Városlőd története. / Városlődi majolika / kőedénygyár. / Die Steingutfabrik.

 

    A geológiai megfigyelések szerint Városlődtől kezdve a Bakony nyugati részén sok harmadkori agyag fordul elő. Az 1962-ben megindult karthauzi kolostor ásatás lelet anyaga alapján állíthatjuk, hogy ezt a lehetőséget, az agyag feldolgozását, nem csak a XIX. század elején létesített keménycserépüzem, -amely a kerámia mellett később különböző ipari termékeket, pipa, cserépkályha, kőagyagcső készítésére specializálódott,- használta ki, hanem már a XV. században komolyabb fazekasiparral kell  számolnunk._{000(Koppintás bal egér)}

   A városlődi kerámia történetének egyes gyökérszálai még a tatai régi fajanszgyár múltjáig érnek el. Érintik azt az eseményt, midőn az elözvegyült Schlögel Györgyné, az akkori tulajdonos, nem bírván már a harcot a kőedény és porcelángyárak versenyével, utolsó kísérletként rászánta magát a kőedénygyártásra. Ennek indítását és irányítását a soproni származású Stingl Vincére bízta.₀₀₁ 1819-ben Stingl kerül a tatai gyár élére. Nemsokára a Schlögel örökösök szabadulni igyekeztek a gyártól. A tatai új gyár vezetője Stingl Vince, műszaki segítője fivére — de a tulajdonos mégis Fischer Mózes, noha a gyártásban szakismerete nincs, csupán a pénzt adta a vállalkozáshoz. Egy hónapig tudnak csupán együtt működni. Stinglnek néhány évig nyoma vész.

   1828-ban Herenden bukkan elő, ahová azonban jóval előbb érkezhetett, mert herendi kőedénygyártási kísérletezésein már túl van. Sőt olyan sikerei vannak, hogy műhelyét nagyobb kiterjedésű gyárrá óhajtja kifejleszteni és alkalmasabb helyre áttelepíteni.

 Figyelme a Veszprémből Pápára és Devecserbe vezető országút mellett fekvő, Herenddel nyugati irányban szomszédos Városlődre terelődött. Az ott bányászott fehérmurvát, fehéragyagot a pápai kőedénygyár ekkor már ugyanis több mint tíz éve igen értékesen használta fel edények készítésére.₀₀₂
    De Városlőd más előnyökkel is rendelkezett. Czerhák János jegyző 1864 április 4-én kelt jelentésében a következő képet adja: »A falut minden oldalról magas hegyek környezik. Földje hegyes, völgyes, néhol igen nagy víz mosásos s csekély részt kivéve igen terméketlen. Lakosai németek lévén, határukat 18 dűlőre oszták fel. A harmadik Schlosgrund, hallomás szerint e helyen állott volna Herend vár, de mai napig egy romlott kútnál mást látni nem lehet, monda szerint e kútba ez előtt mintegy száz évvel ifjoncok járván fontos irományokat találtak, de ők mint a féle Németek az olvasást nem értvén  elégették. A szántóföldek közt rét s a rét között szántóföldek léteznek és úgy szólván ezek végein majd mindenhol erdők.₀₀₃

   A nyersanyagnak és a fának helyszíni előnyös beszerezhetősége Városlődöt Herenddel szemben előnyösebbnek tüntette fel Stingl előtt, annyira, hogy erős elhatározásává vált áttelepednie. Ezzel egyidejűleg anyagi gondjaitól is szabadulni remélt, olyképp, hogy nagyobb kiterjedésűnek tervezett új gyárát társaság birtokába szándékozott bocsájtani s annak felügyeletéért megelégedett volna a nyereség 10%-ával.

   Minthogy a kerámiagyártáshoz szükséges anyagok bányái s az égetésekhez kitermelendő fák erdőségei a veszprémi püspökség birtokában voltak, e követelmények alapján Stingl a Városlődre áthelyezni szánt gyárának jövendőbeli fenntartó tulajdonosául a veszprémi püspökséget szemelte ki. Ajánlatát nem fogadták kedvezőtlenül s 1828 november 3-án fel is szólították, hogy részletesebb terveket és javaslatokat készítsen, mert azok »vizsgálóra fognak vétetődni.«₀₀₄ A Stingl ajánlatnak — úgy látszik — mégis lett valami foganatja Városlődön. Feltehető, hogy ekkor, de bizonyos, hogy még 1839 előtt, létesült egy műhely Városlődön, mert éppen ennek alapján
s így nem ok nélkül írta a későbbi herendi porcelángyár alapítójának unokája, Farkasházy Hugó emlékiratában₀₀₅ — az 1839 előtti évekre emlékezve — hogy a városlődi kőedénygyárat Stingl Károly létesítette. Ez a Stingl az a bátyja lehetett Stingl Vincének, akiről a tatai iratok több ízben megemlékeznek ugyan, de mindig csak keresztnév nélkül.

   Csak következtethetjük tehát, hogy ha Stingl Vince eredeti és teljes célját nem is érhette el, elgondolása és a veszprémi püspökségnek tett ajánlata mégis azt eredményezhette, hogy Városlődön is életre hívtak egy gyárat. A két Stingl testvér együtt dolgozott a tatai gyárban. Együtt lehettek bizonyára a herendi kőedénygyárban is s most, mikor a városlődi ajánlatból valami mégis megvalósulhatott, a mindig csak mellékszerepet játszó Stingl fivér végre önálló feladatkörhöz juthatott.

   Úgy sejtjük, hogy a fő finanszírozó a herendi Stingl maradt. A veszprémi püspökség hihetőleg ezzel a városlődi kerámiai vállalkozással kapcsolatban terheli meg 1087 Frt 24 krajcár hátrálékkal. Bár még röviddel előbb herendi gyárának áttelepítési és nagykiterjedésű fejlesztésének gondolatával foglalkozott, mégis szűkében volt az anyagi eszközöknek. A rátáblázott összeg megfizetése nagy terhet jelentett számára. Ezért Kopácsy József veszprémi püspökhöz fordult, kérte, hogy 1829 Szent Mihály napjára abból csak 400 Frt-ot fizethessen, a többire pedig 1830 február l-ig haladékot kért. A hátrálékot sem tudta azonban kellő időben kiegyenlíteni. Emiatt 1829 július 1-én püspökségi rendelet mondja ki, hogy »Stingl Vincze Herendi Edény Fabricans«-nak »különös kegyelemből még egyszer és utolszor a kért terminusok megengedtetnek oly nyilvánvaló hozzáadással, hogy ha ezeken eleget nem tenne, az elégtételre kedvetlen módokkal is szoríttatni fog.«₀₀₆

   A herendi gyár közvetlen közelében, Városlődön, egy újabb gyár létesült, Stingl Vince maga azonban Herenden maradt s ott foglalkozott tovább kőedénykészítéssel a harmincas évek teljes folyamán. Egyelőre ő az ura, szakértője és irányítója annak a területnek, mely előbb Herendtől Városlődig terjedt. A feljebb eső távolabbi környék már Winter Mátyás érdekkörében összpontosult. A pápai kőedénygyártás nagyhírű mesterének 1834-ben történt halálával Stingl előtt nagy és további lehetőség nyílt meg.

   Sőt, az özvegy Winterné tulajdonává vált pápai gyár művezetőségét is rá akarták ruházni. Stingl Vince két évtized sűrű próbálkozásai, kísérletei és hányattatásai után látszólagos révbe juthatna végre. A remények azonban foszladozni kezdtek, mert Winterné tőkeszegény. Végül is Winterné a Tatáról jelentkező Fischer Mórral kezd tárgyalni, akinek becsvágyát élteti az a siker és jövedelmi lehetőség, amelyet közeli rokona a tatai kőedénygyártásban elért. A tárgyalások szenvedélyesek és »vérre mennek.« Fischer mégis eléri, hogy 1837-ben a pápai gyár bérletének birtokába jut. Az új helyzet áldozata elsősorban Stingl, akit Fischer nem óhajt megtartani_.007

   A nagyobb tőke Stinglt ismét legyűri. Midőn a kor követelményeként a Dunántúlon is felvetődik már a magyar porcelánkészítés kérdése. Erre vállalkozni mersze nincs és a porcelángyártásra való áttérés anyagilag is megoldhatatlan feladatot jelenthetett számára. De arra sincs semmifajta támpontunk, hogy Stingl hitt-e a porcelán közeli győzelmében. Fischer Mórnak kerámiai szakismerete nincs, de mégis korszakot jelölő személy, mert látja a jövő útját.

   A pápai gyár bérletének erőszakos birtokba vétele miatt — mint ismeretes— Fischernek 1838-ban távoznia kell a gyárból. De a kudarc nem szegi kedvét és továbbra is állhatatos szándéka, hogy a kerámiai ipar területén marad. Előbb a városlődi gyárban vállal érdekeltséget, majd tovább terjeszkedve összeköttetésbe lép a Stingl — Mayer János féle herendi gyárral is.₀₀₈ Az anyagiakkal kűzködők üzlettársaivá válik. Újra elveszti Stingl Vince a munkahelyét, munkájának, fáradozásának gyümölcsét és eredményét. A Fischer tulajdonába került gyár mint Porcellán és Kőedénygyár alakul Herenden újjá. A gyárból kiszorult Stingl 1840-ben még Herenden lakik. De már nincs több keresni valója ott, mert Fischer üzleti módszereitől függetlenül is újra lemarad a kerámia területén. Jó pár évig nincs róla semmi nyom, adat, vagy hír. Hihető, hogy Városlődre költözött és közreműködött az ottani kőedénygyártásban.

   A XIX. század negyvenes éveitől Herend mozgékonysága, kisugárzó ereje, áradó előretörése még a Pápán 1841 és 1845 között lábrakapni készülődő porcelángyártást is elsorvasztja. Stingl mindezekkel szemben nemcsak tőkeszegény, hanem a fejlődés nagy lendületű vonalából kiszorulva, a kőedénygyártás egyre jobban szűkülő területén fokozottabban kezd a múltba ragadni. Újabb pozíciókat veszít s a városlődi gyárat sem tudja tulajdonául megtartani. Tulajdonosául Mayer János Györgyöt emlegetik, aki 1839-től volt a pápai kőedénygyár tulajdonosa. Stinglről külön nem is emlékeznek meg, a jelek szerint ő már csak művezető. De maga a gyár berendezése és állaga is elavult, kapacitása gyengült s felújítására volna szükség.

   Iparegyesületi Hetilap-ja 1845 augusztus 19-i száma hírül adja, hogy »Város-Lődön, Herendtől egy órányira, új porcellaingyár van épülőben.«₀₀₉ Az építkezések azonban elakadnak : Mayer feladja terveit s város -lődi szándékait.

Végül is sikerül gróf Zichy Domokos veszprémi püspök figyelmét ráterelni a kerámiával való foglalkozásra és felszítani benne a vállalkozás kedvét. 1846 június 29-én különböző plébániák felülvizsgálása során, Zichy Városlődön is járt s bizonyára megtekintette a kerámiai gyárat, amely végül is vásárlás útján tulajdonába megy át, illetőleg a püspökség költségén tudják csak folytatni a műveleteket.

   1846 augusztus 13-án már a püspökség gazdasági hivatala utalja ki a »Városlődi porczellán gyárnak szükséges kőfejtéshez vett 24 lat Steyer vas, 16 lat aczél és 10 latos vaspörőért« a 18 forintot. Október 4-én a »Városlődi porczellán gyár« egy része cserepezéséért a 120 frt 3xrt s rá 10nap múlva október 15-én a dolgozó napszámosoknak járó fizetségeket, a gyárhoz vett zsellér házért a vételösszeget s a Veszprémből szállított 4000 cserépzsindely fuvarozási költségeit.₀₁₀ Az 1846 november 17-től az év végéig kiutalt további kifizetések betekintőbb képet nyújtanak arról, hogy a porcellángyártásra is készülő városlődi üzemben mily mértékű és mily összegű munkálatok folytak.₀₁₁

   Így alakult, nőtt és épült újjá a városlödi kőedényműhely — porcelánkészítésre is alkalmas gyárrá. Egy óra távolságra attól a Herendtől, amelynek porcelángyára a magyar művészi iparnak már bástyájává erősödött.

Hihető, hogy csupán egyszerű, hasznot hajtó vállalkozás szándékozott lenni, a kerámiagyártáshoz amúgy is birtokában levő anyagok előnyös helyzetének tőkés kihasználása. Ezen kívül az élet által dédelgetett főúr egyik passziója és hiúságának legyezője, nagyravágyásának kielégítője, hogy a koronás Z. D. monogramos, illetőleg a Zichy-címeres porcellánok az ő saját gyárában készülnek.

   Épül s közvetlen befejezéséhez közeledik a vállalkozása, noha nincs még olyan szakembere, akire rábízhatná gyára főfelügyeletét. Stingl Vince nem teljes értékű szakértő és bajok vannak vele, ha gyakorlatilag mindig más és más helyzet áll elő. Zichy ezért idegenekkel tárgyal, olyan ismeretlennel is, akinek képességéről nincs meggyőződve, jóformán azt sem tudja, kicsoda. Ilyen például Trum István is, a murányi kőedénygyár »Verwalter«-je, aki a városlődi porcelángyár vezetésére ajánlkozik és kérelemmel fordul hozzá.

   Zichy 1847 január 1-én praefectusának bölcseségére bízza az ügy megvizsgálását és végleges elintézést a városlődi új gyár igazgatója felfogadása iránt írt levelében : »Ezen levelemet mutató Trum Murányi Kőedény gyár Velvarteje (!) kivánnya magát Városlődi Porcellán gyárunkba hasonló minéműségbe applicaltattni.

   A kedvezőnek vélt tájékozódások után január 7-én meg is kötik vele a szerződést. Ettől kezdve Trum a városlődi gyár fő ügyelője. A megállapodás szerint »Esztendei Járandósága : Kész pénz 350 v.frt, Buza pozsonyi mérő. Rozs 40 pozsonyi mérő. Árpa 2 pozsonyi mérő. Bor 8 akó. Hús 100 lat. Tüzellő fa 10 öl, mai ha tartás 1 darab. Sarjú 20 mázsa, tav. szalma 20 mázsa, alom szalma 12 mázsa. Krumpli föld 1 hold, melly járandósága meg érkezésekor fogja kezdetét venni, még is Muránybuli hordozására 50 v. forint ajánltatott.«₀₁₂ Biztosítják azonban az érdemeket szerzett Stingl foglalkoztatását is, de már nem legfelsőbb vezetői helyen, hanem alárendeltebb feladatkörben.
   Ez időtájban említik Vestergom Antalt is. Kislődi születésű, a városlődi porcelángyárnál dolgozik, mint földásó; Városlődön óhajt megtelepedni. Ezzel kapcsolatban a püspökség gazdasági szervei elrendelik, hogy »Mindazok, a kik Kislődi Ispányi Járásban szolgálat nélkül találtattnak (ha egyebberint rossz tetteik nincsenek) és már feleségesek, írattassanak öszve és mint házatlan zsellérekre 12 napi szolgálat rovattasson,« A kislődi Kun János féltelkes jobbágyot pedig, akinek a porcelángyárhoz fahordás közben az ökre elesett s lába tört, a püspök a Koller alapítványból 15 forinttal kártalanítja.

   Elrendelik a városlődi gyár udvarának »a jobbágy fundustoli el különözését 1847 április végén ; elkésve, »a kellő és a rendes időn túl.« Intézkednek, hogy »az Uraságnak legkissebb kára nélkül, akár a felső, akár az alsó erdőbeni vágásokban található haszontalan rekettye, fűz és nyirfa, úgy más egyébb haszonvehetetlen fa neműekből ki szemelve — de csak egyedül a gyárhoz, és semmi szín alatt más épületekhez, — az ottani gyepükben is található veszőt,« a városlődi erdőtiszt előbb »mutassa ki« s azután »vágattassa meg az érdeklett szükségre.«₀₁₃

   Elkerülhetetlenné vált a gyár kemencéinek megabroncsolása is. Miután »StingI Wince gyárnok« erősen állította, hogy a tervbe vett 2 abroncs költsége a 250 vforintot nem haladja túl, jelenlétében két nap alatt el is készülnek, még magával is hozza őket, engedélyt kapott az abroncsoltatásra. Ámde StingI »üressen jővén vissza, azon hírrel, miszerint a kérdéses két abronts tán 500 forintba is kerülne, s azok hetek múlva készülendnének el, ígéretében megcsalatkozván« az abroncsok elkészítésének az illetékesek most már »tökéletesen« ellene mondtak annyival is inkább, mert »az Uraság minden órán akarja használtattni a kemencét«.

   Elrendelik, hogy StingI azonnal induljon útnak, az abroncsok megcsináltatásáról mondjon lé s a foglalót is hozza el. Pápáig kocsit bocsátanak rendelkezésére s ezután majd, adandó alkalommal menjen el oda, ahol a pénzt letette. A veszprémi püspökség főigazgatósági rendelete egyúttal leszögezi, hogy »a mi a kementze megabroncsolását illeti, arra gondom leend«.

   Úgy látszik, ez az ügy volt egyúttal a hattyúdala is Stinglnek, mert nevére mindezideig többé nem sikerült újból rábukkannunk. Az 1847 augusztus 25-i főigazgatósági ülésen »Bejelöltetik Schönvalder Vilmos, Városlődi Porczellán gyár művezetőnek, és festésznek«. Augusztus 1-től visszamenőleg járó évenkénti készpénz, gabona és egyéb járandóságát a következőkben szabják meg: Kész pénz 350 v. forint, 12 pozsonyi mérő Búza, 30 pozsonyi mérő Rozs és 8 pozsonyi mérő Árpa, 40 lat só, 8 akó bor, 8 öli durungfa, 1 szekér sarjú és 1 szekér tavaszi szalma, két hold tavaszi föld.₀₁₄

   A püspökség elérkezettnek látja a szilárdabb rend s biztosítottabb rendszer megteremtését is. A gyári felügyelőnek elrendelik, hogy »új évtől kezdve minden gyáros legénynek munkáját ideértvén a festészeket is — közönségesebb edények készítésében — darabszám fel vétessen.« Munkájuk bérét is darabszámra fogják fizetni. Elhatározzák, hogy »ezentúl semmi szín alatt, de bár mellyik gyárosnak se adasson előre, vagy általjában fizetés«.

   A felügyelői jegyzőkönyvbe, de a legények kezeinél levő »munkakönyvetskékbe« minden általuk készített edényt nem és szám szerint darabonként is beiktatják, »feljegyezvén ugyan ott a darabszámi munkabért is«. Kötelezővé teszik a jegyzőkönyvnek minden hó végével a püspökségi főigazgatóságon történő bemutatását is. Meghagyják, hogy a legutóbbi égetésből származó kész s az az előtt készített edények a raktárban rendeztessenek s osztályoztassanak, hogy a gazdaságok főigazgatója, ha a közeljövőben kimehet, azokat számba vehesse és »a bevételbe utasítani lehessen.« Ezzel egyidejűleg további intézkedésekkel is igyekeznek elérni a gazdaságosabb termelést.

   Január végén az »edények égetésére a tetemes kész költségek némű meg kímélése tekintetéből« a kislődi ispánnak elrendelik, hogy »mostanában, midőn a robot tartozások tellyes mennyiségben vannak« s ezért ez éppen a »legczélirányosabban végrehajtható«, az edények égetésére a városiődi porcelán gyárhoz robot erővel legalább is 15—20 ölfát hordasson ; negyedév múlva pedig lényegbe vágó személyi és anyagi racionalizáló rendelkezéseket küldenek a gyár felügyelőjének »Miután a Mtsgos Uraság Városlődi porczellán gyárában működő egyényeit e mostani körülmények tekintetéből a kölcségek megkémé(lé)sére nézve meg kevesebbíteni rendelni méltóztatott.«

   Úgy határoznak, hogy »Sessing Ferencz modellás jelen Április hó végével szüntesse meg működését, azonban mint edény készítő, ha darab szám szerint dolgozni akar, továbbra is megmaradhat.« »Massa, vagyis edény készíttők közül egyedül ketten, kik jobb, s tisztább munkát tesznek, maradjanak meg, s így ha Sessing is megmarad, lesz 3 edény készíttő, kik egyedül serviseket készítsenek«.  

   »A pictorok mind a hárman maradhatnak továbbra is, de egyedül kék bécsi formába fössék az edényt, hogy máz alatt a második égetésben tökéletessen elkészüljön az edény, ezen munkájokat pedig mind addig folytassák, míg csak más rendelést nem kap a gyár felügyelőség.« »A Casetta készítőkből is az értelmesebbek maradjanak, az edény égetést pedig szünet nélkül mind a kemenczében folytatni kell.« ₀₁₅

   A püspökség gazdasági levéltárában őrzött s az uradalom utasításainak jegyzőkönyveiben levő feljegyzések közül további 127 rendelkezés tanúskodik arról, hogy a városlődi porcelángyárban a munka tovább folyik, szakadatlanul gyártanak, sőt 1000 forintos befektetéssel még új kemencével is fejlesztik a gyárat. Több más között lóistállót készíttetnek, a gyár udvarát palánkkal kerítik. Az egész évi kiadás meghaladja a 12 000 forintot. Ezek a személyi és anyagi szervezések, befektetések és munka összehangolások eredményezték, hogy a városlődi kerámiagyártást hosszas bukdácsolás és elakadozások után átmenetileg figyelemreméltó magasságra sikerült emelni s felfejlődtek a legigényesebb kerámiai termelési fokra: egészen a porcelán készítéséig.

   A városlődi porcelánok közül csak nagy ritkán bukkan elő egy-egy darab, viszont a fentmaradt néhány emlék meglepő művészi szintet mutat (1889-ben Petrik Lajos igen gazdagon aranyozott porcelán csészéről és tálcáról tesz említést,₀₁₆ melynek grófi címere, Z. D. monogrammos és Városlőd helyneves jegye kétségtelen bizonyítékát adja, hogy a nagy tervek megvalósultak. A porcelánkészítés a gyár fejlődésének történetében messzi kimagasló •csúcsot jelent. Azonban a magyar kerámia történetében nem jelöl korszakot, nem tekinthető szerencsés kuriózumnál többnek. A nagy úttörőknek járó érdem Breczenheimet és Fischert illeti változatlanul továbbra is. Előbbit a regéci porcelángyártás 1825-ben történt megindításáért és ezzel a magyar porcelán megteremtéséért, Fischert pedig azért, mert az 1839-es herendi gyár alapításával biztosította a magyar porcelántermelés folyamatosságát.

   A számadások rideg számai elsiklanak a magyar történelem korszak nagy eseményei fölött, nem tükrözik, nem tárják fel azt a nagy válságot és megrázkódtatást, melynek egyes vonatkozásai a városlődi gyárat is érték. A városlődi porcelángyárnak a veszprémi püspöki székben ülő tulajdonosa, gróf Zichy Domokos ugyanis az akkori magyar katolikus egyházi személyek sorából egyike volt azoknak, akik a szabadságharc idején a feudális és abszolútista reakcióval tartottak.₀₁₇ Befolyása és hatása az 1848 szeptember 12-én kezdődött veszprémi egyházmegyei tanácskozások »konzervatív határozataiban« is nyíltan megmutatkozott. Ellenségeskedésig fokozódott, midőn a szeptember 30-án •Görgey Artúr »őrnagy és a Csepel sziget hadi parancsnoka« elnöklésével összeült rögtönítélő haditörvényszék gróf Zichy Ödönt, — a veszprémi püspök testvérét —, kivégeztette, mert »Magyarország ellenségeivel cimboráskodott, azokat a magyar ügy ellen indított pártütő hadban tettleg segítette«.₀₁₈

   A szabadságharcz drámai eseményei -kihatásai a városlődi gyár számadási adataiban csupán annyiban jelentkeznek, hogy a dolgozók néha több hónapi késedelmezésekkel jutnak illetményeikhez és járandóságaikhoz. 1849-ben, előbb Ferenc József, majd a Szentszék előtt lemondott püspökségéről. Többé vissza sem tért.₀₁₉ A grófi koronával és a Z. D. monogramal, illetőleg a Zichy címerrel jelzett porcelánok készítése, vagyis a városlődi Zichy-féle porcelángyártási időszak ezek szerint az 1845—1849 közötti évekre szorítkozik csupán._019/1

   Zichy Domokosnak Ausztriába való menekülésével együtt lezárul a városlődi kerámiagyártás történetének egyik fejezete is. Maga a gyár, — egy ideig állami felügyelet, majd ismeretlen tulajdonos birtokában és irányításával — tovább él, azonban főként kőedénygyártásra rendezkednek be. A gyár püspöki tulajdonba többé vissza nem kerül. 1851-ben az egykori birtoklás már nem áll fenn. A veszprémi püspökség ez évben ugyanis a veszprémi tiszttartóját utasítja, hogy »A herendi és városlődi porczellán gyárosokkal az uradalomtól nyert kétféle föld eránt« kössön szerződést az 1852, 1853 és 1854. évekre.

