hűséget.₀₄₈ Ez a megoszlás jellemezte a karthauziakat is, az Orbán pápát pártoló monostorok vezetője Bari János lett, akit 1382-ben Rómában választottak meg. Ettől az időtől kezdve a rendnek két Generális Káptalanja lett.₀₄₉ Vilmos vezetésével továbbra is Chartreuse-ben ült össze az avignoni pápához hű monostorok perjeleinek közössége, míg a római pápát elfogadó szerzetesek fóruma főleg Mauerbachban és Bolognában ülésezett, akik az egyházfőtől további kiváltságokban részesültek. Bari Jánosnak 1384-ben sikerült a házakat a területileg illetékes ordinariusok alól kivennie és azokat közvetlenül a Generális Káptalan alá rendelte.₀₅₀

   Hasonló változásokon mentek keresztül a Johanniták is a XIV. században. VI. Orbán pápa évente 500 forinttal támogatta a rendi gyűlések megtartását.₀₅₁

    Csak 1391-ben döntöttek úgy, hogy a nagyobb egység megvédése érdekében Seitz monostora fog otthont adni a Bari János perjel által vezetett karthauziaknak.₀₅₂  

   1410. május 21-én Griffenberg Jánosra esett a választás, aki 1420-ban bekövetkezett haláláig viselte a címet, így ismét helyreállt a karthauzi rend egysége. Mivel a két pártra szakadt rend egyik központja Seitzbe került, ebben az időszakban a magyar házak több figyelmet kaptak. Közvetve vagy közvetlenül, mind a négy hazai monostor életében a Generális Káptalanoknak színhelyéül szolgáló monostor alapítóként vett részt. Seitzben jól ismerték a Magyar Királyság helyzetét, így pontosabb információk tükrében tudtak meghatározó döntéseket hozni a házakat érintő kérdésekben. Ebben az időszakban viszonylag gyakrabban vettek részt a perjelek is a rendi fórumon. Gyakran találkozhatunk karthauzi vizitátorokkal az egyházszakadás időszakában is, pedig ekkor a magyar szerzetesek legnagyobb problémája az új tagok hiánya volt – a Generális Káptalan érzékelte ennek a helyzetnek a súlyát. A vizitátorok jelenlétének tudható be, hogy a Generális Káptalan élénken foglalkozott a rendtartományban jelentkező problémákkal.

   Az aktákban többször megemlítették, a magyar házak késnek a rendi hozzájárulás megfizetésével, ám ennek köszönhetően évente előtérbe kerültek a monostorok anyagi nehézségei.₀₅₃ A XVI. század elején már 196 monostorral rendelkezett a karthauzi rend szerte Európában, de a legtöbb remeteség francia földön jött létre.₀₅₄ A XVII. században húsz alapítás történt, ennek zöme, tizenkét ház francia területen. A következő évszázadban viszont az ismert források alapján nem történt új alapítás, sőt II. József rendeleteinek hatására több házban megszűnt a szerzetesi élet.

   A napóleoni háborúk következményeként nemcsak lerombolták a monostorokat, de a rend Generális Káptalanja ismét kettészakadt (1837-ben állt helyre az egység). 51 szerzetes halt ekkor mártírhalált és bezárták az összes női zárdát – az ő jogállásuk csak a II. vatikáni zsinat után rendeződött. A helyzetet nehezítette, hogy az újkorban a monostorok létrehozását a rend saját forrásokból biztosította, illetve csak a tehetősebb jótevők anyagi segítségére számíthattak az építkezések során. Ráadásul ebben az időben, Le Masson Ince perjelsége alatt a rend generális monostora is nagymértékű átépítésen esett át.₀₅₅ Összehasonlításképpen, a karthauziakkal szinte egy időben alapított ciszterci rend a XII. század során már 350 apátsággal rendelkezett a kontinensen, ám a fehér szerzetesek fénykorukat a XIII. században élték, amikor a karthauziak csak első külföldi alapításaikat tudhatták maguk mögött. Ekkor mintegy 100 monostort alapítottak, ám a következő évszázadban már felfedezhető volt a hanyatlás.₀₅₆

   A karthauzi remeteségek számának dinamikus növekedését egy a rendtől független tényező is befolyásolta, amit a szerzetesek kiválóan fordítottak a saját hasznukra. A devotio moderna egy lelkiségi irányzat, amely a XIV. és a XV. században a katolikus egyház belső, lelki és erkölcsi megújulását tűzte ki céljául. A mindennapok misztikájára került a középpontba, hangsúlyozták a Szentírás fontosságát, a kétkezi munka szeretetét, az ifjúság erkölcsös nevelését, a rendszeres imádságot, a szerénységet és Krisztus követésének megélését a hétköznapok során. A lelki élet fontos segédeszközei lettek az idézetgyűjtemények, levelek, lelki olvasmányok. Az új lelkiség alapkövének Kempis Tamás De imitatione Christi című műve tekinthető, amely nagy hatást gyakorolt a katolikus megújulásra.₀₅₇

   A korábbi gyakorlattól eltérően a devotio moderna nem egy szerzetesrenden belül alakult ki, hanem laikus mozgalomként jött létre, ennek ellenére terjedésében nagy szerep jutott a karthauzi rendnek. A mindennapi hit megéléséhez nélkülözhetetlen szükség volt arra, hogy az emberek megértsék a lelki olvasmányokat, így fontossá vált a lelki olvasmányok fordítása. A devotio moderna hatással volt a karthauzi szerzetesekre, ám ennél meghatározóbb, hogy a szerzetesek életvitele ennek ezáltal inspiratívvá vált a külvilág számára. Már a XIV. századtól megfigyelhető a monostorok terjedése, ebben az időszakban jött létre a középkori karthauzi házak többsége, a rend népszerűnek számított a monasztikusok között, a XVI. század során ötven új alapítás történt, főként Spanyolország, Portugália és Anglia területén.₀₅₈ Ennél is érdekesebb, hogy monostorokat hoztak létre a protestánsokkal szimpatizáló Svájcban, németalföldi és német vidékeken is, miközben Szászországban a rend számára elveszett szinte az egész tartomány.A devotio moderna által kezdeményezett reformokat a monasztikusoknál nem szabad csupán (egyház) politikai és teológiai aspektusból szemlélni, a változások hátterében a középkori egyetemeken történt eseményeket – via moderna – sem hanyagolhatjuk el: nem feledkezhetünk meg arról, hogy a jelentős munkák szerzői otthonosan mozogtak az oktatás színterein is.₀₅₉

   A szerzetesek nem pusztán a világ elől elzárt területeken működtek, hanem egyre közelebb kerültek a településekhez, tehát magukhoz a hívekhez.₀₆₀ A németalföldi atyák szegényházakat hoztak létre és gondoskodtak a társadalomból kitaszított rétegekről, ide tartoztak a szegény özvegyasszonyok is. Ezekben a házakban alakultak ki a vallásos női közösségek, mivel hamarosan fiatal, hívő lányok csatlakoztak a szegény asszonyokhoz. Karthauzi szerzetesek vezetése alatt mintegy harmadrendi csoportosulások jöttek létre.₀₆₁

