Városlőd története. / Városlődi majolika / kőedénygyár.

 

    A geológiai megfigyelések szerint Városlődtől kezdve a Bakony nyugati részén sok harmadkori agyag fordul elő. Az 1962-ben megindult karthauzi kolostor ásatás lelet anyaga alapján állíthatjuk, hogy ezt a lehetőséget, az agyag feldolgozását, nem csak a XIX. század elején létesített keménycserépüzem, -amely a kerámia mellett később különböző ipari termékeket, pipa, cserépkályha, kőagyagcső készítésére specializálódott,- használta ki, hanem már a XV. században komolyabb fazekasiparral kell  számolnunk.000(Koppintás vagy bal egér)

   A városlődi kerámia történetének egyes gyökérszálai még a tatai régi fajanszgyár múltjáig érnek el. Érintik azt az eseményt, midőn az elözvegyült Schlögel Györgyné, az akkori tulajdonos, nem bírván már a harcot a kőedény és porcelángyárak versenyével, utolsó kísérletként rászánta magát a kőedénygyártásra. Ennek indítását és irányítását a soproni származású Stingl Vincére bízta.001 1819-ben Stingl kerül a tatai gyár élére. Nemsokára a Schlögel örökösök szabadulni igyekeztek a gyártól. A tatai új gyár vezetője Stingl Vince, műszaki segítője fivére — de a tulajdonos mégis Fischer Mózes, noha a gyártásban szakismerete nincs, csupán a pénzt adta a vállalkozáshoz. Egy hónapig tudnak csupán együtt működni. Stinglnek néhány évig nyoma vész.

   1828-ban Herenden bukkan elő, ahová azonban jóval előbb érkezhetett, mert herendi kőedénygyártási kísérletezésein már túl van. Sőt olyan sikerei vannak, hogy műhelyét nagyobb kiterjedésű gyárrá óhajtja kifejleszteni és alkalmasabb helyre áttelepíteni.

 Figyelme a Veszprémből Pápára és Devecserbe vezető országút mellett fekvő, Herenddel nyugati irányban szomszédos Városlődre terelődött. Az ott bányászott fehérmurvát, fehéragyagot a pápai kőedénygyár ekkor már ugyanis több mint tíz éve igen értékesen használta fel edények készítésére.002
    De Városlőd más előnyökkel is rendelkezett. Czerhák János jegyző 1864 április 4-én kelt jelentésében a következő képet adja: »A falut minden oldalról magas hegyek környezik. Földje hegyes, völgyes, néhol igen nagy víz mosásos s csekély részt kivéve igen terméketlen. Lakosai németek lévén, határukat 18 dűlőre oszták fel. A harmadik Schlosgrund, hallomás szerint e helyen állott volna Herend vár, de mai napig egy romlott kútnál mást látni nem lehet, monda szerint e kútba ez előtt mintegy száz évvel ifjoncok járván fontos irományokat találtak, de ők mint a féle Németek az olvasást nem értvén  elégették. A szántóföldek közt rét s a rét között szántóföldek léteznek és úgy szólván ezek végein majd mindenhol erdők.003

   A nyersanyagnak és a fának helyszíni előnyös beszerezhetősége Városlődöt Herenddel szemben előnyösebbnek tüntette fel Stingl előtt, annyira, hogy erős elhatározásává vált áttelepednie. Ezzel egyidejűleg anyagi gondjaitól is szabadulni remélt, olyképp, hogy nagyobb kiterjedésűnek tervezett új gyárát társaság birtokába szándékozott bocsájtani s annak felügyeletéért megelégedett volna a nyereség 10%-ával.

   Minthogy a kerámiagyártáshoz szükséges anyagok bányái s az égetésekhez kitermelendő fák erdőségei a veszprémi püspökség birtokában voltak, e követelmények alapján Stingl a Városlődre áthelyezni szánt gyárának jövendőbeli fenntartó tulajdonosául a veszprémi püspökséget szemelte ki. Ajánlatát nem fogadták kedvezőtlenül s 1828 november 3-án fel is szólították, hogy részletesebb terveket és javaslatokat készítsen, mert azok »vizsgálóra fognak vétetődni.«004 A Stingl ajánlatnak — úgy látszik — mégis lett valami foganatja Városlődön. Feltehető, hogy ekkor, de bizonyos, hogy még 1839 előtt, létesült egy műhely Városlődön, mert éppen ennek alapján
s így nem ok nélkül írta a későbbi herendi porcelángyár alapítójának unokája, Farkasházy Hugó emlékiratában005 — az 1839 előtti évekre emlékezve — hogy a városlődi kőedénygyárat Stingl Károly létesítette. Ez a Stingl az a bátyja lehetett Stingl Vincének, akiről a tatai iratok több ízben megemlékeznek ugyan, de mindig csak keresztnév nélkül.