   Megszabják, hogy »a követses földet egy pozsonyi mérőért 13xr nézve, a kövér földnek pozsonyi mérőjét ismét 30 xr számítván, nehogy avval áljanak elő a fabricások, hogy az uradalom a gyárt nem pártolja«. 1852-től — egyes jelek szerint már 1849-től — 1866-ig Magyar Mihály hajmáskéri molnár a városlődi gyár tulajdonosa. Ebből az időszakból Oppe Albert »sodalis in fabrica«, Rettig János, Simkó Ferenc gyári festő, Vinschigl János, végül pedig Grünwald Ignác nevei bukkannak elő.₀₂₀

   Részben régi ismerősök, hiszen Grünwald, Oppe és Rettig az 1847-es adatok szerint még a Zichy-féle porcelángyárban is együtt dolgoztak, mint kazettakészítők. Az ötvenes évek végén a városlődi gyártás jelentéktelen lehetett, mert a Bakony zugait lelkesen átkutató Rómer Flóris fel sem figyel reá, sőt éppen felpanaszolja : »A létezett gyárak közt csak a herendi országos hírű porczellángyár tartja még fenn régi fényét ; szomszédjai — (és itt bizonyára a városlődire és a bakonybélire gondol) — iparunk egéről már jóval ezelőtt tűntek el«.₀₂₁

   Hosszabb pangás és jelentéktelen működés után 1866-ban ismét a fellendülés és a fejlődés lehetőségei teremtődtek meg. A gyár épülete ugyanannak a Mayer György birtokába került, aki valamikor, húsz évvel azelőtt a városlődi új porcelángyár létesítésének gondolatával foglalkozott és meg is kezdte ott egy épület emelését. Az új tulajdonos az előnyösebb gyártás érdekében az amúgy is városlődi agyaggal dolgozó Pápán az edények készítését abbahagyta, munkásaival és felszereléseivel Városlődre telepedett át és munkáját ott folytatta. Korábbi üzemének teljes felszerelését is oda szállíttatta, ami némi változást idézett elő a szerény és kezdetleges, még reformkori állapotokat tükröző termelési eszközökkel szemben.₀₂₂

   Az országot érintő alapvető kérdések felső szinten történő nyugvópontra helyezése közvetlenül nem érintette a városlődi kőedénykészítést. A későbbi évtizedekben különösen a kedvezőtlen vámtételek alkalmazása működésére, edényeinek értékesítésére hatással volt, mint ahogy a hazai művészi kerámiaiparra, és szélesebb körben az agyagiparra is. A gyár állapotára és termelésére évtizedeken keresztül szinte kizárólagosan a kereskedelmi és iparkamarai jelentések adatai szolgálnak forrásul.

   A Mayer előtti esztendők helyzetével történő összevetés ugyan némi előrelépést mutat, de még a pápai gyár felszerelésével is csak manufakturális termelésről és nem mint gyáriról alakíthatunk véleményt. Az edénykészítés alakulását a szabadságharc utáni esztendők ízlésváltása is érzékenyen befolyásolta. Egyik jelzőjének tekintjük, hogy az üzemben, az első években mindössze öt festőt alkalmaznak és egy fazekast (edénykorongos), valamint két égetőt a tizenöt közönséges napszámos mellett, akik agyagásással, fakitermeléssel, és a különböző szállításokkal foglalkoztak.

   A háromesztendei időszakot felölelő (1866—1869) jelentés a felszerelési tárgyak közül csak a korongokat említi, valamint azt, hogy az évi termelés a különféle edényekben összesen 25 000 forint értékű.₀₂₃ Figyelmet érdemlő azon megállapítás, mely szerint nemcsak a tűzifát, de az edénygyártáshoz szükséges nyersanyagokat is a környékről szerzi be a vállalkozó. Számos adat bizonyítja, hogy a pápai gyárba is szállítanak különböző agyagokat már évtizedekkel korábban a városlődi határból.

   Egyik indítéka lehetett ez Mayer, Pápáról Városlődre telepedésének is. Az edények között egyre nagyobb mennyiségben előforduló étkezési készletek és különböző díszítésű — egyedi jellegű — dísztányérok, ebben az időszakban még stiláris vonatkozásban szerves egységet képeznek a hazai kőedénystílussal, különösen a borsodi és zempléni vidékek manufaktúráinak díszítményeivel. A máz feletti, majd máz alatti festésű népies rózsás díszítmények gazdag változatait, purpur-kék zöld-sárga színösszeállításban egyaránt alkalmazták. Az edények tartósságában a környék kerámia célokra kitűnően alkalmas és könnyen feldolgozható agyagok jelentős szerepet játszottak, minek következménye, hogy egyre nagyobb kereslet nyilvánult meg azok iránt.

   A városlődi termékek még a pesti piacokra is eljutottak, ahol gyári lerakat működik ebben az időben. Az érdeklődés fokozódásának előidézője nemcsak a falusi és kisvárosi rétegek igényének és vásárlási lehetőségének megnövekedése, hanem az is, hogy Mayer újabb vállalkozásával megszűnt saját korábbi pápai gyára és azután a Dunántúlon népies díszítésű kőedényeket csak Városlődön készítenek.

   Korábbi dunántúli műhelyek mint a kőszegi, tatai, herendi, bakonybéli és végül az idézett pápai vállalkozások a reformkorban, vagy a szabadságharc utáni években vettek részt többnyire csekély termelésükkel az akkori polgárság edényigényeinek kielégítésében. Ezek ellenére is csak szerény eredménynek tekinthetjük az évi 25 000 forintot kitevő termelést, amely az ország össztermelésének csak elenyésző hányada. A következő évtizedekben, de még az 1880-as esztendők elején is hasonló a helyzet mind az edénykészítés, mind a művészi megjelenítés, valamint a gyár felszerelése tekintetében.

   Egyidőben a hazai művészi kerámiagyártásban is egyre nagyobb mértékben tapasztalható az általános gazdasági pangás, amiről a kamarai jelentések és gazdasági statisztikai kimutatások egyaránt aggodalommal emlékeznek meg. A hazai kapitalizmus fejlődésének bonyolult szövevényei között az alapjaiban manufakturális rendszerű műhelyekben ugyan valamivel kedvezőbb volt a helyzet, így a városlődi kőedénygyár is, ha szerény keretek között, de folyamatosan dolgozhatott.

   A nagyon alacsony szintű termelési állapotokra jellemző ismét néhány statisztikai adat, amely az 1876-os gyárbeli viszonyokat szemlélteti. A folyó évben 1 segéd, 7 nő és 3 gyermek foglalkoztatásáról ad számot a soproni kamarai jelentés.₀₂₄ Ugyancsak a fentiekből ismeretes, hogy a vállalkozó összesen 37 forint jövedelemadót fizetett egész esztendőre. Az első évtized a Mayer György tulajdonában levő kőedénygyár életében öszszességében alig jelentett változást a Magyar Mihály (kb. 1851—1866) időszakához mérten.

   A termelés mennyiségére és milyenségére nem állanak rendelkezésünkre adatok, de a csekély létszám és a jövedelemadó alacsony összege inkább a lassú pangás, mint sem a gyorsabb ütemű fejlődés kifejezői. Szükségtelen az országos statisztikák idevonatkozó bőséges adattárából idézni, hazai gyáraink állapotáról, mert az évtizedekben is igen jelentős mennyiségű agyagáru, közte kőedény és selejtes porcelán került behozatalra a birodalom országai közül, elsősorban Csehországból és Ausztriából. Viszonyainkra elegendő jellemzőnek tekintjük, hogy a Dunántúlon ez az egyetlen gyár, amely működik és edényeinek nagyobb részét az akkori közlekedési lehetőségek miatt inkább a környéken értékesítette.

   Az olcsó külföldi edényáru pedig a kitűnő dunai vízi úton minimális költséggel jutott az ország központjába, az egyre nagyobb kereskedelmi forgalmat lebonyolító Budapestre. A hazai iparművészet általános helyzetének vizsgálata és az iparfejlesztés kérdései a reformkor óta nem kerültek előtérbe a kormányzat részéről. A Back-korszak esztendei után a kiegyezést előkészítő időszak, az azt követő évtizedekben vált csak központi kérdéssé az ipari elmaradottság felszámolása, majd fejlesztése.

   Ennek az egész társadalmat érintő problémának megoldásában jelentős szerepet vállalt az Iparegyesület, amely a Kossuth-féle Országos Iparegylet és a Védegylet utódjaként működő szervezet volt. A Magyar Ipar folyóiratán keresztül, nemcsak folyamatos tájékoztatót adott hazai iparunk állapotáról, de felvetette — amennyire a kormányzat azt lehetővé tette — az iparfejlesztés legégetőbb kérdéseit; az ipar állami támogatását és a monarchián belül kialakult rendkívül hátrányos vámhelyzet rendezését.

   Az egyesület általánosan ipart támogató tevékenysége között témánkkal kapcsolatban említésre méltó a kiállítások szervezése, pályázatok kiírása, az elért ipari eredmények díjazása, valamint a hazai ipar fokozott propagandája a külföldivel szemben. A reformkori iparegyesületi kiállítások sorozata₀₂₅ a szabadságharc után évtizedekre megszakadt és csak az 1870-esévekben indult meg újból, előbb helyi kezdeményezésre vármegyei szinten, majd éppen az Iparegyesület támogatásával az országos tárlatok sora is elkezdődött. Ezek között említhetjük az 1877-ben megrendezésre kerülő Veszprémi Munkakiállítást, ahol a IV. osztályban gyárunk is részt vett.₀₂₆

   Ebben az időben még Városlődön Mayer György tulajdonában működik, a kőedénygyár, a díjazott, viszont fia, Mayer Béla, aki az edények készítése területén elért haladásáért kap elismerő okmányt. A tárlat megyei jellege és az a tény, hogy ott az ipar, az iparművészet és a mezőgazdaság a legszélesebb körben volt képviselve, csak az általános fejlődés propagandáját szolgálta — és pl. nem hasonlítható a korábban megrendezett székesfehérvári kiállításhoz.

   Célkitűzésére jellemző, hogy díjakat nem adtak, valamennyi kiállító anyagát csak oklevéllel ismerték el. Valószínű, hogy a bemutató vegyes mezőgazdasági és ipari jellege, valamint lokális érdeklődés következménye, hogy az akkor már világszerte ismert, néhány kilométerre fekvő Herendi Porcelángyár nem vett részt azon. A megyei seregszemléről nem ismeretes katalógus, így nem állapíthatjuk meg, hogy milyenek voltak az ott bemutatott városlődi edények és mit jelentett a hivatalos közleményben a „haladást és törekvést tanúsító..." minden bizonnyal értékelő megállapítás.

   Egyszerű asztali edényekről és néhány díszvázáról, dísztálról lehetett szó, amit ez alkalomra a gyár főfestője, a sziléziai származású Rössner Gusztáv₀₂₇ díszíthetett virágaival, növényi motívumaival és stilizált háziszárnyasaival. A veszprémi Bakonyi Múzeum gyűjteményében levő városlődi díszkulacs (ltsz: 66. 69. 1.) és dísztál (ltsz: 53. 4. 21.) olyan reprezentatív darabok, amelyek feltétlen kiállítás alkalmából készülhettek. Festett kompozíciójuk kakas és tyúk összeállítás is szokatlan. A fentieken kívül mindössze egy kisebb dísztál ismeretes, az előbbiekkel azonos ábrázolásban.₀₂₈

   Az erősen stilizált, de mégis a naturalizmus eszközeivel ható háziszárnyasok, tölgyfaleveles ág, füves talaj, deszkapalánk, inkább a dekoratív képi kifejezés körébe tartozó, mint akár a hagyományosnak nevezhető népies kőedény-készítmények, vagy a Zsolnay-féle stilizált keleti motívumokkal ötvözött magyaros ornamensek. Az edények azonos jegye: MAYERG. VÁROSLŐD is olyan irányú következtetések levonására vezetnek éppen a veszprémi kiállítással kapcsolatban, hogy ezek az edények arra az alkalomra készülhettek. Ilyen festési modorú kőedények a több esztendeje végzett kutatás során nem kerültek elő, feltehetően más alkalommal nem is készültek hasonló egyedi jelegű figurális díszítmények.

   A mester meghatározásával kapcsolatban felvetődik abban az időben még két festő, akik a gyárban dolgoztak: A düsseldorfi születésű Wankün Péter Antal és a feltehetően ugyancsak külföldi származású, vagy iskolázottságú Kari Sebestyén, mégis Rössner festővel hozhatjuk kapcsolatba a kiállításra készített tárgyakat. Neve már 1861-ben szerepel mint „pictor" először a gyár dolgozói között, és ott közel harminc esztendeig vezető szerepet tölt be. Az 1880-as évek elejétől kőedénygyári főfelügyelőként, 1889-től gyári munkavezetőként említik az anyakönyvi bejegyzések.

   A hazai kőedény gyárakban dolgozó festők, sem a XIX. század első felében, sem a későbbi évtizedekben — kis kivételtől eltekintve—a kerámiaiparban bevett szokás szerint nem látták el névjegyükkel az általuk festett tárgyakat, így feltételezéseinket Rössner kiemelkedő tevékenységére utaló adatokból és munkaköréből következtethetjük a díszes edényekkel kapcsolatban. A gyűjteményekben levő edények egy-egy darabtól eltekintve nem datáltak, a kor meghatározásánál a benyomott gyári jegyre támaszkodhatunk, ami a század közepétől már másodlagos bizonyítéknak tekinthető.

   Hazai kőedénygyáraink a reformkorban általában a helység nevét használták, mint jegyet, amit a nyersagyagba bélyegeztek. Kivételt képeztek azok a gyárak, amelyek kiváltsággal rendelkeztek, azoknál lehetőség nyílt a címer, a tulajdonos, Vagy más jel jegyként való felhasználására. A XIX. század második felében ez a kötöttség is megszűnik és a vállalkozók saját maguk alakítják ki jegyeiket. A városlődi kőedénygyár általunk feldolgozott időszakára már az utóbbiak vonatkoznak. A jegyek kronológiai rendben előbb: MAYER GYÖRGY vagy MAYERG VÁROSLŐD, majd LÁNG ÉS MAYER VÁROSLŐD a legismertebb szövegek, amelyek különböző elhelyezéséből komponálódott a jegy._028/1

   Egyetlen rajzos jegy ismert, amely kétfüles váza kontúrvonal-rajzából és alatta VÁROSLŐD szövegből áll. A Mayer Béla idejében használt magyar korona rajz és MAYER BÉLA VÁROSLŐD felirat csak ritkán fordul elő. A XIX. század utolsó harmadában, amikor a gyára Mayer család tagjainak kezében van, gyakran válogatás nélkül használják a különböző korú és típusú bélyegzőket az edények jelzésére.

   Ez megnehezíti azok időrendi szétválasztását és az egyes korszakok zárt elhatárolását. Feltétlen számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy azokban az évtizedekben nemcsak Városlődön, de Apátfalván,₀₂₉ Miskolcon, Hollóházán és a hazai kőedénygyárakban külföldi festtőket, gyakran még edénykészítőket is foglalkoztattak. Az évtized végén a városlődi gyár fejlődésében gyorsulás és némi virágzás tapasztalható. A lassú ütemű iparosodás a falusi és vidéki életben bekövetkezett változások pozitívan jelentkeztek a termelésben is. Az évekig tartó pangás megszűnését fedezhetjük fel abban, hogy az évi termelés 1878-ban már 30 ezer forintra tehető, de ugyanakkor a foglalkoztatottak száma nem haladja meg a hatvanas évekét.₀₃₀

   A készített edények értékének ilyen csekély emelkedése is jelentős, mert ezzel a városlődi kőedények elterjedésére is nagyobb lehetőség nyílt. Ekkor már a termékek jelentékeny hányadát elsősorban Budapesten, Sopronban és Győrött értékesítik lerakataikon keresztül, míg a többit Veszprém és Fejér megyékben. Nem meglepőek az adatok a Mayer-féle gyárból az 1879-es évi soproni kamarai jelentésben. Bár ez a jelentés az évi termelést az előzőnél óvatosabban 25—30 ezer forint összegben említi, a dolgozók számát a tulajdonos közlése alapján a következőkben ismerteti:„In der Fabrikdes G. Mayerin Városlőd werden16 Dreher und Mahler,10 Brenner und andere Hilfsarbeiter, 4 Holzhauer und10 weibliche Personen, Zusammen 40 Arbeiter beschäftiget."

   A sommázottan közölt havi keresetek 8, 6, 4 és 2,50 forintban való megjelölését, ha azonosnak tekintjük a valóban kifizetett bérekkel, akkor is a napszámosnők alig egyharmadát kaphatják a férfiak keresetének. A gyárban dolgozók adatainak megállapításához ebből az időből egyedüli forrásnak továbbra is a felekezeti anyakönyveket tekinthetjük, mint azt már más alkalommal is megjegyeztük.

   A fejlődést mutató számok valóban egy virágzás kezdetét jelentik, amely a városlődi kőedénygyártás tekintetében az egész községre is kihatott. Az úgyszólván teljes egészében német ajkú lakosság művelődési történetéhez tartozó adalék, hogy a helyi tanító Stangl Sándor kezdeményezésére és Mayer György kőedénygyáros támogatása és elnöksége mellett létrehozott dalárda — ünnepélyes alkalmakkor — magyar szövegű énekeket ad elő.₀₃₁

   Az egyre terebélyesedő Mayer család tagjai az ilyen jellegű támogatásokon kívül részt vesznek a község különböző társadalmi rendezvényein. Az évi termelési átlagot, ha 24 000 forintban állapítják meg, akkor a kifizetett munkabéreket maximálisan 2 400 forintra tehetjük, így a manufakturális jellegű termelésben is a kapitalizmusra jellemző igen magasfokú kizsákmányolást fedezhetjük fel.

   Az 1880-as esztendők elején még nem tapasztalhatunk sem a felhasznált anyag minőségében, sem az edények formai felfogása díszítésében az előzőkhöz mérten figyelmet érdemlő változást. Annyiban történik csak előrelépés, hogy az edénykészletek mellett mosdószereket (mosdótál, kancsó, szappantartó), korsókat, fazekakat, köcsögöket, bögréket és kályhacsempéket is készítenek. Az ilyenek iránti kereslet igen szerénynek mondható, mert a gyár ezekből a tárgyakból 10—14% engedményt adott a vásárlóinak, ami egyáltalán nem tekinthető jelentéktelennek.

   Olyan tényező ez, melyet a hagyományos népies díszítéseket kedvelő, a hazai ipart támogató falusi közönség, elsősorban a magyar lakosságú vidékek anyagi körülményei miatt sem hagyhatunk figyelmen kívül. Ha ezt a magatartást a századvégi évtizedekben a hazai iparművészet iránt országos és társadalmi méretekben megnyilvánuló közönynek tekintjük, akkor világossá válhat, nemcsak a városlődi kőedénygyár évtizedekig tartó ilyen nehéz helyzete, de valamennyi működő kőedénygyár küzdelme is a fennmaradásáért.

II.

A művészi előrehaladás feltétlenül ebben a termelési kategóriában is egy valóságos társadalmi igény jelenlétében jöhet létre, ami a kölcsönös összefüggés törvényszerűsége következtében a mennyiségre pozitívan is hat. A már említett kiállítási sorozathoz tartozott az Iparegyesület évenként megrendezett karácsonyi tárlata is. Ezek közül az 1881-es kiállítás és bazár anyagában díszes edénycsoportot képeztek, díszítményükkel kiemelkedtek a különböző városlődi edények.₀₃₂

   Az ilyen jellegű, de propagandát is szolgáló rendezvényeken túlmenően a gyár szöveges hirdetései is megjelennek. Szükségessé vált ez a kereskedelmi versenyben, a hazai áruk érdekében. Az edény- és üvegkereskedelmi hirdetések éppen az általuk kínált külföldi porcelánokra és fayencekre hívták fel a figyelmet. A városlődi Mayer-féle edények hirdetése a hazai művészi kerámia vásárlása irányában a közönség érdeklődésének felkeltését célozza.

   A más országokban is felvetődő nemzeti jelleget a műipari termékeken, a népművészeti motívumok alkalmazását évtizedekkel előbb az oroszok, majd a németek valósították meg. Míg ezekben az országokban valóban a népművészetből merítették a motívumokat, addig nálunk a régebbi, elsősorban barokk kori főúri textilek mustrájához való visszatérést szorgalmazták. Majd később csak a milleneumi évtizedekben fordulnak a paraszti művészet tanulmányozása irányába, és indul meg egy folyamat, annak az iparművészet valamennyi területén való alkalmazása érdekében. Mayer György időszakában azonban ez még alig érezteti hatását a városlődi kőedényeken. A művészet fellendülésének jeleit tapasztalhatjuk az 1880-as évtized közepén, ami a gyár felszerelésében is fejlődést mutat az előbbi évtizedekhez mérten. Már az is figyelmet érdemlő, hogy ebben az időben a soproni kamarai jelentés röviden összefoglalja a városlődi gyár korábbi történetét. Elöljáróban közli, hogy MayerGyörgy kályha és kőedénygyára a „Lang és Mayer"cég nevet vette fel. A társas viszony mindössze néhány évig állott fenn, inkább az edények értékesítésének jobb lehetőségeit célozta és némi tőkével segítette az egyre elszegényedő Mayer Györgyöt.

   A század utolsó éveiben ismét visszakerül agyár a Mayer-család kezébe a társas viszony megszűntével Ebben az időszakban már 12 korongon dolgoznak és működik a két kör alakú fafűtéses kemence, amely közül az egyik még a reformkorban épült. Ezek azok az esztendők, amikor az agyagmegmunkálásra már vízierőre berendezett gépeket is használnak. A különböző agyagelőkészítő és feldolgozó részlegekben 50—60 munkást foglalkoztatnak, és rajtuk kívül még 12—13 festőt az edények díszítésére. A megnövekedett létszám és a korszerűbb eszközök alkalmazásának következtében a termelés értéke szinte megkétszereződött és elérte a 45—50 000 forintot.₀₃₃ A gyártmányok között a kőedények és kályhák mellett megjelennek a fayence és majolika tárgyak is.

   Feltétlen érdeklődésre tarthat számot a városlődi kőedénygyár tevékenységével kapcsolatban az a megállapítás, amely a külföldi, főleg csehországi selejtes fehér porcelán behozatallal is kapcsolatos. A jelentések a gyárral kapcsolatban 1885-ben az alábbiakat közlik: „Ezenkívül ezen gyár évenkint kisebb mennyiségű közönséges porcelánt is hoz be Morvaországból, melyet saját festőműhelyében festet s másodszori égetés után forgalomba bocsát". Bármilyen csekély mennyiségű is a porcelán, amit a városlődi festők díszítettek, bizonyítója nemcsak kőedényfestők, hanem a finomabb porcelánfestéshez értők jelenlétének, valamint olyan kemencének, amely alkalmas festett porcelán égetésére.

   A pesti Láng porcelán kereskedővel való társulás egyik alapkérdése a fentiek kívül, hogy a társas viszonyban megoldódott nemcsak a kőedény, hanem a festett porcelánok olcsóbb beszerzése, illetve azoknak a budapesti boltban történő értékesítése. Csányi Károly kerámiatörténetében közölt városlődi jelzésű festett porcelán jegyet a társas viszony idejéből. Ebben az évtizedben a herendi gyár termelésének erős visszaesése következtében is az ún. porcelán festészet egyre nagyobb szerephez jutott, elsősorban Budapesten az olcsóbb külföldi tárgyakon, de elterjedt a Herend körüli községekben is az ottani selejtes edények felhasználásával.    

   A herendi és külföldi porcelánok ilyen módon való díszítése követte az ún. herendi genre-t, azonban attól kissé különbözni kell«,mert az utánzás, a hamisítás, hitelrontásnak volt minősíthető. Más irányban tevékenykedtek az amatőrök, vagy dilettánsok, akik külföldi porcelánon, népies textil, táblakép, levelezőlap stb. díszítményeket, kompozíciókat festettek több-kevesebb sikerrel. A hazai művészi kerámia készítésben ekkor már európai szintre emelkedett a pécsi Zsolnay gyár gazdagon díszített, keleti hatásokat tükröző, csillogó porcelán-fayance edényeivel és díszműveivel. Különösen sikeres volt az 1878-as párizsi világkiállításon való szereplése, ahol Zsolnay valóban egyedülálló sikert ért el európai viszonylatban, egy időre megelőzve a világhírű és nagy múltú porcelángyárakat és jelentős kerámia műtermeket.₀₃₄ Az új művészi megfogalmazású díszedények a hazai polgári közönség felsőbb rétegei előtt váltak elsősorban ismertté és keresetté. Néhány év alatt azok egyszerűbb, provinciálisabb formája megjelent a kőedénygyárak termékei között, így Városlődön is.

   A jelentősebb üzemek, mint a pesti Fischer-féle, Hollóháza, Bélapátfalva, Körmöcbánya ugyancsak egyszerűbb, vagy bonyolultabb formában szabadon alkalmazták a Zsolnayék által tervezett díszítményeket, elsősorban azok magyaros motívumkincsét. Ez általános elterjedés következtében került a kőedény mellé a fayence és majolika is a gyártmányok sorába Láng és Mayer némi korszerűsítéssel működő üzemében. A hazai iparművészet propagandáját jelentős mértékben mozdította elő az 1885-ben megrendezett országos tárlat. Az évekig tartó előkészítés eredményeként valóban nemzeti üggyé vált a reprezentatív szemle, amely csak a reformkori Iparegyesület 1846-os III. kiállításához hasonlítható.

   A XIX. század második felében lényegében ez tekinthető országos méretűnek. A városlődi kőedények ez alkalommal is bemutatásra kerültek, és művészeti értéküket tekintve igen szép sikert értek el, melynek kifejezője a „haladásért" adományozott nagy érem. Az Általános Országos Kiállításon való részvétel egy eredményesnek ígérkező új korszak kezdetét is jelenti. A családi tulajdonban levő manufakturális vállakózás történetében további szakaszt jelent a XIX. század utolsó másfél évtizede a századfordulóig, a XX. század első két évtizede, közte az első világháború esztendeivel is ehhez a korszakhoz kapcsolható.