   Ezt az elképzelést változtatták meg magukról a karthauziak a devotio moderna segítségével, mikor önszántukból közelítettek a városok, tehát a más jellegű vallásosság felé. Prédikáltak, részt vettek karitatív tevékenységekben, ezáltal pedig toboroztak: a középkori vallásosság jellegzetes megnyilvánulási formái közé tartozott a karitatív tevékenység gyakorlása, melyek gyakran intézményesült formában valósultak meg.₀₆₂ A városi, vagy városhoz közeli élet sok változást hozott a rend belső szerkezetében – ezt hazai példával is alá tudjuk támasztani, mikor a szepességi szerzetesek átmenetileg, letelepedtek Lőcse városában.₀₆₃ Bár az utazó prédikátorok más szerzetesrendek életében is meghatározóak voltak, meg kell jegyezni, hogy városi környezetben főleg a karthauziak (karitatív) női közösségei működtek a késő középkor során.₀₆₄

   A XIV. század végére, a XV. század elejére a rend elterjedt egész Európában.₀₆₅

   Az utókor ezt a korszakot vizsgálva alkotta meg azt a szállóigévé vált meghatározást, ami napjainkig megjelenik a renddel foglalkozó művekben: a karthauziak vallásosságát soha nem kellett megreformálni, amint azt XI. Ince pápa írta a rendről, hogy Cartusia numquam reformata quia numquam deformata. Nicolas Molin rendtörténész ezt a kijelentést megpróbálta magyarázni munkájában: Per silentiam, solitudinem, capitulum generale, visitaciones cartusia permanent in vigore.₀₆₆

   A szerző összefoglalást közölt azokról a meghatározó elemekről, amelyekben a rend a gyakorlatban különbözött a többi bencés reformtól, ezzel is igazolva a zavartalan működést a középkor után is. A rendről tett megállapítás az obszervanciára vonatkozik, mivel az idők során több esetben is módosultak a szerzetesek szabályai, valamint az előírások is (étkezés, prédikáció, gyógyítás, vizitációk, mecénások), főleg az egyes meghatározó zsinatok után.₀₆₇

   Az 1391. évi káptalan egyik határozata azt is bizonyította, hogy a magyar házaknak is jelentős szerep jutott a rend életében. Ekkor ugyanis a generális perjel „kiválasztja az alábbi perjeleket: a londonit, a hollandiait, a strasbourgit, a prágait, a menedékszirtit, a trisultumi Szent Bertalanit, a firenzeit, a milánóit. Ezek a perjelek pápai felhatalmazással, amit Karthuzia Urának adott, teljhatalommal bírnak a lelkiismeret fórumán, és feloldozhatnak bárki rendi személyt, a kiközösítés minden köteléke alól. Ahogyan a boldog emlékű XI. Gergely pápa engedélyében világosabban írva van.₀₆₈

   A bázeli zsinaton 4 karthauzi perjel vett részt, akik mindvégig kitartottak annak kitűzött céljai mellett, 1440. május 13-án ünnepélyesen bejelentették, hogy a rend V. Félix ellenpápát támogatja, mivel pártolták az egyház megreformálását. Igaz rövid időn belül a rend visszatért IV. Jenő pápa oldalára, a zsinat eseményeinek következtében kisebb liturgikus változások történtek a néma barátoknál.₀₆₉ A karthauziakat a ciszterci rend középkori történetével összehasonlítva találkozhatunk azzal a megállapítással is, mely szerint a fehér szerzetesek hamarabb élték meg virágzásukat, ám hanyatlásuk során a karthauziaknál még nem köszöntött be a krízis.  

   Túlzás lenne azt állítani, hogy a rend történetében soha nem történt kísérlet a változtatásra. Ilyen próbálkozásnak nevezhetnénk a Fratres Vallis Caulium megnevezést elnyerő csoportot is. A kezdeményezés főszereplője egy francia monostor fogadalmasa, Guido szerzetes volt, akit Biárd néven is ismerünk.₀₇₀ Szembeszállt a rend szigorú előírásaival és megszökött a monostorból. Szinte halálra éhezve találta meg őt Mantiorne ura a birtokán. Elmesélte, hogy nincs egyéb gondja a szigorú szerzetesi léttel, csak a kenyéren és vízen tartott böjt során szeretett volna zöldséget venni magához. A földesúr megkedvelte a szerzetest, és egy kis kertet ajándékozott neki, ahol Biárd letelepedett. Nem sokkal ezután több társa is csatlakozott hozzá és rövidesen egy új monostort építettek a zöldségeskert mellé. A szerzetesek továbbra is megtartották a karthauzi rend szokásait, csak abban különböztek mindennapjaik, hogy a kertben megművelt növények lettek a megélhetésük alapjai. Miután III. Ince pápa tudomást szerzett az új telepről, oltalma alá vette a barátokat, de ennek ellenére ez az ág nem tudott széles körben elterjedni.

   Összességében elmondható, hogy a karthauzi rend a kezdeti nehézségek ellenére meghatározó tényezőjévé vált az európai vallásosságnak. A szigorú előírások elrettentő példaként szolgáltak a nagyközönség számára, ám a Brúnó és Guigo által összeállított szokások a világi hívek csodálatát kiváltva a szerzetesek kedvelt résztvevői lettek a középkori monasztikus szerzetességnek. A karthauziak által létrehozott önfenntartó gazdaságok példaértékűek voltak, és még azokon a vidékeken, ahol ezt az idillikus állapotot nem tudták fenntartani, ott is törekedtek a lehető legnagyobb függetlenségre.

   Ennek is köszönhetik hosszú ideig elnyúló virágkorukat, mivel a rend krízise nem a fegyelem lazulásának, hanem a világi politika elkerülhetetlen következménye volt.

   A nehézségek VIII. Henrik angol király monostorokat felszámoló rendelkezésével kezdődtek, majd sorra következtek a csapások: a huszita támadások, a török pusztítás, II. József intézkedései és a napóleoni háborúk következményei.

  A Magyar Királyságban működő karthauzi monostorok pusztulása is ezekhez az eseményekhez köthető, tehát a hazai házak még végnapjaik során sem tértek el a központosított rend sorsától. Azonban meg kell jegyezni, hogy a rend által előírt szigorú szabályok nem tartottak ki változás nélkül az évszázadok során: a karthauziak a devotio moderna által kezdeményezett reformoknak köszönhetően tudtak fennmaradni, és így lettek a vallásos élet meghatározó szereplői.₀₇₁

 

Die Geschichte von Városlőd. / Geschichte des Kartäuserordens.

