Városlőd története. / A karthauziak és az orvoslás.

/ Die Kartäuser und die Medizin.

 

 

Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén

A néma barátok megtelepedése és berendezkedése

Doktori értekezés

 

    A középkorban a monostorok, kolostorok is a szellemi és kulturális élet központjai voltak, amelyekben az egyes szerzetesrendek tudományos, művészeti és gyógyászati tevékenységet is folytattak. A gyógyításnak és az orvoslásnak a szerzetesrendeken belül hosszú története van. Már a bencések számára sem volt idegen a súlyos beteg szerzetesek ellátására szolgáló különálló épületrész sem. A monostori krónikák szerint a beteg atyákhoz gyakran kívülről hívtak jeles orvosokat._{001(Koppintás bal egér)}  A szerzetesek nagy figyelmet fordítottak közösségük gyengélkedő tagjainak ápolására, egyre több infirmariumot építettek a saját betegeiknek, valamint hospiciumot, vendégházat, azaz ispotályt is a zarándokok és a szegények számára. A középkori utazók többsége zarándok volt, akik útjuk során különböző monostorokban szálltak meg. A karthauziak telepei a lakott vidéktől távol estek, így csak ritkán keresték fel azokat a vándorok. Vendégeik főleg olyan urakból álltak, akik a világtól távol egy ideig erőt és vigaszt szerettek volna gyűjteni a további megpróbáltatásokhoz.

   A karthauziak szívesen fogadták őket, mindennel el is látták a vendégeket, de szigorúan kíséret nélkül, mivel szűkös költségvetésük nem engedhette meg az úri pompát.₀₀₂ Nőket nem fogadtak a falak között, sőt a karthauzi birtokokról is ki voltak tiltva.₀₀₃ Kivételt csak a templomünnep első napja jelentett, de azzal a feltétellel, hogy nem keltenek feltűnést. A szerzetesség kialakulásával és elterjedésével szinte intézményes keretet nyert a betegápolás, mivel a rendalapítók előírták a szegényekről való gondoskodást.₀₀₄

   Az egyházi iskolák híresek voltak arról, hogy falaikon belül oktatták az orvoslást is.₀₀₅ Az egyetemeken való megjelenése görög és arab hatásra történt a XII. század során.₀₀₆ Ugyanakkor nem mondható el, hogy nagyszámú diák végzett volna orvosi tanulmányokat. A doktori fokozat megszerzéséhez ugyanis 9–10 évnyi egyetemi tanulásra volt szükség, ahol a diákok főleg elméleti oktatásban részesültek.₀₀₇ Az orvosokat a bölcsészettudományok keretein belül képezték, több középkori egyetemen is elsajátíthatták ezt a mesterséget.

   Természetesen nem csak a szerzetesi közösségekben működtek gyógyítani tudó tudósok, hanem a világi egyház berkein belül is. Ám az egyház ellenezte a természettudományokat és gyakran igyekezett elvonni a papokat a gyógyítástól, bár a XII-XIII. század során szerzetesek is tanultak orvostudományokat az egyetemeken.₀₀₈ Eltiltották őket a vándor orvosi gyakorlattól, a püspököket, apátokat, perjeleket pedig megfoszthatták széküktől, ha engedélyezték a gyógyítást. Az 1279. évi budai zsinat viszont csak attól tiltotta a papokat, hogy égetéssel és vérzéssel járó beavatkozásokat végezzenek.₀₀₉

   Egyre szaporodtak az orvoslással foglalkozó könyvek. Először a klasszikus szerzők fordításai terjedtek el. Majd egyre több tudós medicus írta meg saját gondolatait a gyógyászatról és gyógyfüvekről. Ám nem hiányozhattak a népi orvoslás hagyományai sem.₀₁₀ Az egyre nagyobb számban megjelenő írások viszont csak jóval később kerültek be az apátságok és monostorok könyvtáraiba.₀₁₁ Az egyik első ismert hazai oklevél, amelyben a karthauzi szerzeteseket említik, szintén erre utal: 1259-ben V. István király ajándékozta nekik azt az ispotályt, amelyet Ottokár stájer őrgróf alapított a betegek és utazók ápolására Zerewaldban.₀₁₂

   A népesség növekedése, a keresztes hadak, a szegénység és a járványok olyan tényezők voltak, melyek a gyógyítás terén is változásokat hoztak Európában. Ettől az időtől a monasztikusok körében kialakult orvoslás már nem szolgált modellként: új rendek és testvérületek léptek színre.₀₁₃ A nem megfelelő orvosi ismereteknek köszönhetően nem a népi gyógyítóktól kértek segítséget, hanem az egyháztól: soha nem kaptak annyi adományt, mint járványok idején. A papok és a szerzetesek voltak azok, akik lelki támaszt nyújtottak a szenvedőknek, imákra buzdították őket, ételt adtak a szegényeknek és a tudásuknak megfelelően ápolták őket.

