Városlőd története. / A karthauziak és az orvoslás.

 

Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén

A néma barátok megtelepedése és berendezkedése

Doktori értekezés

 

    A középkorban a monostorok, kolostorok is a szellemi és kulturális élet központjai voltak, amelyekben az egyes szerzetesrendek tudományos, művészeti és gyógyászati tevékenységet is folytattak. A gyógyításnak és az orvoslásnak a szerzetesrendeken belül hosszú története van. Már a bencések számára sem volt idegen a súlyos beteg szerzetesek ellátására szolgáló különálló épületrész sem. A monostori krónikák szerint a beteg atyákhoz gyakran kívülről hívtak jeles orvosokat.001  A szerzetesek nagy figyelmet fordítottak közösségük gyengélkedő tagjainak ápolására, egyre több infirmariumot építettek a saját betegeiknek, valamint hospiciumot, vendégházat, azaz ispotályt is a zarándokok és a szegények számára. A középkori utazók többsége zarándok volt, akik útjuk során különböző monostorokban szálltak meg. A karthauziak telepei a lakott vidéktől távol estek, így csak ritkán keresték fel azokat a vándorok. Vendégeik főleg olyan urakból álltak, akik a világtól távol egy ideig erőt és vigaszt szerettek volna gyűjteni a további megpróbáltatásokhoz.

   A karthauziak szívesen fogadták őket, mindennel el is látták a vendégeket, de szigorúan kíséret nélkül, mivel szűkös költségvetésük nem engedhette meg az úri pompát.002 Nőket nem fogadtak a falak között, sőt a karthauzi birtokokról is ki voltak tiltva.003 Kivételt csak a templomünnep első napja jelentett, de azzal a feltétellel, hogy nem keltenek feltűnést. A szerzetesség kialakulásával és elterjedésével szinte intézményes keretet nyert a betegápolás, mivel a rendalapítók előírták a szegényekről való gondoskodást.004

   Az egyházi iskolák híresek voltak arról, hogy falaikon belül oktatták az orvoslást is.005 Az egyetemeken való megjelenése görög és arab hatásra történt a XII. század során.006 Ugyanakkor nem mondható el, hogy nagyszámú diák végzett volna orvosi tanulmányokat. A doktori fokozat megszerzéséhez ugyanis 9–10 évnyi egyetemi tanulásra volt szükség, ahol a diákok főleg elméleti oktatásban részesültek.007 Az orvosokat a bölcsészettudományok keretein belül képezték, több középkori egyetemen is elsajátíthatták ezt a mesterséget.

   Természetesen nem csak a szerzetesi közösségekben működtek gyógyítani tudó tudósok, hanem a világi egyház berkein belül is. Ám az egyház ellenezte a természettudományokat és gyakran igyekezett elvonni a papokat a gyógyítástól, bár a XII-XIII. század során szerzetesek is tanultak orvostudományokat az egyetemeken.008 Eltiltották őket a vándor orvosi gyakorlattól, a püspököket, apátokat, perjeleket pedig megfoszthatták széküktől, ha engedélyezték a gyógyítást. Az 1279. évi budai zsinat viszont csak attól tiltotta a papokat, hogy égetéssel és vérzéssel járó beavatkozásokat végezzenek.009

   Egyre szaporodtak az orvoslással foglalkozó könyvek. Először a klasszikus szerzők fordításai terjedtek el. Majd egyre több tudós medicus írta meg saját gondolatait a gyógyászatról és gyógyfüvekről. Ám nem hiányozhattak a népi orvoslás hagyományai sem.010 Az egyre nagyobb számban megjelenő írások viszont csak jóval később kerültek be az apátságok és monostorok könyvtáraiba.011 Az egyik első ismert hazai oklevél, amelyben a karthauzi szerzeteseket említik, szintén erre utal: 1259-ben V. István király ajándékozta nekik azt az ispotályt, amelyet Ottokár stájer őrgróf alapított a betegek és utazók ápolására Zerewaldban.012