   A világháború után bekövetkezett változás a gyár tulajdonban és szervezeti formájában 1927-ig képezi a korszak második részét. A pápai Mayer család városlődi leszármazottai a gyár irányításában a részvénytársasági formában is vezető szerepet töltenek be. Szükség szerint ezt az időszakot egyetlen nagyobb fejezet keretében tárgyaljuk. Ezekről az évtizedekről Mihalik Sándor korábban idézett írásában az egész korszakot igen sommázottan jellemzi. „... 1884 óta a budapesti Láng cég érdekeltté vált. Mayer és Láng Mihály együttesének korszakot jelentő tette, hogy részben rátértek a népies ízlésben díszített tárgyak készítésére."₀₃₅

   A közös cégből Láng Mihály 1898-ban kivált és a gyárat az odatelepülő Mayer György, Béla nevű fia vezette, illetve vette ismét vissza a szűkebb családi tulajdonba. Ezzel azonban nem ért véget az a stiláris törekvés, amire Mihalik utal. Korábban kezdődött és a társas viszony megszűntével is tovább fejlődött és fővonalaiban nyomon kísérhetjük nemcsak korszakunkban, hanem még a gyár működésének utolsó esztendeiben is.

III.

   Az országos kiállításon szembetűnően jelentkezett az iparművészet valamennyi ágazatában, de különösen a művészi kerámia területén a magyaros népies ornamentika alkalmazása. Említettük a pécsi Zsolnay edények párizsi sikerét és utaltunk arra a szakirodalmi tevékenységre is, amely tudatosan irányította a figyelmet egyfajta díszítőhagyomány alkalmazásának irányába. A magyar díszítőstílus ideológiai megalapozói között jelentős szerepet vállalt Huszka József, aki ugyancsak másokhoz hasonlóan a hazai barokk főúri díszítőművészet motívumkincsében vélte felfedezni a hazai műipar és iparművészet számára a magyar stílus kialakításának lehetőségeit, a német hatású eklektika zsákutcájából való kikerülés problémáját.

   Tanulmányai széles körben láttak napvilágot és gyorsan éreztették hatásukat az iparművészetben. Azonban korántsem tekinthetjük tevékenységét egyedüli ható tényezőnek, inkább egy szükségszerű felismerésnek. A dualizmuson belül szított magyar nacionalizmusnak a politika területén érezhető állandó jelenléte, majd egyre nagyobb térhódítása kedvező fogadtatásban részesítette Huszka elméletét, így hatását is másként értékelhetjük.

   Szükséges megemlíteni, mint ugyancsak aktívan ható tényezőt, az import elleni harcot, illetve annak egyik eszközét, amely nemcsak a hazai előállítású iparművészet iránti érdeklődést kívánta felkelteni, hanem a hazai termékek magyar formáinak és díszítésének kialakítását is sürgette. Az iparművészet egészére vonatkozó programból, ha a művészi agyagipart (kőedény, fayence, majolika) közelebbről vizsgáljuk, akkor az egész európai fejlődés fordulópontját közelítjük meg.

   A porcelán művészeti fejlődése a XIX. század utolsó harmadában nemcsak Európa-szerte lelassult és elmaradt a kor egyetemes stílusfejlődésétől, de abban a már önmagát ismétlő dekadens irányzatok váltak uralkodóvá. Ez alól mindössze a koppenhágai gyár jelent kivételt, ahol éppen ezekben az évtizedekben alakították ki az európai porcelánművészetben addig ismeretlen sajátos máz alatti festést. A művészi kerámia más területei a porcelán-művészet pangásának következtében gyorsan fejlődésnek indultak.

   Ez elsősorban a finom fayence és majolika művességben vált érzékelhetővé és részben ennek a felismerése nyitotta meg az utat a Zsolnay-féle fayence művészet megteremtődése, pompázatos kivirágzása előtt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt a társadalmi tényezőt sem, amely igény formájában találkozott elsősorban az európai iparművészettel. Az eklektikus környezetkultúra kifejlődése a kapitalizmus vezető rétegének új művészeti és eszközigény kiteljesedését jelentette. E helyen részletesebb elemzésbe, amely az egész európai kerámiaművészetet érintette, nem bocsátkozhatunk. Mindössze csak vázoltuk az alapvető indítékokat és azokat a hazai viszonyok közt kíséreljük meg a városlődi termékek vonatkozásában részletesebben vizsgálni. A hazai művészi kerámiákon a magyar népművészeti ornamentika alkalmazási lehetőségeinek kutatásában a pécsi Zsolnay gyár járt az élen, de figyelmet érdemlő a pesti Fischer Ignác-féle gyár ez irányú tevékenysége is.  

   E két nagyobb üzem, ahol tervezőket is foglalkoztattak, magas szinten való sította meg azt, amiért Huszka és mások propagandát fejtettek ki. Zsolnayék különösen, de Fischer is hamar irányt változtatott és a magyar díszítmények mellett egyre nagyobb mértékben alkalmazta a keleti, indiai, perzsa, török motívumokat, majd a milleneum idejére mindkettőjük munkásságában uralkodóvá Vált az eklektika formában és díszítményben egyaránt. Ez a fejlődés a városlődi művészi díszítésben időben és minőségben később jelentkezik.

   Az országos tárlaton bemutatott városlődi edényekről Szalay Imre jelentésében megemlíti,₀₃₆ hogy a leghívebben őrizték meg a tősgyö­keres magyar cifraszür díszítményeket. A színek használatával kapcsolatban elmarasztalja a kiállítót, azokat keménynek és kellemetlenül hatónak ítéli. Különösen a zöld szín használatát bírálja, mert az gyakran az egész — különben fehér — alapot elszínezi. Minden bizonnyal a bemutatott darabok első ilyen kísérletei voltak Városlődnek.

   A technikai tökéletesség háttérbe szorul az új magyar díszítmény alkalmazása mögött. A Zsolnay nővérek által kialakított gazdag motívumvilág átvétele akkor nem ütközött semmiféle szerzői jogba, így a versenyhez szükséges egyik feltétel a kisebb üzemek részére viszonylag könnyen biztosítható volt. Néhányan országos szinten is reményeket fűztek.₀₃₇ Amíg azonban a Zsolnay gyárban kitűnő tervezők kerültek ki a család nő-tagjai közül (Teréz, Júlia) és külföldi festőket is alkalmaztak különösen a nagyobb nemzetközi kiállításokra való készülés idején, addig a városlődi kőedénygyárban tervezőt sohasem, a gyár fennállásának több mint egy évszázados időszaka alatt.₀₃₈

   Az alkalmazott ornamentika jelentős része, mint hagyomány a gyár motívumkincsében vándorolt festőről festőre. Az új síkdíszítmény gyakorlati átültetése pedig nem okozott gondot a Zsolnay kerámiákról még az átlag felkészültségű festőknek sem, akik az ecsetkezelés technikai ismeretei mellett gyakran figyelmet érdemlő rajztudással is rendelkeztek.

   Így terjedt, alakult és hatott a népies díszítmény a hazai gyárak között és formálódott, ötvöződött a gyárak korábbi stílusával, lassan átalakítva a vásárlók hagyományőrző ízlését. A fellendülés, amit az új művészi irányzat jelentett, a gyáron belüli termelési viszonyokra alig éreztette hatását. A belső körülmények 1889-től kezdődően 1906-ig úgyszólván nem változtak, mert a soproni, majd a győri kereskedelmi és iparkamarák évi jelentéseiben éveken keresztül csak, mint működő gyárat említik Városlődöt. Az 1891-ben megrendezett agyagipari kiállításon való részvételt például megemlíti az évi jelentés.

   Ezzel szemben többet mond el a városlődi és a többi akkor működő kőedénygyár belső állapotáról a kitűnő felkészültségű tudós és kerámiakutató Petrik Lajos a tárlatról közreadott összefoglaló értékelésében.₀₃₉ „A magyar kőedény gyárak berendezése ugyanolyan, amilyen 40—50 évvel ezelőtt volt, a kőedényüket ugyanabból a meszes keverékből keverték, melyből már a század elején dolgoztak. Minden jobb minőségű kőedény árut pedig külföldről hozhatunk be. Technikailag tehát nem haladtunk semmit, hanem a régi népies hagyományokhoz tértek vissza, mielőtt még Dincz úr megadta volna receptjét, t. i. Huszka fölhasználásával föstenek a kőedényre tulipánt, azt az árut most a magyar népies majolikának smagukat majolika gyárosoknak nevezik smind ez a technikai fejlődés rovására történik".

   Az általános kép, amit felrajzolt hat esztendővel a nagy reprezentatív seregszemle után, nem a derűlátásról tesz tanúságot. A Városlődiek korábbi eredményeit ugyan elismeri, mert később máshol megállapítja, hogy a kőedénygyárak nem haladnak és a mai (1891) népies díszítés nem más, mint a városlődi Láng által készített parasztmajolika utánzata. A kiállításról alakított összkép Petrik szerint, ha ki nem mondottan is, de elmarasztalja fejletlensége miatt az egész hazai kőedényipart és művészetet. A kisebb gyárakban, manufaktúrákban nem fejlesztették a technológiát, nem alkalmaztak korszerűbb gépeket. Végig tekintve a gyárban az idő tájt foglalkoztatott munkások névsorát, kiemelkedő festőt, jelesebb edénykészítőt alig találunk.

   Ebben az időben már a második generáció tagjai dolgoznak, és csak elvétve akad egy-egy feltehetően jobb képzettségű munkás. Ilyen volt a többi között a csehországi származású Kobelle Vencel (1883—1895) gyári munkás, Gallér János znaimi származású edénykészítő (1889), valamint a Bajorországból idekerült Käsztl Lajos edényfestész (1890—1900), kiknek neve és származási helye az egyszerű gyári munkásokkal szemben nagyobb felkészültségre enged következtetni. A következő esztendőkben is alig javult a hazai műipar helyzete, az edénybehozatal tovább emelkedik és a XIX. század utolsó éveiben a csehországi edények mellett egyre jelentősebb az osztrák gyárak termékének behozatala.

   A XVIII. századra emlékeztető manufaktúrákra jellemző felszereléssel működő, vízierőn kívül más energiát nem használó üzemek a versenyt még olyan formában sem voltak képesek az importtal szemben felvenni, hogy a lehető legalacsonyabb béreket fizet­ték a dolgozóiknak. Az általános tőkeszegénységük miatt, a korszerűsítésre nem fordíthattak nagyobb összegeket. Alig észlelhető változás a termelés és a művészi fejlődés vonatkozásában a következő esztendőkben, amelyek már a nagyméretű millenáris ünnepségekre való készülés jegyében zajlanak. A minden vonatkozásában reprezentatív, történelmi Magyarország seregszemléje eltakarta a fejletlen termelési eszközöket.

   A dolgok természetéből adódóan a különlegesen megmunkált erőteljesen díszített monumentális formák tömegét hozták létre országszerte erre a különleges alkalomra. A cél korántsem a hasznosság, a magasabb technológia eredményeinek bemutatása, inkább a kézimunkában rejlő lehetőségek szemléltetése volt. A mélyebb vizsgálat feltárja nemcsak a fejlődés nehézségeit, de a művészi állapotokra is rávilágít. Az egész hazai művészi agyagiparról összefoglalást készítő Ráth György tanulmányának megállapításai olyan mélyértelműek, hogy hét évtized után is teljes értékűnek, napjainkban is közlésre érdemesnek tekinthetjük azokat: „Kőedénygyáraink nagyobb része a közönséges parasztárukon kívül még mindég az úgynevezett magyar stílust kultiválja és technikailag semmit sem halad.

   Ettől az úgynevezett magyar, vagy bunda stílustól az eredetiséget el nem tagadhatom, és mint különlegességet a külföldiek meg is veszik ezt az állítólagos paraszt majolikát, de szépnek nem mondható és minden esetre már unalmassá kezd válni. A dolog még megjárta, — írja — míg egyszerű magyar népies edényalakokat választottak, de gyárosaink most díszesebb edényeket akarnak készíteni és mindenféle keleti korsókat és vázákat telifestenek ugyanazokkal a tulipános díszítményekkel, sőt ráadásul mind ezt meg is aranyozzák. Már pedig a népiesség jellegétől így teljesen megfosztott díszedényeken még inkább feltűnik az ízlés és formaérzék hiánya és a dekoráció kezdetlegessége".₀₄₀

   Ráth helyesen tapintott a milleneumi időszak művészeti problémájának alapjaira, az eklektika megjelenésére a kőedényművészetben. Az arany használata, az évszázadok alatt kialakult racionális edény alakok helyett a keleti bonyolult formák alkalmazása, és azokon a magyaros díszítés jelentette a teljes disszonanciát ebben az esetben az eklektikát. Mindezen kívül ugyancsak figyelmet érdemlő megállapítás, hogy a dekoráció kezdetlegesen megoldott. Bizonyítója ez a városlődi gyár esetében is annak a ténynek, hogy kőedénygyáraink nem alkalmaztak művészeket a tervezéshez, de a fentiek szerint már képzettebb külföldi modellezőket, edényfestőket sem, feltehetően az alacsony munkabérek miatt.

   Az, ami az 1880-as esztendőkben még haladó és örömmel üdvözölt, a népi motívumok alkalmazása, egyáltalán a népművészet értékeinek ilyen megbecsülése, alig másfél évtized alatt jelentőségét szinte teljes egészében elvesztette. A következő szakaszban, a népies kőedényművészetben egyre inkább a sablon és más technikai sokszorosító eljárással létrehozható díszítések lesznek uralkodóvá. A művészi elsekélyesedés a gazdasági helyzettel való összefüggés koordinátájában vizsgálva a kerámiaipar országos méretekbeni hanyatlásának bizonyítója. A század végén megjelent országos statisztikai felmérés már alig említ néhány gyárat a század közepén a működő tucatból.₀₄₁

   A felmérés közvetlen a milleneumi évek után történt, de sem újabb üzemek létesítését, sem a meglévők fejlesztését nem említi. Ugyancsak az elmaradás állapotára jellemző, hogy a hazai kőedény és fayencegyárak évi termelését mindössze 1 100 470 koronában jelöli meg. A működő kilenc üzem termelésének statisztikai átlaga alig haladja meg a 120 000 koronát, amit minden tekintetben igen csekélynek tarthatunk. Az átlagban a pécsi és a pesti Zsolnay gyárak is szerepelnek, melyek évi termelése több százezer korona volt ebben az időszakban.

   Még szomorúbb képet mutat kőedény kivitelünk, amely háztartási edényekben mindössze 7 272 korona, díszfayencében — amelynek döntő többsége a fenti gyárakból került ki — csak 147 500 koronát éri el. A behozott edények értéke ennek az összegnek tízszeresét is meghaladja, elsősorban a csehországi gyárakból, de Ausztriából is kedvező piacra talál a fayence áru a hazai gyáraink elmaradottsága és alacsony teljesítőképessége miatt. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a városlődi társas vállalkozásból a pesti edénykereskedő Láng Mihály ebben az esztendőben kiválik.

   A gyártulajdon visszaszáll teljes egészében a Mayer családra, és a vezetés az alapító unokaöccse, Mayer Béla kezébe kerül.₀₄₂ Az egyre szerényebb tőkével rendelkező család az üzem korszerűsítésére, általános fellendítésére a következő évtizedben sem fordíthatott jelentős összeget.

IV.

A városlődi kőedénygyár a XX. század első esztendeiben is a Mayer György cég alatt működött. Az üzem jelentősége Mayer Béla idejében egyre csökken, és ha nem is szüntetik be teljesen a termelést, évekig csak a pangás szintjén mozgott.₀₄₃ Ilyen viszonyok között telt el az évszázad első évtizede, amelyben nemcsak Városlőd, de az egész művészi agyagipar válsága is tovább mélyült. Az általános gazdasági helyzet kihatásának egyik fokmérője, hogy az első világháború esztendejében már a korábbi évtizedhez mérten a munkabér 25—30%-kal emelkedett és ugyanannyival az égetéshez használt szén és más anyagok ára is.₀₄₄

   A belső piac alakulására ez úgy hatott, hogy az elmaradt üzemek kénytelenek a béreket leszorítani, hogy a beözönlő exporttal szemben legalább egy időre versenyképesek lehessenek. A három évtizeddel ezelőtti virágzó magyar népi díszítőstílus korábbi elsekélyesedése csak fokozódott a fentiek következtében. Egyre általánosabbá váltak a hagyományos kézi festésű eljárások mellett a sablonnal sokszorosított díszítmények. A sablon alkalmazása a minőség romlását eredményezte, ami velejárója volt az általános pangásnak.

   A több évtizedes formák, felszerelési tárgyak, berendezések, az égetés, az anyag előkészítése és a gyártástechnológia országszerte igen alacsony fokon álltak. A háború esztendei alatt minden tekintetben tovább romlott a városlődi gyár helyzete is, mert a patriarchális családi rendszerű, csekély tőkével rendelkező üzemek nemcsak a művészi kerámiaiparban, de egyáltalán a hazai gyáriparban sem tudták megállni helyüket a néhány nagyobb és korszerűbb vállalkozással szemben. A magyar iparállapotáról tájékoztató folyóiratok ezekben az években nem említik az agyagipart. Egyre inkább előtérbe kerülnek a háborús iparok, majd a háború teljesen elvonja a figyelmet erről a területről.

   A városlődi műhelyekben a korongosok és festők egyre csökkenő száma jelenti előbb a lassú visszaesést, majd a szinte teljesnek tekinthető termelési szünetet. A kimutatásunkban 1914—1918 közötti években mindössze hat munkás szerepel. Azonban feltehető, hogy közülük is voltak, akik hosszabb-rövidebb ideig katonai szolgálatot teljesítettek. Ugyanakkor az 1920-as évek elejétől egyre nagyobb mértékben emelkedik a munkások száma és előfordulnak közöttük olyanok is, akiknek már az előző generációja is dolgozott a festő vagy a korongos műhelyben._044/1 Az 1920-as esztendő újabb korszak kezdetét jelenti a manufaktúra történetében, amikor az részvénytársasággá alakul._044/2

   A 2 500 000 korona részvénytőkét jegyző vállalkozás csak formálisnak tekinthető abban az időben. Az elgyengült családi kézből rövid időre kikerül a vezetés és egy, a korra tipikusnak mondható igazgatóság került a gyár élére. Az évtizedes elmaradottsággal küzdő manufaktúra igazgatóság elnöke nem kisebb személy, mint herceg Hohenhole Egon, a tagok között két gróf, több politikus és kisebb bankár, ügyvédek foglalnak helyet, akik a bakonyi kis üzemben vélték helyreállítani társadalmi és anyagi jövőjüket. A 17 tagú igazgatóságot még hat vezető állású személy egészítette ki.₀₄₅

   A valóságban a gyár dolgozóinak száma ekkor alig érte el a tisztségviselők számát. Ez olyan paradox helyzetet teremtett a gyár működésében és tevékenységében, ami nem Volt hosszú ideig fenntartható. Mindezekhez, ha még figyelembe vesszük a hazai gazdasági viszonyokat és az általános pénzromlást, a húszas évek elejét legszomorúbb időszaknak tekinthetjük a gyár életében. Hasonló jellegű részvénytársasági vállalkozássá alakult ez idő tájban az Első Bélapátfalvái Kőedénygyár Rt. is, amely néhány év alatt a teljes felszámoláshoz vezetett.₀₄₆

   Amikor előbb a vezetőit mutattuk be az új részvénytársaságnak, tekintsünk a gyár belső állapotára is. Külön figyelmet érdemel, hogy az 1920-as esztendőkben Veszprém megyében működő porcelán, kőedény gyárak közül csak a városlődi az egyetlen, amelynek 20-at meghaladó létszáma van. A világhírű Herendi Porcelángyár nem is szerepel a statisztikában, mert a foglalkoztatottak száma nem éri el a minimális 20 főt, amit akkor a „vállalat" ismérvének megállapítottak.

   Városlődön 23 alkalmazott van abban az évben, éspedig 20 munkás, 1 művezető, 2 igazgató-felügyelő, illetve kereskedelmi ügyletekkel foglalkozó. A statisztika további adatai nem kevésbé érdekesek. A fenti létszámból kettő a nő dolgozó, anyanyelvi megoszlás szerint mindössze 8 vallja magát magyarnak, 15 németnek és végezetül csak 20 tud magyarul.₀₄₇ Bármilyen is az igazgatóság és az alkalmazottak megoszlása, mikro formában tükrözője a háború és a Tanácsköztársaság után kialakult általános társadalmi és gazdasági helyzetnek.

 A termelés megindulásának első jele, amint a. Magyar Iparművészet közli az új életre hívott gyárról, hogy hosszú szünet után ismét termel, de egyelőre csak egyszerű használati edényeket állít elő.₀₄₈ Ez a hír szükséges, mert az akkor megrendezett XI. Árumintavásáron a kerámia igen szerényen képviselt. Pécs még megszállás alatt áll, így a Zsolnay kerámiák nem szerepelnek, de Városlőd sem vesz még ezen részt. A háborús évek után az első ilyen kiállítás-vásár érdekében mindent mozgósítottak a nagyobb siker és az új rendszer, alig egy éves működése eredményeinek propagálására.

   A helyzet változásának, illetve a gazdasági élet romlásának következménye, hogy a gyár részvénytőkéjét 1921 -ben 5 000 000 koronára emelik, de a valóságban ez ismét csak jegyzés formájában történik meg. Elsősorban a megye kisebb tőkései és a Veszprémi Takarékpénztár érdeklődik a gyár iránt. Az esztendő végén készített mérleg szerint a vesztesség 36 479 koronában mutatkozik. Ugyanakkor a termeléssel kapcsolatos szerszámok, elavultságuk miatt mindössze 142 290 korona értéket képviselnek.₀₄₉

   Az arányok bizonyítják a technika alacsony szintjét, valamint az évi tevékenység csekély eredményét. A részvénytársaság reprezentatív igazgatósága nem volt képes a válságból kivezetni a gyárat. Az igazgatóság külön irányítót szerződtetett Városlődre Szeibert Jakab gyárvezető személyében, aki 1922—1923 között és feltehetően a következő években is ott tevékenykedett. A Mayer család és rokonság az első részvénytársaság idején nézeteltérések miatt nem vesz részt a gyár irányításában.

   Szeibert működéséről, szakképzettségéről közvetlen adatok nem ismeretesek, valószínű, hogy abban az évben került Városlődre Rezső testvérével együtt, aki 1925-ben, mint gyári munkás szerepel az anyakönyvi bejegyzésben. A reprezentatív vezetőség az első időben annak érdekében, hogy a részvények egy részének befizetésén túl is jelentősebb összeghez jusson, bérbe adja a gyárat egy Városlődön korábban ismeretlen Kanyó Antal nevű személynek, aki 1923-ban hunyt el.

   A bérlemény az ismert okok miatt azonban kedvező anyagiakat nem jelenthetett számára. Ezt kihasználva kezdenek a szomszédos Kislőd községben hasonló vállalkozást „Pannónia" elnevezésű céggel. Céljuk kimondottan is a városlődi kőedénygyárral való verseny, majd annak megdöntése. Egy rövid időre sikerül is megnyerni néhány munkást és a Városlődiek ügyvezetőjét Grofcsik Jánost vállalkozásuk élére, de az alig hat esztendeig fennálló cég a többi között 5 festőt, 2 korongost és egy égetőt foglalkoztatott.₀₅₀

   Ilyen formán versenyről szó sem lehetett és amint a második részvénytársaság megalakul, a Kislődi gyár is befejezi működését. Valószínű, hogy a verseny hatása és a termelés fokozása eredményezte, hogy az 1923-as mérlegben már szerény nyereség mutatható ki. A következő esztendők is többnyire hasonló gazdasági eredménnyel végződnek, amelyek következménye, hogy a pengőre történő áttérés idejére a fiktívnek nevezhető részvénytársaság felszámolásra került._050/1

V.

   Az új vállalat a Kőedény-, Majolika és Kályhagyár Rt. Város­lőd 1927-ben alakult 150 000 pengő alaptőkével. A család egyre szerteágazóbb rokonsága ismét összefogott, hogy megmentse a vállalkozást és ennek következményeként a csődbe jutott gyárat, illetve annak részvényeit 1927-ben a városlődi községházán megtartott árverésen Iglauer István gépészmérnök szerezte meg. Ezzel ismét a család kezébe került a gyár, melynek igazgatósága Iglauer István, dr. Iglauer Károly, Grofcsik János és a később bekapcsolódó Delmár Béla kezébe összpontosult,₀₅₁ a közvetlen vezetést Grofcsik Andor irányította. Az ilyen módon megerősített családi kézben szervezett újabb tőkés vállalkozás kilátásai kedvezőbbeknek ígérkeztek, mint a korábbiak. Az új vezetés már abban is különbözött az előbbitől, hogy szilikátipari mérnök irányította a termelést és a rekonstrukciót is. A húszas évek végén mutatkozó fellendülés reménye olyan beruházást eredményezett, amely egy kétemeletes műhelycsarnok felépítését jelentette.₀₅₂ Az új épület a gyár legkorábbi, még reformkori épület helyére került, az alsó szinten egy korszerű alagút kemencével, az emeleten pedig a korongozóműhellyel.

   A gyár újabb részvénytársasági alakuló közgyűlése csak az előző teljes felszámolása után történhetett meg. Az 1928-ban elkezdődött pénzügyi munkálatokat Vadász Szidor és Vadász Károly végezték, akik a korábbi igazgatóságnak is tagjai voltak.₀₅₃ Az első esztendő eredményei azonban még nem nagyon biztatóak, mert az 1930. május 23-án megtartott közgyűlésen elfogadott mérleg 12 855 pengő veszteséget mutatott. Az új tulajdonosok azonban nem vesztették el kedvüket és a hagyományos kőedénygyártás mellett a környéken található vörösagyagból kezdtek úgynevezett „angol" vagy „bauxit" teás és más edényeket készíteni.