   Ezekből az időkből ered bizonyos kutak és források csodatévő híre is. Úgy vélték, hogy az imák, a zarándoklat és az adományok hozták meg a gyógyírt a súlyos betegségekre.₀₁₄ A középkor új orvosa maga Krisztus volt: a Christus medicus még az újkorban is felfedezhető.₀₁₅ Az orvoslás problematikájával bőven foglalkozott a Statuta Antiqua,₀₁₆ bár tartalmi szempontból a szabályozás nem tért el Guigo perjel gondolataitól, aki a szegényekről való gondoskodást hangoztatta: az alultápláltság és a rossz életkörülmények okozták a legtöbb egészségügyi problémát.₀₁₇ Guigo pontosan megszabta a halálozás esetén szükséges szertartásokat, melyek a rend későbbi szokásaiba is bekerültek.₀₁₈

   Az élet velejárója volt a vég, mely elkerülhetetlen és a karthauziaknak a mindennapokat úgy kellett megélniük, mintha az lenne utolsó napjuk ezen a földön.₀₁₉ Középkori források is utalnak arra, hogy a karthauziak nemcsak a halál misztikumával, hanem a betegségek gyógyításával is foglalkoztak. A Generális Káptalan aktáiban ezzel kapcsolatban csak olyan feljegyzésekkel találkozunk, melyek a kirívó esetekre hívják fel a figyelmet.

   1420-ban egy szerzetesnek megtiltották perjele háborgatását, mivel folyamatosan arra kapacitálta őt, hogy adjon engedélyt egy olyan útra, amelyen orvosi tanácsokat szerezhet.₀₂₀ A tiltások nem hozhatták meg a kívánt eredményt, mivel a XV. század második felében az ilyen szabályok tovább szigorodtak.

   A káptalani feljegyzésekből tudjuk, hogy 1514-ben a lövöldi perjel azt az utasítást kapta, hogy inkább kéressen doktorokat a konventbe, mintsem hogy hagyja a szerzeteseket orvoshoz utazni.₀₂₁ Egy 1539-es bejegyzés szerint a vizitátorok döntöttek arról, hogy sürgős esetekben adjanak-e engedélyt a doktorok látogatására.₀₂₂ További példákkal is szolgálhatunk a hazai orvoslás gyakorlására, illetve annak elméletére. Július Sopko a szepességi karthauzi könyvtárak állományát vizsgálva felfedezte, hogy egy XV. századi kódexbe az egyik lechnici szerzetes belemásolta Johannes Gerson Scientia mortis című 1450 körül írt művét.

   Ám ez nemcsak ezért említésre méltó, hanem azért is mert ugyanez a kéz a kötet utolsó lapjain felsorolt több orvosságot is különböző betegségekre.₀₂₃ A beteg ember portréja a Generális Káptalan szerint az elhivatottságot jelképezi: ennek ellenére 1415-ben mindenben mértékletességet javasoltak, hiszen a szerzetes számára a túlzásba vitt önsanyargatás is bűnnek számít.

   1445-ben ugyanakkor a káptalannak arra kellett utasítania az egyik perjelt, hogy háza lakói mutassanak nagyobb buzgalmat e téren, igaz, a betegeket nem kellett bevenni a szigorú koplalásba. A szerzetesek, akik már képtelenek voltak egészségi állapotuk miatt részt venni az ünnepi böjtökön, felmentést kaptak. A káptalani jegyzőkönyvekben is feltüntettek néhány esetet: 1451-ben emberségesen kellett bánni azzal a lechnici szerzetessel, aki láthatóan megőrült.

   1451-ben emberségesen kellett bánni azzal a lechnici szerzetessel, aki láthatóan megőrült. Szintén ekkor a menedékszirti monostorban az újfalusi család egyik tagja, Huffnagel Kristóf gyengeelméjűsége miatt 18 évig élt elzárva.₀₂₄ Ám a leprás gütersteini szerzetesnek megparancsolták, hogy ne írjon többé a káptalannak. 1495-ben gondban voltak egy beteg francia szerzetes további egyházi tagsága miatt Val Sainte Marie-ben. 1511-ben Beaune perjelét emlékeztették, hogy monostorában gondoskodjanak beteg hittársaikról, hogy azoknak ne legyen oka panaszra. A következő évben egy szerzetest Parmába küldtek, egyértelműen abban a reményben, hogy a környezetváltozás jó hatással lesz az egészségére. 1523-ban egy la rose-i szerzetest győztek meg arról, hogy rengeteg doktort találhat a közeli Rouen-ben. 1547-ben egy delfti szerzetest saját kérésére felmentették szolgálata alól, mégpedig elmezavar miatt.₀₂₅

   Ismerünk olyan gyógyászati eljárásokat, melyeket előszeretettel alkalmaztak az egész középkor során. A karthauzi szerzetesek körében is gyakorolt módszer volt az érvágás.⁰²⁶ Guigo perjel a rend szokásaiban megszabta ennek menetét: évente hat alkalommal került sor erre a beavatkozásra, méghozzá a rend szokásainak megfelelően. Ezt a monostorban az előírt szertartás szerint végezték el, bár az érvágást nem tartották orvosi beavatkozásnak. A gyakorlatot kitartóan követték a középkor folyamán, de 1581-re már ritkán alkalmazzák. Egy évszázaddal később már a legszorgalmasabb szerzeteseknél is csak évente egyszer engedélyezték. Valószínűleg nem vették elég komolyan a szabályt, mivel az érvágás elmulasztása miatt többször is figyelmeztette a szerzeteseket a káptalan: Castille tartomány házait megdorgálták az érvágások napján tartott ünnepi jellegű tevékenységek miatt.₀₂₇ A gyógyfüvek ismerete és azok alkalmazása is meghatározó volt. Demkó Kálmán szavaival: „a füvészetet a rengetegirtó s vad természetet szabályozó szerzetesek űzték, de kezdetben ez alig volt több kuruzslásnál.”₀₂₈