   A népesség növekedése, a keresztes hadak, a szegénység és a járványok olyan tényezők voltak, melyek a gyógyítás terén is változásokat hoztak Európában. Ettől az időtől a monasztikusok körében kialakult orvoslás már nem szolgált modellként: új rendek és testvérületek léptek színre.013 A nem megfelelő orvosi ismereteknek köszönhetően nem a népi gyógyítóktól kértek segítséget, hanem az egyháztól: soha nem kaptak annyi adományt, mint járványok idején. A papok és a szerzetesek voltak azok, akik lelki támaszt nyújtottak a szenvedőknek, imákra buzdították őket, ételt adtak a szegényeknek és a tudásuknak megfelelően ápolták őket.

   Ezekből az időkből ered bizonyos kutak és források csodatévő híre is. Úgy vélték, hogy az imák, a zarándoklat és az adományok hozták meg a gyógyírt a súlyos betegségekre.014 A középkor új orvosa maga Krisztus volt: a Christus medicus még az újkorban is felfedezhető.015 Az orvoslás problematikájával bőven foglalkozott a Statuta Antiqua,016 bár tartalmi szempontból a szabályozás nem tért el Guigo perjel gondolataitól, aki a szegényekről való gondoskodást hangoztatta: az alultápláltság és a rossz életkörülmények okozták a legtöbb egészségügyi problémát.017 Guigo pontosan megszabta a halálozás esetén szükséges szertartásokat, melyek a rend későbbi szokásaiba is bekerültek.018

   Az élet velejárója volt a vég, mely elkerülhetetlen és a karthauziaknak a mindennapokat úgy kellett megélniük, mintha az lenne utolsó napjuk ezen a földön.019 Középkori források is utalnak arra, hogy a karthauziak nemcsak a halál misztikumával, hanem a betegségek gyógyításával is foglalkoztak. A Generális Káptalan aktáiban ezzel kapcsolatban csak olyan feljegyzésekkel találkozunk, melyek a kirívó esetekre hívják fel a figyelmet.

   1420-ban egy szerzetesnek megtiltották perjele háborgatását, mivel folyamatosan arra kapacitálta őt, hogy adjon engedélyt egy olyan útra, amelyen orvosi tanácsokat szerezhet.020 A tiltások nem hozhatták meg a kívánt eredményt, mivel a XV. század második felében az ilyen szabályok tovább szigorodtak.

   A káptalani feljegyzésekből tudjuk, hogy 1514-ben a lövöldi perjel azt az utasítást kapta, hogy inkább kéressen doktorokat a konventbe, mintsem hogy hagyja a szerzeteseket orvoshoz utazni.021 Egy 1539-es bejegyzés szerint a vizitátorok döntöttek arról, hogy sürgős esetekben adjanak-e engedélyt a doktorok látogatására.022 További példákkal is szolgálhatunk a hazai orvoslás gyakorlására, illetve annak elméletére. Július Sopko a szepességi karthauzi könyvtárak állományát vizsgálva felfedezte, hogy egy XV. századi kódexbe az egyik lechnici szerzetes belemásolta Johannes Gerson Scientia mortis című 1450 körül írt művét.

   Ám ez nemcsak ezért említésre méltó, hanem azért is mert ugyanez a kéz a kötet utolsó lapjain felsorolt több orvosságot is különböző betegségekre.023 A beteg ember portréja a Generális Káptalan szerint az elhivatottságot jelképezi: ennek ellenére 1415-ben mindenben mértékletességet javasoltak, hiszen a szerzetes számára a túlzásba vitt önsanyargatás is bűnnek számít.