   Az 1930-as években a két gyáregységet termelésre mennyiségileg magasra szökött, a minőséget pedig a Láng-Mayer korszakban gyártott népies díszítésű vázák és dísztárgyak felújításával tették sikeressé. Készültek cserépkályhák, kandallók és búbos kályhák is. A csőgyárban a fővárosi csatornázás részére készítettek csöveket. A munkáslétszám a ’30-as évek közepén a kőedénygyárban átlag 80, a csőgyárban 30 fő volt.

   A gyárnak még ebben az időben sem volt tervezője, az új edényeket szorgalmazó budapesti Kossuch cég által előképnek átadott külföldi tűzálló edények formái után korongoztatták kézi, majd gépi erővel a különböző kannákat, csészéket. Ezt az újabb gyártási területet 1932-ben alakították ki és már az első esztendőkben kisebb mennyiségű exportot is lebonyolítottak belőle Hollandiába.

   A gyakorlati megvalósításban eredményesen közreműködött a Mayer családdal közvetlen rokonságban levő Grofcsik János, aki visszatért a kislődi gyárból. Remek érzékkel ismerte fel a kor művészi tömegtermelésre alkalmas formákat és díszítéseket, amelyek teljes összhangban voltak a tűzálló vörösagyaggal. A barna színű enyhén márványozott mázú kanna, cukordoboz, csésze, tányér stb. felületre egy szélesebb okker színű csík került dísznek.

   A formák elsősorban az akkori internacionálisnak nevezhető kerámia edények vonalát követték, ami ilyen vonatkozásban elismerést érdemel, mert egyrészt csak a városlődi gyár készít ilyeneket, másrészt ezek gyártása az európai ízléstől nem időbeli fázis eltolódással jelentkezett. Ennek az új edényféleségnek bevezetése és a hazai igények kielégítésére történő előállítása más, alacsonyabb szintű műszaki kerámiák készítése azt eredményezte a gyár pénzügyi helyzetében, hogy 1936-ban már csak 1537 pengő veszteség mutatkozott. A részvényekre ugyan az 1928—1934 közötti években osztalékot még nem tudtak fizetni, de a korábbi közel 13 ezer pengős veszteség minimálisra csökkent.₀₅₄

   A következő esztendők jelentős fellendülésről tanúskodnak. A Kőedény-, Majolika és Kályhagyár Részvénytársaság, amelynek vezetőségében és felügyelőbizottságában is a rokonság foglalt helyet, az évtized végére százezer pengőt meghaladó gyártmánynyereséget ért el, bár a mérlegben továbbra is kisebb összegű veszteségek szerepelnek.₀₅₅ A viszonylagos fellendülésnek a közelgő háború vetett véget. Olyan mérvű volt a hanyatlás, hogy a háború második évében már ismét 11 000 pengőt meghaladó veszteséget mutatnak ki. A néhány esztendő mégis elegendőnek bizonyult arra, hogy az angol edényeken túlmenően, ami előrelépést jelentett a hazai kerámiaművészetben — a kőedénygyártásnál visszatértek a múlt század nyolcvanas éveinek ekkor már klasszikusnak nevezhető magyaros szecessziós díszítményeihez.

   A kerámia művészetben ez nem ritka jelenség, de az iparművészet más műfajainál is előfordul, hogy régebbi korok művészi teljesítményeit megkísérlik egy más kor társadalmi viszonyai között újra alkalmazni, ha tetszik, felújítani vagy másolni. Ez történt Városlődön is, amikor formákat és díszítményeket, századunk közepén a XIX. század végének ízlésében ismét gyártanak.

   Azonban míg a múlt századi darabok eredetiségükkel, naiv népies bájukkal előbb méltán váltottak ki tetszést a hazai kiállításokon, később eklektikussá váltak, addig az újabb készletek, vázák, díszedények, tányérok, csak esetlegesen közelítették meg előképeiket. Szükséges ismét utalni arra a tényre, hogy a városlődi műhelyekben nem alkalmaztak még akkor sem tervezőt, vagy önálló modellezőt, amikor a gyártás technológiai részét már képzett mérnök irányította.

   A XIX. század utolsó negyedében kialakult festőgárda tagjai ekkor már nem dolgoznak. A manuális munka színvonala és szintje nem fokmérője már az edény minőségének, cél a tetszetős, de művészi értékben alacsony szintű tömegtermelés, a hagyományos díszítésű kőedényekben is. Az eredetiben harmonikus színezésű szűrmintából alakított síkdíszítményeket most már kék kobalt színnel festik. Az amúgy is elnyújtott stilizált virágokat, leveleket egészen rajzossá alakítják. Olyan minta jön így létre, amely nemcsak a kőedénytől idegen, porcelánszerű, hanem a díszítmény eredeti szellemétől is egyre eltávolodó. A vállalkozás gazdasági érdekeknek megfelelő megosztottság (kőedény, vöröscserép v. angoledény, kályha, alagcső, műszaki kerámia) a belső erőket is szétforgácsolja.

   Megszaporodik ezekben az esztendőkben a korongosok száma, ami egyik oldalon a termelés növekedését bizonyítja, de másrészt a technika elmaradásának kifejezője is. Alkalmaznak ugyan gépi és emberi erővel működő korongokat, de az edénykészítés továbbra is a manufakturális keretek között történik. A díszítés vonatkozásában a már korábban jelzett mechanikai eszközök egyre nagyobb mértékben elterjednek a kézi festés mellett. A sablonnal és „tuppfolással" díszített tányérok motívumai között csak elvétve fordul elő egy-egy szabadkézi ecsetvonás. Ezt a fejlődési irányzatot érzékelteti legszembetűnőbben az, hogy a gyár dolgozóinak kimutatásában a harmincas évek elejétől a háború kezdetéig csak néhány edényfestő működése mutatható ki.

   Ezek közül sem sikerült egyikre vonatkozóan sem kiemelkedőbb felkészültségre következtetni. Mindössze egy esztendeig dolgozhatott Városlődön Tepper Imre kőedényfestő, a második generációból Ellman Antal, aki közel egy évtizedig,Weinziert József ugyancsak festő,₀₅₆ velük le is zárult azoknak a sora, akik a háborús évek előtti edénydíszítést végezték. A második világháború esztendei alatt az üzem termelése a minimálisra csökkent, éppen csak a fenntartáshoz szükséges munkásokat tartják meg. A különböző nyersanyagok, fűtőanyag, festékek beszerzése csak korlátozottan volt lehetséges, minek következménye az a vegetálás, amely még a háború befejezését követő esztendőben is tapasztalható. A második világháború végével lényegében le is záródott a gyár több mint száz esztendős korszaka. Az utána bekövetkezett társadalmi átalakulás az államosítással éreztette hatását. Súyosabb terheket hárított a gyárra a pengő elértéktelenedése, az infláció, amely az amúgy is igen szerény részvénytársaság gazdasági alapjait erősen megingatta.

   Az 1947—48-as esztendőkben még egy lendületesebb termelés tapasztalható, de ez már végső küzdelmét, erőfeszítését jelenti egy minden vonat-zásban múltat idéző manufakturális rendszerű üzem létének. Megközelítően valóságos kép rajzolódik ki a gyár belső állapotáról, felszereléséről és termeléséről, abból az összeállításból, amelyet az akkori vezetőség és a már működő Üzemi Bizottság 1946-ban állított össze.₀₅₇

   Az adatokból a múlt évtizedeire való következtetési lehetőség is nyílik, mert az egyes jelentősebb felszerelési és berendezési tárgyak, gépek mellett feltüntették azok korát, amely ha hozzávetőlegesen is került megállapításra, újabb bizonyítója egyrészt az elmaradt technikai felszerelésnek, másrészt a családi tulajdonban levő vállalkozás fejlesztési teljesítőképességének.

   A kimutatásban szereplő 20 LE gőzgép 42 éves kora, a negyven esztendős örlődobok, membrán szivattyú, görgőjárat, agyagmosó és kisebb felszerelési tárgyak a századforduló tájékának rövid idejű fellendülésekor kerültek Városlődre. Más berendezési tárgyak — motorok, gépek korából következtetve — pedig a részvénytársasággá alakulás idejében kerültek a gyárba. A felértékelt berendezés, amelynél az 1946. évi érték 7000-es szorzószám figyelembevételével került megállapításra, mindössze 57 300 forintot képviselt.

   Az akkori állapotok minden kedvező kilátás ellenére sem mérhetők a korábbi évtizedek munkás foglalkoztatásával, mert 1946-ban hetenként rendszeresen dolgozók száma mindössze hét fő és heti keresetük 30-40forintközött ingadozott. Ebben az időben az eladások jelentős része a helyszínen történik. Az edények, kőagyag-csövek, tartályok részben a háború előtti években készültek, és csak mázas égetés, díszítés készült utóbb. A kész és félkész edénymennyiség biztosítja, hogy a csökkent erővel meginduló termelés ellenére is nagyobb forgalmat bonyolítanak le a közvetlen háborús időszakot követő időben.

   Az 1947. év januártól folyamatosan készülő kimutatások széles választékát mutatják az edényeknek. Ezek az egyedüli ez ideig ismeretes hiteles adatok a fennmaradt edényeken kívül arra vonatkozóan, hogy a több mint száz esztendeig működő kőedénygyárban milyen tárgyak készülhettek. Az egyszerű elnevezések nem minden esetben utalnak a művészi formára és díszítésre, de éppen e fenti egyidejűség miatt teljes részletességgel közöljük azokat.₀₅₈

   Sima tányér pecsenyés tál korsó 11/21 virágos tejesbögre bordástál köcsög fehér bordás mélytányér főzelékes tál mélytányér sima hasas korsó kávés csésze aljjal színes fűszertartó nagy főzelékes tál színes sótartó fogvájó tartóval főzőlábas barna 7/8 1 fali sótartó bonbonier tányér színes éjjeli sima tésztás tál virágos kávés csésze fehér bordás dessert tányér kávés bögre asztali sótartó váza kanett korsó 11/21 virágos hamutartó szappantartó nyitott fali kis sótartó Az edényeket a helyi eladáson kívül elsősorban a vidék kereskedői vásárolják, mint a türjeiLeierLajos cég és a balatonalmádi Pongrácz Andor kereskedő.

   A kályhákból is került néhány eladásra, de azokat nem tekinthetjük jelentőseknek az edények értékesítése mellett. A kezdeti fellendülést bizonyítja, hogy 1947 első hónapjaiban többen a régi munkások közül visszatértek a kőedénygyárba, mint Staub Vendel, Frank Mihály, Klein Mihály, Zimmerman Antal és Steinmacher János, velük a foglalkoztatottak száma már megkétszereződik az előző évihez mérten, és a keresetük is emelkedik, mert átlag 40 forint heti bért számolnak el részükre. A folyamatosnak ígérkező munka egyre több korongos, festő, égető foglalkoztatását teszi lehetővé. Az év második felében a dolgozók száma eléri a 20 főt és keresetük a heti 88 forintos átlagot.₀₅₉

   A további fejlődésben azonban megtorpanást jelent a részvénytársaság 1948-ban bekövetkezett államosítása. A gyárak és vállalatok államosítását tartalmazó rendelkezések a városlődi edénygyár esetében is fordulatot jelentenek. A régi és elavult felszerelés, az üzem országos viszonylatban igen csekély értékű termelése, az államosítás utáni esztendők iparfejlesztési politikájába nem volt beilleszthető és így annak felszámolásához vezetett.₀₆₀ Az a közel két esztendő, amíg a felszámolást a Herendi Porcelángyár irányításával lebonyolították teljes mélységében feltárta a hazai manufakturális kőedénygyártás belső ellentmondásait, évtizedek óta tartó agóniáját.  

   Az államosítással egyre nagyobb nehézségek álltak elő a termelésben és a kötelezettségek teljesítésében. A forint bevezetése utáni általános pénzforgalmi nehézségekkel nem tudott az állami kezelésbe került gyár megbirkózni. A kerámia üzemek országos irányító és ellenőrző szerve a Finomkerámiaipari Központ egyik első ténykedése közé tartozott statisztikai adatok rendszeres bekérése a felügyeleti körébe tartozó üzemektől, majd azoknak a korlátozott lehetőségek között nyersanyaggal történő ellátása. Egy a témakörben készített és fennmaradt jelentés szerint₀₆₁ mint inkurrens anyagok szerepelnek a gyár telepén :

   „66 kg porcelánfesték különböző színben, évtizedek óta tárol, porcelánt a vállalat már nem gyárt. 140 kg kőedényfesték különböző színekben, az első pontban foglaltak szerint. 944 db barna teáskanna kissé gyártási hibásáru, aukcióra alkalmas 1600 db teáscsésze aljjal, mint fent, 487 db mokkáscséze (alj nélkül)"

   Beszédesebb bizonyíték a november 15-én kelt Anyagkönyvelési összesítő, az üzem agyaggal és mázakkal való ellátottságáról, amely szerint az egész tétel agyaggal, kaolinnal, mázakkal, festékekkel közvetlenül üzemanyagokkal együttesen 27 238,16 forintban szerepel.₀₆₂

   A különböző jelentések és kimutatások jelzői a felszámolás előkészítésének, amely 1950. januárjában fejeződött be. A termelés teljesen megszűnik és az a néhány dolgozó, akiket még foglalkoztatnak, már csak a gyár leltárait készítik el, veszik számba a fentieken kívül megmaradt nyersanyagokat és különböző edényeket. Az 1950. január 1-i állapotokat rögzítő készáru leltárt tekinthetjük az utolsó olyan hiteles adatnak, amely a gyár termelésével kapcsolatos.

   A minőség szerint I—III. osztályba sorolt edények összesen 93 761,60forintösszeget tesznek ki. Az egész készlet azután az ÜVÉRT hálózaton keresztül került értékesítésre, kivételt képez egy kisebb mennyiség, amit helyben értékesítenek. A terjedelmes kimutatásban szereplő tárgyak gyártási minősége és annak differenciáltsága ugyancsak visszatérően dokumentálja a korszerűtlen technológiai eljárásokat, amelyek következménye a nagy mennyiségű II. és III. osztályú edény. A művészi minőségre utaló megjegyzések ebben az utolsó leltárban sem maradtak fenn, amelyek a nagy múltú és évtizedeken keresztül a hazai népies kőedények stílusformáló eredményeit idéznék.₀₆₃

   Kutatásaink során előkerült ismeretlen adatok között időrendben utolsónak tekinthetjük azt a feljegyzést, amely mint egy szimbóluma az évszázados működését befejező manufaktúrának. Az elmúlt rendszer tér vissza egy pillanatra, amikor 1950. január 28-án végkielégítéssel elbocsátják az üzem régi dolgozóit, akik több évtizeden keresztül a kőedénykészítés egy-egy jelentős posztján, mint Albert János korongos, aki 1937. január 1-től, Ircsik Vilmos masszamalmos 1935. október 28-tól, Staub Vendel korongos 1930. november 15-től és Ullrich Viktor festő 1928-tól fogva tevékenykedtek a gyárban.₀₆₄
   Személyükben nemcsak egy érdekes gazdag, a hazai kerámiaművészet számára továbbra is névtelen gárda teszi le a festőecsetet és búcsúzik el a korongtól, hanem egy termelési mód fejezi be történelmi küldetését és adja át helyét a korszerűbb formáknak és módoknak. Velük végleg lezáródott a hazai kerámiagyártás egyik figyelemre méltó központjának működése. A dunántúli terület gazdag és sokoldalúan színes kőedényművészetének utolsó telephelye, a nagyszerű városlődi népies kőedényművészet több virágzást megért műhelyeinek kapui a felszámolással véglegesen bezáródtak.

   1950-ben, amikor több mint százéves működése után érthetetlen okból a Finomkerámiai Művek a gyárat felszámolta, sok sikert elért munkásait, korongosait, festőit elbocsátotta. Amikor 1950. január 31-én a városlődi gyárat felszámolták, épületeit a Városlődi ÁG foglalta el, arra az időre, míg saját központja az Újmajor helyén meg nem épül.

   A magyar kerámiaipar olyan jeles képviselőjét fosztották meg ezáltal tevékenységétől, amelynek gyártmányait ma féltve őrzött kincsként védik nemcsak a Városlődiek, de számtalan műgyűjtő szerte az országban, nem beszélve a múzeumokról, ahol sok szép városlődi kőedénygyári dísztárgy, használati tárgy kap még ma is rangos helyet. Városlőd lakóit fájdalmasan érintette, hogy gyárukat leszerelve, azt a volt herendi szénbánya épületeibe helyezték át, ahol Phőnix-madárként 1969-ben újra feltámadt a Városlődi Majolikagyár, de nem születési helyén, hanem Herenden.

   A FIM arra számított, hogy a százéves múltra visszatekintő, jól hangzó „Városlődi" név a herendi porcelángyár új üzemegységének biztos sikert fog jelenteni. Jól számított.

   Mint szó volt róla, 1969-ben a FIM (Finomkerámia Ipari Művek) újra beindította a városlődi majolika-gyárat, de Herenden, az ottani megszüntetett szénbánya épületeiben a herendi porcelángyár üzemegységeként. Tányérformázó automatát, plasztikus présgépet, szárítót és kemencét, 1982-ben pedig pakuratüzelésű központi kazánházat helyeztek üzembe.

   Az új gyár 1983-ban 200 munkást foglalkoztatott, ebből 19 volt a városlődi.

   „A Herend bányatelepen üzemelő „Városlődi majolikagyárról” anyag feldolgozása még várat magára. (Szerk.)

   A városlődi kerámia hagyományait egy valamikori, a Városlődi gyárban tevékenykedő korongos id. Pázmány/Pluhl József - a saját kis balatonfüredi fazekasműhelyében tovább ápolta. Nála dolgozott festőként Pilcz József, a Városlődi Kőedénygyár valamikori festője, és ezáltal, a kedvelt városlődi népies motívumok fennmaradtak. Ennek a műhelynek termékeit a Pázmány jellel látták el. Művészeti elismerésre is találtak, és részben a Magyar Népművészet termékeként zsűrizték.

A megújulás.

   Néhány régi Városlődi - többek között id. Pázmány József - nosztalgia gondolatától vezetve elhatározta, hogy feléleszti a hagyományos Városlődi kerámia gyártást az eredeti helyén. 1991-ben egy lelkes csapat (19fő) újból feltámasztotta, külföldi tőkerészesedéssel megalakította, régi hagyományokra alapozva Keramika Városlőd Kft. néven Városlőd Kossuth L. utca 46.szám alatt.    

   A műhely Városlődön egy régi parasztházban kezdte meg a hagyományos kerámia gyártását. Gyártanak dísz- és használati tárgyakat, teás és mokkás készleteket, étkészleteket, fűszertartókat. A termékeket a katalógusban szereplő főleg népies mintákkal díszítették. Festőket még egy a régi gyárban alkalmazott kerámiafestő, Pilcz József, tanította be a városlődi virágok festésére. Többek között a híres városlődi duplarózsa, a tulipános a búzavirágos, valamint a paradicsommadaras minta.

   Ekkor 10-15 fő körüli létszámmal dolgoztak. Nem csak a régi dekorok, hanem a régi formák újraélesztését is felvállalták. Ezen kívül gyártanak kerámiát a rendelő által megadott formákkal és díszítéssel (pl. körte, eper és citrom mintás étkészletek) és a saját forma kívánsága szerint - pl. horoszkópfigurák, angyalok, stb.₀₆₅

   2004 – 2005-től a gazdasági válság éreztette hatását. A piac beszűkülése termeléscsökkenés, létszámleépítések következnek. Ezen tényezők vezettek a Keramika Városlőd Kft. felszámolásához.₀₆₆

 

Die Geschichte von Városlőd. / Városlőd Majolika / Steingutfabrik.

   Geologischen Beobachtungen zufolge kommen im westlichen Teil des Bakony, ausgehend von Városlőd, viele tertiäre Tone vor. Die 1962 begonnene Ausgrabung des Kartäuserklosters zeigt, dass diese Möglichkeit der Tonverarbeitung nicht nur von der zu Beginn des 19. Jahrhunderts gegründeten Majolika-/Tonwarenfabrik genutzt wurde, die sich später neben Keramik auf die Herstellung verschiedener Industrieprodukte, Pfeifen, Töpferöfen und Steinzeugrohre spezialisierte, sondern dass sich bereits im fünfzehnten Jahrhundert sollten wir eine ernsthaftere Töpferindustrie erwarten._{000(linke Maustaste)}

   Einige der Wurzeln der Geschichte der Városlőd-Keramik gehen auf die alte Töpferfabrik in Tata zurück. Sie beziehen sich auf das Ereignis, als die verwitwete Frau György Schlögel, die damalige Besitzerin, die nicht in der Lage war, gegen die Konkurrenz der Steingut- und Porzellanfabriken anzukämpfen, beschloss, als letzten Versuch Steingut herzustellen. Sie betraute den aus Sopron stammenden Vince Stingl mit der Gründung und Leitung der Fabrik.₀₀₁ 1819 wurde Stingl Leiter der Tata-Fabrik. Bald darauf versuchten die Schlögel-Erben, die Fabrik loszuwerden. Die neue Fabrik in Tata wurde von Vince Stingl geleitet, mit seinem Bruder als technischem Assistenten - aber der Besitzer war Mózes Fischer, der, obwohl er keine Fachkenntnisse in der Herstellung hatte, nur das Geld für das Geschäft gegeben hatte. Sie können nur einen Monat lang zusammenarbeiten. Stingl ist für ein paar Jahre weg.

   Er taucht 1828 in Herend auf, muss aber schon viel früher dort eingetroffen sein, da er seine Experimente in der Steingutproduktion bereits in Herend abgeschlossen hatte. Er war sogar so erfolgreich, dass er seine Werkstatt zu einer größeren Fabrik ausbauen und an einen geeigneteren Ort verlegen wollte.

   Er wandte sich Városlőd zu, das an der Straße von Veszprém nach Pápa und Devecser liegt und im Westen an Herend angrenzt. Die dort abgebaute weißer Ton wurde bereits seit mehr als zehn Jahren von der Steinzeugfabrik in Pápa zur Herstellung sehr wertvoller Gefäße verwendet.₀₀₂

   Aber Városlőd hatte auch andere Vorteile. In seinem Bericht vom 4. April 1864 gibt der Notar János Czerhák folgendes Bild. Das Land ist gebirgig, talähnlich, an manchen Stellen sehr hoch gewaschen und, außer in einem kleinen Teil, sehr unfruchtbar. Seine Bewohner, die Deutsche sind, haben ihre Grenzen in 18 Dünen eingeteilt. Der dritte Schlosgrund, auf dem Gerüchten zufolge die Herender Burg gestanden haben soll, ist heute nur noch eine Brunnenruine zu sehen, und man erzählt sich, dass vor etwa hundert Jahren junge Männer in diesem Brunnen wichtige Dokumente fanden, die sie aber als Deutsche verbrannten, da sie nicht lesen konnten. Zwischen den Feldern gibt es Wiesen, und zwischen den Wiesen gibt es Felder, und an deren Enden, sozusagen, gibt es überall Wälder.₀₀₃

   Die vorteilhafte Verfügbarkeit von Rohstoffen und Holz vor Ort machte Városlőd für Stingl attraktiver als Herend, so dass er entschlossen war, den Standort zu wechseln. Gleichzeitig hoffte er, seine finanziellen Probleme loszuwerden, und zwar so sehr, dass er seine neue Fabrik, die er größer plante, in den Besitz einer Gesellschaft überführen wollte und sich mit 10 % des Gewinns für deren Beaufsichtigung zufrieden gegeben hätte.

   Da die Bergwerke mit den für die Keramikherstellung benötigten Materialien und die Wälder mit den für das Brennen zu fällenden Hölzern im Besitz des Bistums Veszprém waren, wählte Stingl das Bistum Veszprém als künftigen Eigentümer der Fabrik, die nach Városlőd verlegt werden sollte. Sein Angebot wurde nicht ablehnend aufgenommen, und am 3. November 1828 wurde er gebeten, detailliertere Pläne und Vorschläge auszuarbeiten, da sie "auf die Probe gestellt" werden sollten.₀₀₄ Das Angebot von Stingl scheint in Városlőd eine gewisse Wirkung gehabt zu haben. Vermutlich zu dieser Zeit, sicherlich aber vor 1839, wurde in Városlőd eine Werkstatt eingerichtet, denn auf dieser Grundlage wurde, und nicht ohne Grund schrieb Hugó Farkasházy, der Enkel des Gründers der späteren Herender Porzellanfabrik, in seinen Memoiren₀₀₅ - in Erinnerung an die Jahre vor 1839 - dass die Steingutfabrik in Városlőd von Károly Stingl gegründet wurde. Dieser Stingl war wahrscheinlich der Bruder von Vince Stingl, der in den Tata-Dokumenten mehrfach erwähnt wird, aber immer ohne Vornamen.

   Wir können also nur zu dem Schluss kommen, dass, auch wenn Vince Stingl sein ursprüngliches und vollständiges Ziel nicht erreichen konnte, seine Idee und sein Angebot an das Bistum Veszprém zur Gründung einer Fabrik in Városlőd geführt haben könnten. Die beiden Brüder Stingl arbeiteten gemeinsam in der Fabrik in Tata. Sie müssen auch in der Herender Steingutfabrik zusammengearbeitet haben, und nun, da das Angebot aus Városlőd möglicherweise verwirklicht wurde, konnten die Brüder Stingl, die immer nur eine untergeordnete Rolle gespielt hatten, endlich ihre eigenen Aufgaben haben.