   Csak következtethetjük tehát, hogy ha Stingl Vince eredeti és teljes célját nem is érhette el, elgondolása és a veszprémi püspökségnek tett ajánlata mégis azt eredményezhette, hogy Városlődön is életre hívtak egy gyárat. A két Stingl testvér együtt dolgozott a tatai gyárban. Együtt lehettek bizonyára a herendi kőedénygyárban is s most, mikor a városlődi ajánlatból valami mégis megvalósulhatott, a mindig csak mellékszerepet játszó Stingl fivér végre önálló feladatkörhöz juthatott.

   Úgy sejtjük, hogy a fő finanszírozó a herendi Stingl maradt. A veszprémi püspökség hihetőleg ezzel a városlődi kerámiai vállalkozással kapcsolatban terheli meg 1087 Frt 24 krajcár hátrálékkal. Bár még röviddel előbb herendi gyárának áttelepítési és nagykiterjedésű fejlesztésének gondolatával foglalkozott, mégis szűkében volt az anyagi eszközöknek. A rátáblázott összeg megfizetése nagy terhet jelentett számára. Ezért Kopácsy József veszprémi püspökhöz fordult, kérte, hogy 1829 Szent Mihály napjára abból csak 400 Frt-ot fizethessen, a többire pedig 1830 február l-ig haladékot kért. A hátrálékot sem tudta azonban kellő időben kiegyenlíteni. Emiatt 1829 július 1-én püspökségi rendelet mondja ki, hogy »Stingl Vincze Herendi Edény Fabricans«-nak »különös kegyelemből még egyszer és utolszor a kért terminusok megengedtetnek oly nyilvánvaló hozzáadással, hogy ha ezeken eleget nem tenne, az elégtételre kedvetlen módokkal is szoríttatni fog.«006

   A herendi gyár közvetlen közelében, Városlődön, egy újabb gyár létesült, Stingl Vince maga azonban Herenden maradt s ott foglalkozott tovább kőedénykészítéssel a harmincas évek teljes folyamán. Egyelőre ő az ura, szakértője és irányítója annak a területnek, mely előbb Herendtől Városlődig terjedt. A feljebb eső távolabbi környék már Winter Mátyás érdekkörében összpontosult. A pápai kőedénygyártás nagyhírű mesterének 1834-ben történt halálával Stingl előtt nagy és további lehetőség nyílt meg.

   Sőt, az özvegy Winterné tulajdonává vált pápai gyár művezetőségét is rá akarták ruházni. Stingl Vince két évtized sűrű próbálkozásai, kísérletei és hányattatásai után látszólagos révbe juthatna végre. A remények azonban foszladozni kezdtek, mert Winterné tőkeszegény. Végül is Winterné a Tatáról jelentkező Fischer Mórral kezd tárgyalni, akinek becsvágyát élteti az a siker és jövedelmi lehetőség, amelyet közeli rokona a tatai kőedénygyártásban elért. A tárgyalások szenvedélyesek és »vérre mennek.« Fischer mégis eléri, hogy 1837-ben a pápai gyár bérletének birtokába jut. Az új helyzet áldozata elsősorban Stingl, akit Fischer nem óhajt megtartani.007

   A nagyobb tőke Stinglt ismét legyűri. Midőn a kor követelményeként a Dunántúlon is felvetődik már a magyar porcelánkészítés kérdése. Erre vállalkozni mersze nincs és a porcelángyártásra való áttérés anyagilag is megoldhatatlan feladatot jelenthetett számára. De arra sincs semmifajta támpontunk, hogy Stingl hitt-e a porcelán közeli győzelmében. Fischer Mórnak kerámiai szakismerete nincs, de mégis korszakot jelölő személy, mert látja a jövő útját.

   A pápai gyár bérletének erőszakos birtokba vétele miatt — mint ismeretes— Fischernek 1838-ban távoznia kell a gyárból. De a kudarc nem szegi kedvét és továbbra is állhatatos szándéka, hogy a kerámiai ipar területén marad. Előbb a városlődi gyárban vállal érdekeltséget, majd tovább terjeszkedve összeköttetésbe lép a Stingl — Mayer János féle herendi gyárral is.008 Az anyagiakkal kűzködők üzlettársaivá válik. Újra elveszti Stingl Vince a munkahelyét, munkájának, fáradozásának gyümölcsét és eredményét. A Fischer tulajdonába került gyár mint Porcellán és Kőedénygyár alakul Herenden újjá. A gyárból kiszorult Stingl 1840-ben még Herenden lakik. De már nincs több keresni valója ott, mert Fischer üzleti módszereitől függetlenül is újra lemarad a kerámia területén. Jó pár évig nincs róla semmi nyom, adat, vagy hír. Hihető, hogy Városlődre költözött és közreműködött az ottani kőedénygyártásban.