   1445-ben ugyanakkor a káptalannak arra kellett utasítania az egyik perjelt, hogy háza lakói mutassanak nagyobb buzgalmat e téren, igaz, a betegeket nem kellett bevenni a szigorú koplalásba. A szerzetesek, akik már képtelenek voltak egészségi állapotuk miatt részt venni az ünnepi böjtökön, felmentést kaptak. A káptalani jegyzőkönyvekben is feltüntettek néhány esetet: 1451-ben emberségesen kellett bánni azzal a lechnici szerzetessel, aki láthatóan megőrült.

   1451-ben emberségesen kellett bánni azzal a lechnici szerzetessel, aki láthatóan megőrült. Szintén ekkor a menedékszirti monostorban az újfalusi család egyik tagja, Huffnagel Kristóf gyengeelméjűsége miatt 18 évig élt elzárva.024 Ám a leprás gütersteini szerzetesnek megparancsolták, hogy ne írjon többé a káptalannak. 1495-ben gondban voltak egy beteg francia szerzetes további egyházi tagsága miatt Val Sainte Marie-ben. 1511-ben Beaune perjelét emlékeztették, hogy monostorában gondoskodjanak beteg hittársaikról, hogy azoknak ne legyen oka panaszra. A következő évben egy szerzetest Parmába küldtek, egyértelműen abban a reményben, hogy a környezetváltozás jó hatással lesz az egészségére. 1523-ban egy la rose-i szerzetest győztek meg arról, hogy rengeteg doktort találhat a közeli Rouen-ben. 1547-ben egy delfti szerzetest saját kérésére felmentették szolgálata alól, mégpedig elmezavar miatt.025

   Ismerünk olyan gyógyászati eljárásokat, melyeket előszeretettel alkalmaztak az egész középkor során. A karthauzi szerzetesek körében is gyakorolt módszer volt az érvágás.026 Guigo perjel a rend szokásaiban megszabta ennek menetét: évente hat alkalommal került sor erre a beavatkozásra, méghozzá a rend szokásainak megfelelően. Ezt a monostorban az előírt szertartás szerint végezték el, bár az érvágást nem tartották orvosi beavatkozásnak. A gyakorlatot kitartóan követték a középkor folyamán, de 1581-re már ritkán alkalmazzák. Egy évszázaddal később már a legszorgalmasabb szerzeteseknél is csak évente egyszer engedélyezték. Valószínűleg nem vették elég komolyan a szabályt, mivel az érvágás elmulasztása miatt többször is figyelmeztette a szerzeteseket a káptalan: Castille tartomány házait megdorgálták az érvágások napján tartott ünnepi jellegű tevékenységek miatt.027 A gyógyfüvek ismerete és azok alkalmazása is meghatározó volt. Demkó Kálmán szavaival: „a füvészetet a rengetegirtó s vad természetet szabályozó szerzetesek űzték, de kezdetben ez alig volt több kuruzslásnál.”028

   A rend történetével foglalkozó szerzők több helyen is megemlítik, hogy a szerzetesek birtokain olyan gyógynövényekkel találkozhatunk, melyeket hiába keresnénk máshol.029 Jól mutatja ezt a kamalduli Ciprián testvér kéziratos füveskönyve is, aki a lechnici monostor környékén gyűjtötte össze a gyógynövényeket.030 A műveltségükről méltán híres néma barátok olvasmányaiknak és a természethez közeli életüknek is köszönhetően értettek a növényekhez és azok gyógyító erejét az emberek hasznára bocsátották. A monostorok, apátságok, kolostorok infirmariuma mellett rendszerint volt gyógynövénytelep is, ahonnan begyűjtötték a szükséges füveket a különböző szerek előállítására.031

   Miután az egyetemek átvették az orvosképzést, a szerzetesek tudománya főként a tapasztalatokon alapuló istápolásra szűkült, a természetben található növényekből készítettek gyógyírt: a népi gyógyászat mestereivé váltak. A tudós szerzetesek vezetése alatt valóságos laboratóriumok keletkeztek, ezért nem csodálkozhatunk azon sem, hogy hosszú utat megtéve emberek sokasága vándorolt el a lakhelyükre a gyógyulás reményében.032