   Wir vermuten, dass der Hauptfinanzier Stingl Herend bleibt. Das Bistum Veszprém stellte ihm wahrscheinlich 1087 Frt 24 krajcár im Zusammenhang mit diesem Töpfergeschäft in Városlőd in Rechnung. Obwohl er kurz zuvor mit dem Gedanken gespielt hatte, seine Fabrik nach Herend zu verlegen und in großem Stil auszubauen, fehlten ihm noch immer die Mittel. Die Begleichung des Überziehungskredits war für ihn eine schwere Last. Deshalb wandte sich József Kopácsy an den Bischof von Veszprém und bat darum, nur 400 Frt der Summe am Michaelistag 1829 zu zahlen und für den Rest eine Frist bis Februar 1830 zu erhalten. Er konnte die Rückstände jedoch nicht rechtzeitig begleichen. Aus diesem Grund wurde am 1. Juli 1829 in einem Dekret des Bistums festgestellt, dass "Vincze Stingl Herend Pottery Fabricans" "aus besonderer Gnade noch einmal und zum letzten Mal die geforderten Bedingungen zugestanden werden, mit dem offensichtlichen Zusatz, dass er, wenn er ihnen nicht nachkäme, gezwungen wäre, auf unangenehme Weise Genugtuung zu leisten". ₀₀₆

   In unmittelbarer Nähe der Herender Fabrik, in Városlőd, wurde eine neue Fabrik errichtet, aber Vince Stingl selbst blieb in Herend und setzte die Herstellung von Steingut in den 1930er Jahren fort. Vorerst war er der Meister, Experte und Manager des Gebietes, das sich zuvor von Herend bis Városlőd erstreckte. Das weiter flussaufwärts gelegene Gebiet war bereits der Schwerpunkt der Interessen von Mátyás Winter. Mit dem Tod des berühmten Steinzeugmeisters von Pápa im Jahr 1834 ergab sich für Stingl eine große und zusätzliche Chance.

   Sie wollten ihm sogar die Leitung der Fabrik in Pápa übertragen, die in den Besitz der Witwe Winterné übergegangen war. Vince Stingl konnte nach zwei Jahrzehnten des Bemühens, endlich eine scheinbare Wende herbeiführen. Doch seine Hoffnungen schwinden, denn Frau Winterné ist kapitalschwach. Schließlich beginnt Winterné mit Mór Fischer aus Tata zu verhandeln, dessen Ehrgeiz durch den Erfolg und die Verdienstmöglichkeiten, die sein naher Verwandter bei der Herstellung von Steingut in Tata erzielt hat, angefacht wird. Die Verhandlungen sind leidenschaftlich und "blutig". Dennoch gelingt es Fischer, 1837 den Pachtvertrag für die Fabrik in Pápa in Besitz zu nehmen. Das Opfer der neuen Situation ist vor allem Stingl, den Fischer nicht behalten will.₀₀₇

   Stingl wird erneut von den Mehr Kapital überrannt. Als die Erfordernisse der Zeit die Frage der ungarischen Porzellanherstellung in den Vordergrund rückten. Er hatte nicht den Mut, ein solches Wagnis einzugehen, und der Übergang zur Porzellanproduktion war für ihn eine finanziell unüberwindbare Aufgabe. Wir haben auch keine Anhaltspunkte dafür, ob Stingl an den baldigen Siegeszug des Porzellans glaubte. Mór Fischer ist kein Fachmann für Keramik, aber er ist ein Mann der Zeit, weil er den Weg in die Zukunft sieht.

   Bekanntlich musste Fischer die Fabrik 1838 wegen der gewaltsamen Beschlagnahmung des Pachtvertrags für die Fabrik in Pápa verlassen. Doch dieser Rückschlag trübte seine Laune nicht und er blieb standhaft in seiner Entschlossenheit, in der Keramikindustrie zu bleiben. Zunächst beteiligte er sich an der Fabrik in Városlőd, und dann, als er weiter expandierte, wurde er mit der Fabrik von János Stingl-Mayer in Herend assoziiert.₀₀₈ Er wurde ein Geschäftspartner der finanziell angeschlagenen Fabrikbesitzer. Wieder einmal verliert Vince Stingl seinen Arbeitsplatz, die Früchte und Ergebnisse seiner Arbeit und Bemühungen. Die Fabrik im Besitz von Fischer wird als Porcellán- und Steingutfabrik in Herend neu gegründet. Stingl, der aus der Fabrik vertrieben wurde, lebte 1840 noch in Herend. Aber er hatte dort nichts mehr zu tun, denn Fischers Geschäftsmethoden gerieten auf dem Gebiet der Keramik erneut ins Hintertreffen. Mehrere Jahre lang gibt es keine Spuren, Daten oder Nachrichten über ihn. Es wird vermutet, dass er nach Városlőd zog und dort an der Herstellung von Steingut beteiligt war.

   Ab den vierziger Jahren des 19. Jahrhunderts verdrängte Herends Mobilität, seine Strahlkraft, sein stürmischer Vormarsch sogar die Porzellanproduktion, die sich zwischen 1841 und 1845 in Pápa zu etablieren begann. Stingl hingegen ist nicht nur kapitalschwach, sondern wird, aus der dynamischen Entwicklungslinie herausgedrängt, immer mehr zu einem Relikt der Vergangenheit im immer kleiner werdenden Feld der Steinzeugproduktion. Sie verliert neue Positionen und ist nicht in der Lage, das Eigentum an der Városlőd-Fabrik zu behalten. Ihr Besitzer soll János György Mayer sein, der seit 1839 Besitzer der Steingutfabrik in Pápa war. An Stingl erinnert man sich gar nicht mehr, er scheint Vorarbeiter geworden zu sein. Aber die Fabrik selbst war veraltet, ihre Ausstattung und ihr Zustand waren veraltet, ihre Kapazität war geschwächt und sie musste renoviert werden.

   In der Wochenzeitung des Industrievereins vom 19. August 1845 heißt es: "In Város-Lőd, eine Autostunde von Herend entfernt, wird eine neue Porzellanfabrik gebaut.₀₀₉ Die Bauarbeiten stocken jedoch: Mayer gibt seine Pläne und seine Absichten für die Stadt auf.

   Schließlich gelingt es ihm, die Aufmerksamkeit des Grafen Domokos Zichy, des Bischofs von Veszprém, auf sich zu ziehen und sein Interesse an der Keramik zu wecken. Am 29. Juni 1846 besuchte Zichy im Rahmen seiner Inspektion verschiedener Pfarreien Városlőd und besichtigte natürlich auch die Keramikfabrik, die schließlich durch Kauf übernommen wurde bzw. deren Betrieb nur auf Kosten des Bistums weitergeführt werden konnte.

   Am 13. August 1846 zahlte das Wirtschaftsamt des Bistums 18 Forint für "24 Lats Steyer-Eisen, 16 Lats Stahl und 10 Lats Roheisen" für den Abbau des Porzellans für die Városlőder Porzellanfabrik. Am 4. Oktober die Summe von 120 frt 3xrt für das Töpfern eines Teils der "Városlődi-Porzellanfabrik", und 10 Tage später, am 15. Oktober, die Löhne der Tagelöhner, den Kaufpreis für das für die Fabrik gekaufte Jellor-Haus und die Transportkosten für die aus Veszprém gelieferten 4.000 Tonschindeln.₀₁₀ Die Nachzahlungen vom 17. November 1846 bis zum Jahresende geben ein aufschlussreicheres Bild über den Umfang und die Menge der in der Fabrik in Városlőd geleisteten Arbeit, die sich auch auf die Herstellung von Porzellan vorbereitete.₀₁₁

   So wurde die Steinzeugwerkstatt in Városlöd gegründet, vergrößert und umgebaut - zu einer Fabrik, die auch Porzellan herstellen konnte. Eine Autostunde von Herend entfernt, dessen Porzellanfabrik bereits zu einer Bastion der ungarischen Kunstindustrie geworden war.

   Es ist plausibel, dass es sich um ein einfaches, gewinnbringendes Unternehmen handeln sollte, eine kapitalistische Ausnutzung der vorteilhaften Lage der Materialien, die sich bereits im Besitz der Keramikindustrie befanden. Außerdem war es eine der Leidenschaften und Eitelkeiten des lebenslustigen Herrn und eine Befriedigung seines Ehrgeizes, dass die gekrönten Monogramme Z. D.-Monogramme und Zichy-Wappen-Porzellane in seiner eigenen Fabrik hergestellt wurden.

   Sein Unternehmen befindet sich im Aufbau und steht kurz vor der Fertigstellung, obwohl er noch keinen Fachmann hat, dem er die Aufsicht über seine Fabrik anvertrauen kann. Vince Stingl ist kein vollwertiger Fachmann und hat Probleme mit verschiedenen Situationen, die sich praktisch jedes Mal ergeben. Zichy verhandelt daher mit Fremden, darunter auch mit einer unbekannten Person, von deren Fähigkeiten er nicht überzeugt ist und deren Identität er nicht einmal kennt. Eine solche Person ist István Trum, der "Verwalter" der Steingutfabrik Murány, der ihm anbietet, die Leitung der Porzellanfabrik in Városlőd zu übernehmen und sich mit einer Bewerbung an ihn wendet.

   Am 1. Januar 1847 vertraut Zichy in einem Brief an den Direktor der neuen Fabrik in Városlőd die Angelegenheit der Weisheit seines praefectus an, um sie zu prüfen und endgültig zu regeln: "Der Velwarter (!) der Trum Murányi Steingutfabrik (!), die diesen Brief zeigt, möchte sich in ähnlicher Weise für unsere Fabrik in Városlőd Porcella einsetzen.

   Nach einer als positiv bewerteten Orientierung wird der Vertrag am 7. Januar unterzeichnet werden. Von diesem Moment an ist Trum der Hauptmanager der Fabrik in Városlőd. In der Vereinbarung heißt es: "Seine jährlichen Schulden sind: 350 v.frt in bar, Weizen ist ein Bratislava-Meter. Roggen 40 Bratislava-Meter. Gerste 2 Bratislava Gewichte. Wein 8 ako. Fleisch 100 Lats. Brennholz 10 Morgen, heutiger ha Bestand 1 Stück. Horn 20 m., Frühjahrsstroh 20 m., Einstreustroh 12 m. Kartoffelacker 1 Morgen, der erst bei der Ankunft bezahlt wird, doch sind für das Tragen von Muránybuli 50 Forint geboten worden."₀₁₂ Die Beschäftigung des verdienstvollen Stingl ist aber auch gesichert, allerdings nicht mehr in einer obersten Führungsposition, sondern in einer eher untergeordneten Funktion.

   Auch Antal Vestergom wird zu dieser Zeit erwähnt. Er wurde in Kislőd geboren, arbeitete als Bagger in der Porzellanfabrik in Városlőd und wollte sich in Városlőd niederlassen. In diesem Zusammenhang ordnet die Wirtschaftsbehörde des Bistums an, dass "alle, die in Kislődi Ispányi Bezirk ohne Dienst angetroffen werden (wenn sie nichts Unrechtes getan haben) und bereits verheiratet sind, zusammen registriert werden und 12 Tage Dienst als unverheiratete Knechte berechnet werden." Und der halbherzige Leibeigene János Kun aus Kislőd, dessen Ochse beim Holztransport in die Porzellanmanufaktur herunterfiel, wird mit 15 Tagen entschädigt. Der Bischof entschädigt ihn mit 15 Forint aus der Koller-Stiftung.

   Sie ordnen die Abtrennung des Hofes der Fabrik in Városlőd "vom Leibeigenenfundus Ende April 1847 an; verspätet, "über die fällige und richtige Zeit hinaus." Es wird angeordnet, dass "ohne den geringsten Schaden für die Herrschaft, sowohl im oberen als auch im unteren Waldschnitt, die unbrauchbaren Racken, Weiden und Birken, sowie andere unbrauchbare Bäume der gleichen Art, aber nur für die Fabrik und nicht für andere Gebäude, - die Racken, die sich in den dortigen Rasenflächen befinden, sollen zuerst vom Forstbeamten der Városlőd "gezeigt" und dann "für den interessierten Bedarf geschnitten werden."₀₁₃

   Auch die Zerstörung der Öfen der Fabrik war unvermeidlich. Nachdem "Wince Stingl", der Werksleiter, darauf bestanden hatte, dass die geplanten zwei Reifen nicht mehr als 250 Forint kosten würden und in zwei Tagen fertig sein würden, brachte er sie sogar mit, und es wurde die Erlaubnis erteilt, die Reifen zu löschen. StingI "kam jedoch mit leeren Händen zurück und teilte mit, dass die beiden fraglichen Reifen vielleicht 500  500 Forint kosten würde und sie in wenigen Wochen fertig sein würden, was ihn in seinem Versprechen täuschte", waren die Behörden nun "absolut" gegen die Vorbereitung der Reifen, umso mehr, als "der Herr will, dass der Ofen jede Stunde benutzt wird".

   Sie befehlen Sting, sofort abzureisen, ihnen zu sagen, dass sie die Reifen reparieren lassen und die Kaution mitbringen sollen. Ihm wird eine Kutsche nach Pápa zur Verfügung gestellt, und dann wird er zu gegebener Zeit zu dem Ort fahren, an dem er das Geld hinterlegt hat. Gleichzeitig heißt es im Dekret der allgemeinen Verwaltung der Diözese Veszprém, dass "ich mich um die Reparatur der Ofen kümmern werde".

   Es scheint, dass dieser Fall auch Stingls Abgesang war, denn sein Name wurde nie wieder gefunden. In der Generalversammlung vom 25. August 1847 wird "Vilmos Schönvalder, Városlődi Porczellán Fabrikvorarbeiter und Maler". Seine jährlichen Geld-, Getreide- und sonstigen Zulagen werden rückwirkend zum 1. August wie folgt festgelegt: 350 Forint in bar, 12 Pressburger Maß Weizen, 30 Pressburger Maß Roggen und 8 Pressburger Maß Gerste, 40 Lats Salz, 8 Morgen Wein, 8 Unzen Durungholz, 1 Karren Heu und 1 Karren Frühlingsstroh, zwei Morgen Frühlingsland.₀₁₄

   Auch das Bistum sieht die Zeit für eine stabilere Ordnung und ein sichereres System als reif an. Der Fabrikaufseher wird angewiesen, "eine Anzahl von Malern in der Herstellung gewöhnlicherer Gefäße zu beschäftigen, wobei die Arbeit aller Fabrikarbeiter vom neuen Jahr an berücksichtigt werden soll." Ihr Lohn wird ebenfalls nach Stück gezahlt. Es wird beschlossen, dass "von nun an keine Zahlung im Voraus oder von irgendeinem Arbeiter unter irgendeiner Farbe erfolgen soll.

   In den Protokollen der Inspektoren, aber auch in den von den Männern geführten "Arbeitsbüchern", werden alle von ihnen gefertigten Töpfe nach Geschlecht und Anzahl eingetragen, wobei der Akkordsatz festgehalten wird. Außerdem wird vorgeschrieben, dass die Aufzeichnungen am Ende eines jeden Monats dem Generalsekretariat der Diözese vorzulegen sind. Es wird angeordnet, dass die fertigen Gefäße aus dem letzten Brand und die davor hergestellten im Lager sortiert und klassifiziert werden, damit der Generaldirektor der Betriebe, wenn er in naher Zukunft ausrücken kann, eine Bestandsaufnahme machen und "anordnen kann, dass sie in die Einnahmen aufgenommen werden". Gleichzeitig werden weitere Maßnahmen ergriffen, um eine wirtschaftlichere Produktion zu erreichen.

   Ende Januar wird der Pfarrer von Kislőd angewiesen, "um die beträchtlichen Kosten für das Brennen der Töpfe einzusparen", "mindestens 15-20 Öle mit Roboterkraft in die Porzellanfabrik in der Stadt Budapest zu transportieren", "da die Roboterschulden in großer Zahl vorhanden sind" und dies daher "der zweckmäßigste Weg ist, dies zu tun"; in einem Vierteljahr werden sie dem Aufseher der Fabrik ein Schreiben mit erheblichen personellen und materiellen Rationalisierungsmaßnahmen zukommen lassen: "da der allmächtige Herr angeordnet hat, dass die Zahl der in der Porzellanfabrik im Rathaus arbeitenden Gefäße in Anbetracht der gegenwärtigen Verhältnisse reduziert werden soll, um die Kredite erschwinglicher zu machen."

   Es wird beschlossen, dass "Ferencz Sessing, ein Modelleur, seine Tätigkeit Ende April einstellen soll, aber er kann als Topfmacher weitermachen, wenn er stückweise arbeiten will." "Die Topfmacher, nur zwei von ihnen, die eine bessere und sauberere Arbeit leisten, sollen bleiben, und wenn Sessing bleibt, wird es 3 Topfmacher geben, die allein Servis machen sollen".

   "Alle drei Piktoren dürfen bleiben, aber nur die blauen Wiener Formen dürfen zur Herstellung der Kanne verwendet werden, damit die Kanne im zweiten Brande unter Glasur vollkommen fertig wird, und alle diese Arbeiten dürfen fortgesetzt werden, bis das Fabrikinspektorat einen anderen Auftrag erhält." "Die klügeren unter den Kasettenmachern sollten bleiben, und das Brennen des Topfes sollte ohne Unterbrechung im Ofen fortgesetzt werden."₀₁₅

   Unter den Aufzeichnungen, die im Wirtschaftsarchiv des Bistums und in den Protokollen der Gutsinstruktionen aufbewahrt werden, bezeugen 127 andere Bestimmungen, dass die Arbeit in der Porzellanfabrik in Városlőd weitergeht, die Produktion ununterbrochen läuft und sogar ein neuer Brennofen mit einer Investition von 1000 Forint an die Fabrik angebaut wird. Unter anderem wird ein Pferdestall gebaut, und der Fabrikhof wird mit Palisaden eingezäunt. Die jährlichen Gesamtausgaben belaufen sich auf über 12 000 Forint. Diese menschlichen und materiellen Ressourcen, Investitionen und die Koordination der Arbeit haben es der Keramikproduktion in Városlőd ermöglicht, nach einer langen Zeit des Stolperns und der Stagnation ein bemerkenswertes Niveau zu erreichen und sich auf das anspruchsvollste Niveau der Keramikproduktion zu entwickeln, bis hin zur Herstellung von Porzellan.

   Nur wenige Porzellane aus Városlőd sind selten zu finden, aber die wenigen erhaltenen Exemplare zeigen ein überraschendes Niveau der Kunstfertigkeit (1889 erwähnt Lajos Petrik eine sehr reich vergoldete Porzellantasse und ein Tablett,₀₁₆ mit dem gräflichen Wappen, dem Z. D.-Monogramm und der Ortsmarke von Városlőd sind ein unzweifelhafter Beweis dafür, dass die großen Pläne verwirklicht wurden. Die Produktion von Porzellan stellt einen weitreichenden Höhepunkt in der Entwicklungsgeschichte der Fabrik dar. Sie markiert jedoch keine Epoche in der Geschichte der ungarischen Keramik, sondern kann nur als ein glückliches Kuriosum betrachtet werden. Das Verdienst der großen Pioniere liegt nach wie vor bei Breczenheim und Fischer. Breczenheim, weil er 1825 in Regec mit der Porzellanherstellung begann und damit das ungarische Porzellan schuf, und Fischer, weil er mit der Gründung der Herender Fabrik 1839 die Kontinuität der ungarischen Porzellanproduktion sicherte.

   Die kalten Zahlen der Erzählungen übersehen die großen Ereignisse der Epoche der ungarischen Geschichte, sie spiegeln oder enthüllen nicht die große Krise und den Schock, von dem einige Aspekte die Fabrik in Városlőd betroffen haben. Der Besitzer der Porzellanfabrik in Városlőd, Graf Domokos Zichy, der im Bistum Veszprém saß, gehörte zu den ungarischen katholischen Kirchenmännern jener Zeit, die während des Unabhängigkeitskrieges die feudale und absolutistische Reaktion befürworteten.₀₁₇ Sein Einfluss und seine Wirkung spiegelten sich auch offen in den "konservativen Beschlüssen" der Diözesanräte in Veszprém wider, die am 12. September 1848 begannen. Sie eskalierte in Feindseligkeit, als das am 30. September tagende Kriegsgericht unter dem Vorsitz von Artúr Görgey, "Major und Militärkommandant der Insel Csepel", Graf Ödön Zichy, den Bruder des Bischofs von Veszprém, hinrichtete, weil er "sich mit den Feinden Ungarns angefreundet und sie im Partisanenkrieg gegen die ungarische Sache unterstützt hatte".₀₁₈

   Die Auswirkungen der dramatischen Ereignisse des Unabhängigkeitskrieges spiegeln sich nur in den Buchhaltungsdaten der Fabrik in Városlőd wider, wo die Arbeiter ihre Gehälter und Zulagen manchmal mehrere Monate zu spät erhalten. Im Jahr 1849 trat er zunächst vor Franz Joseph und dann vor dem Heiligen Stuhl von seinem Bischofsamt zurück. Er kehrte nie zurück.₀₁₉ Die Grafenkrone und das Z. D.-Monogramm und das Zichy-Wappen, d. h. die Zeit der Zichy-Porzellanproduktion in Városlőd ist somit auf die Jahre 1845-1849 beschränkt._019/1

   Die Flucht von Domokos Zichy nach Österreich markiert auch das Ende eines Kapitels in der Geschichte der Keramikproduktion in Városlőd. Die Fabrik selbst, die eine Zeit lang unter staatlicher Kontrolle und dann unter dem Eigentum und der Leitung eines unbekannten Eigentümers stand, existiert weiterhin, widmet sich aber hauptsächlich der Herstellung von Steingut. Die Fabrik wurde nie wieder in den Besitz des Bischofs zurückgegeben. Im Jahr 1851 existierte der frühere Eigentümer nicht mehr. In diesem Jahr beauftragte das Bistum Veszprém den Bischof von Veszprém, einen Vertrag mit den Porzellanherstellern von Herend und Városlőd für die Jahre 1852, 1853 und 1854 abzuschließen.

   Es wird festgelegt, dass "das folgende Land für 13 xr pro Pressburger Meter und das Fettland für 30 xr pro Pressburger Meter zu rechnen ist, damit die Fabrikanten nicht behaupten, dass das Gut die Produktion nicht unterstützt". Von 1852 - nach einigen Angaben schon von 1849 - bis 1866 besaß Mihály Magyar, Müller aus Hajmáskeri, die Fabrik in Városlőd. Aus dieser Zeit tauchen die Namen Albert Oppe "sodalis in fabrica", János Rettig, Ferenc Simkó Fabrikmaler, János Vinschigl und schließlich Ignác Grünwald auf.₀₂₀

   Sie sind zum Teil alte Bekannte, denn Grünwald, Oppe und Rettig arbeiteten 1847 gemeinsam als Kassettenmacher in der Porzellanfabrik Zichy. Ende der 1950er Jahre muss die Produktion in Városlőd unbedeutend gewesen sein, denn Flóris Rómer, der begeistert die Täler des Bakony erkundete, nahm sie nicht einmal wahr und beklagte sich sogar: "Von den bestehenden Fabriken bewahrt nur die Porzellanfabrik in Herend, die überregional bekannt ist, noch ihren alten Glanz; ihre Nachbarn - (und hier meint er sicher Városlőd und Bakony) - sind längst vom Himmel unserer Industrie verschwunden".₀₂₁   

   Nach einer langen Periode der Stagnation und unbedeutenden Aktivität wurden 1866 wieder Möglichkeiten für einen Aufschwung und eine Entwicklung geschaffen. Das Fabrikgebäude war im Besitz desselben Georg Mayer, der zwanzig Jahre zuvor die Idee einer neuen Porzellanfabrik in Városlőd in Erwägung gezogen und mit dem Bau eines Gebäudes dort begonnen hatte. Um die Produktion zu verbessern, stellte der neue Besitzer die Herstellung von Gefäßen in Pápa ein, wo bereits mit Városlőd-Ton gearbeitet wurde, und verlegte seine Arbeiter und Geräte nach Városlőd, wo er seine Arbeit fortsetzte. Er ließ auch die gesamte Ausrüstung seiner früheren Fabrik dorthin verlegen, was eine gewisse Abkehr von den bescheidenen und rudimentären Produktionsmitteln bedeutete, die noch die Bedingungen der Reformzeit widerspiegelten.₀₂₂

   Die Lösung der grundlegenden Fragen, die das Land auf höchster Ebene betrafen, hatte keine direkten Auswirkungen auf die Töpferei in Városlőd. In den späteren Jahrzehnten wirkte sich vor allem die Anwendung ungünstiger Zölle auf ihren Betrieb und den Verkauf ihrer Töpfe aus, aber auch auf die heimische Kunsttöpferindustrie und im weiteren Sinne auf die Tonindustrie. Jahrzehntelang basierten der Zustand der Fabrik und ihre Produktion fast ausschließlich auf Daten aus den Berichten der Industrie- und Handelskammern.

   Ein Vergleich mit der Situation in den Jahren vor Mayer zeigt eine gewisse Verbesserung, aber selbst mit der Ausstattung der Fabrik in Pápa können wir sie nur als Manufaktur und nicht als Fabrik beurteilen. Die Entwicklung der Töpferei wurde auch durch den Wandel des Geschmacks in den Jahren nach dem Unabhängigkeitskrieg beeinflusst. Einer der Indikatoren dafür war die Tatsache, dass die Fabrik in den ersten Jahren nur fünf Maler, einen Töpfer und zwei Brenner beschäftigte, zusätzlich zu fünfzehn gewöhnlichen Tagelöhnern, die in der Töpferei, in der Holzfällerei und bei verschiedenen Transportarbeiten arbeiteten.

   In dem Bericht, der einen Zeitraum von drei Jahrhunderten (1866-1869) abdeckt, werden unter den Ausrüstungsgegenständen nur die Scheiben erwähnt, und dass die jährliche Produktion verschiedener Töpfe einen Gesamtwert von 25.000 Forint hatte.₀₂₃ Es ist bemerkenswert, dass der Unternehmer nicht nur Brennholz, sondern auch die Rohstoffe für die Herstellung von Töpfen aus der Gegend bezog. Es gibt zahlreiche Belege dafür, dass die Fabrik in Pápa jahrzehntelang mit verschiedenen Arten von Ton aus dem Umland von Városlőd beliefert wurde.