 

Vorläufig:

   "Im Mittelalter wurden die Gebäude der Mönche Klöster oder auch clastres genannt. Das Wort Kloster ist eine Transposition des lateinischen monasterium aus dem griechischen monastérion (remetelak), während das Wort klastrom eine Transposition des lateinischen claustrum (Riegel, Schloss, Festung, Burg) ist. Im mittelalterlichen Latein war das claustrum monasterii der innere Teil des Klosters, der den Laien verschlossen war, und dann wurde das claustrum autonom im Sinne eines Klosters. Heute ist es verschwunden; das Wort Kloster hat es vollständig ersetzt. Das Wort wurde 1784 von den Sprachinnovatoren geprägt, indem sie den alten und volkstümlichen Namen klastrom zu kalastorom verkürzten. Seine ursprüngliche Form (kalastor) wurde an den Klang des Klosters angepasst, das damals die gleiche Bedeutung hatte. Der Begriff "Kloster" ist jüngeren Datums: Er wurde im 19. Jahrhundert geprägt.

   Die Begriffe "Kloster" und "Abtei" werden immer noch meist synonym verwendet, aber ihre Bedeutungen haben begonnen, sich zu entzweien. Ein Kloster ist vielmehr die Klosterkolonie eines Ordens, die auf einem Verbundsystem mit einer Kirche aufgebaut ist - solche Kolonien dienen allen Lebens-, religiösen und wirtschaftlichen Funktionen (Unterkunft, Verpflegung, Gebet, Subsistenzwirtschaft, Landwirtschaft) der Ordensmitglieder.

   Das Kloster hingegen ist eher eine Unterkunft für Mönche, an die eine Kirche angebaut werden kann (es ist nicht wichtig, sie als solche zu bauen), aber es hat keine vollständige Dienstleistungseinheit. Ein Kloster oder Klosterhaus ist in der Regel ein klösterliches Haus, das zu einem Kloster oder einer Abtei gehört, aber in einer anderen Gemeinde liegt, zum Beispiel gehört das Benediktinerkloster oder Klosterhaus in Győr zu Pannonhalma." (Wikipedia. Anm. d. Red.)

Detail Beáta Vida:Die Geschichte des Kartäuserordens im mittelalterlichen Königreich Ungarn

Ansiedlung und Etablierung der Stillen Freunde

Dissertation

   Die Herkunft des Ordensgründers war lange Zeit Gegenstand von Debatten, da sich anhand der Aufzeichnungen der "alten Chronisten" nicht feststellen ließ, ob Bruno in Köln oder in Reims geboren wurde._{001(linker Mausklick)} Forschern ist es gelungen, nachzuweisen, dass er aus einer prominenten Kölner Familie, nämlich den Van der Hardefaus, stammte, aber in Reims aufgewachsen ist.₀₀₂ Eine ähnliche Unsicherheit besteht bei der Bestimmung von Brunos Geburtsjahr. In den letzten Jahrhunderten wurde der Zeitraum zwischen 1010 und 1050 auf der Grundlage verschiedener Quellen festgelegt, und in einigen Fällen wurde sogar das Todesdatum des Heiligen als ein anderes Jahr angegeben. Bis heute gilt jedoch das Jahr 1009 als das wahrscheinlichste.

   Die Autoren der Biographie des Mönchs nennen seine Mutter, eine sehr gelehrte Ordensfrau, als seine erste Lehrerin. Da Bruno schon als Kind Talent gezeigt hatte, wurde er auf die berühmte Schule von Reims geschickt. Seine kirchliche Laufbahn begann er mit dem Kanonikat an der Kirche St. Kunibert in Köln, ein Titel, den er sein ganzes Leben lang beibehielt. Er setzte seine Studien in Tours fort, wo er Schüler des Meisters der freien Künste, Berengar, wurde, und schloss seine Studien in Paris ab.₀₀₃ Nach einem kurzen Aufenthalt in Köln wurde Bruno zum Rektor von Reims ernannt. Die Skandale um das Amt des Erzbischofs Manasses berührten sein Schicksal, und er zog sich in seine Heimatstadt zurück, um ein stilles Gebet zu suchen.₀₀₄

   Doch die Gläubigen wollten ihn auf dem Stuhl des Erzbischofs sehen. Im Jahr 1081 verließ er Reims für immer und ging mit seinen Freunden in das Benediktinerkloster Molesme, wo sie ihre Mönchsgelübde ablegten. Dies war eine wichtige Etappe im Leben des künftigen Ordens, denn der Abt von Molesme war kein Geringerer als der künftige heilige Robert, der Gründer des Zisterzienserordens.₀₀₅ Sie wollten in völliger Abgeschiedenheit leben und verbrachten daher einige Jahre auf einem abgelegenen, unbewohnten Landgut. Auf dem Landgut Gaisse-Fontain errichteten sie sogar eine Kapelle. Doch als diese eingeweiht wurde, befanden sie sich nicht mehr im Kloster von Molesme, da Bruno auf der Suche nach Askese mit sechs seiner Gefährten in die Wildnis gegangen war. Bischof Hugo von Grenoble gewährte Freunden Zuflucht: den Priestern Landuin von Italien, Stephanus von Bourges, Stephanus von Dieyi und Hugo von Communio sowie den Laien Andreas und Guarinus, die ihrem Meister Bruno folgten.₀₀₆

   "Der Legende nach sah Hugo, bevor Bruno kam, in einem Traum, dass sieben Sterne in die Berge von La Chartreuse fielen. Er nahm dies als ein Zeichen Gottes und beschloss, Bruno und seine Gefährten an einem geeigneten Ort anzusiedeln, wo sie am Fest des Heiligen Johannes des Täufers ankamen." Johannes des Täufers ankamen". Dieser Tag gilt als Geburtsstunde des Kartäuserordens.₀₀₇ Das erste obere Kloster wurde bald von einer Lawine weggeschwemmt, und die Einsiedelei, die noch heute das Hauptquartier des Ordens ist, wurde einige Meter weiter unten errichtet.₀₀₈ Lange Zeit waren sich die Historiker nicht über das Gründungsjahr einig.₀₀₉ Nach den Briefen von Papst Gregor VII. und den Biografien des Bischofs St. Hugh wurde die Gründung auf das Jahr 1084 datiert. Von diesem Ort hat der Orden seinen Namen.₀₁₀ Seine Anfänge sind eng mit der Gründung der weißen Mönche, der Zisterzienser, verbunden. Wie Bruno hatte auch Robert nicht die Absicht, einen neuen Orden zu gründen, doch beide Initiativen wurden später auf die Aktivitäten der Reformbenediktiner zurückgeführt.

   Für die Mönche, die der Regel des heiligen Benedikt folgten, konnten die Reformen von Cluny nicht das Glaubensleben bieten, nach dem sich viele glühende Kleriker sehnten. Sie waren der Ansicht, dass das monastische Leben für sie eine strengere Grundlage erforderte. Die benediktinische Regel wurde nur teilweise als Grundlage genommen, die Charta Charitatis und die Consuetudines lieferten ein geregelteres Programm. Obwohl diese Dokumente erst später verfasst wurden, gelang es den beiden Orden, sich deutlich von den Benediktinern zu unterscheiden, indem sie ihren monastischen Charakter beibehielten. Brunos Leben zeigt, dass er kein Ordensgründer sein wollte und auch keine Regeln vorschrieb, die zu befolgen waren.