   A monostorok gyakran rendelkeztek önálló „patikával” is. Hazánkban a XIII. századtól találkozhatunk ilyen létesítménnyel, főleg a bencés apátságok mellett, de a későbbiek során más szerzetesrendek, illetve világiak is rendelkeztek gyógyszertárral.033 A jelenséggel szinte kéz a kézben jár a füveskönyvek írása és terjedése is: a reneszánsz korában már több mint 1200 gyógynövénynek létezett magyar megnevezése is.034 A kolostori birtokok mintagazdaságként működtek, jelentősen befolyásolták a gyógyhatású növények ismeretének elterjedését.035

   A szerzetesek a gyógyítás során nem hanyagolták el a megfelelő étrendet sem. A diéta is bevett szokás volt,036 ám jellemzőbb, hogy a gyengélkedő szerzeteseknek megengedték a hús és a hígítatlan bor fogyasztását.037 Az egészséges táplálék és a fürdők használata valóságos csodával ért fel, nem mellesleg a betegek lelkét is ápolták.038 Gondoskodtak a megfelelő higiéniáról: a betegek gyakrabban fürödhettek.039 Hazánkban már a kereszténység korai évtizedeiben megjelentek a fürdők a bencés szerzetesek birtokain. Az sem volt példátlan, hogy apátságot hoztak létre gyógyító hatású források közelében: elég megemlíteni Bélháromkút és Toplica ciszterci alapítványait.040

   Gyógyfürdők és hévizek látogatása a rend szabályzata alapján nem volt engedélyezett, bár az irányelvek megfogalmazása nem is zárta ki teljesen. Gyakori módszer volt, hogy az orvost, vagy fürdőt látogatni kívánó szerzetest meghatalmazottnak nevezték ki, aki aztán hivatalosan a ház ügyeit intézve utazhatott a gyógyulása érdekében. A káptalan azonban idővel rájött erre a szokásra és korlátozta a szerzetesek szabad mozgását.041

   Tárkány esetében is forrásokkal tudjuk alátámasztani a szerzetesek gyógyító tevékenységét: a barátoknak fürdőjük volt. Valószínűleg arról a létesítményről van szó, amelyet eddig a török korból való egri-fürdőnek neveztek:042 molendinum in fluvio Egervize vocato ad balneum Carthusiensium penes plateam Ujvaros.043 A szerzeteseknek Egerben is voltak ingatlanjaik, többek között egy malom és egy fürdő is. A város melletti meleg víz tavacskákat már minden bizonnyal korábban is használták, ám a karthauziak építették meg ott az első fürdőházat.044

   A Szepességben két rend foglalkozott orvoslással. A daróci antoniták saját kórházat is építettek. A karthauziak között is gyakran volt medicinae doctor,045 aki ismereteit még a rendhez való csatlakozás előtt szerezte meg. Ismert forrásaink alapján a dunajeci monostort emelhetjük ki. A rend megszűnése után kamalduli szerzetesek vették át az épületeket. Egy feljegyzés szerint Vöröskolostorban találtak olyan helyiséget, amelyet ők is gyógyszertárként rendeztek be, tehát minden bizonnyal világiakat is elláttak a főzeteikkel.046 A monostor mellett kórházat hoztak létre, foglalkoztak orvosi botanikával, a gyógyításnál valószínűleg használták a közeli Smerdžonka ásványvizét is. A Szepességben található kénes vizű források szinte mindegyik ismert lelőhelye a karthauzi birtokok közelében volt.