   A rend történetével foglalkozó szerzők több helyen is megemlítik, hogy a szerzetesek birtokain olyan gyógynövényekkel találkozhatunk, melyeket hiába keresnénk máshol.₀₂₉ Jól mutatja ezt a kamalduli Ciprián testvér kéziratos füveskönyve is, aki a lechnici monostor környékén gyűjtötte össze a gyógynövényeket.₀₃₀ A műveltségükről méltán híres néma barátok olvasmányaiknak és a természethez közeli életüknek is köszönhetően értettek a növényekhez és azok gyógyító erejét az emberek hasznára bocsátották. A monostorok, apátságok, kolostorok infirmariuma mellett rendszerint volt gyógynövénytelep is, ahonnan begyűjtötték a szükséges füveket a különböző szerek előállítására.₀₃₁

   Miután az egyetemek átvették az orvosképzést, a szerzetesek tudománya főként a tapasztalatokon alapuló istápolásra szűkült, a természetben található növényekből készítettek gyógyírt: a népi gyógyászat mestereivé váltak. A tudós szerzetesek vezetése alatt valóságos laboratóriumok keletkeztek, ezért nem csodálkozhatunk azon sem, hogy hosszú utat megtéve emberek sokasága vándorolt el a lakhelyükre a gyógyulás reményében.₀₃₂

   A monostorok gyakran rendelkeztek önálló „patikával” is. Hazánkban a XIII. századtól találkozhatunk ilyen létesítménnyel, főleg a bencés apátságok mellett, de a későbbiek során más szerzetesrendek, illetve világiak is rendelkeztek gyógyszertárral.₀₃₃ A jelenséggel szinte kéz a kézben jár a füveskönyvek írása és terjedése is: a reneszánsz korában már több mint 1200 gyógynövénynek létezett magyar megnevezése is.₀₃₄ A kolostori birtokok mintagazdaságként működtek, jelentősen befolyásolták a gyógyhatású növények ismeretének elterjedését.₀₃₅

   A szerzetesek a gyógyítás során nem hanyagolták el a megfelelő étrendet sem. A diéta is bevett szokás volt,₀₃₆ ám jellemzőbb, hogy a gyengélkedő szerzeteseknek megengedték a hús és a hígítatlan bor fogyasztását.₀₃₇ Az egészséges táplálék és a fürdők használata valóságos csodával ért fel, nem mellesleg a betegek lelkét is ápolták.₀₃₈ Gondoskodtak a megfelelő higiéniáról: a betegek gyakrabban fürödhettek.₀₃₉ Hazánkban már a kereszténység korai évtizedeiben megjelentek a fürdők a bencés szerzetesek birtokain. Az sem volt példátlan, hogy apátságot hoztak létre gyógyító hatású források közelében: elég megemlíteni Bélháromkút és Toplica ciszterci alapítványait.₀₄₀

   Gyógyfürdők és hévizek látogatása a rend szabályzata alapján nem volt engedélyezett, bár az irányelvek megfogalmazása nem is zárta ki teljesen. Gyakori módszer volt, hogy az orvost, vagy fürdőt látogatni kívánó szerzetest meghatalmazottnak nevezték ki, aki aztán hivatalosan a ház ügyeit intézve utazhatott a gyógyulása érdekében. A káptalan azonban idővel rájött erre a szokásra és korlátozta a szerzetesek szabad mozgását.₀₄₁

   Tárkány esetében is forrásokkal tudjuk alátámasztani a szerzetesek gyógyító tevékenységét: a barátoknak fürdőjük volt. Valószínűleg arról a létesítményről van szó, amelyet eddig a török korból való egri-fürdőnek neveztek:₀₄₂ molendinum in fluvio Egervize vocato ad balneum Carthusiensium penes plateam Ujvaros.₀₄₃ A szerzeteseknek Egerben is voltak ingatlanjaik, többek között egy malom és egy fürdő is. A város melletti meleg víz tavacskákat már minden bizonnyal korábban is használták, ám a karthauziak építették meg ott az első fürdőházat.₀₄₄

   A Szepességben két rend foglalkozott orvoslással. A daróci antoniták saját kórházat is építettek. A karthauziak között is gyakran volt medicinae doctor,₀₄₅ aki ismereteit még a rendhez való csatlakozás előtt szerezte meg. Ismert forrásaink alapján a dunajeci monostort emelhetjük ki. A rend megszűnése után kamalduli szerzetesek vették át az épületeket. Egy feljegyzés szerint Vöröskolostorban találtak olyan helyiséget, amelyet ők is gyógyszertárként rendeztek be, tehát minden bizonnyal világiakat is elláttak a főzeteikkel.₀₄₆ A monostor mellett kórházat hoztak létre, foglalkoztak orvosi botanikával, a gyógyításnál valószínűleg használták a közeli Smerdžonka ásványvizét is. A Szepességben található kénes vizű források szinte mindegyik ismert lelőhelye a karthauzi birtokok közelében volt.