   Dies mag einer der Gründe für den Umzug Mayers von Pápa nach Városlőd gewesen sein. Die zunehmende Zahl von Tafelsets und dekorativen Tellern mit verschiedenen Ornamenten - von einzigartigem Charakter - in dieser Zeit sind noch immer ein fester Bestandteil des heimischen Steinzeugstils, insbesondere die Ornamente der Manufakturen aus den Regionen Borsod und Zemplén. Die reiche Vielfalt an volkstümlichen Rosendekoren, die über und unter der Glasur gemalt wurden, wurde in einem violett-blau-grün-gelben Farbschema verwendet. Die Haltbarkeit der Gefäße wurde durch die Verwendung des für keramische Zwecke sehr gut geeigneten und leicht zu bearbeitenden Tons deutlich erhöht, so dass die Nachfrage nach diesen Gefäßen stieg.

   Die Produkte aus Városlőd fanden sogar ihren Weg auf die Märkte in Pest, wo zu dieser Zeit ein Fabriklager betrieben wurde. Das steigende Interesse war nicht nur auf die wachsende Nachfrage und die Kaufmöglichkeiten der ländlichen und kleinstädtischen Schichten zurückzuführen, sondern auch auf die Tatsache, dass Mayers neue Unternehmung die Schließung seiner eigenen ehemaligen Fabrik in Pápa bedeutete und dass danach in der transdanubischen Region volkstümliches Ziersteinzeug nur noch in Városlőd hergestellt wurde.

   Frühere Werkstätten in Transdanubien, wie die in Kőszeg, Tata, Herend, Bakony und schließlich die oben erwähnte Pápa, waren vor allem in der Reformzeit oder in den Jahren nach dem Unabhängigkeitskrieg mit ihrer kleinen Produktion an der Deckung des Bedarfs der damaligen Bourgeoisie beteiligt. Dennoch kann die Produktion von 25 000 Forint pro Jahr, die nur einen winzigen Bruchteil der Gesamtproduktion des Landes ausmacht, nur als bescheidene Leistung angesehen werden. In den folgenden Jahrzehnten und sogar noch in den frühen 1880er Jahren war die Situation ähnlich, sowohl was die Produktion von Töpfen und ihre künstlerische Gestaltung als auch die Ausstattung der Fabrik betraf.

   Gleichzeitig erlebt auch die heimische Kunstkeramikindustrie eine allgemeine wirtschaftliche Stagnation, die sowohl in den Kammerberichten als auch in den Wirtschaftsstatistiken mit Sorge zur Kenntnis genommen wird. Im komplexen Geflecht der Entwicklung des Kapitalismus in Ungarn war die Situation in den Werkstätten mit einem grundsätzlich manufakturellen System etwas günstiger, und die Steingutfabrik in Városlőd konnte, wenn auch in bescheidenem Umfang, weiterarbeiten.

   Die sehr niedrigen Produktionsbedingungen werden wiederum durch einige statistische Daten veranschaulicht, die die Fabrikbedingungen im Jahr 1876 illustrieren. Der Bericht der Handelskammer von Sopron gibt für das laufende Jahr die Beschäftigung von 1 Gehilfen, 7 Frauen und 3 Kindern an.₀₂₄ Daraus geht auch hervor, dass der Unternehmer für das ganze Jahr insgesamt 37 Forint an Einkommenssteuer zahlte. Insgesamt hat sich das erste Lebensjahrzehnt der Steingutfabrik von György Mayer im Vergleich zur Zeit von Mihály Magyar (ca. 1851-1866) kaum verändert.

   Über die Quantität und Qualität der Produktion liegen uns keine Daten vor, aber die niedrige Zahl der Beschäftigten und die geringe Höhe der Einkommensteuer sind eher Ausdruck einer langsamen Stagnation als einer schnellen Entwicklung. Es erübrigt sich, aus den zahlreichen Daten über den Zustand unserer heimischen Fabriken in den nationalen Statistiken zu zitieren, denn in den letzten Jahrzehnten wurde eine sehr beträchtliche Menge an Keramik, einschließlich Steinzeug und Altporzellan, aus den Ländern des Reiches, hauptsächlich aus der Tschechischen Republik und Österreich, importiert. Für unsere Verhältnisse ist es bezeichnend, dass diese Fabrik als einzige in der Region Transdanubien noch in Betrieb ist und dass aufgrund der damaligen Transportmöglichkeiten der größte Teil ihrer Keramik in der Region verkauft wurde.

   Die billigen ausländischen Töpferwaren wurden auf dem ausgezeichneten Wasserweg der Donau zu minimalen Kosten in das Zentrum des Landes, Budapest, transportiert, das sich zunehmend kommerzialisierte. Seit der Reformzeit war die Untersuchung der allgemeinen Situation des ungarischen Handwerks und die Entwicklung der Industrie keine Priorität für die Regierung gewesen. Nach den Jahren der Back-Ära, in der Zeit bis zur Wiedervereinigung und in den folgenden Jahrzehnten wurde die Beseitigung und Entwicklung der industriellen Rückständigkeit zu einem zentralen Thema.

   Der Industrieverband, der aus dem Nationalen Industrieverband Kossuth und dem Verteidigungsverband hervorging, spielte eine wichtige Rolle bei der Lösung dieses gesamtgesellschaftlichen Problems. Mit seiner Zeitschrift "Magyar Ipar" informierte er nicht nur laufend über den Zustand der heimischen Industrie, sondern brachte auch - soweit es die Regierung zuließ - die drängendsten Fragen der industriellen Entwicklung, der staatlichen Unterstützung der Industrie und der Regelung der äußerst ungünstigen Zollsituation innerhalb der Monarchie zur Sprache.

   Von den allgemeinen Aktivitäten des Vereins zur Förderung der Industrie im Zusammenhang mit unserem Thema sind die Organisation von Ausstellungen, die Veranstaltung von Wettbewerben, die Verleihung von Preisen für industrielle Leistungen und die verstärkte Propagierung der heimischen Industrie gegenüber der ausländischen Industrie zu nennen. Die Reihe der vom Industrieverband in der Reformzeit₀₂₅ organisierten Ausstellungen wurde nach dem Unabhängigkeitskrieg jahrzehntelang unterbrochen und erst in den 1870er Jahren wieder aufgenommen, zunächst auf lokaler Initiative auf Komitatsebene und dann, mit Unterstützung des Industrieverbands, mit dem Beginn der nationalen Ausstellungen. Unter ihnen ist die Veszprémer Werksausstellung von 1877 zu nennen, an der unsere Fabrik in der 4. Klasse teilnahm.₀₂₆

   Zu dieser Zeit war die Steingutfabrik in Városlőd noch im Besitz von György Mayer, der seinem Sohn Béla Mayer eine Anerkennungsurkunde für seine Fortschritte auf dem Gebiet der Töpferei überreichte. Der Komitatscharakter der Ausstellung und die Tatsache, dass Industrie, Handwerk und Landwirtschaft im weitesten Sinne vertreten waren, diente lediglich der Propaganda für die allgemeine Entwicklung - und war nicht mit der früheren Ausstellung in Székesfehérvár zu vergleichen.

   Es wurden keine Preise vergeben, und alle Aussteller wurden lediglich mit einer Urkunde ausgezeichnet. Es ist wahrscheinlich, dass der gemischte landwirtschaftliche und industrielle Charakter der Ausstellung sowie das lokale Interesse dazu führten, dass die damals weltberühmte und nur wenige Kilometer entfernte Porzellanfabrik Herendi nicht teilnahm. Es ist kein Katalog der Kreisausstellung bekannt, so dass wir nicht feststellen können, welche Qualität das ausgestellte Geschirr der Városlőd hatte und was die offizielle Ankündigung, "ein Zeugnis des Fortschritts und des Ehrgeizes", in ihrer Würdigung sicherlich bedeutete.

   Es handelte sich um einfaches Tafelgeschirr und einige Ziervasen und -schalen, die der Chefmaler der Fabrik, der aus Schlesien stammende Gusztáv Rössner₀₂₇ , mit seinen Blumen, floralen Motiven und stilisierten Hausflügeln verzierte. Die Zierschnecke (Kat.-Nr. 66. 69. 1.) und die Zierschale (Kat.-Nr. 53. 4. 21.) in der Sammlung des Bakonyi-Museums in Veszprém sind repräsentative Stücke, die nur für eine Ausstellung angefertigt worden sein können. Auch die gemalte Komposition aus Hahn und Henne ist ungewöhnlich. Daneben ist nur noch eine kleinere Zierschale bekannt, die in der gleichen Darstellung wie die oben genannte zu sehen ist.₀₂₈

   Die stark stilisierten, aber dennoch naturalistischen Hausvögel, die Eichenlaubzweige, der grasbewachsene Boden und die Holzplattezaun gehören eher in den Bereich der dekorativen Bildsprache als das traditionelle volkstümliche Steinzeug oder die ungarischen Ornamente in Kombination mit den stilisierten orientalischen Motiven von Zsolnay. Die gleiche Marke auf den Gefäßen, MAYERG. VÁROSLŐD, lässt ebenfalls den Schluss zu, dass diese Gefäße für denselben Anlass hergestellt worden sein könnten. Bei mehrjährigen Recherchen wurde kein derartiges Steinzeug gefunden, und vermutlich wurden auch keine anderen figürlichen Ornamente mit einer ähnlichen einzigartigen Marke zu einem anderen Anlass hergestellt.

   Im Zusammenhang mit der Definition des Meisters fallen uns noch zwei andere Maler ein, die damals in der Fabrik arbeiteten: der in Düsseldorf geborene Péter Antal Wankün und der vermutlich ebenfalls im Ausland geborene oder ausgebildete Kari Sebestyén, aber die für die Ausstellung hergestellten Objekte können wir nach wie vor mit dem Maler Rössner in Verbindung bringen. Sein Name wurde erstmals 1861 als "pictor" unter den Angestellten der Fabrik erwähnt, wo er fast dreißig Jahre lang eine führende Position innehatte. Ab Anfang der 1880er Jahre wird er in den Registern als Leiter der Steingutfabrik und ab 1889 als Werksvorsteher genannt.

   Die in den heimischen Steingutfabriken tätigen Maler haben weder in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts noch in den späteren Jahrzehnten - von wenigen Ausnahmen abgesehen - ihren Namen auf den bemalten Objekten angebracht, so dass wir unsere Vermutungen aus den Daten und der Berufsbezeichnung von Rössner ableiten können, die auf seine herausragende Tätigkeit im Bereich der dekorativen Gefäße hinweisen. Abgesehen von einigen wenigen Stücken sind die Gefäße in den Sammlungen nicht datiert, und wir können uns bei der Altersbestimmung auf die eingeprägte Fabrikmarke stützen, die ein sekundäres Zeugnis aus der Mitte des Jahrhunderts ist.

   Die einheimischen Steinzeugfabriken der Reformzeit benutzten in der Regel den Namen des Ortes als Stempel, der in den rohen Ton gestempelt wurde. Ausnahmen waren jene Fabriken, die ein Privileg besaßen, bei dem es möglich war, das Wappen, den Eigentümer oder ein anderes Zeichen als Stempel zu verwenden. In der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts wurde auch dieser Zwang aufgehoben und die Unternehmer entwarfen ihre Stempel selbst. Für den von uns bearbeiteten Zeitraum der Steingutfabrik Városlőd trifft Letzteres bereits zu. Die Karten sind zunächst in chronologischer Reihenfolge: MAYER GYÖRGY oder MAYERG VÁROSLŐD, gefolgt von LÁNG UND MAYER VÁROSLŐD sind die bekanntesten Texte, deren unterschiedliche Platzierungen für die Zusammenstellung des Tickets verwendet wurden._028/1

   Die einzige bekannte Marke ist eine Zeichnung des Umrisses einer zweiohrigen Vase mit dem Text darunter. Die Zeichnung der ungarischen Krone und die Aufschrift MAYER BÉLA VÁROSLŐD, die in der Zeit von Béla Mayer verwendet wurden, sind selten. Im letzten Drittel des 19. Jahrhunderts, als sich die Fabrik in den Händen von Mitgliedern der Familie Mayer befand, wurden die Gefäße oft wahllos mit Stempeln unterschiedlichen Alters und unterschiedlicher Art gekennzeichnet.

   Das macht es schwierig, sie chronologisch zu trennen und eine geschlossene Unterscheidung zwischen den verschiedenen Perioden zu treffen. Wir müssen sicherlich berücksichtigen, dass in diesen Jahrzehnten nicht nur in Városlőd, sondern auch in Apátfalva,₀₂₉ Miskolc, Hollóháza und in den heimischen Steingutfabriken ausländische Maler, oft sogar Töpfer, beschäftigt wurden. Das Ende des Jahrzehnts brachte eine Beschleunigung und einen gewissen Aufschwung in der Entwicklung der Fabrik in Városlőd. Das langsame Tempo der Industrialisierung und die Veränderungen im dörflichen und ländlichen Leben wirkten sich positiv auf die Produktion aus. Das Ende der Jahre der Stagnation lässt sich daran erkennen, dass die Jahresproduktion 1878 bereits 30.000 Forint betrug, gleichzeitig aber die Zahl der Beschäftigten die der sechziger Jahre nicht überstieg.₀₃₀

   Ein solch geringer Anstieg des Wertes der hergestellten Gefäße ist auch deshalb von Bedeutung, weil er der Verbreitung des Steinzeugs in der Stadt eine größere Chance bot. Zu dieser Zeit wurde ein erheblicher Teil der Produkte vor allem in Budapest, Sopron und Győr über ihre Lagerhäuser verkauft, während der Rest in den Komitaten Veszprém und Fejér abgesetzt wurde. Die Angaben der Fabrik Mayer im Bericht der Handelskammer von Sopron aus dem Jahr 1879 sind nicht überraschend. Obwohl dieser Bericht die Jahresproduktion vorsichtiger als der vorhergehende mit 25-30 Tausend Forint angibt, ist die Zahl der Arbeiter nach Angaben des Besitzers wie folgt: "In der Fabrik G. Mayerin Városlőd werden16 Dreher und Mahler,10 Brenner und andere Hilfsarbeiter, 4 Holzhauer und10 weibliche Personen, zusammen 40 Arbeiter beschäftigt.

   Die zusammenfassend angegebenen Monatslöhne von 8, 6, 4 und 2,50 Forint bedeuten, wenn man sie als Äquivalent zu den tatsächlich gezahlten Löhnen betrachtet, dass Tagelöhner kaum ein Drittel dessen verdienen können, was Männer verdienen. Die einzige Quelle für Daten über Fabrikarbeiter aus dieser Zeit sind, wie bereits bei anderen Gelegenheiten erwähnt, die Kirchenbücher.

   In der Tat markieren die Entwicklungszahlen den Beginn eines Aufschwungs, der die gesamte Gemeinde in Bezug auf die Steinzeugproduktion in Városlőd erfasst hat. Eine Ergänzung zur Kulturgeschichte der fast ausschließlich deutschsprachigen Bevölkerung ist die Tatsache, dass der auf Initiative des örtlichen Lehrers Sándor Stangl gegründete und vom Steingutfabrikanten György Mayer unterstützte und geleitete Gesangschor bei festlichen Anlässen Lieder mit ungarischen Texten vorträgt.₀₃₁

   Neben dieser Art von Unterstützung sind die Mitglieder der Familie Mayer auch an verschiedenen sozialen Veranstaltungen im Dorf beteiligt. Bei einer durchschnittlichen Jahresproduktion von 24.000 Forint würde der Höchstlohn 2.400 Forint betragen, was den sehr hohen Grad der Ausbeutung offenbart, der für den Kapitalismus in der Manufakturproduktion typisch ist.

   Zu Beginn der 1880er Jahre änderte sich weder die Qualität der verwendeten Materialien noch die formale Ausgestaltung der Gefäße im Vergleich zu den früheren. Die einzige Verbesserung bestand darin, dass neben dem Geschirr auch Waschbecken (Schüssel, Krug, Seifenschale), Krüge, Kannen, Töpfe, Becher und Ofenkacheln hergestellt wurden. Die Nachfrage nach diesen Artikeln ist sehr bescheiden, da die Fabrik ihren Kunden einen nicht unerheblichen Rabatt von 10-14% auf diese Artikel gewährt.

   Dies ist ein nicht zu vernachlässigender Faktor in Anbetracht der finanziellen Verhältnisse der ländlichen Bevölkerung, die den traditionellen Volksschmuck liebt und die heimische Industrie unterstützt, insbesondere in ländlichen Gebieten mit ungarischer Bevölkerung. Betrachtet man diese Haltung als nationale und gesellschaftliche Gleichgültigkeit gegenüber dem Kunsthandwerk des Landes in den Jahrzehnten vor dem Ende des Jahrhunderts, so wird deutlich, dass nicht nur die seit Jahrzehnten schwierige Situation der Steingutfabrik in Városlőd, sondern auch der Kampf aller in Betrieb befindlichen Steingutfabriken ums Überleben.

II.

   Der künstlerische Fortschritt in dieser Produktionskategorie ist notwendigerweise mit dem Vorhandensein eines realen sozialen Bedürfnisses verbunden, das sich aufgrund des Gesetzes der gegenseitigen Abhängigkeit auch positiv auf die Menge auswirkt. Zu der oben erwähnten Ausstellungsreihe gehörte auch die jährliche Weihnachtsausstellung des Industrievereins. Zu diesen Ausstellungen und dem Basar von 1881 gehörte auch eine kunstvolle Gruppe von Gefäßen, deren Dekoration unter den verschiedenen städtischen Gefäßen herausragend war.₀₃₂

   Neben diesen Veranstaltungen, die auch Propagandazwecken dienen, zeigt die Fabrik auch Textanzeigen an. Dies ist angesichts der kommerziellen Konkurrenz für inländische Waren notwendig geworden. Gerade auf das angebotene ausländische Porzellan und Steingut wurde in den Anzeigen des Töpfer- und Glaswarenhandels aufmerksam gemacht. Die Anzeigen für Mayer-Geschirr aus Városlőd zielten darauf ab, das Interesse des Publikums am Kauf heimischer Kunstkeramik zu wecken.

   Der nationale Charakter, der sich in anderen Ländern herausgebildet hat, nämlich die Verwendung von Volkskunstmotiven auf Kunstprodukten, wurde bereits Jahrzehnte zuvor von den Russen und dann von den Deutschen eingeführt. Während in diesen Ländern die Motive tatsächlich aus der Volkskunst stammten, waren sie in unserem Land eine Rückkehr zu den Mustern älterer, vor allem barocker, aristokratischer Textilien. Erst später, in diesem Jahrtausend, wendet man sich dem Studium der bäuerlichen Kunst zu und leitet einen Prozess ihrer Anwendung in allen Bereichen der angewandten Kunst ein.

     In der Zeit Georg Mayers hatte dies jedoch kaum Auswirkungen auf das Steinzeug der Városlőd. Mitte der 1880er Jahre zeichnete sich ein Aufschwung in der Kunst ab, der auch zu einer Verbesserung der Ausstattung der Fabrik gegenüber den vorangegangenen Jahrzehnten führte. Es ist bemerkenswert, dass der Bericht der Handelskammer von Sopron zu dieser Zeit eine kurze Zusammenfassung der früheren Geschichte der Városlőd-Fabrik enthält. Er beginnt mit der Feststellung, dass die Ofen- und Steingutfabrik von Mayer-György den Namen "Lang & Mayer" angenommen hatte. Die Partnerschaft dauerte nur wenige Jahre und diente eher dazu, den Absatz der Gefäße zu verbessern und dem zunehmend verarmten Mayer-György etwas Kapital zu verschaffen.

   In den letzten Jahren des Jahrhunderts holte sich die Familie Mayer den Ton wieder zurück, da die Partnerschaft aufhörte zu existieren. Zu dieser Zeit arbeiteten die beiden holzbefeuerten Rundöfen, von denen einer in der Reformzeit gebaut wurde, bereits auf 12 Scheiben. In diesen Jahren wurden Maschinen mit Wasserkraft für die Tonverarbeitung eingesetzt. In den verschiedenen Abteilungen der Tonherstellung und -verarbeitung sind 50 bis 60 Personen beschäftigt, hinzu kommen 12 bis 13 Maler für die Dekoration der Töpfe. Infolge der Aufstockung der Belegschaft und des Einsatzes modernerer Geräte verdoppelte sich der Produktionswert nahezu und erreichte 45-50 000 Forint.₀₃₃ Neben Steinzeug und Öfen umfasst die Produktpalette auch Steingut und Majolika.

   Interessant im Zusammenhang mit der Tätigkeit der Steinzeugfabrik in Városlőd ist zweifellos die Feststellung, dass sie auch weißes Abfallporzellan aus dem Ausland, vor allem aus der Tschechischen Republik, importierte. In den Berichten über die Fabrik aus dem Jahr 1885 heißt es: "Außerdem importiert diese Fabrik jedes Jahr kleine Mengen gewöhnlichen Porzellans aus Mähren, das sie in ihrer eigenen Werkstatt bemalt und nach einem zweiten Brand verkauft". Wie gering die Menge des von den Malern von Városlőd verzierten Porzellans auch sein mag, sie ist ein Beweis dafür, dass es nicht nur Steinzeugmaler gab, sondern auch solche, die die feinere Kunst der Porzellanmalerei beherrschten, sowie einen Brennofen, der bemaltes Porzellan brennen konnte.

   Eine der grundlegenden Fragen der Partnerschaft mit dem Pester Porzellanhändler Láng ist neben dem oben Gesagten, dass die Partnerschaft das Problem des billigeren Einkaufs nicht nur von Steingut, sondern auch von bemaltem Porzellan und dessen Verkauf im Budapester Geschäft löste. Károly Csányi hat in seiner Geschichte der Keramik eine bemalte Porzellankarte aus der Zeit der Partnerschaft mit der Marke von Városlőd veröffentlicht. Auch in diesem Jahrzehnt wurde die Porzellanmalerei infolge des starken Rückgangs der Produktion der Herender Fabrik immer wichtiger, vor allem in Budapest auf billigeren ausländischen Objekten, aber auch in den Dörfern der Umgebung von Herend unter Verwendung der dortigen Schrottgefäße.

   Die Dekoration von Herender und ausländischem Porzellan folgte auf diese Weise dem so genannten Herender Genre, musste aber etwas anders" sein, da eine Nachahmung, eine Fälschung, als Vertrauensbruch angesehen werden konnte. In einer anderen Richtung waren Amateure oder Dilettanten tätig, die mit unterschiedlichem Erfolg Dekorationen und Kompositionen auf ausländisches Porzellan, Volkstextilien, Tafeln, Postkarten usw. malten. Zu dieser Zeit hatte die Zsolnay-Fabrik in Pécs mit ihrem reich verzierten, schimmernden Porzellangeschirr und den dekorativen Arbeiten, die orientalische Einflüsse widerspiegeln, bereits europäische Standards in der Herstellung von Kunstkeramik erreicht. Besonders erfolgreich war Zsolnay auf der Weltausstellung 1878 in Paris, wo es einen in Europa einzigartigen Erfolg erzielte und zeitweise die weltberühmten und alteingesessenen Porzellanfabriken und großen Keramikstudios überholte.₀₃₄ Die neue künstlerische Gestaltung des dekorativen Geschirrs wurde vor allem in den oberen Schichten des ungarischen Bürgertums bekannt und begehrt. Innerhalb weniger Jahre tauchten ihre schlichteren, provinzielleren Formen unter den Produkten der Steingutfabriken auf, auch in Városlőd.

   Auch die bedeutenderen Fabriken wie Fischer in Pest, Hollóháza, Bélapátfalva und Körmöcbánya verwendeten die von Zsolnay entworfenen Dekore, insbesondere die ungarischen Motive, in einfacher oder komplexer Form. Infolge dieser weit verbreiteten Verwendung wurde die Produktpalette der Fabrik von Láng und Mayer um Steingut und Majolika erweitert und etwas modernisiert. Die Landesausstellung von 1885 gab der Propaganda für das einheimische Kunsthandwerk einen großen Auftrieb. Dank jahrelanger Vorbereitungen wurde die repräsentative Ausstellung zu einer echten nationalen Angelegenheit, vergleichbar nur mit der dritten Ausstellung des reformistischen Industrievereins im Jahr 1846.

   In der zweiten Hälfte des neunzehnten Jahrhunderts war es im Wesentlichen ein nationaler Maßstab. Das Steingut aus Városlőd wurde bei dieser Gelegenheit ebenfalls präsentiert und war ein großer Erfolg in Bezug auf den künstlerischen Wert, wie die große Medaille, die für "Fortschritt" verliehen wurde, zeigt. Die Teilnahme an der Allgemeinen Landesausstellung markiert auch den Beginn einer neuen, fruchtbaren Ära, an die sich die letzten anderthalb Jahrzehnte des 19. Jahrhunderts bis zur Jahrhundertwende und die ersten beiden Jahrzehnte des 20. Jahrhunderts, einschließlich der Jahre des Ersten Weltkriegs, anschließen lassen.