   A XIX. század negyvenes éveitől Herend mozgékonysága, kisugárzó ereje, áradó előretörése még a Pápán 1841 és 1845 között lábrakapni készülődő porcelángyártást is elsorvasztja. Stingl mindezekkel szemben nemcsak tőkeszegény, hanem a fejlődés nagy lendületű vonalából kiszorulva, a kőedénygyártás egyre jobban szűkülő területén fokozottabban kezd a múltba ragadni. Újabb pozíciókat veszít s a városlődi gyárat sem tudja tulajdonául megtartani. Tulajdonosául Mayer János Györgyöt emlegetik, aki 1839-től volt a pápai kőedénygyár tulajdonosa. Stinglről külön nem is emlékeznek meg, a jelek szerint ő már csak művezető. De maga a gyár berendezése és állaga is elavult, kapacitása gyengült s felújítására volna szükség.

   Iparegyesületi Hetilap-ja 1845 augusztus 19-i száma hírül adja, hogy »Város-Lődön, Herendtől egy órányira, új porcellaingyár van épülőben.«009 Az építkezések azonban elakadnak : Mayer feladja terveit s város -lődi szándékait.

Végül is sikerül gróf Zichy Domokos veszprémi püspök figyelmét ráterelni a kerámiával való foglalkozásra és felszítani benne a vállalkozás kedvét. 1846 június 29-én különböző plébániák felülvizsgálása során, Zichy Városlődön is járt s bizonyára megtekintette a kerámiai gyárat, amely végül is vásárlás útján tulajdonába megy át, illetőleg a püspökség költségén tudják csak folytatni a műveleteket.

   1846 augusztus 13-án már a püspökség gazdasági hivatala utalja ki a »Városlődi porczellán gyárnak szükséges kőfejtéshez vett 24 lat Steyer vas, 16 lat aczél és 10 latos vaspörőért« a 18 forintot. Október 4-én a »Városlődi porczellán gyár« egy része cserepezéséért a 120 frt 3xrt s rá 10nap múlva október 15-én a dolgozó napszámosoknak járó fizetségeket, a gyárhoz vett zsellér házért a vételösszeget s a Veszprémből szállított 4000 cserépzsindely fuvarozási költségeit.010 Az 1846 november 17-től az év végéig kiutalt további kifizetések betekintőbb képet nyújtanak arról, hogy a porcellángyártásra is készülő városlődi üzemben mily mértékű és mily összegű munkálatok folytak.011

   Így alakult, nőtt és épült újjá a városlödi kőedényműhely — porcelánkészítésre is alkalmas gyárrá. Egy óra távolságra attól a Herendtől, amelynek porcelángyára a magyar művészi iparnak már bástyájává erősödött.

Hihető, hogy csupán egyszerű, hasznot hajtó vállalkozás szándékozott lenni, a kerámiagyártáshoz amúgy is birtokában levő anyagok előnyös helyzetének tőkés kihasználása. Ezen kívül az élet által dédelgetett főúr egyik passziója és hiúságának legyezője, nagyravágyásának kielégítője, hogy a koronás Z. D. monogramos, illetőleg a Zichy-címeres porcellánok az ő saját gyárában készülnek.

   Épül s közvetlen befejezéséhez közeledik a vállalkozása, noha nincs még olyan szakembere, akire rábízhatná gyára főfelügyeletét. Stingl Vince nem teljes értékű szakértő és bajok vannak vele, ha gyakorlatilag mindig más és más helyzet áll elő. Zichy ezért idegenekkel tárgyal, olyan ismeretlennel is, akinek képességéről nincs meggyőződve, jóformán azt sem tudja, kicsoda. Ilyen például
Trum István is, a murányi kőedénygyár »Verwalter«-je, aki a városlődi porcelángyár vezetésére ajánlkozik és kérelemmel fordul hozzá.

   Zichy 1847 január 1-én praefectusának bölcseségére bízza az ügy megvizsgálását és végleges elintézést a városlődi új gyár igazgatója felfogadása iránt írt levelében : »Ezen levelemet mutató Trum Murányi Kőedény gyár Velvarteje (!) kivánnya magát Városlődi Porcellán gyárunkba hasonló minéműségbe applicaltattni.