   A leibiczi kénfürdőről már 1294-ből szól forrás, bár ennek a vizét csak fürdésre használhatták.₀₄₇ Lőcse, Óleszna, Nagylomnic, Hunfalva és Filic területén is ismertek voltak a kénes vizek, melyeket minden bizonnyal kihasználtak a szerzetesek is.₀₄₈ Meglepő módon nem egy szerzetes vetette bele magát az alkímiába, bár azt nem tudhatjuk, hogy monostoruk gazdagítása, vagy az örök élet elixírjének előállítása volt a fő céljuk. A reformáció után a hangulat alapvetően megváltozott, és gyakrabban olvashatunk erről a praktikáról.₀₄₉ Még a magyarországi karthauziak között is találkozhatunk az alkímia művelésével: a menedékszirti krónika szerzője megemlítette, hogy a XV. század közepén a monostor perjele egy bizonyos Erdélyi János volt, aki a tudományok iránti szenvedélye miatt nagy anyagi veszteséget okozott házának.

   A szerzetes ugyanis alkímista volt és az ötödik elem keresése érdekében feláldozta a közösség minden vagyonát. Az egykori mauerbachi szerzetest ezért le is váltották posztjáról.₀₅₀ A Generális Káptalan 1499. évi határozatában megtiltotta a tartomány összes fogadalmasának, hogy az alkímia tudományát űzze.₀₅₁ A forrásokban tapasztalt gyakorlat ellenére a Generális Káptalan határozataiból kivehető, hogy a rend tiltotta az orvoslás művészetének gyakorlását, még akkor is, ha az illető még világi életében, a rendbe való felvétel előtt végezte tanulmányait. 1296-ban egy ailloni szerzetest megszidtak amiért túl nagy érdeklődést mutatott az orvoslás iránt. 1409-ben a vérrel kapcsolatos orvoslási beavatkozást egyértelműen bűnnek tekintették, ezért egy pomieri és 1438-ban egy würzburgi szerzetest is börtönnel fenyegettek.₀₅₂

   Habár 1530-ban egy stettini szerzetes általános orvosként működött, 1571-ben pedig a liersi szerzetesek sebészetet is alkalmaztak, de egészen 1887-ig a szerzeteseknek tilos volt orvosi könyveket tartani a celláikban, hacsak a perjel engedélyt nem adott rá, és még a könyvtárban sem lehetett látni hasonló munkákat a nyilvános polcokon.₀₅₃ A karthauzi szokások átírásával enyhítették a gyógyításra vonatkozó szabályokat. Figyelembe kell venni azt is, hogy az egyetemi végzettséggel rendelkező orvosok főleg elméleti oktatásban részesültek és praktizálásuk során ritkán vettek részt a betegek gyakorlati ápolásában. A diagnózis felállítása után a népi gyógyítók, a sebészi tevékenységet folytató borbélyok, bábák, patikusok és fürdősök vették át a szerepet.₀₅₄ Talán ezért is látjuk ellentmondónak a szabályok rendszerét a gyakorlattal szemben, ám még a karthauziak esetében sem tudunk olyan példáról, hogy bármely szerzetest valóban megbüntettek volna orvosi ténykedései miatt. A rend szabályzatának későbbi módosítása még azt is előírta, hogy a rendtagokat kezelő orvosnak mindig szerzetesnek kellett lennie, hogy a tudományt ne használja üzérkedésre, ráadásul még azt is megtiltották neki, hogy a monostoron kívül gyógyítson.₀₅₅

   Valószínűleg ennél a megkötésnél nem a rend elzárkózását kell látnunk, inkább azt a szabályt, amely szerint a szerzetesek nem tartózkodhatnak a monostor falain kívül. Azokat a betegeket, akiket elvittek a telepre, természetesen gyógyították. A szegényeket is mindenféle fizetség nélkül ellátták, mivel az orvoslásért nem kérhettek pénzt.₀₅₆ A gyengélkedőket nem kötelezték a szigorú szabályok betartására, a szakács is külön főzött rájuk. Az orvos véleménye felülírta a szabályokat, komolyabb esetekben a szerzetesek húsban gazdag ételt kaptak. A lechnici monostorban a megszűnéséig működött egy híres alkimista, Martin Kacperborovicz, aki 1563-ban egész laboratóriumát átvitte Olmützbe. Ismereteit átadta egy iglói tudósnak, Andrej Smoczký, aki azt publikálta Vade mecum et ego tecum című könyvében._{057 058}

 

Die Geschichte von Városlőd. / Die Kartäuser und die Medizin.

 

Teil von Beáta Vida: Die Geschichte des Kartäuserordens im mittelalterlichen Königreich Ungarn

Ansiedlung und Gründung der Stillen Freunde

Dissertation

   Im Mittelalter waren Klöster und Konvente auch Zentren des geistigen und kulturellen Lebens, in denen die Mönchsorden auch wissenschaftliche, künstlerische und medizinische Tätigkeiten ausübten. Das Heilen und die Medizin haben in den Orden eine lange Tradition. Selbst den Benediktinern war es nicht fremd, separate Gebäude für die Pflege schwerkranker Mönche zu errichten. Den Klosterchroniken zufolge wurden oft hervorragende Ärzte von außerhalb herbeigerufen, um die kranken Patres zu behandeln._{001(linker Mausklick)} Die Mönche widmeten der Pflege der kranken Mitglieder ihrer Gemeinschaft große Aufmerksamkeit und bauten immer mehr Krankenstationen für ihre eigenen Patienten sowie Hospize, Gästehäuser oder Isopotels für Pilger und Arme. Die meisten Reisenden des Mittelalters waren Pilger, die auf ihrem Weg in verschiedenen Klöstern übernachteten. Die Kartäuserklöster lagen weit vom bewohnten Land entfernt und wurden nur selten von Reisenden besucht. Bei ihren Gästen handelte es sich hauptsächlich um Herren, die eine gewisse Zeit fernab der Welt verbringen wollten, um Kraft und Trost für weitere Prüfungen zu sammeln.