   A leibiczi kénfürdőről már 1294-ből szól forrás, bár ennek a vizét csak fürdésre használhatták.047 Lőcse, Óleszna, Nagylomnic, Hunfalva és Filic területén is ismertek voltak a kénes vizek, melyeket minden bizonnyal kihasználtak a szerzetesek is.048 Meglepő módon nem egy szerzetes vetette bele magát az alkímiába, bár azt nem tudhatjuk, hogy monostoruk gazdagítása, vagy az örök élet elixírjének előállítása volt a fő céljuk. A reformáció után a hangulat alapvetően megváltozott, és gyakrabban olvashatunk erről a praktikáról.049 Még a magyarországi karthauziak között is találkozhatunk az alkímia művelésével: a menedékszirti krónika szerzője megemlítette, hogy a XV. század közepén a monostor perjele egy bizonyos Erdélyi János volt, aki a tudományok iránti szenvedélye miatt nagy anyagi veszteséget okozott házának.

   A szerzetes ugyanis alkímista volt és az ötödik elem keresése érdekében feláldozta a közösség minden vagyonát. Az egykori mauerbachi szerzetest ezért le is váltották posztjáról.050 A Generális Káptalan 1499. évi határozatában megtiltotta a tartomány összes fogadalmasának, hogy az alkímia tudományát űzze.051 A forrásokban tapasztalt gyakorlat ellenére a Generális Káptalan határozataiból kivehető, hogy a rend tiltotta az orvoslás művészetének gyakorlását, még akkor is, ha az illető még világi életében, a rendbe való felvétel előtt végezte tanulmányait. 1296-ban egy ailloni szerzetest megszidtak amiért túl nagy érdeklődést mutatott az orvoslás iránt. 1409-ben a vérrel kapcsolatos orvoslási beavatkozást egyértelműen bűnnek tekintették, ezért egy pomieri és 1438-ban egy würzburgi szerzetest is börtönnel fenyegettek.052

   Habár 1530-ban egy stettini szerzetes általános orvosként működött, 1571-ben pedig a liersi szerzetesek sebészetet is alkalmaztak, de egészen 1887-ig a szerzeteseknek tilos volt orvosi könyveket tartani a celláikban, hacsak a perjel engedélyt nem adott rá, és még a könyvtárban sem lehetett látni hasonló munkákat a nyilvános polcokon.053 A karthauzi szokások átírásával enyhítették a gyógyításra vonatkozó szabályokat. Figyelembe kell venni azt is, hogy az egyetemi végzettséggel rendelkező orvosok főleg elméleti oktatásban részesültek és praktizálásuk során ritkán vettek részt a betegek gyakorlati ápolásában. A diagnózis felállítása után a népi gyógyítók, a sebészi tevékenységet folytató borbélyok, bábák, patikusok és fürdősök vették át a szerepet.054 Talán ezért is látjuk ellentmondónak a szabályok rendszerét a gyakorlattal szemben, ám még a karthauziak esetében sem tudunk olyan példáról, hogy bármely szerzetest valóban megbüntettek volna orvosi ténykedései miatt. A rend szabályzatának későbbi módosítása még azt is előírta, hogy a rendtagokat kezelő orvosnak mindig szerzetesnek kellett lennie, hogy a tudományt ne használja üzérkedésre, ráadásul még azt is megtiltották neki, hogy a monostoron kívül gyógyítson.055

   Valószínűleg ennél a megkötésnél nem a rend elzárkózását kell látnunk, inkább azt a szabályt, amely szerint a szerzetesek nem tartózkodhatnak a monostor falain kívül. Azokat a betegeket, akiket elvittek a telepre, természetesen gyógyították. A szegényeket is mindenféle fizetség nélkül ellátták, mivel az orvoslásért nem kérhettek pénzt.056 A gyengélkedőket nem kötelezték a szigorú szabályok betartására, a szakács is külön főzött rájuk. Az orvos véleménye felülírta a szabályokat, komolyabb esetekben a szerzetesek húsban gazdag ételt kaptak. A lechnici monostorban a megszűnéséig működött egy híres alkimista, Martin Kacperborovicz, aki 1563-ban egész laboratóriumát átvitte Olmützbe. Ismereteit átadta egy iglói tudósnak, Andrej Smoczký, aki azt publikálta Vade mecum et ego tecum című könyvében.057 058

Tetejére