   Die Änderung der Eigentumsverhältnisse und der Organisation der Fabrik nach dem Zweiten Weltkrieg bis 1927 ist der zweite Teil der Epoche. Die Nachkommen der Familie Mayer aus Pápa in Városlőd spielen in Form einer Aktiengesellschaft weiterhin eine führende Rolle bei der Leitung der Fabrik. Soweit erforderlich, wird dieser Zeitraum in einem einzigen größeren Kapitel behandelt. Der bereits zitierte Sándor Mihalik beschreibt diese Jahrzehnte sehr prägnant: "... seit 1884 war die Firma Láng in Budapest an der Firma Mayer interessiert. Die Verbindung von Mayer und Mihály Láng brachte eine epochale Wende in der Produktion von Gegenständen mit volkstümlichem Dekor. "035

   Mihály Láng schied 1898 aus dem gemeinsamen Unternehmen aus, und die Fabrik wurde von seinem Sohn György Mayer, Béla, der dorthin zog, geleitet und wieder in den Familienbesitz übernommen. Dies war jedoch nicht das Ende der stilistischen Ambitionen, von denen Mihalik spricht. Er hatte schon früher begonnen und entwickelte sich auch nach dem Ende der Partnerschaft weiter, und seine Hauptlinien lassen sich nicht nur in unserer Zeit, sondern auch in den letzten Jahren des Betriebs der Fabrik nachzeichnen.

III.

   Auf der Landesausstellung war die Verwendung ungarischer Volksornamente in allen Zweigen der angewandten Kunst auffällig, besonders aber auf dem Gebiet der künstlerischen Keramik. Wir haben den Erfolg des Pécser Zsolnay-Geschirrs in Paris erwähnt und auch auf die Literatur verwiesen, die die Aufmerksamkeit bewusst auf die Anwendung einer Art dekorativer Tradition lenkte. Unter den ideologischen Begründern des ungarischen Dekorationsstils spielte József Huszka eine bedeutende Rolle, der wie andere glaubte, dass die ungarische Kunst und das ungarische Kunsthandwerk im Motivschatz der ungarischen barocken aristokratischen Dekorationskunst die Möglichkeiten zur Entwicklung eines ungarischen Stils entdecken und der Sackgasse des deutsch geprägten Eklektizismus entkommen könnten.

   Seine Studien fanden weite Verbreitung und machten sich schnell in der angewandten Kunst bemerkbar. Sein Werk kann jedoch keineswegs als alleiniger Einflussfaktor angesehen werden, sondern vielmehr als eine notwendige Anerkennung. Die ständige Präsenz des ungarischen Nationalismus in der politischen Arena, der im Rahmen des dualistischen Systems geschürt wurde, und sein wachsender Einfluss in der politischen Sphäre verschafften der Theorie von Huszka eine günstige Rezeption, und ihre Auswirkungen können unterschiedlich bewertet werden.

   Als ebenso aktiver Faktor ist der Kampf gegen die Importe und eines seiner Instrumente zu erwähnen, mit dem nicht nur das Interesse für das in Ungarn produzierte Kunsthandwerk geweckt, sondern auch die Entwicklung ungarischer Formen und die Verzierung einheimischer Produkte gefördert werden sollte. Aus dem Gesamtprogramm für das Kunsthandwerk ergibt sich bei näherer Betrachtung der künstlerischen Tonindustrie (Steingut, Irdenware, Majolika) ein Wendepunkt in der gesamteuropäischen Entwicklung.

   Die künstlerische Entwicklung des Porzellans im letzten Drittel des 19. Jahrhunderts verlangsamte sich nicht nur europaweit und blieb hinter der allgemeinen stilistischen Entwicklung der Zeit zurück, sondern wurde auch von sich bereits wiederholenden dekadenten Tendenzen beherrscht. Die einzige Ausnahme bildete die Kopenhagener Manufaktur, wo in diesen Jahrzehnten die in der europäischen Porzellankunst bis dahin unbekannte spezifische Unterglasurmalerei entwickelt wurde. Andere Bereiche der künstlerischen Keramik entwickelten sich infolge der Stagnation der Porzellankunst rasch.

   Dies zeigte sich vor allem in der Fayence- und Majolika-Kunst, und es war zum Teil diese Erkenntnis, die den Weg für die Entstehung und prächtige Entfaltung der Zsolnay-Fayence-Kunst ebnete. Wir dürfen jedoch den sozialen Faktor nicht außer Acht lassen, der in Form von Nachfrage vor allem in der europäischen angewandten Kunst anzutreffen war. Die Entwicklung einer eklektischen Umweltkultur bedeutete die Befriedigung einer neuen Nachfrage nach Kunst und Werkzeugen seitens der kapitalistischen Führungsschicht. Wir können nicht auf die gesamte europäische Keramikkunst eingehen. Wir beschränken uns darauf, die grundlegenden Motive zu skizzieren und zu versuchen, sie im heimischen Kontext der Produkte der Városlőd näher zu untersuchen. Die Zsolnay-Fabrik in Pécs stand bei der Erforschung der Anwendung ungarischer Volkskunst-ornamente auf Kunstkeramik an vorderster Front, aber auch die Aktivitäten der Ignác-Fischer-Fabrik in Pest auf diesem Gebiet sind beachtenswert.

   Diese beiden größeren Fabriken, in denen auch Designer beschäftigt waren, erreichten auf hohem Niveau, wofür Huszka und andere propagierten. Vor allem die Zsolnays, aber auch Fischer, änderten schnell die Richtung und verwendeten neben der ungarischen Ornamentik zunehmend orientalische, indische, persische und türkische Motive, so dass um die Jahrtausendwende der Eklektizismus sowohl in der Form als auch in der Dekoration in den Werken beider Fabriken dominierte. Diese Entwicklung in der künstlerischen Ausstattung der Városlőd ist zeitlich und qualitativ später anzusiedeln.

   Imre Szalay erwähnt in seinem Bericht über die auf der nationalen Ausstellung präsentierten Városlőd-Gefäße,₀₃₆ dass die traditionellen ungarischen Chiffre-Dekore am besten erhalten sind. Er verurteilt die Verwendung von Farben durch den Aussteller, da er sie als hart und unangenehm empfindet. Insbesondere kritisiert er die Verwendung der Farbe Grün, weil sie oft den gesamten Hintergrund, der ansonsten weiß ist, verfärbt. Die ausgestellten Werke waren sicherlich die ersten derartigen Experimente von Városlőd.

   Die technische Perfektion tritt hinter der Verwendung der neuen ungarischen Ornamentik zurück. Die Übernahme der reichen, von den Zsolnay-Schwestern entwickelten Motive verletzte damals kein Urheberrecht, so dass eine der Bedingungen für den Wettbewerb darin bestand, dass es für kleinere Fabriken relativ einfach war, sich diese zu sichern. Einige hatten sogar Hoffnungen auf ein nationales Niveau.₀₃₇ Während jedoch die Zsolnay-Fabrik hervorragende Designer aus den Reihen der Frauen der Familie hervorbrachte (Teresa, Julia) und ausländische Maler beschäftigte, vor allem zur Vorbereitung großer internationaler Ausstellungen, hat die Steingutfabrik in Városlőd in dem mehr als einen Jahrhundert ihres Bestehens nie einen Designer beschäftigt.₀₃₈

   Ein großer Teil der verwendeten Ornamente wurde von Maler zu Maler als Tradition im Motivbestand der Fabrik weitergegeben. Und die praktische Umsetzung der neuen flächigen Ornamentik aus der Zsolnay-Keramik war selbst für durchschnittlich begabte Maler kein Problem, die neben ihren technischen Kenntnissen der Pinselführung oft auch über beachtliche zeichnerische Fähigkeiten verfügten.

   Auf diese Weise verbreitete sich die volkstümliche Dekoration, entwickelte sich weiter und beeinflusste die heimischen Fabriken, verschmolz mit dem früheren Stil der Fabriken und veränderte langsam den traditionellen Geschmack der Kunden. Der Aufschwung, den die neue Kunstrichtung mit sich brachte, hatte kaum Auswirkungen auf die Produktionsbedingungen in den Fabriken. Die internen Verhältnisse blieben von 1889 bis 1906 mehr oder weniger unverändert, da in den Jahresberichten der Soproner und später der Győrer Industrie- und Handelskammer jahrelang nur Városlőd als arbeitende Fabrik erwähnt wurde. Die Teilnahme an der Tonausstellung 1891 beispielsweise wird im Jahresbericht erwähnt.

   Lajos Petrik, ein hochqualifizierter Wissenschaftler und Keramikforscher, erzählt uns dagegen in seiner zusammenfassenden Bewertung der Ausstellung mehr über den inneren Zustand der Steinzeugfabriken in Stadtlőd und anderer Fabriken, die zu dieser Zeit tätig waren.₀₃₉ "Die Ausrüstung der ungarischen Steinzeugfabriken ist die gleiche wie vor 40-50 Jahren, ihr Steinzeug wird aus der gleichen Kalkmischung gemischt, mit der sie zu Beginn des Jahrhunderts arbeiteten. Und alle hochwertigeren Steingutprodukte können aus dem Ausland importiert werden. Wir haben also keinen technischen Fortschritt gemacht, sondern sind zu den alten volkstümlichen Traditionen zurückgekehrt, bevor Herr Dincz sein Rezept vorlegte, d.h. die Verwendung von Huszka, um Tulpen in das Steingut einzubringen, und das nennt man jetzt ungarische Volksmajolika, Smagukat-Majolika, und das geht auf Kosten des technischen Fortschritts".

   Das allgemeine Bild, das er sechs Jahre nach der großen repräsentativen Messe zeichnete, ist nicht gerade von Sorglosigkeit geprägt. Obwohl er die früheren Errungenschaften der Városlőder anerkennt, stellt er später an anderer Stelle fest, dass die Steingutfabriken keine Fortschritte machen und dass die gegenwärtige (1891) volkstümliche Dekoration nichts anderes als eine Nachahmung der Bauernmajolika von Láng der Városlőder ist. Das Gesamtbild der Ausstellung, so Petrik, verurteilt, wenn auch nicht ausdrücklich, die gesamte ungarische Steingutindustrie und -kunst für ihre Unterentwicklung. Die kleineren Fabriken und Manufakturen haben weder die Technologie verbessert noch modernere Maschinen eingesetzt. Schaut man sich die Liste der damals in der Fabrik beschäftigten Arbeiter an, so findet man kaum herausragende Maler oder Töpfer.

   Zu diesem Zeitpunkt arbeitet bereits die zweite Generation, mit gelegentlichen, vermutlich besser qualifizierten Arbeitern. Dazu gehörten Vencel Kobelle (1883-1895), ein Fabrikarbeiter aus der Tschechischen Republik, János Gallér, ein Töpfer aus Znaim (1889), und Lajos Käsztl, ein Töpfer aus Bayern (1890-1900), dessen Namen und Herkunft darauf schließen lassen, dass er qualifizierter war als die einfachen Fabrikarbeiter. In den folgenden Jahren verbesserte sich die Situation der heimischen Kunstindustrie kaum, die Einfuhr von Töpfen nahm weiter zu und in den letzten Jahren des 19. Jahrhunderts wurden neben tschechischen Töpfen auch Produkte aus österreichischen Fabriken immer wichtiger.

   Die Fabriken, deren Ausstattung an Manufakturen aus dem 18. Jahrhundert erinnert und die außer Wasserkraft keine Energie verbrauchen, konnten nicht einmal mit Importen konkurrieren, indem sie ihren Arbeitern die niedrigsten Löhne zahlten. Aufgrund ihres allgemeinen Kapitalmangels konnten sie keine großen Summen für Modernisierungen ausgeben. In den folgenden Jahren, die bereits von den Vorbereitungen für die großen Jahrtausendfeiern geprägt waren, änderte sich an der Produktion und der künstlerischen Entwicklung wenig. Die in jeder Hinsicht repräsentative Inszenierung des historischen Ungarn hat die unterentwickelten Produktionsmittel überdeckt.

   Es liegt in der Natur der Sache, dass für diesen besonderen Anlass im ganzen Land eine Vielzahl von speziell gefertigten, stark verzierten Monumentalformen geschaffen wurde. Dabei ging es nicht so sehr darum, den Nutzen oder die Errungenschaften der Hochtechnologie zu demonstrieren, sondern vielmehr darum, das Potenzial des Handwerks zu zeigen. Eine genauere Betrachtung offenbart nicht nur die Schwierigkeiten der Entwicklung, sondern wirft auch ein Licht auf die künstlerischen Bedingungen. Die Erkenntnisse der Studie von György Ráth, die die gesamte ungarische künstlerische Tonindustrie zusammenfasste, sind so tiefgreifend, dass sie auch nach sieben Jahrzehnten noch als vollgültig und veröffentlichungswürdig gelten können: "Die Mehrzahl unserer Töpfereien pflegt noch immer den so genannten ungarischen Stil und macht keine technischen Fortschritte, abgesehen von ihrem üblichen bäuerlichen Stil.

   Ich kann die Originalität dieses so genannten ungarischen oder Bunda-Stils nicht leugnen, und als Spezialität kaufen Ausländer diese vermeintliche Bauernkeramik, aber sie ist nicht schön und wird auf jeden Fall langweilig. Die Zeit ist vorbei", schreibt er, "als man sich noch für einfache ungarische Volkstöpferware entschied, aber jetzt wollen unsere Hersteller kunstvollere Gefäße herstellen und bemalen alle möglichen orientalischen Krüge und Vasen mit denselben Tulpenornamenten und vergolden sie sogar. Und der Mangel an Geschmack und Formgefühl und die rudimentäre Art der Verzierung zeigt sich noch deutlicher in den dekorativen Gefäßen, die dadurch völlig ihres volkstümlichen Charakters beraubt werden".₀₄₀

   Ráth hat das künstlerische Problem der Jahrtausendwende, das Aufkommen des Eklektizismus im Steingut, auf den Punkt gebracht. Die Verwendung von Gold, die Verwendung aufwändiger orientalischer Formen anstelle der rationalen Gefäßformen, die sich im Laufe der Jahrhunderte herausgebildet hatten, und die ungarische Verzierung der Gefäße stellten in diesem Fall des Eklektizismus eine völlige Dissonanz dar. Hinzu kommt, dass die Verzierung nur rudimentär ist. Dies zeigt sich auch daran, dass unsere Steingutfabriken keine Künstler für die Gestaltung beschäftigten und, wie bereits erwähnt, auch keine qualifizierteren ausländischen Modelleure und Töpfer anstellten, vermutlich wegen der niedrigen Löhne.

   Was in den 1880er Jahren noch fortschrittlich und begrüßenswert war, die Verwendung volkstümlicher Motive, eine solche Aufwertung der Werte der Volkskunst im Allgemeinen, hat in weniger als anderthalb Jahrzehnten seine Bedeutung fast vollständig verloren. In der nächsten Phase wurde die Verwendung von Schablonen und anderen technischen Reproduktionstechniken zur Herstellung von Dekoren auf volkstümlichem Steingut immer dominanter. Dieser künstlerische Niedergang, der im Zusammenhang mit der wirtschaftlichen Situation gesehen wird, ist ein Beleg für den Niedergang der Keramikindustrie auf nationaler Ebene. In einer nationalen statistischen Erhebung, die Ende des Jahrhunderts veröffentlicht wurde, werden nur noch einige wenige Fabriken von dem Dutzend erwähnt, die um die Jahrhundertmitte in Betrieb waren.₀₄₁

   Die Erhebung wurde kurz nach der Jahrtausendwende durchgeführt, erwähnt aber weder die Gründung neuer noch die Entwicklung bestehender Betriebe. Es ist auch bezeichnend für die Rückständigkeit der Situation, dass die jährliche Produktion von Haushaltssteinzeug und Holzöfen auf nur 1 100 470 Kronen geschätzt wird. Der statistische Durchschnitt der Produktion der neun in Betrieb befindlichen Werke beträgt kaum mehr als 120 000 Kronen, was in jeder Hinsicht als sehr niedrig anzusehen ist. In diesem Durchschnitt sind auch die Zsolnay-Fabriken in Pécs und Pest enthalten, deren Jahresproduktion in diesem Zeitraum mehrere hunderttausend Kronen betrug.

   Der Export von Steingut ist sogar noch düsterer und erreicht nur 7 272 Kronen bei Haushaltsgefäßen und 147 500 Kronen bei dekorativem Holzgeschirr, von denen der größte Teil aus den oben genannten Fabriken stammt. Der Wert des importierten Tafelgeschirrs beträgt das Zehnfache dieses Betrags, vor allem aus Fabriken in der Tschechischen Republik, aber auch aus Österreich, wo die unterentwickelten und leistungsschwachen heimischen Fabriken einen günstigen Markt für Steingut haben. Es kann kein Zufall sein, dass Mihály Láng, ein Topfhändler aus Pest, die Városlőd-Partnerschaft in diesem Jahr verlässt.

   Das Eigentum an der Fabrik ging vollständig an die Familie Mayer zurück, und die Leitung lag in den Händen des Neffen des Gründers, Béla Mayer.₀₄₂ Die Familie, die über ein immer bescheideneres Kapital verfügte, war in den folgenden zehn Jahren nicht in der Lage, einen nennenswerten Betrag in die Modernisierung und allgemeine Wiederbelebung der Fabrik zu investieren.

IV.

   In den ersten Jahren des 20. Jahrhunderts war die Steingutfabrik in Városlőd noch unter der Firma von György Mayer in Betrieb. Unter Béla Mayer nahm die Bedeutung des Werks ab, und auch wenn die Produktion nicht völlig eingestellt wurde, stagnierte sie mehrere Jahre lang.₀₄₃ Unter diesen Bedingungen verlief das erste Jahrzehnt des Jahrhunderts, in dem sich die Krise nicht nur in Városlőd, sondern auch in der gesamten künstlerischen Tonindustrie verschärfte. Als Maß für die Auswirkungen der allgemeinen Wirtschaftslage waren im Jahr des Ersten Weltkriegs die Löhne im Vergleich zum vorangegangenen Jahrzehnt bereits um 25-30 % gestiegen, und die Preise für Kohle und andere Brennmaterialien hatten sich um den gleichen Betrag erhöht.₀₄₄

   Dies hat sich auf die Entwicklung des Binnenmarktes ausgewirkt und die rückständigen Betriebe gezwungen, die Löhne zu senken, um mit dem Zustrom von Exporten konkurrieren zu können, zumindest eine Zeit lang. Der frühere Niedergang des vor drei Jahrzehnten blühenden ungarischen volkstümlichen Dekorationsstils hat sich dadurch noch verschärft. Zusätzlich zu den traditionellen Handmaltechniken wurde die Verwendung von Schablonen zur Reproduktion von Dekorationen immer üblicher. Die Verwendung von Schablonen führte zu einer Verschlechterung der Qualität, die ein fester Bestandteil der allgemeinen Stagnation war.

  Formen, Beschläge, Ausrüstungen, Brenntechnik, Materialaufbereitung und Fertigungs-technik waren landesweit auf einem sehr niedrigen Niveau. In den Kriegsjahren verschlechterte sich auch die Situation der Fabrik in Formen, Beschläge, Ausrüstungen, Brenntechnik, Materialaufbereitung und Fertigungstechnik waren landesweit auf einem sehr niedrigen Niveau. In den Kriegsjahren verschlechterte sich auch die Situation der Fabrik in Stadtlőd in jeder Hinsicht, weil die patriarchalischen Familienbetriebe mit wenig Kapital nicht mit den wenigen größeren und moderneren Unternehmen konkurrieren konnten, nicht nur in der Kunsttöpferindustrie, sondern in der heimischen Fertigungsindustrie im Allgemeinen. Die Tonindustrie wurde in den Zeitschriften über die Lage der ungarischen Industrie in diesen Jahren nicht erwähnt. Die Kriegsindustrien rücken immer mehr in den Vordergrund, und der Krieg lenkt die Aufmerksamkeit völlig von diesem Bereich ab Városlőd in jeder Hinsicht, weil die patriarchalischen Familienbetriebe mit wenig Kapital nicht mit den wenigen größeren und moderneren Unternehmen konkurrieren konnten, nicht nur in der Kunsttöpferindustrie, sondern in der heimischen Fertigungsindustrie im Allgemeinen. Die Tonindustrie wurde in den Zeitschriften über die Lage der ungarischen Industrie in diesen Jahren nicht erwähnt. Die Kriegsindustrien rücken immer mehr in den Vordergrund, und der Krieg lenkt die Aufmerksamkeit völlig von diesem Bereich ab.

   Die schwindende Zahl der Spachtler und Maler in den Werkstätten von Városlőd markiert zunächst einen langsamen Rückgang und dann das, was man als praktische Einstellung der Produktion betrachten kann. Unsere Aufzeichnungen zeigen nur sechs Arbeiter in den Jahren 1914-1918. Es ist jedoch davon auszugehen, dass einige von ihnen auch für kürzere oder längere Zeit im Militärdienst waren. Ab Anfang der 1920er Jahre nahm die Zahl der Arbeiter jedoch zu, und es kamen auch Arbeiter aus der vorangegangenen Generation hinzu, die bereits in der Färberei oder in der Scheibenwerkstatt gearbeitet hatten._044/1 Das Jahr 1920 markierte den Beginn einer neuen Ära in der Geschichte der Manufaktur, als sie eine Aktiengesellschaft wurde._044/2

   Eine Gesellschaft, die ein Aktienkapital von 2 500 000 Kronen zeichnete, konnte damals nur als formal betrachtet werden. Für kurze Zeit übernahm die geschwächte Familie die Leitung der Fabrik und es wurde ein für die damalige Zeit typischer Verwaltungsrat eingesetzt. Vorsitzender des mit jahrzehntelanger Unterentwicklung kämpfenden Verwaltungsrats war kein Geringerer als Fürst Egon Hohenhole, und zu den Mitgliedern gehörten zwei Grafen, mehrere Politiker sowie kleinere Bankiers und Juristen, die in der kleinen Fabrik in Bakony eine soziale und finanzielle Zukunft sahen. Das 17-köpfige Direktorium wurde durch sechs weitere leitende Angestellte ergänzt.₀₄₅

   In der Realität entsprach die Zahl der Arbeiter in der Fabrik kaum der Zahl der Beamten. Dies führte zu einer paradoxen Situation im Betrieb und in der Tätigkeit der Fabrik, die auf Dauer nicht tragbar war. Hinzu kamen die wirtschaftlichen Bedingungen im Land und die allgemeine Verschlechterung der finanziellen Situation, und die frühen zwanziger Jahre können als die deprimierendste Zeit im Leben der Fabrik angesehen werden. Zu dieser Zeit wurde eine ähnliche Art von Aktiengesellschaft gegründet, die Erste Steingutfabrik von Bélapátfalva, die nach einigen Jahren vollständig aufgelöst wurde.₀₄₆

   Nachdem wir soeben die Leiter der neuen Aktiengesellschaft vorgestellt haben, wollen wir uns nun mit dem inneren Zustand der Fabrik befassen. Es verdient besondere Aufmerksamkeit, dass von allen Porzellan- und Steingutfabriken, die in den 1920er Jahren im Komitat Veszprém tätig waren, die einzige mit mehr als 20 Beschäftigten diejenige in Stadtlődi ist. Die weltberühmte Herender Porzellanfabrik ist in der Statistik gar nicht enthalten, weil die Zahl der Beschäftigten nicht die Mindestzahl von 20 erreichte, die damals als Kriterium für ein "Unternehmen" festgelegt wurde.

   In Városlőd gibt es in diesem Jahr 23 Beschäftigte, nämlich 20 Arbeiter, 1 Vorarbeiter, 2 Aufseher und 2 kaufmännische Leiter. Andere Statistiken sind nicht weniger interessant. Von der oben genannten Zahl der Beschäftigten sind zwei Frauen, nur 8 bezeichnen sich als ungarisch, 15 als deutsch und schließlich sprechen nur 20 Ungarisch.₀₄₇ Wie auch immer die Verteilung der Geschäftsführung und der Beschäftigten aussieht, sie ist ein Mikrokosmos der allgemeinen sozialen und wirtschaftlichen Situation nach dem Krieg und der Sowjetrepublik.

   Das erste Anzeichen für die Aufnahme der Produktion, so berichtet die Ungarische Angewandte Kunst über die neue Fabrik, ist, dass sie nach langer Pause wieder produziert, allerdings vorerst nur einfache Gebrauchsgegenstände.₀₄₈ Diese Nachricht ist notwendig, denn auf der damals stattfindenden XI. Warenmesse war die Keramik sehr bescheiden vertreten. Pécs stand noch unter Besatzung, so dass die Zsolnay-Keramik nicht vertreten war und auch Városlőd nicht teilnahm. Nach den Kriegsjahren wurde alles für die erste Messe dieser Art mobilisiert, um den Erfolg und die Ergebnisse des neuen Systems, das noch nicht einmal ein Jahr in Betrieb war, zu propagieren.

   Infolge der veränderten Situation und der Verschlechterung des Wirtschaftslebens wurde das Aktienkapital der Fabrik 1921 auf 5 000 000 Kronen erhöht, aber in Wirklichkeit handelte es sich wieder nur um eine Zeichnung. An der Fabrik sind vor allem die kleineren Kapitalisten des Komitats und die Veszprémer Sparkasse interessiert. Die Bilanz am Ende des Jahres weist einen Verlust von 36 479 SEK aus. Gleichzeitig sind die Produktionsmittel aufgrund ihrer Veralterung nur noch 142 290 Kronen wert.₀₄₉

   Die Kennzahlen zeigen das niedrige technische Niveau und die geringe Jahresaktivität. Der repräsentative Vorstand der Aktiengesellschaft war nicht in der Lage, das Werk aus der Krise zu führen. Der Vorstand stellte mit Jakab Szeibert, dem Fabrikdirektor, der dort von 1922 bis 1923 und vermutlich auch in den folgenden Jahren tätig war, einen besonderen Leiter für Városlőd ein. Die Familie Mayer und ihre Verwandten waren in der Zeit der ersten Aktiengesellschaft aufgrund von Unstimmigkeiten nicht an der Leitung der Fabrik beteiligt.