   Sein Lebensstil sollte nachgeahmt werden: Entsagung, Askese, Fasten und Gebet. Sie lebten eingeschlossen in ihren Zellen und legten ihr Gelübde vor Gott ab. Das Land, auf dem sie ihre Einsiedelei errichteten, wurde den Mönchen einige Jahre nach ihrer Gründung von Bischof Hugo geschenkt. Der Bruch erfolgte im sechsten Jahr nach der Gründung. Brunos ehemaliger Schüler wurde zum Papst gewählt, und unter seinem neuen Namen bat Orban II. seinen ehemaligen Meister, sein Berater zu sein.₀₁₁

   Kurz nachdem er die Siedlung verlassen hatte, zerstreuten sich die Mönche, da sie ohne ihren Anführer in der Wildnis nicht mehr überleben konnten. Auf Anweisung des Papstes wurde der Einsiedelei jedoch wieder Leben eingehaucht und die Mönche kehrten in ihre Heimat in der Nähe von Grenoble zurück. Doch Orban II. brauchte den Rat seines Meisters und weigerte sich daher, Bruno gehen zu lassen, doch mit der Zeit hatte er keine andere Wahl. Er erlaubte ihm nicht, nach Frankreich zurückzukehren, da er in seiner Nähe sein wollte, aber es stand ihm frei, einen abgelegenen Ort in Kalabrien zu wählen, wo er ein Leben in Abgeschiedenheit führen konnte. Zusammen mit seinen Jüngern wurde La Torre zum Schauplatz ihrer weiteren Überlegungen.

   Sie erhielten nicht nur das Land für das künftige Kloster, sondern spendeten auch großzügig Geld für die neu gegründete Siedlung.₀₁₂ Im Jahr 1092 erkannte Papst Urban II. die Kartäuser als eigenständigen Mönchsorden an und lobte die Arbeit seines ehemaligen Meisters. Die Klöster Kalabrien und Chartreuse wurden eng miteinander verbunden, und innerhalb kurzer Zeit wurden weitere Klöster gegründet.₀₁₃ Bruno schrieb Briefe der Ermutigung an die Mönche, die weit von ihm entfernt im Mutterkloster lebten.₀₁₄

   Diese Dokumente wurden einige Jahrzehnte später zur Grundlage der Ordenssitten. Das Todesdatum Brunos wird mit dem 6. Oktober 1101 angegeben.₀₁₅ Trotz der Reformen des 11. Jahrhunderts, der Cluny-Bewegung und der Neuerungen von Papst Gregor entstanden aus den benediktinischen Gemeinschaften mehrere Mönchsorden. Die fuga mundi, also diejenigen, die der Welt entfliehen wollten, fanden ihre Sehnsucht in der einsamen Wildnis und den weiten Wäldern. Das Hauptmotiv des Lebens der Einsiedler ist es, für Gott leer zu werden, vacare Deo, damit Gott den Menschen ganz erfüllt.₀₁₆

   Die Kartäuser und die Kamaldulenser waren die Einsiedler, die ihre Einsamkeit bewahren konnten, indem sie die benediktinische Regel missachteten, die der heilige Bruno als Suche nach Einsamkeit im Dienste transzendenter Ziele bezeichnete. Nach dem Tod des Gründers wurden immer mehr Kolonien gegründet. In der entstandenen Situation war es dringend notwendig, die Ordensregeln zu klären. Weder der Gründer noch seine Zeitgenossen erstellten eine schriftliche Fassung der Bräuche. Die einzelnen Einsiedeleien wurden durch das Nachahmen eines Vorbildes zusammengehalten. Für die ersten Mönche war Bruno selbst die Regel.₀₁₇

   Der erste, der die Regeln des Ordens zusammenstellte, war der fünfte Prior von Grand Chartreuse, Guigo I., zwischen 1121 und 1127, bekannt als die Consuetudines, oder "die Sitten des Herrn Guigo".₀₁₈ Der Orden zählt ihn sogar als zweiten Gründer, der eine Sammlung von Kartäuser-Sitten aus dem Erbe Brunos zusammenstellte, basierend auf den Schriften des Heiligen Hieronymus und des Heiligen Benedikt. Eine Abschrift von Brunos Glaubensbekenntnis ist nur in einem Kodex aus dem 16. Jahrhundert aufgetaucht.₀₁₉

   Guigo wurde in Dauphine geboren und trat im Alter von dreiundzwanzig Jahren in das Kloster ein. Bald wurde er zum Prior gewählt. Einen Großteil seiner Amtszeit verbrachte er mit dem Wiederaufbau des Eremitenhauses, da das erste Kloster in Chartreuse durch eine Lawine völlig zerstört worden war.₀₂₀ Seine Briefe, die eine wichtige Grundlage für die Spiritualität des Kartäuserordens bilden, schrieb er in den letzten Tagen seines Lebens, und er betrachtete die Liebe zum Eremitendasein als die wichtigste Tugend eines Mönchs, da sie ihn zum beständigsten Mitglied der militia Christi machte.₀₂₁

   Sein Wirken und seine Werke lassen sich am ehesten mit denen des heiligen Bernat von Clairvaux vergleichen, der als zweiter Vater des Zisterzienserordens bezeichnet wird.₀₂₂ Je mehr Einsiedeleien gegründet wurden, desto komplexer wurde die Verwaltung und Überwachung der einzelnen Kolonien. Nach der Genehmigung der Änderungen durch (den heiligen) Anthelmus, den siebten Prior von Chartreuse, wurde 1140 oder 1141 das erste Generalkapitel abgehalten.₀₂₃ James Hogg zufolge kann dieses Ereignis als die faktische Gründung des einheitlichen Kartäuserordens angesehen werden.

   Die Prioren genehmigten daraufhin die Bräuche der Mönche. Die Bestätigung des Ordens durch Papst Alexander III. stand noch aus, aber sie erfolgte erst 1176. Später gab es weitere Schriften, die die Kartäuserbräuche modifizierten.₀₂₄ Bruno gründete das erste Kloster, Giugo I. schrieb die Bräuche, Papst Ince II. genehmigte 1133 die Ordensregeln, und der Prior Guigo II. schrieb zwischen 1173 und 1180 das erste große Werk über das kontemplative Leben der Kartäuser. Er verfasste die dazugehörigen Dokumente.₀₂₅ Es wurden auch mehrere wichtige Dokumente des Ordens erstellt, wie die Statuta Jancelini im Jahr 1222,₀₂₆ aber die wichtigsten waren die Statuta Antiqua, die 1259 in Kraft trat, die Statuta Nova im Jahr 1368 und schließlich die Tercia compilatio statutorum im Jahr 1509.₀₂₇

   Als Tagungsort für die Generalkapitel wurde das Mutterkloster gewählt, mit einem Mönch pro Kloster zusätzlich zu den Prioren. Zu der Zeit, als die Ordenssitten formuliert wurden, gab es bereits sieben Klöster in Europa, aber damals gab es keine rechtliche Verbindung zwischen ihnen. Erst nach den Schriften von Prior Guigo nahm der Prior von Chartres den Titel des Generals an und begann, in Harmonie nach gemeinsamen Regeln zu leben,₀₂₈ aber erst bei der dritten Versammlung im Jahr 1163 wissen wir, dass es ihm gelang, die Einsiedeleien vollständig zu vereinen. Der Generalprior war das Oberhaupt des zentralen Klosters des Ordens und konnte nur Mitglied dieser Versammlung sein. Er durfte sein Amt so lange ausüben, bis die Ordensmitglieder ihm dies verweigerten.