   Die Kartäuser nahmen sie auf und versorgten sie mit allem, was sie brauchten, allerdings strikt ohne Begleitung, da sich ihr begrenztes Budget den Prunk eines Herren nicht leisten konnte.₀₀₂ Frauen durften sich nicht innerhalb der Mauern aufhalten und wurden sogar von den Kartäusergütern verbannt.₀₀₃ Die einzige Ausnahme war der erste Tag des Tempelfestes, allerdings unter der Bedingung, dass sie nicht auffielen. Mit dem Aufkommen und der Ausbreitung des Mönchtums wurde die Krankenpflege nahezu institutionalisiert, da die Ordensgründer für die Versorgung der Armen sorgten.004

   Die kirchlichen Schulen waren berühmt dafür, dass sie in ihren Mauern Medizin lehrten.₀₀₅ Ihre Entstehung an den Universitäten wurde von den griechischen und arabischen Schulen im zwölften Jahrhundert beeinflusst.₀₀₆ Man kann jedoch nicht sagen, dass eine große Anzahl von Studenten Medizin studierte. Für eine Promotion waren nämlich 9-10 Jahre Universitätsstudium erforderlich, in denen die Studenten hauptsächlich eine theoretische Ausbildung erhielten.₀₀₇ Ärzte wurden im Rahmen der freien Künste ausgebildet, ein Beruf, den sie auch an mehreren mittelalterlichen Universitäten erwerben konnten.

   Natürlich gab es nicht nur in den klösterlichen Gemeinschaften Wissenschaftler, die heilen konnten, sondern auch in der weltlichen Kirche. Aber die Kirche war gegen die Naturwissenschaften und versuchte oft, die Priester von der Medizin zu trennen, obwohl im 12. und 13. Jahrhundert auch Mönche an den Universitäten Medizin studierten.₀₀₈ Es war ihnen verboten, als Wanderärzte zu praktizieren, und Bischöfe, Äbte und Prioren konnten ihres Amtes enthoben werden, wenn sie dies zuließen. Das Konzil von Buda aus dem Jahr 1279 verbot den Priestern dagegen nur die Durchführung von Verbrennungen und Blutungen.₀₀₉

Bücher über Medizin haben sich stark vermehrt. Zunächst verbreiteten sich die Übersetzungen klassischer Autoren. Dann schrieben immer mehr medizinische Gelehrte ihre eigenen Gedanken über Medizin und Kräuter. Aber auch die volksmedizinische Tradition fehlte nicht.₀₁₀ Erst viel später fanden diese Schriften in zunehmender Zahl Eingang in die Bibliotheken der Abteien und Klöster.₀₁₁ Darauf verweist auch eines der ersten bekannten Dokumente in Ungarn, in dem die Kartäusermönche erwähnt werden: 1259 schenkte ihnen König Stephan V. die vom steirischen Markgrafen Ottokar gegründete Isopotala zur Versorgung der Kranken und Reisenden in Zerewald.₀₁₂

   Das Bevölkerungswachstum, die Kreuzzüge, die Armut und die Epidemien waren Faktoren, die auch im Bereich der Medizin in Europa zu Veränderungen führten. Ab dieser Zeit diente die Klostermedizin nicht mehr als Vorbild: Es entstanden neue Orden und Bruderschaften.₀₁₃ Aufgrund unzureichender medizinischer Kenntnisse suchten sie nicht bei Volksheilern, sondern bei der Kirche Hilfe: Sie erhielten nie so viele Spenden wie in Zeiten von Epidemien. Es waren die Priester und Mönche, die den Leidenden geistlichen Beistand leisteten, sie zum Beten ermutigten, die Armen speisten und sie nach ihrem Wissen versorgten.

   Aus dieser Zeit stammen auch bestimmte Brunnen und Quellen, denen wundertätige Kräfte nachgesagt wurden. Man glaubte, dass Gebete, Wallfahrten und Spenden Heilung für schwere Krankheiten brachten.₀₁₄ Der neue Arzt des Mittelalters war Christus selbst: Der Christus medicus ist noch in der Neuzeit zu finden.₀₁₅ Die Statuta Antiqua befasste sich ausführlich mit dem Problem der Medizin,₀₁₆ obwohl der Inhalt der Vorschriften nicht von den Ideen des Priors Guigo abwich, der die Fürsorge für die Armen betonte: unterernährung und schlechte Lebensbedingungen verursachten die meisten gesundheitlichen Probleme.₀₁₇ Guigo legte genaue Rituale für den Tod fest, die später in die Bräuche des Ordens aufgenommen wurden.₀₁₈

   Das Ende war ein unvermeidlicher Teil des Lebens, und die Kartäuser mussten ihr tägliches Leben so leben, als wäre es ihr letzter Tag auf dieser Erde.₀₁₉ Mittelalterliche Quellen zeigen auch, dass die Kartäuser sich nicht nur mit dem Geheimnis des Todes, sondern auch mit der Heilung von Krankheiten beschäftigten. In den Aufzeichnungen des Generalkapitels finden wir nur Aufzeichnungen, die die Aufmerksamkeit auf die eklatantesten Fälle lenken.