   A kedvezőnek vélt tájékozódások után január 7-én meg is kötik vele a szerződést. Ettől kezdve Trum a városlődi gyár fő ügyelője. A megállapodás szerint »Esztendei Járandósága : Kész pénz 350 v.frt, Buza pozsonyi mérő. Rozs 40 pozsonyi mérő. Árpa 2 pozsonyi mérő. Bor 8 akó. Hús 100 lat. Tüzellő fa 10 öl, mai ha tartás 1 darab. Sarjú 20 mázsa, tav. szalma 20 mázsa, alom szalma 12 mázsa. Krumpli föld 1 hold, melly járandósága meg érkezésekor fogja kezdetét venni, még is Muránybuli hordozására 50 v. forint ajánltatott.«012 Biztosítják azonban az érdemeket szerzett Stingl foglalkoztatását is, de már nem legfelsőbb vezetői helyen, hanem alárendeltebb feladatkörben.
   Ez időtájban említik Vesterkom Antalt is. Kislődi születésű, a városlődi porcelángyárnál dolgozik, mint földásó; Városlődön óhajt megtelepedni. Ezzel kapcsolatban a püspökség gazdasági szervei elrendelik, hogy »Mindazok, a kik Kislődi Ispányi Járásban szolgálat nélkül találtattnak (ha egyebberint rossz tetteik nincsenek) és már feleségesek, írattassanak öszve és mint házatlan zsellérekre 12 napi szolgálat rovattasson,« A kislődi Kun János féltelkes jobbágyot pedig, akinek a porcelángyárhoz fahordás közben az ökre elesett s
lába tört, a püspök a Koller alapítványból 15 forinttal kártalanítja.

   Elrendelik a városlődi gyár udvarának »a jobbágy fundustoli el különözését 1847 április végén ; elkésve, »a kellő és a rendes időn túl.« Intézkednek, hogy »az Uraságnak legkissebb kára nélkül, akár a felső, akár az alsó erdőbeni vágásokban található haszontalan rekettye, fűz és nyirfa, úgy más egyébb haszonvehetetlen fa neműekből ki szemelve — de csak egyedül a gyárhoz, és semmi szín alatt más épületekhez, — az ottani gyepükben is található veszőt,« a városlődi erdőtiszt előbb »mutassa ki« s azután »vágattassa meg az érdeklett szükségre.«013

   Elkerülhetetlenné vált a gyár kemencéinek megabroncsolása is. Miután »StingI Wince gyárnok« erősen állította, hogy a tervbe vett 2 abroncs költsége a 250 vforintot nem haladja túl, jelenlétében két nap alatt el is készülnek, még magával is hozza őket, engedélyt kapott az abroncsoltatásra. Ámde StingI »üressen jővén vissza, azon hírrel, miszerint a kérdéses két abronts tán 500 forintba is kerülne, s azok hetek múlva készülendnének el, ígéretében megcsalatkozván« az abroncsok elkészítésének az illetékesek most már »tökéletesen« ellene mondtak annyival is inkább, mert »az Uraság minden órán akarja használtattni a kemencét«.

   Elrendelik, hogy StingI azonnal induljon útnak, az abroncsok megcsináltatásáról mondjon lé s a foglalót is hozza el. Pápáig kocsit bocsátanak rendelkezésére s ezután majd, adandó alkalommal menjen el oda, ahol a pénzt letette. A veszprémi püspökség főigazgatósági rendelete egyúttal leszögezi, hogy »a mi a kementze megabroncsolását illeti, arra gondom leend«.

   Úgy látszik, ez az ügy volt egyúttal a hattyúdala is Stinglnek, mert nevére mindezideig többé nem sikerült újból rábukkannunk. Az 1847 augusztus 25-i főigazgatósági ülésen »Bejelöltetik Schönvalder Vilmos, Városlődi Porczellán gyár művezetőnek, és festésznek«. Augusztus 1-től visszamenőleg járó évenkénti készpénz, gabona és egyéb járandóságát a következőkben szabják meg: Kész pénz 350 v. forint, 12 pozsonyi mérő Búza, 30 pozsonyi mérő Rozs és 8 pozsonyi mérő Árpa, 40 lat só, 8 akó bor, 8 öli durungfa, 1 szekér sarjú és 1 szekér tavaszi szalma, két hold tavaszi föld.014

   A püspökség elérkezettnek látja a szilárdabb rend s biztosítottabb rendszer megteremtését is. A gyári felügyelőnek elrendelik, hogy »új évtől kezdve minden gyáros legénynek munkáját ideértvén a festészeket is — közönségesebb edények készítésében — darabszám fel vétessen.« Munkájuk bérét is darabszámra fogják fizetni. Elhatározzák, hogy »ezentúl semmi szín alatt, de bár mellyik gyárosnak se adasson előre, vagy általjában fizetés«.