   Am ersten Tag des Generalkapitels musste der Prior die Versammlung bitten, sie von der Last des Tragens ihrer Titel zu befreien. Für das Kapitel war die Entscheidung über die Gewährung oder Verweigerung einer misericordia - eines Dispens oder einer Entlassung - eine schwerwiegende Entscheidung.₀₂₉ Wurde jemand von seinem Amt entbunden oder hatte der Prior einen sehr dringenden Antrag auf Dispens gestellt, musste der Offizier des Generalpriors entscheiden, ob er selbst oder durch seinen Visitator einen neuen Hausoberen ernennen oder dem Kloster erlauben sollte, selbst einen zu wählen.

   Auf einem der ersten Kapitel wurde beschlossen, dass alle weiteren Gründungen auf der Versammlung genehmigt werden sollten, und auch die Befugnisse der Prioren wurden festgelegt.₀₃₀ Von den Versammlungen der folgenden Jahre sind nicht viele schriftliche Aufzeichnungen erhalten geblieben. Was bekannt ist, betrifft vor allem den Gesang und die Regeln für das Leben im Orden. Nach und nach wurden die Anzahl der Ländereien, die Größe des Klostereigentums und sogar die Anzahl der Tagelöhner, die beschäftigt werden durften, festgelegt.

   Interessant ist, dass schon in den Anfängen des institutionalisierten Generalkapitels festgelegt war, dass die Mönche die Absetzung der Prioren beantragen konnten, dies aber von der Versammlung genehmigt werden musste. Ohne die Erlaubnis des Oberen konnten die Brüder nicht mit Rom korrespondieren und verpflichteten sich sogar in gegenseitigem Frieden, keine Zisterzienser- oder Prämonstratensermönche in ihre Reihen aufzunehmen.

   Die Aufnahme von Mönchen anderer Orden in die Kartäuserhäuser verursachte im Fall der ungarischen Klöster mehr Komplikationen, da viele der Paulinerbrüder die strenge Askese der Eremiten attraktiver fanden, aber diese Tendenz verringerte sich, nachdem die Situation der Palatiner im Königreich Ungarn geregelt war.₀₃₁ Die Generalkapitel taten zunächst nichts anderes, als die von Prior Guigo beschriebenen Bräuche zu erweitern und zu modifizieren.

   Das Thema der 1261 abgehaltenen Versammlung erwies sich als wichtig, denn es wurde beschlossen, dass die Ältesten der nahe beieinander liegenden Klöster einander häufig besuchen und aus den guten und schlechten Fällen der jeweils anderen Einsiedelei lernen sollten. Aus dieser Praxis entwickelte sich die Institution der visitatio. Schon vor dem oben erwähnten Kaplansbeschluss besuchten sich die Prioren gegenseitig, und sie hatten das Recht, nicht nur das Verhalten des Priors, sondern auch das der Mönche zu überprüfen. Mit der Zeit stellte man fest, dass die Entfernungen zwischen den Klöstern groß waren, so dass die Visitatoren viel Zeit auf der Straße verbringen mussten.

   Zu den Beschlüssen des Kapitels von 1261 gehörte die Vereinbarung, dass die Prioren der weit vom Mutterkloster entfernten Einsiedeleien nur noch alle drei Jahre zur Ordensversammlung erscheinen sollten.₀₃₂ Die Expansion ging mit einer allmählichen Entwicklung einher: Die Klöster des Ordens wurden in getrennten Provinzen organisiert und an ihrer Spitze wurden unabhängige Visitatoren eingesetzt. Frankreich selbst wurde in sechs Provinzen unterteilt, und elf weitere wurden geschaffen. Die zu Beginn des Jahrhunderts gegründeten Klöster waren Teil der Provinz Lombardei und wurden 1335 in die neu geschaffene Provincia Alemaniae überführt.

   Mit der Ausbreitung der Klöster wurde die Provinz in zwei Teile, Unter- und Oberalemann, geteilt, wobei die Häuser nach ihrer territorialen Lage eingeteilt wurden.₀₃₃ Kärnten, Polen und Ungarn gehörten zunächst zur slawischen Provinz, wurden aber später zusammen mit den Häusern Tirols, Österreichs, Mährens und Böhmens Teil der Oberalemann.₀₃₄ Neue Klöster wurden zunächst nur auf französischem Boden gegründet. Um 1200 gab es bereits 35 Einsiedeleien des Ordens, davon 28 in der Heimat des Gründers.₀₃₅ Innerhalb der Grenzen des Deutschen Reiches erfolgte die erste Gründung 1165 durch die steirischen Markgrafen Ottokar III. und IV. von Seitz in Kärnten, dem Kloster Žiče im heutigen Slowenien.036

   Dieses Kloster spielte im späteren Leben der ungarischen Kartäuser eine wichtige Rolle, da sie aktiv an der Gründung von mindestens drei Klöstern in Ungarn beteiligt waren. Die Kirche in Seitz war dem heiligen Johannes dem Täufer geweiht,₀₃₇ weshalb wahrscheinlich dieses Patronat für Menedékszirt gewählt wurde. Die erste Gründung in Oberösterreich erfolgte 1312 in Mauerbach dank Friedrich dem Schönen.₀₃₈

   Die Gründung von Grünau in Bayern geht auf einen tragischen Jagdunfall zurück, in den um 1330 der Graf von Hohenlohe verwickelt war. Das Kloster Gaming bei Melk wurde vom österreichischen Fürsten Albert II. ebenfalls 1330 gegründet. In Tirol gründete Heinrich, Sohn des böhmischen Königs Johann von Luxemburg, 1326 eine Kartause in Schnalz, wo er durch Heirat Graf der Region wurde.