   Im Jahr 1420 wurde einem Mönch verboten, sein Priorat zu belästigen, weil es ihn ständig dazu aufforderte, die Erlaubnis für eine Reise zu erteilen, auf der er medizinischen Rat einholen konnte.₀₂₀ Die Verbote konnten nicht die gewünschte Wirkung haben, denn in der zweiten Hälfte des fünfzehnten Jahrhunderts wurden solche Regeln weiter verschärft.

   Aus den Aufzeichnungen des Kapitels wissen wir, dass der Prior von Lövöld 1514 angewiesen wurde, Ärzte ins Kloster zu bitten, anstatt den Mönchen den Besuch von Ärzten zu gestatten.₀₂₁ Einem Eintrag aus dem Jahr 1539 zufolge entschieden die Besucher, ob sie Ärzten in Notfällen die Erlaubnis zum Besuch erteilen sollten.₀₂₂ Es gibt weitere Beispiele für die Praxis und Theorie der Hausmedizin. Julius Sopko entdeckte bei der Untersuchung der Bestände der Kartäuserbibliotheken in der Zips, dass ein Mönch aus Lechnic in einem Kodex aus dem 15. Jahrhundert die um 1450 verfasste Scientia mortis von Johannes Gerson abgeschrieben hatte.

   Dies ist aber nicht nur deshalb bemerkenswert, sondern auch, weil dieselbe Hand auf den letzten Seiten des Bandes mehrere Heilmittel für verschiedene Beschwerden auflistet.₀₂₃ Das Bildnis des Kranken symbolisiert nach dem Generalkapitel die Frömmigkeit: Dennoch wurde 1415 in allem Mäßigung empfohlen, da für den Mönch auch ein Übermaß an Selbstgefälligkeit eine Sünde war.

   Im Jahr 1445 musste das Kapitel jedoch einen der Prioren anweisen, die Bewohner seines Hauses in dieser Hinsicht eifriger zu machen, obwohl die Kranken nicht in das strenge Fasten einbezogen werden mussten. Die Mönche, die aus gesundheitlichen Gründen nicht mehr in der Lage waren, am Fasten teilzunehmen, wurden davon ausgenommen. Einige Fälle wurden auch in den Protokollen der Kaplanei festgehalten: 1451 musste ein Mönch aus Lechnic, der offenbar verrückt geworden war, menschlich behandelt werden.

   Im Jahr 1451 musste der Mönch von Lechnic, der offenbar verrückt geworden war, human behandelt werden. Ebenfalls zu dieser Zeit wurde ein Mitglied der Neufaler Familie, Christopher Huffnagel, wegen seines Schwachsinns 18 Jahre lang im Kloster Sanktuario eingesperrt.₀₂₄ Der aussätzige Mönch aus Güterstein wurde jedoch angewiesen, nicht mehr an das Kapitel zu schreiben. Im Jahr 1495 gab es Ärger wegen der fortgesetzten Kirchenmitgliedschaft eines kranken französischen Mönchs in Val Sainte Marie. Im Jahr 1511 wurden die Prioren von Beaune ermahnt, ihre kranken Mönche in ihrem Kloster zu pflegen, damit sie keinen Grund zur Klage hätten. Im folgenden Jahr wurde ein Mönch nach Parma geschickt, offenbar in der Hoffnung, dass der Wechsel der Umgebung seiner Gesundheit guttun würde. Im Jahr 1523 wurde ein Mönch aus La Rose davon überzeugt, dass er im nahe gelegenen Rouen genügend Ärzte finden würde. Im Jahr 1547 wurde ein Mönch aus Delft auf eigenen Wunsch wegen Unzurechnungsfähigkeit von seinen Pflichten entbunden.₀₂₅

   Wir kennen medizinische Verfahren, die im Mittelalter weit verbreitet waren. Bei den Kartäusermönchen war es das Durchtrennen von Blutgefäßen.₀₂₆ Prior Guigo legte das Verfahren in den klösterlichen Gebräuchen fest: sechsmal im Jahr, nach dem Brauch des Ordens. Es wurde im Kloster nach dem vorgeschriebenen Ritual durchgeführt, obwohl es nicht als medizinisches Verfahren angesehen wurde. Die Praxis wurde während des gesamten Mittelalters beibehalten, aber bis 1581 wurde sie nur noch selten angewandt. Ein Jahrhundert später war sie nur noch den fleißigsten Mönchen einmal im Jahr erlaubt. Wahrscheinlich wurde die Regel nicht ernst genug genommen, denn die Mönche wurden wiederholt von der Kanzlei verwarnt, wenn sie die Pfeile nicht schnitten: Die Häuser der Provinz Kastilien wurden für feierliche Aktivitäten am Tag des Pfeilschneidens gerügt.₀₂₇ Auch die Kenntnis der Kräuter und ihrer Verwendung war entscheidend. In den Worten von Kálmán Demkó: "Die Kräuterkunde wurde von Mönchen praktiziert, die die wilde Natur und die Pflanzenfresser beherrschten, aber am Anfang war sie kaum mehr als eine Quacksalberei ".₀₂₈