   Es gibt keine direkten Informationen über Szeiberts Aktivitäten und Qualifikationen, aber es ist wahrscheinlich, dass er im selben Jahr mit seinem Bruder Rezső nach Városlőd kam, der im Register von 1925 als Fabrikarbeiter aufgeführt ist. In der Anfangszeit verpachtete die stellvertretende Leitung die Fabrik an eine bis dahin in Városlőd unbekannte Person namens Antal Kanyó, der 1923 verstarb, um neben der Einzahlung eines Teils der Aktien eine größere Summe zu erhalten.

   Aus bekannten Gründen konnte die Verpachtung für ihn jedoch nicht finanziell vorteilhaft sein. Sie nutzten dies aus und gründeten ein ähnliches Unternehmen im Nachbardorf Kislőd, genannt "Pannónia". Ihr ausdrückliches Ziel war es auch, der Steingutfabrik in Városlőd Konkurrenz zu machen und sie dann zu verdrängen. Für kurze Zeit gelang es ihnen, einige Arbeiter und den Geschäftsführer von Városlőd, János Grofcsik, für den Betrieb zu gewinnen, aber das Unternehmen, das kaum sechs Jahre existierte, beschäftigte unter anderem fünf Maler, zwei Scheibenmacher und einen Ofenarbeiter.₀₅₀

   In dieser Form war an Wettbewerb nicht zu denken, und sobald die zweite Aktiengesellschaft gegründet war, würde die Fabrik in Kislőd ihren Betrieb einstellen. Es ist wahrscheinlich, dass die Auswirkungen des Wettbewerbs und die Steigerung der Produktion zu einem bescheidenen Gewinn in der Bilanz des Jahres 1923 führten. Die folgenden Jahre endeten mit ähnlichen wirtschaftlichen Ergebnissen, was zur Folge hatte, dass die Aktiengesellschaft, die man als fiktives Unternehmen bezeichnen könnte, zum Zeitpunkt des Übergangs zum Pinguin liquidiert wurde._050/1

V.

   Das neue Unternehmen, Kőedény-, Majolika és Kályhagyár Rt. Városlőd, wurde 1927 mit einem Aktienkapital von 150 000 Pengö gegründet. Die zunehmend diversifizierten Verwandten der Familie taten sich erneut zusammen, um das Unternehmen zu retten, und so wurden die bankrotte Fabrik und ihre Aktien 1927 von István Iglauer, einem Maschinenbauingenieur, auf einer Auktion im Rathaus von Városlőd erworben. Damit ging die Fabrik wieder in den Besitz der Familie über, und die Leitung lag in den Händen von István Iglauer, Dr. Károly Iglauer, János Grofcsik und Béla Delmár, der später in die Familie eintrat,₀₅₁ mit Andor Grofcsik in der direkten Leitung. Die Aussichten für ein neues kapitalistisches Unternehmen, das in einer derart gestärkten Familienhand organisiert war, waren günstiger als die früheren. Die neue Leitung unterschied sich von der vorherigen dadurch, dass ein Silikatingenieur sowohl für die Produktion als auch für den Wiederaufbau zuständig war. Die Hoffnung auf einen Aufschwung in den späten zwanziger Jahren führte zu einer Investition, die den Bau einer zweistöckigen Werkstatthalle beinhaltete.₀₅₂ Das neue Gebäude ersetzte das früheste reformierte Gebäude der Fabrik, mit einem modernen Tunnelofen im unteren Stockwerk und der Entdeckungswerkstatt im oberen Stockwerk.

   Die neue Gründungsversammlung der Fabrik konnte erst stattfinden, nachdem die vorherige vollständig aufgelöst worden war. Die finanziellen Arbeiten, die 1928 begannen, wurden von Szidor Vadász und Károly Vadász durchgeführt, die auch dem vorherigen Vorstand angehört hatten.₀₅₃ Die Ergebnisse des ersten Jahres waren jedoch nicht sehr ermutigend, denn die auf der Hauptversammlung am 23. Mai 1930 verabschiedete Bilanz wies einen Verlust von 12.855 Pence aus. Die neuen Eigentümer ließen sich jedoch nicht entmutigen und begannen neben der traditionellen Steinzeugproduktion mit der Herstellung sogenannter "englischer" oder "bauxitischer" Tee- und anderer Gefäße aus dem in der Gegend vorkommenden roten Ton.

  Die Fabrik verfügte damals noch nicht einmal über einen Designer, und die verschiedenen Töpfe und Tassen wurden zunächst von Hand und dann maschinell hergestellt, wobei die Formen ausländischer feuerfester Töpfe verwendet wurden, die von der Firma Kossuth in Budapest, die auf neue Töpfe drängte, als Muster überliefert waren. Dieser neue Produktionsbereich wurde 1932 eingerichtet, und schon in den ersten Jahren wurden kleine Mengen in die Niederlande exportiert.

   János Grofcsik, ein enger Verwandter der Familie Mayer, der aus der Fabrik in Kislőd zurückgekehrt war, war maßgeblich an der praktischen Umsetzung beteiligt. Er hatte ein ausgezeichnetes Gespür für die künstlerischen Formen und Dekore der Massenproduktion jener Zeit, die perfekt mit dem feuerfesten roten Ton harmonierten. Die leicht marmorierte braune Glasur auf der Oberfläche von Krügen, Zuckerdosen, Tassen, Tellern usw. wurde mit einem breiteren ockerfarbenen Streifen verziert.

   Die Formen entsprachen im Wesentlichen dem, was man damals als internationale Keramikgefäße bezeichnen konnte, was in dieser Hinsicht Anerkennung verdient, denn zum einen stellte nur die Fabrik in Városlőd diese Gefäße her, und zum anderen war ihre Produktion keine Abkehr vom europäischen Geschmack. Die Einführung dieses neuen Gefäßtyps und die Produktion anderer, minderwertigerer technischer Keramik zur Deckung der Inlandsnachfrage führten dazu, dass die Finanzlage der Fabrik im Jahr 1936 einen Verlust von nur 1 537 Pence aufwies. Obwohl in den Jahren 1928 bis 1934 keine Dividende auf die Aktien gezahlt werden konnte, wurde der vorherige Verlust von fast 13 000 Pence auf ein Minimum reduziert.₀₅₄

   In den folgenden Jahren kommt es zu einem deutlichen Aufschwung. Bis zum Ende des Jahrzehnts erzielt die Firma für Töpferwaren, Majolika und Herdöfen, zu deren Vorstand und Aufsichtsrat die Sippe gehört, Produktionsgewinne von über 100.000 Pence, obwohl die Bilanz noch kleinere Verluste ausweist.₀₅₅ Der relative Aufschwung wird durch den herannahenden Krieg beendet. Das Ausmaß des Abschwungs war so groß, dass im zweiten Kriegsjahr erneut Verluste von über 11.000 Pence zu verzeichnen waren. Dennoch reichten einige Jahre aus, um über die englischen Töpfe, die einen Fortschritt in der heimischen Keramikkunst darstellten, hinauszugehen und zu den ungarischen Jugendstildekoren der 1980er Jahre zurückzukehren, die inzwischen zu einem Klassiker des letzten Jahrhunderts geworden waren.

   Das ist in der Keramikkunst nicht ungewöhnlich, aber auch in anderen Gattungen der angewandten Kunst wird versucht, künstlerische Errungenschaften einer früheren Epoche unter den gesellschaftlichen Bedingungen einer anderen Epoche neu zu verwenden oder, wenn man so will, nachzubauen oder zu kopieren. So geschah es in Városlőd, als in der Mitte unseres Jahrhunderts wieder Formen und Ornamente im Geschmack des ausgehenden 19. Jahrhunderts hergestellt wurden.

   Während jedoch die Stücke des letzten Jahrhunderts mit ihrer Originalität und ihrem naiven, volkstümlichen Charme zunächst auf den heimischen Ausstellungen geschätzt wurden und später zum Eklektizismus wurden, kamen die neueren Garnituren, Vasen, Zierschalen und Teller, ihren Vorgängern nur nahe. Es muss noch einmal darauf hingewiesen werden, dass in den Werkstätten Városlőd kein Designer oder unabhängiger Modelleur beschäftigt war, auch wenn der technische Teil der Produktion bereits unter der Kontrolle eines qualifizierten Ingenieurs stand.

   Die Mitglieder der Malergilde, die sich im letzten Viertel des 19. Jahrhunderts gebildet hatte, waren nicht mehr tätig. Die Qualität und das Niveau der Handarbeit sind kein Maßstab mehr für die Qualität des Gefäßes, sondern das Ziel ist die Massenproduktion von attraktiver, aber geringer künstlerischer Qualität, auch bei traditionell dekoriertem Steinzeug. Die flachen Ornamente, die ursprünglich aus einem Filtermuster mit harmonischer Farbgebung bestanden, sind nun in Kobaltblau bemalt. Die ohnehin schon länglichen, stilisierten Blüten und Blätter werden nun sehr grafisch dargestellt. Das Ergebnis ist ein Muster, das nicht nur fremd und porzellanartig wirkt, sondern sich auch immer weiter vom ursprünglichen Geist des Dekors entfernt. Die Trennung zwischen den wirtschaftlichen Interessen des Unternehmens (Steinzeug, Redware oder Anglaise, Ofen, Kellerrohr, technische Keramik) zerstreut auch die inneren Kräfte.

   Die Zahl der Diskusspieler nimmt in diesen Jahren zu, was die eine Seite der Medaille ist. Einerseits ist dies ein Beweis für die Steigerung der Produktion, andererseits aber auch ein Ausdruck für die Rückständigkeit der Technologie. Obwohl sowohl maschinelle als auch von Menschenhand betriebene Scheiben verwendet werden, erfolgt die Herstellung von Töpfen und Pfannen nach wie vor in Handarbeit. Was die Dekoration betrifft, so werden neben der Handmalerei auch die bereits erwähnten mechanischen Mittel immer häufiger eingesetzt. Die mit Schablonen und Tupfen dekorierten Motive auf den Tellern werden nur noch gelegentlich mit Pinselstrichen verziert. Der auffälligste Beleg für diese Entwicklung ist die Tatsache, dass in den Personalakten der Fabrik von Anfang der 1930er Jahre bis zum Kriegsbeginn nur wenige Topfmaler verzeichnet sind.

   Bei keinem von ihnen konnten wir feststellen, dass sie besser vorbereitet waren. Imre Tepper, ein Steinzeugmaler, arbeitete nur ein Jahr lang in Városlőd, Antal Ellman, der zur zweiten Generation gehörte, arbeitete dort fast ein Jahrzehnt lang, und József Weinziert, ebenfalls ein Maler,₀₅₆ und sie vervollständigten die Liste derjenigen, die vor den Kriegsjahren Töpfe verzierten. In den Jahren des Zweiten Weltkriegs wurde die Produktion der Fabrik auf ein Minimum reduziert, so dass nur noch die für die Aufrechterhaltung des Betriebs erforderlichen Arbeitskräfte beschäftigt wurden. Die Versorgung mit verschiedenen Rohstoffen, Brennstoffen und Farben war begrenzt, was zu der Vegetation führte, die noch in den Jahren nach Kriegsende zu sehen war. Mit dem Ende des Zweiten Weltkriegs waren die mehr als 100 Jahre des Bestehens der Fabrik im Wesentlichen beendet. Der gesellschaftliche Wandel, der darauf folgte, schlug sich in der Verstaatlichung nieder. Die Fabrik litt noch mehr unter der Abwertung des Pinguins und der Inflation, die die wirtschaftlichen Grundlagen der ohnehin bescheidenen Aktiengesellschaft schwer erschütterten.

   Die Jahre 1947-48 sahen eine dynamischere Produktion, aber es war der letzte Kampf und die letzte Anstrengung einer Fabrik mit einem Manufaktursystem, das in jeder Hinsicht an die Vergangenheit erinnerte. Ein sehr realistisches Bild des inneren Zustands der Fabrik, ihrer Ausrüstung und ihrer Produktion ergibt sich aus der Zusammenstellung, die 1946 von der damaligen Unternehmensleitung und dem bereits tätigen Betriebsrat erstellt wurde.₀₅₇

   Aus den Daten lassen sich auch Rückschlüsse auf die vergangenen Jahrzehnte ziehen, da das Alter einiger wichtiger Ausrüstungsgegenstände und Maschinen angegeben ist, was, wenn auch nur annähernd, ein weiterer Beleg für die mangelnde technische Ausstattung und Entwicklungsfähigkeit des Familienunternehmens ist.

   Die 42 Jahre alte 20-PS-Dampfmaschine in der Abrechnung, die 40 Jahre alten Mahltrommeln, die Membranpumpe, die Rollenbahn, der Tonwäscher und kleinere Ausrüstungsgegenstände stammen aus dem kurzlebigen Aufschwung um die Jahrhundertwende. Andere Ausrüstungsgegenstände, wie Motoren und Maschinen, wurden in der Zeit der Umwandlung in eine Aktiengesellschaft in die Fabrik gebracht. Die neu bewerteten Ausrüstungen, für die der Wert von 1946 mit 7000 multipliziert wurde, machten nur 57 300 Forint aus.

   Trotz aller positiven Aussichten sind die damaligen Bedingungen nicht mit der Beschäftigung von Arbeitern in früheren Jahrzehnten zu vergleichen, denn 1946 gab es nur sieben regelmäßige Wochenarbeiter, deren Wochenverdienst zwischen 30 und 40 Forint schwankte. Zu dieser Zeit wurde der Großteil der Verkäufe vor Ort getätigt. Ein Teil der Töpfe, Tonröhren und Behälter wurde in den Vorkriegsjahren hergestellt, und nur das Glasieren und Dekorieren erfolgte später. Die Menge der fertigen und halbfertigen Gefäße sorgt dafür, dass trotz der verringerten Produktionsstärke ein höherer Umsatz in der unmittelbaren Nachkriegszeit zu verzeichnen ist.

   Die seit Januar 1947 fortlaufend gemachten Angaben zeigen eine breite Palette von Gefäßen. Dies sind neben den erhaltenen Gefäßen die einzigen derzeit bekannten authentischen Aufzeichnungen darüber, welche Gegenstände in der seit über hundert Jahren bestehenden Steingutfabrik hergestellt worden sein könnten. Die einfachen Bezeichnungen geben nicht immer Aufschluss über die künstlerische Form und die Verzierung, aber gerade wegen dieser Zeitgenossenschaft werden sie in allen Einzelheiten angegeben.₀₅₈

   Einfarbiger Teller Dampfkochtopf Krug 11/21 geblümtes Milchkännchen gerippte Schale Schwuchtel weiß gerippter tiefer Teller Hauptgericht tiefer Teller flacher Bauch Krug Kaffeetasse mit Boden farbiger Gewürzhalter großer Hauptteller farbiger Salzhalter mit Griff Halter Kochfeld braun 7/8 1 Wand Salzhalter Bonbonierteller bunte Nachtmütze einfarbige Nudelschale geblümte Kaffeetasse weiß gerippter Dessertteller Kaffeebecher Tafelsalzhalter Vase Kanettenkanne 11/21 geblümter Aschenbecher Seifenschale offene Wand kleiner Salzhalter Das Geschirr wird hauptsächlich von den örtlichen Händlern auf dem Lande gekauft, wie die Firma Lajos Leier  in Türje und der Händler Andor Pongrácz  in Balatonalmádi.

   Es wurden auch einige Öfen verkauft, die jedoch im Vergleich zum Verkauf der Töpfe nicht als bedeutend angesehen werden können. Der anfängliche Aufschwung zeigt sich darin, dass in den ersten Monaten des Jahres 1947 mehrere der alten Arbeiter in die Steingutfabrik zurückkehrten, wie z.B. Vendel Staub, Mihály Frank, Mihály Klein, Antal Zimmerman und János Steinmacher, wodurch sich die Zahl der Beschäftigten gegenüber dem Vorjahr verdoppelte und ihr Verdienst stieg, da sie durchschnittlich 40 Forint pro Woche erhielten. Die Arbeit, die kontinuierlich zu sein verspricht, wird es ermöglichen, immer mehr Scheibentischler, Maler und Brenner zu beschäftigen. In der zweiten Jahreshälfte wird die Zahl der Arbeiter 20 erreichen und ihr Verdienst wird durchschnittlich 88 Forint pro Woche betragen.₀₅₉

   Die weitere Entwicklung wurde jedoch durch die Verstaatlichung der Aktiengesellschaft im Jahr 1948 gestoppt. Die Bestimmungen über die Verstaatlichung von Fabriken und Unternehmen bedeuteten auch für die Városlőd-Topffabrik einen Wendepunkt. Die alten und veralteten Anlagen und die im nationalen Vergleich sehr geringwertige Produktion des Werks konnten nicht in die industrielle Entwicklungspolitik der Jahre nach der Verstaatlichung integriert werden und führten so zu seiner Liquidation.₀₆₀ Die fast zwei Jahre, in denen die Liquidation unter der Leitung der Herender Porzellanfabrik durchgeführt wurde, brachten die inneren Widersprüche und die jahrzehntelange Agonie der heimischen Steingutproduktion voll zum Vorschein.

   Mit der Verstaatlichung kam es zu zunehmenden Schwierigkeiten bei der Produktion und der Erfüllung von Verpflichtungen. Die allgemeinen Liquiditätsschwierigkeiten nach der Einführung des Forint konnten von der staatlich geführten Fabrik nicht überwunden werden. Eine der ersten Aktivitäten des Zentrums der Feinkeramikindustrie, des nationalen Verwaltungs- und Kontrollorgans für Keramikfabriken, bestand darin, regelmäßig Statistiken von den unter seiner Aufsicht stehenden Fabriken zu sammeln und sie im Rahmen der begrenzten Möglichkeiten mit Rohstoffen zu versorgen. Einem erhalten gebliebenen Bericht₀₆₁ zufolge werden sie im Werk der Fabrik als Inertstoffe aufgeführt:

   "Mit 66 kg Porzellanfarbe in verschiedenen Farben seit Jahrzehnten gelagert, die Firma stellt kein Porzellan mehr her. 140 kg Steingutfarbe in verschiedenen Farben, wie im ersten Posten. 944 braune Teekannen, leicht defekt, geeignet für die Auktion 1600 Teetassen mit Sockel wie oben, 487 Tassen (ohne Sockel)."

   Ein aussagekräftigeres Zeugnis ist die Materialbuchhaltungsübersicht vom 15. November über die Versorgung des Werks mit Ton und Glasuren, in der die Gesamtmenge einschließlich Ton, Kaolin, Glasuren, Farben und Brennstoffen direkt mit 27 238.16.HUF angegeben wird.₀₆₂ 

   Verschiedene Berichte und Erklärungen geben Aufschluss über die Vorbereitung der Liquidation, die im Januar 1950 abgeschlossen wurde. Die Produktion wurde vollständig eingestellt, und die wenigen noch beschäftigten Arbeitnehmer führten lediglich eine Bestandsaufnahme des Werks durch, indem sie die verbliebenen Rohstoffe und verschiedenen Behälter inventarisierten. Das Fertigwareninventar, das vom 1. Januar 1950 wiedergibt, kann als letzte authentische Aufzeichnung der Produktion der Fabrik angesehen werden.

   Der Gesamtwert der nach den Qualitätsklassen I-III klassifizierten Schiffe beläuft sich auf 93 761,60 HUF. Der gesamte Bestand wurde dann über das "ÜVÉRT"-Netzwerk verkauft, mit Ausnahme einer kleinen Menge, die lokal verkauft wird. Die Produktionsqualität der Positionen in der umfangreichen Aufstellung und deren Differenzierung dokumentiert auch immer wieder die veralteten technologischen Prozesse, die zu den großen Mengen an Gefäßen der Klassen II und III führen. Selbst in diesem letzten Inventar sind keine Bemerkungen zur künstlerischen Qualität überliefert, die auf die lange Geschichte und die stilistischen Errungenschaften des heimischen Volkssteinzeugs im Laufe der Jahrzehnte hinweisen könnten.₀₆₃

   Die letzte der unbekannten Aufzeichnungen, die wir bei unseren Nachforschungen gefunden haben, ist diejenige, die das Ende eines Jahrhunderts der Manufaktur symbolisiert. Das vergangene Regime kehrt für einen Moment zurück, als am 28. Januar 1950 die alten Arbeiter der Fabrik, die mehrere Jahrzehnte lang in einer bedeutenden Position in der Steingutindustrie tätig waren, wie der Scheibenmacher János Albert vom 1. Januar 1937, der Masseur Vilmos Ircsik vom 28. Oktober 1935, der Scheibenmacher Vendel Staub vom 15. November 1930 und der Maler Viktor Ullrich von 1928, mit einer Abfindung entlassen werden.₀₆₄

   In ihrer Person legt nicht nur eine interessante, in der heimischen Keramikkunst noch anonyme Zunft den Pinsel nieder und verabschiedet sich von der Scheibe, sondern auch eine Produktionsmethode beendet ihren historischen Auftrag und weicht moderneren Formen und Methoden. Mit ihnen endete das Leben eines bemerkenswerten Zentrums der heimischen Keramikproduktion. Die letzte Stätte der reichen und farbenfrohen Steingutkunst der transdanubischen.

   Im Jahr 1950, nach mehr als hundert Jahren Betrieb, lösten die Feinkeramischen Werke die Fabrik aus unerklärlichen Gründen auf und entließen ihre vielen erfolgreichen Arbeiter, Dekorateure und Maler. Als die Fabrik in Városlőd am 31. Januar 1950 aufgelöst wurde, wurden ihre Gebäude von der Városlődi ÁG besetzt, bis ihr eigener Sitz auf dem Gelände von Újmajor errichtet wurde. Region, die letzte der Werkstätten der großen volkstümlichen Steingutkunst von Városlőd, die über viele Jahre hinweg blühte, wurde für immer geschlossen.

 Ein so bedeutender Vertreter der ungarischen Keramikindustrie wurde seiner Tätigkeit beraubt, dessen Erzeugnisse heute nicht nur von den Bewohnern von Városlőd, sondern auch von zahllosen Kunstsammlern im ganzen Land als Schatz gehütet werden, ganz zu schweigen von den Museen, in denen viele schöne Zier- und Gebrauchsgegenstände aus der Töpferfabrik von Városlőd noch immer einen angesehenen Platz haben. Die Einwohner von Városlőd waren schmerzlich betroffen, als ihre Fabrik demontiert und in die ehemalige Kohlengrube in Herend verlegt wurde, wo die Városlőd Majolikagyár 1969 als Phőnix-Fabrik wiederauferstanden ist, allerdings nicht an ihrem Geburtsort, sondern in Herend.

  "FIM" erwartete, dass der wohlklingende Name "Városlőd" mit seiner jahrhundertealten Geschichte ein sicherer Erfolg für die neue Herender Porzellanfabrik sein würde. Er hatte Recht.

  1969 nahm die "FIM" (Feinkeramische Industriewerke) die Majolikafabrik Városlőd wieder in Betrieb, allerdings in Herend, in den Gebäuden der stillgelegten Kohlengrube, als Abteilung der Herender Porzellanfabrik. Es wurden eine automatische Plattenformmaschine, eine Kunststoff-Pressmaschine, ein Trockner und ein Brennofen installiert, und 1982 wurde ein zentrales Kesselhaus mit einem Dampfkessel in Betrieb genommen.

   Im Jahr 1983 beschäftigte die neue Fabrik 200 Arbeiter, von denen 19 aus von Városlőd stammten.

   "Das Material der "Városlődi-Majolika-Fabrik" auf dem Herender Bergwerksgelände ist noch zu bearbeiten.

   Die Tradition der Városlőder Töpferei wird von einem ehemaligen Töpfer, Pázmány/Pluhl József - in seiner eigenen kleinen Töpferwerkstatt in Balatonfüred weitergeführt. József Pilcz, der ehemalige Maler der Városlőder Steingutfabrik, arbeitete für ihn als Maler, und so blieben die beliebten Volksmotive von Városlőd erhalten. Die Produkte dieser Werkstatt wurden mit der Pázmány-Marke gekennzeichnet. Sie fanden auch künstlerische Anerkennung und wurden teilweise als Produkte der ungarischen Volkskunst gewertet.

Die Erneuerung.

   Einige alte Stadtbewohner - darunter el. József Pázmány, beschlossen, die traditionelle Városlőd-Keramikproduktion an ihrem ursprünglichen Ort wiederzubeleben. Im Jahr 1991 wurde sie von einem enthusiastischen Team (19 Personen) mit ausländischer Kapitalbeteiligung wiederbelebt und auf der Grundlage alter Traditionen unter dem Namen Keramika Városlőd Kft. in der Kossuth L. utca 46, Városlőd gegründet.

   Die Werkstatt begann mit der Herstellung traditioneller Keramik in einem alten Bauernhaus in Városlőd. Hergestellt werden Dekorations- und Gebrauchsgegenstände, Tee- und Mokka-Sets, Geschirr und Gewürzbehälter. Die Produkte werden hauptsächlich mit Volksmotiven aus dem Katalog verziert. Die Maler wurden von József Pilcz, einem Keramikmaler, der in der alten Fabrik arbeitete, darin ausgebildet, die Blumen von Városlőd zu malen. Unter anderem die berühmte doppelte Rose, die Tulpe mit Kornblumen und das Tomatenblütenmuster.

   Damals arbeiteten sie mit etwa 10-15 Personen. Sie haben nicht nur die alten Dekore, sondern auch die alten Formen wiederbelebt. Darüber hinaus stellen sie Keramik mit Formen und Dekoren her, die vom Auftraggeber vorgegeben werden (z. B. Geschirr mit Birnen-, Erdbeer- und Zitronenmuster), aber auch nach eigenen Formwünschen des Kunden - z. B. Horoskopfiguren, Engel usw.₀₆₅

  In den Jahren 2004-2005 wirkte sich die Wirtschaftskrise aus. Der Markt verschärfte sich, die Produktion ging zurück und es wurde Personal abgebaut. Diese Faktoren führten zur Liquidation der Keramika Városlőd GmbH.₀₆₆