   Dies führte die Mönche nach Böhmen, wo sie 1341 in Prag in einer Einsiedelei, dem Garten der Jungfrau Maria, ein Zuhause fanden. Das Kloster erlebte seine Blütezeit während der Herrschaft der Luxemburger und hatte in dieser Zeit einen starken Einfluss auf die auf polnischem Boden errichteten Häuser: Von hier aus wurden 1360 und 1382 die Klöster "Szczecin" Stettin und Danzig gegründet.039

   Anderthalb Jahrzehnte später ließen sich die Mönche in der Nähe der Stadt Brünn in Mähren nieder - das Haus wurde 1375 von dem mährischen Markgrafen Jan Jindřich gegründet.₀₄₀ Wie man sieht, waren die ersten Gründungen in jedem Gebiet mit den herrschenden Häusern und dem Adel in den höchsten Positionen verbunden. Es ist zu bedenken, dass nur die wohlhabendsten Mitglieder der europäischen Elite es sich leisten konnten, dem Orden große zusammenhängende Gebiete zu schenken, da die Kartäusermönche im Einklang mit den Vorschriften selbstversorgende Bauernhöfe betrieben.

   Für die Freunde waren also nicht so sehr die materiellen Vorteile wichtig, sondern vielmehr die Verfügbarkeit von geeignetem Land, von Hügeln, die sich für den Weinanbau eigneten, von Wiesen, die sich für die Weidehaltung eigneten, die für die Herstellung des Weins unerlässlich waren. Und das, obwohl die Klöster des Ordens nur in Ausnahmefällen zu sakralen Zentren der Clanmacht wurden. Der Einfluss von Herrschern und wohlhabenden Adelsfamilien auf das Leben der stillen Freunde lässt sich auch bei den ungarischen Stiftungen beobachten. Das erste ungarische Kloster wurde in Menedékszirt gegründet und wird dem Komtur der Zips, dem Titularbischof von Zips und Andreas III. zugeschrieben.₀₄₁

   Ein Großteil der Ländereien kam auch dank des Wohlwollens der Grundherren in den Besitz der Mönche. Das Kloster in Dunajec verdankt seine Existenz den Schenkungen von Meister Kakas, der vom Monarchen, König Karl, unterstützt wurde. Im Fall von Lövöld können wir einen Prozess nachvollziehen, der sich auch bei der Gründung von Klöstern in Europa vollzog. Die Schenkungen von König Ludwig, der Hinweis auf den Tod von Prinz Andreas,₀₄₂ der Landtausch durch König Sigismund (was bedeutete, dass die Stammlande des Klosters ausschließlich ehemalige königliche Ländereien waren), der Besuch von König Matthias, die Aufnahme der Königin in die Mauern, mit besonderer Genehmigung des Generalkapitels.

   Im Fall von Segedelemvölgy scheint dieses Muster nicht gerechtfertigt zu sein; trotz seines berühmten Heilbades und seiner Buchkopiertätigkeit ist der Einfluss des Bistums von Eger in unserem Land beispiellos. Eine der großen Mäzene des Kartäuserordens erwarb sich jedoch durch die Unterstützung der ungarischen Klöster große Anerkennung bei den Mönchen. Die Herzogin Hedvig Szapolyai von Teschen gewährte den stummen Freunden eine fast beispiellose Gunst. Auch der weibliche Zweig der Kartäuser entwickelte sich relativ schnell. Mit der Erlaubnis des Priors St. Anthelmus und der Zustimmung der Päpste Johannes III. und Alexander III. wurden sie offiziell anerkannt, aber als eigenständige Institution entstanden sie erst im 13. Jahrhundert.

   Die erste provenzalische Gemeinschaft bat 1145 um den Beitritt zu den Kartäusern. Das Kapitel von 1259 erlaubte den Nonnen den Gesang, aber ihre Klöster mussten von einem männlichen Mönch geleitet werden. Dieses System hatte auch zur Folge, dass sich die liturgischen Gebräuche der Frauengemeinschaften nicht in gleicher Weise entwickeln konnten wie die der nicht-männlichen Orden: Anfangs ähnelte die Liturgie der Frauenklöster der Benediktiner und Zisterzienser, aber die strengen sakralen Beschränkungen, die den Kartäuserinnen auferlegt wurden, führten dazu, dass sie sich nicht nachhaltig durchsetzen konnten.₀₄₃ Die Tatsache, dass die Kartäuser im Gegensatz zu den Zisterziensern liturgisch nicht zur benediktinischen Familie gehörten, machte Änderungen erforderlich, die es den Klöstern ermöglichten, bis heute zu überleben und sogar anderen Frauengemeinschaften die Übernahme ihrer Liturgie zu gestatten.₀₄₄ Die Unbeliebtheit des weiblichen Zweigs im Mittelalter lässt sich dadurch erklären, dass diese Klöster nicht auf den asketischen Bedingungen der Kartäuser beruhten. Der nächste große Nachteil der Frauengemeinschaften war, dass sie nicht mit den Männerklöstern konkurrieren konnten. Die Religiosität der Frauen konnte sich bei den Kartäusern auch durch ihre literarischen Aktivitäten nicht durchsetzen.₀₄₅ Die Konvente verbreiteten sich nicht und verboten sogar Neugründungen auf der Grundlage ihrer eigenen Dokumente, um Gerüchte über Bösgläubigkeit zu vermeiden. Dies geschah im Jahr 1506 auf Anordnung von Papst Gregor II.₀₄₆

   Ende des 13. Jahrhunderts zählte der Orden 63 Klöster, aber die Blütezeit des Ordens kam im 14. Jahrhundert, als 100 neue Einsiedeleien zur Kartäuserfamilie hinzukamen - eine dynamische Expansion, die sich auch dadurch erklärt, dass die Mönche dem Schwarzen Tod aus dem Weg gingen. Die Periode mit ihren zahlreichen erfolgreichen Gründungen ist auch deshalb von Bedeutung, weil sich das Leben der Kartäuser durch das Schisma in der Westkirche stark veränderte und sich die Gefangenschaft des Papstes in Avignon auch auf den Orden auswirkte.₀₄₇ Prior William Raynaldi war General des Ordens, als 1378 nach dem Tod von Papst Gregor XI. zwei Päpste gewählt wurden.

   Frankreich und Spanien standen auf der Seite von Clemens VII., Deutschland und Italien hielten Orban VI. die Treue.₀₄₈ Diese Spaltung kennzeichnete auch die Kartäuser, wobei die Klöster, die Papst Orban unterstützten, von Johannes von Bari angeführt wurden, der 1382 in Rom gewählt wurde. Von diesem Zeitpunkt an hatte der Orden zwei Generalkapitel.₀₄₉ Unter der Leitung von Wilhelm versammelte sich die Gemeinschaft der Prioren der Klöster, die dem Papst von Avignon treu waren, weiterhin in Chartreuse, während das Forum der Mönche, die den römischen Papst akzeptierten, hauptsächlich in Mauerbach und Bologna tagte und vom Kirchenoberhaupt zusätzliche Privilegien erhielt. Im Jahr 1384 gelang es Johannes von Bari, die Häuser aus der territorialen Jurisdiktion der Ordinarii herauszulösen und sie direkt dem Generalkapitel zu unterstellen.050

   Bei den Johannitern kam es im 14. Jahrhundert zu ähnlichen Veränderungen. Papst Urban VI. subventionierte die Abhaltung von religiösen Versammlungen mit 500 Forint pro Jahr.₀₅₁