   Wir wissen von medizinischen Praktiken, die auf den Ländereien der Mönche angewandt wurden und die an mehreren Stellen in der Geschichte des Ordens erwähnt werden.₀₂₉ Die handschriftlichen Kräuterbücher von Bruder Ciprian von Kamaldulenser, der in der Nähe des Klosters Lechnic Heilpflanzen sammelte, veranschaulichen dies.₀₃₀ Auch die Stillen Brüder, die zu Recht für ihre Belesenheit bekannt waren, konnten dank ihrer Belesenheit und ihres engen Kontakts mit der Natur die Pflanzen verstehen und ihre Heilkräfte den Menschen zugänglich machen. Klöster, Abteien und Stifte verfügten in der Regel über ein Infirmarium und einen Kräutergarten, in dem sie die für die Herstellung verschiedener Heilmittel benötigten Kräuter sammelten.₀₃₁

   Nachdem die Universitäten die medizinische Ausbildung übernommen hatten, beschränkte sich die Wissenschaft der Mönche vor allem auf die Erfahrungsmedizin, die aus den in der Natur gefundenen Pflanzen Heilmittel herstellte: Sie wurden zu Meistern der Volksmedizin. Unter der Leitung dieser gelehrten Mönche entstanden wahre Laboratorien, und so ist es nicht verwunderlich, dass viele Menschen auf der Suche nach Heilung weite Wege in ihre Heimat zurücklegten.₀₃₂

   Klöster hatten oft ihre eigene "Apotheke". In unserem Land ist eine solche Einrichtung ab dem 13. Jahrhundert vor allem bei den Benediktinerabteien zu finden, aber in späteren Zeiten hatten auch andere Mönchsorden und weltliche Orden eine Apotheke.₀₃₃ Die Abfassung und Verbreitung von Kräuterbüchern ging fast Hand in Hand mit diesem Phänomen: In der Renaissance gab es bereits mehr als 1200 Kräuter mit ungarischen Namen.₀₃₄ Klostergüter fungierten als Musterhöfe und beeinflussten die Verbreitung des Wissens über Heilpflanzen erheblich.₀₃₅

   Die Mönche vernachlässigten die richtige Ernährung im Heilungsprozess nicht. Auch Diät war eine gängige Praxis,₀₃₆ aber typischerweise durften kranke Mönche Fleisch essen und unverdünnten Wein trinken.₀₃₇ Die gesunde Ernährung und die Nutzung von Bädern waren ein Wunder, und sie nährten auch die Seelen der Kranken.₀₃₈ Sie sorgten für die richtige Hygiene: Patienten durften öfter baden.₀₃₉ In Ungarn tauchten Bäder auf den Gütern der Benediktinermönche schon in den ersten Jahrzehnten des Christentums auf. Es war auch nicht ungewöhnlich, dass Klöster in der Nähe von Quellen mit heilenden Kräften gegründet wurden: man denke nur an die Zisterziensergründungen von Bélháromkút und Toplica.₀₄₀

   Besuche in Kurorten und Thermalbädern waren nach den Ordensregeln nicht erlaubt, obwohl der Wortlaut der Richtlinien dies nicht völlig ausschloss. Eine gängige Praxis war es, einen Mönch, der einen Arzt oder ein Heilbad aufsuchen wollte, als Bevollmächtigten zu benennen, der dann offiziell reisen konnte, um die Angelegenheiten des Hauses zu regeln, damit er sich erholen konnte. Mit der Zeit entdeckte die Kanzlei jedoch diesen Brauch und schränkte die Freizügigkeit der Mönche ein.₀₄₁

   Auch im Fall von Tárkány gibt es Quellen, die die heilende Tätigkeit der Mönche belegen: Die Mönche hatten ein Bad. Wahrscheinlich handelt es sich um ein Bad in Eger aus der Türkenzeit:₀₄₂ molendinum in fluvio Egervize vocato ad balneum Carthusiensium penes plateam Ujvaros.₀₄₃ Auch in Eger besaßen die Mönche Besitz, darunter eine Mühle und ein Bad. Die Heißwasserteiche in der Nähe der Stadt wurden sicherlich schon früher genutzt, aber das erste Badehaus wurde von den Kartäusern gebaut.₀₄₄

   Zwei Orden in Sepsis praktizierten Medizin. Die Antoniter von Daroc bauten ihr eigenes Krankenhaus. Bei den Kartäusern gab es oft medicinae, Ärzte,₀₄₅ die ihre Kenntnisse vor dem Eintritt in den Orden erworben hatten. Unter den bekannten Quellen ragt das Kloster von Dunajec heraus. Nach der Auflösung des Ordens wurden die Gebäude von Mönchen aus Kamaldul übernommen. Einer Aufzeichnung zufolge wurde im Roten Kloster ein Raum gefunden, den sie auch als Apotheke einrichteten, so dass sie wahrscheinlich auch Laien ihre Amtsräume zur Verfügung stellten.₀₄₆ Neben dem Kloster wurde ein Krankenhaus eingerichtet, es wurde medizinische Botanik betrieben, und das Mineralwasser der nahe gelegenen Smerdžonka wurde wahrscheinlich zur Heilung genutzt. Fast alle bekannten Standorte von Schwefelquellen in der Zips befanden sich in der Nähe der Kartäusergüter.