Erst im Jahr 1391 wurde beschlossen, dass das Kloster Seitz die Kartäuser unter der Leitung von Prior Johannes von Bari aufnehmen sollte, um die größere Einheit zu schützen.₀₅₂

   Am 21. Mai 1410 wurde Johannes Griffenberg gewählt, der den Titel bis zu seinem Tod im Jahr 1420 innehatte und die Einheit des Kartäuserordens wiederherstellte. Da sich eines der Zentren des gespaltenen Ordens in Seitz befand, erhielten die ungarischen Häuser in dieser Zeit mehr Aufmerksamkeit. Als Gründer des Klosters, das Sitz der Generalkapitel war, war er direkt oder indirekt am Leben aller vier inländischen Klöster beteiligt. In Seitz waren sie gut über die Situation im Königreich Ungarn informiert und konnten daher auf der Grundlage genauerer Informationen entscheidende Entscheidungen über die Angelegenheiten der Häuser treffen. In dieser Zeit waren die Prioren auch relativ häufig im Forum des Ordens vertreten. In der Zeit des Schismas kann man häufig Kartäuser-Visitatoren antreffen, obwohl damals das größte Problem der ungarischen Mönche der Mangel an neuen Mitgliedern war - das Generalkapitel erkannte den Ernst der Lage. Durch die Anwesenheit der Visitatoren wurde das Generalkapitel auf die Probleme im Orden aufmerksam.

   In den Akten wurde wiederholt erwähnt, dass die ungarischen Häuser mit der Zahlung der Ordensbeiträge im Verzug waren, was jedoch jedes Jahr die finanziellen Schwierigkeiten der Klöster in den Vordergrund rückte.₀₅₃ Zu Beginn des 16. Jahrhunderts verfügte der Kartäuserorden bereits über 196 Klöster in ganz Europa, die meisten Einsiedeleien wurden jedoch auf französischem Boden gegründet.₀₅₄ Im 17. Jahrhundert wurden zwanzig Gründungen vorgenommen, die meisten davon, zwölf Häuser, auf französischem Gebiet. Im darauffolgenden Jahrhundert wurden jedoch nach den bekannten Quellen keine neuen Gründungen mehr vorgenommen, und das klösterliche Leben hörte in mehreren Häusern infolge der Dekrete Josephs II. auf.

Infolge der napoleonischen Kriege wurden nicht nur die Klöster zerstört, sondern auch das Generalkapitel des Ordens erneut gespalten (die Einheit wurde 1837 wiederhergestellt).51 Mönche erlitten das Martyrium, und alle Frauenklöster wurden geschlossen - ihr Status wurde erst nach dem Zweiten Vatikanischen Konzil geregelt. Die Situation wurde dadurch erschwert, dass die Klöster in der Neuzeit vom Orden aus eigenen Mitteln gebaut wurden und nur reiche Wohltäter für die Bauarbeiten herangezogen werden konnten. Außerdem wurde das Kloster des Ordensgenerals während der Herrschaft von Ince Le Masson grundlegend umgebaut.₀₅₅ Im Vergleich dazu verfügte der Zisterzienserorden, der fast zeitgleich mit den Kartäusern gegründet wurde, im 12. Jahrhundert über 350 Abteien auf dem Kontinent, aber die weißen Mönche erreichten ihre Blütezeit im 13. Zu dieser Zeit wurden etwa 100 Klöster gegründet, aber im folgenden Jahrhundert war bereits ein Rückgang zu verzeichnen.₀₅₆

   Das dynamische Wachstum der Zahl der Kartäuser-Einsiedeleien wurde auch durch einen vom Orden unabhängigen Faktor beeinflusst, den die Mönche zu ihrem eigenen Vorteil nutzten. Die devotio moderna war eine geistliche Bewegung, die im 14. und 15. Jahrhundert auf die innere, geistige und moralische Erneuerung der katholischen Kirche abzielte. Sie konzentrierte sich auf die Mystik des Alltags und betonte die Bedeutung der Heiligen Schrift, die Liebe zur Handarbeit, die moralische Erziehung der Jugend, das regelmäßige Gebet, die Bescheidenheit und das Leben der Nachfolge Christi im Alltag. Zitatensammlungen, Briefe und geistliche Lektüre wurden zu wichtigen Hilfen für das geistliche Leben. Der Eckpfeiler der neuen Spiritualität war Thomas Kempis' De imitatione Christi, das einen großen Einfluss auf die katholische Erweckung hatte.₀₅₇

   Im Gegensatz zu früheren Praktiken entwickelte sich die devotio moderna nicht innerhalb eines Mönchsordens, sondern als Laienbewegung, aber der Kartäuserorden spielte eine wichtige Rolle bei ihrer Verbreitung. Die Notwendigkeit, dass die Menschen die geistlichen Lesungen verstehen, war für das Leben des Glaubens im Alltag wesentlich, und die Übersetzung der geistlichen Lesungen wurde wichtig. Die Frömmigkeit übte einen modernen Einfluss auf die Kartäusermönche aus, aber was noch wichtiger war, sie machte ihre Lebensweise für die Außenwelt inspirierend. Die Ausbreitung der Klöster ist ab dem vierzehnten Jahrhundert zu beobachten. In dieser Zeit wurden die meisten mittelalterlichen Kartäuser gegründet, der Orden war bei den Mönchen sehr beliebt, und im sechzehnten Jahrhundert kam es zu fünfzig Neugründungen, hauptsächlich in Spanien, Portugal und England.₀₅₈ Interessanterweise wurden auch in der Schweiz, einem den Protestanten wohlgesonnenen Land, in den deutschen Niederlanden und in Deutschland Klöster gegründet, während in Sachsen fast die gesamte Provinz an den Orden verloren ging. Die durch die devotio moderna eingeleiteten Reformen im Mönchtum dürfen nicht nur unter (kirchen-)politischen und theologischen Gesichtspunkten betrachtet werden, und auch die Ereignisse an den mittelalterlichen Universitäten - via moderna - dürfen als Hintergrund der Veränderungen nicht vernachlässigt werden: Wir dürfen nicht vergessen, dass die Autoren der Hauptwerke auch im Bildungsbereich zu Hause waren.₀₅₉

   Die Mönche arbeiteten nicht nur in weltabgeschiedenen Gegenden, sondern rückten immer näher an die Siedlungen und damit an die Gläubigen selbst heran.₀₆₀ Die Patres des deutschen Tieflandes errichteten Armenhäuser und kümmerten sich um die sozial Ausgestoßenen, darunter auch um arme Witwen. In diesen Häusern bildeten sich religiöse Frauengemeinschaften, denn zu den armen Frauen gesellten sich bald junge, gläubige Mädchen. Unter der Leitung von Kartäusermönchen wurden Gruppen von Drittvermietung gebildet.₀₆₁

   Dieses Selbstverständnis änderten die Kartäuser durch die devotio moderna, indem sie sich aus eigenem Antrieb den Städten, also der anderen Art von Religiosität, näherten. Sie predigten, beteiligten sich an karitativen Aktivitäten und rekrutierten auf diese Weise: Die Ausübung karitativer Tätigkeiten, oft in institutionalisierter Form, war eine der charakteristischen Erscheinungsformen mittelalterlicher Religiosität.₀₆₂ Das städtische oder stadtnahe Leben brachte viele Veränderungen in der inneren Struktur des Ordens mit sich, wie das Beispiel der zeitweiligen Ansiedlung der spartanischen Mönche in der Stadt Lőcse zeigt.₀₆₃ Obwohl Wanderprediger auch bei anderen Mönchsorden vorherrschend waren, ist anzumerken, dass es vor allem die (karitativen) Frauengemeinschaften der Kartäuser waren, die im Spätmittelalter in städtischen Gebieten tätig waren.₀₆₄

   Am Ende des vierzehnten und zu Beginn des fünfzehnten Jahrhunderts hatte sich der Orden in ganz Europa verbreitet.₀₆₅

Die Nachwelt hat im Rückblick auf diese Zeit eine Definition geprägt, die zu einem Schlagwort geworden ist und noch heute in Werken über den Orden auftaucht: Die Religiosität der Kartäuser brauchte nie reformiert zu werden, wie Papst Inz XI. über den Orden schrieb: Cartusia numquam reformata quia numquam deformata. Nicolas Molin, Historiker des Ordens, versuchte diese Aussage in seinem Werk Per silentiam, solitudinem, capitulum generale, visitaciones cartusia permanent in vigore zu erklären.₀₆₆

   Der Autor fasst die wichtigsten Elemente zusammen, in denen sich der Orden in der Praxis von anderen benediktinischen Reformen unterscheidet, und zeigt so sein ununterbrochenes Wirken nach dem Mittelalter. Die Aussage über den Orden bezieht sich auf den Obskurantismus, da die Regeln der Mönche im Laufe der Zeit in mehreren Fällen geändert wurden, ebenso wie die Vorschriften (Mahlzeiten, Predigt, Heilung, Visitationen, Patronat), insbesondere nach jeder der definierenden Synoden.₀₆₇

   Ein Beschluss des Kapitels von 1391 beweist ebenfalls, dass die ungarischen Häuser eine wichtige Rolle im Leben des Ordens spielen. In diesem Fall "wählt der Generalprior die folgenden Priorate aus: das Londoner, das holländische, das Straßburger, das Prager, das Asylum, das St. Bartholomäus von Trisultum, das Fyrene, das Mailänder. Diese Priorate haben aufgrund der päpstlichen Vollmacht, die dem Herrn von Karthago erteilt wurde, die volle Macht im Forum des Gewissens und können jeden Ordensmann von allen Bindungen der Exkommunikation freisprechen. So steht es in der Ermächtigung des seligen Papstes Gregor XI.₀₆₈

   Am Konzil von Basel nahmen 4 Kartäuserpriester teil, die den Zielen des Konzils treu blieben und am 13. Mai 1440 feierlich ihre Unterstützung für den Gegenpapst Felix V. erklärten, da sie für eine Reform der Kirche eintraten. Zwar kehrte der Orden innerhalb kurzer Zeit auf die Seite von Papst Johannes IV. zurück, doch führten die Ereignisse des Konzils zu geringfügigen liturgischen Änderungen bei den stillen Freunden.₀₆₉ Vergleicht man die Kartäuser mit der mittelalterlichen Geschichte des Zisterzienserordens, so ist es ebenfalls richtig, dass die weißen Mönche früher aufblühten, doch waren die Kartäuser in ihrem Niedergang noch nicht in einer Krise.

   Es wäre übertrieben zu behaupten, dass es nie einen Versuch gegeben hat, die Geschichte des Ordens zu ändern. Man könnte sagen, dass ein solcher Versuch von der Gruppe unternommen wurde, die sich den Namen Fratres Vallis Caulium verdient hat. Der Hauptakteur dieser Initiative war der Mönch Guido, ein gelobter Mönch eines französischen Klosters, auch bekannt als Biard.₀₇₀ Er widersetzte sich den strengen Regeln des Ordens und floh aus dem Kloster. Der Herr von Mantiorne fand ihn auf seinem Landgut, wo er fast verhungert war. Er erklärte, dass er keine weiteren Probleme mit dem strengen Klosterleben habe, außer dass er während der Fastenzeit mit Brot und Wasser Gemüse essen wolle. Der Gutsherr fand Gefallen an dem Mönch und schenkte ihm einen kleinen Garten, in dem sich Bart niederließ. Bald darauf schlossen sich ihm mehrere seiner Gefährten an, und bald wurde neben dem Gemüsegarten ein neues Kloster gebaut. Die Mönche hielten sich weiterhin an die Bräuche des Kartäuserordens, doch ihr Alltag unterschied sich insofern, als die im Garten angebauten Feldfrüchte die Grundlage ihres Lebensunterhalts bildeten. Als Papst Inka III. von der neuen Niederlassung erfuhr, nahm er die Mönche unter seinen Schutz, doch die Niederlassung breitete sich nicht weiter aus.

   Insgesamt wurde der Kartäuserorden trotz der anfänglichen Schwierigkeiten zu einem wichtigen Faktor der europäischen Religiosität. Die strengen Regeln schrecken die Öffentlichkeit ab, aber die von Bruno und Guigo eingeführten Bräuche, die von den Laien bewundert werden, machen die Mönche zu einem beliebten Teil des mittelalterlichen Mönchtums. Die von den Kartäusern errichteten Selbstversorgerhöfe waren vorbildlich, und selbst in den Regionen, in denen dieser idyllische Zustand nicht aufrechterhalten werden konnte, strebten sie nach größtmöglicher Unabhängigkeit.

   Dies ist einer der Gründe für ihre lange Blütezeit, denn die Krise der Ordnung war nicht die unvermeidliche Folge einer Lockerung der Disziplin, sondern der weltlichen Politik.

   Die Schwierigkeiten begannen mit dem Dekret des englischen Königs Heinrich VIII. zur Aufhebung der Klöster, gefolgt von einer Reihe von Katastrophen: Hussiteneinfälle, türkische Verwüstungen, die Maßnahmen Josephs II. und die napoleonischen Kriege.

   Die Zerstörung der Kartäuserklöster im Königreich Ungarn kann ebenfalls mit diesen Ereignissen in Verbindung gebracht werden, so dass die einheimischen Häuser auch in ihren letzten Tagen nicht von der zentralisierten Ordnung abwichen. Es sei jedoch darauf hingewiesen, dass die vom Orden auferlegten strengen Regeln nicht unverändert über die Jahrhunderte hinweg Bestand hatten: Die Kartäuser konnten dank der von der devotio moderna eingeleiteten Reformen überleben und wurden so zu den dominierenden Akteuren des religiösen Lebens.₀₇₁