   Es gibt eine Quelle aus dem Jahr 1294 über das Schwefelbad in Leibicz, obwohl sein Wasser nur zum Baden verwendet wurde.₀₄₇ Schwefelhaltige Wässer waren auch in den Gebieten von Lőcse, Óleszna, Nagylomnic, Hunfalva und Filic bekannt und wurden wahrscheinlich von den Mönchen genutzt.₀₄₈ Überraschenderweise beschäftigten sich mehr als ein Mönch mit Alchemie, obwohl nicht bekannt ist, ob ihr Hauptziel darin bestand, ihre Klöster zu bereichern oder ein Elixier des ewigen Lebens herzustellen. Nach der Reformation änderte sich die Stimmung grundlegend, und wir lesen häufiger von dieser Praxis.₀₄₉ Sogar bei den Kartäusern in Ungarn finden wir die Kultivierung der Alchemie: Der Autor der Chronik des Klosters der Geschützten Kirche erwähnt, dass der Prior des Klosters in der Mitte des fünfzehnten Jahrhunderts ein gewisser János Erdélyi war, der seinem Haus wegen seiner Leidenschaft für die Wissenschaft großen finanziellen Schaden zufügte.

   Der Mönch war ein Alchimist und opferte auf der Suche nach dem fünften Element den gesamten Reichtum der Gemeinschaft. Der ehemalige Mönch von Mauerbach wurde deshalb aus seinem Amt entlassen.₀₅₀ Im Jahr 1499 erließ das Generalkapitel ein Dekret, das allen Mönchen der Provinz die Ausübung der Alchemie verbot.₀₅₁ Trotz dieser Praxis in den Quellen geht aus den Beschlüssen des Generalkapitels hervor, dass der Orden die Ausübung der Heilkunst verbot, auch wenn der Betreffende vor seinem Eintritt in den Orden seine weltlichen Studien abgeschlossen hatte. 1296 wurde ein Mönch aus Aillon gerügt, weil er zu viel Interesse an der Medizin gezeigt hatte. Im Jahr 1409 wurde die Ausübung der blutbezogenen Medizin eindeutig als Verbrechen angesehen, und einem Mönch aus Pommern und einem Mönch aus Würzburg drohte 1438 die Inhaftierung.₀₅₂

   Obwohl 1530 ein Mönch aus Stettin als praktischer Arzt und 1571 die Mönche von Lier als Chirurgen tätig waren, war es den Mönchen bis 1887 verboten, medizinische Bücher in ihren Zellen aufzubewahren, es sei denn, der Prior erteilte die Erlaubnis dazu, und selbst in der Bibliothek durften solche Werke nicht in den öffentlichen Regalen stehen.₀₅₃ Mit der Neufassung der Kartäuserbräuche wurden die Regeln für die Medizin gelockert. Dabei ist auch zu berücksichtigen, dass die an den Universitäten ausgebildeten Ärzte hauptsächlich eine theoretische Ausbildung erhielten und während ihrer Praxis nur selten an der praktischen Versorgung der Patienten teilnahmen. Sobald eine Diagnose gestellt war, wurde diese Aufgabe von Volksheilern, chirurgischen Barbieren, Hebammen, Apothekern und Bademeistern übernommen.₀₅₄ Vielleicht sehen wir deshalb das Regelwerk im Widerspruch zur Praxis, aber auch im Fall der Kartäuser ist uns kein Beispiel bekannt, in dem Mönche für ihre medizinische Tätigkeit tatsächlich bestraft wurden. Eine spätere Änderung der Ordensregeln sah sogar vor, dass ein Arzt, der Ordensmitglieder behandelte, stets ein Mönch sein musste, um die Wissenschaft nicht zu kommerziellen Zwecken zu nutzen, und dass es ihm sogar verboten war, außerhalb des Klosters Medizin zu praktizieren.₀₅₅

   Wahrscheinlich handelt es sich bei dieser Einschränkung nicht um eine Einschränkung des Ordens, sondern eher um eine Regel, dass Mönche die Klostermauern nicht verlassen dürfen. Die Patienten, die in die Kolonie gebracht wurden, wurden natürlich geheilt. Die Armen wurden ebenfalls unentgeltlich behandelt, da sie für ihre medizinische Versorgung kein Geld verlangen durften.₀₅₆ Die Patienten der Krankenstation mussten sich nicht an strenge Regeln halten, und die Köchin kochte für sie separat. Die Meinung des Arztes setzte die Regeln außer Kraft, und in schweren Fällen erhielten die Mönche eine fleischreiche Mahlzeit. Das Kloster in Lechnic wurde bis zu seinem Untergang von dem berühmten Alchemisten Martin Kacperborovicz geleitet, der 1563 sein gesamtes Labor nach Olmütz verlegte. Er gab sein Wissen an einen Gelehrten aus Igló, Andrej Smoczký, weiter, der es in seinem Buch Vade mecum et ego tecum veröffentlichte._{057 058}