   A felügyelői jegyzőkönyvbe, de a legények kezeinél levő »munkakönyvetskékbe« minden általuk készített edényt nem és szám szerint darabonként is beiktatják, »feljegyezvén ugyan ott a darabszámi munkabért is«. Kötelezővé teszik a jegyzőkönyvnek minden hó végével a püspökségi főigazgatóságon történő bemutatását is. Meghagyják, hogy a legutóbbi égetésből származó kész s az az előtt készített edények a raktárban rendeztessenek s osztályoztassanak, hogy a gazdaságok főigazgatója, ha a közeljövőben kimehet, azokat számba vehesse és »a bevételbe utasítani lehessen.« Ezzel egyidejűleg további intézkedésekkel is igyekeznek elérni a gazdaságosabb termelést.

   Január végén az »edények égetésére a tetemes kész költségek némű meg kímélése tekintetéből« a kislődi ispánnak elrendelik, hogy »mostanában, midőn a robot tartozások tellyes mennyiségben vannak« s ezért ez éppen a »legczélirányosabban végrehajtható«, az edények égetésére a városiődi porcelán gyárhoz robot erővel legalább is 15—20 ölfát hordasson ; negyedév múlva pedig lényegbe vágó személyi és anyagi racionalizáló rendelkezéseket küldenek a gyár felügyelőjének »Miután a Mtsgos Uraság Városlődi porczellán gyárában működő egyényeit e mostani körülmények tekintetéből a kölcségek megkémé(lé)sére nézve meg kevesebbíteni rendelni méltóztatott.«

   Úgy határoznak, hogy »Sessing Ferencz modellás jelen Április hó végével szüntesse meg működését, azonban mint edény készítő, ha darab szám szerint dolgozni akar, továbbra is megmaradhat.« »Massa, vagyis edény készíttők közül egyedül ketten, kik jobb, s tisztább munkát tesznek, maradjanak meg, s így ha Sessing is megmarad, lesz 3 edény készíttő, kik egyedül serviseket készítsenek«.  

   »A pictorok mind a hárman maradhatnak továbbra is, de egyedül kék bécsi formába fössék az edényt, hogy máz alatt a második égetésben tökéletessen elkészüljön az edény, ezen munkájokat pedig mind addig folytassák, míg csak más rendelést nem kap a gyár felügyelőség.« »A Casetta készítőkből is az értelmesebbek maradjanak, az edény égetést pedig szünet nélkül mind a kemenczében folytatni kell.« 015

   A püspökség gazdasági levéltárában őrzött s az uradalom utasításainak jegyzőkönyveiben levő feljegyzések közül további 127 rendelkezés tanúskodik arról, hogy a városlődi porcelángyárban a munka tovább folyik, szakadatlanul gyártanak, sőt 1000 forintos befektetéssel még új kemencével is fejlesztik a gyárat. Több más között lóistállót készíttetnek, a gyár udvarát palánkkal kerítik. Az egész évi kiadás meghaladja a 12 000 forintot. Ezek a személyi és anyagi szervezések, befektetések és munka összehangolások eredményezték, hogy a városlődi kerámiagyártást hosszas bukdácsolás és elakadozások után átmenetileg figyelemreméltó magasságra sikerült emelni s felfejlődtek a legigényesebb kerámiai termelési fokra: egészen a porcelán készítéséig.

   A városlődi porcelánok közül csak nagy ritkán bukkan elő egy-egy darab, viszont a fentmaradt néhány emlék meglepő művészi szintet mutat
(1889-ben Petrik Lajos igen gazdagon aranyozott porcelán csészéről és tálcáról tesz említést,016 melynek grófi címere, Z. D. monogrammos és Városlőd helyneves jegye kétségtelen bizonyítékát adja, hogy a nagy tervek megvalósultak. A porcelánkészítés a gyár fejlődésének történetében messzi kimagasló •csúcsot jelent. Azonban a magyar kerámia történetében nem jelöl korszakot, nem tekinthető szerencsés kuriózumnál többnek. A nagy úttörőknek járó érdem Breczenheimet és Fischert illeti változatlanul továbbra is. Előbbit a regéci porcelángyártás 1825-ben történt megindításáért és ezzel a magyar porcelán megteremtéséért, Fischert pedig azért, mert az 1839-es herendi gyár alapításával biztosította a magyar porcelántermelés folyamatosságát.

   A számadások rideg számai elsiklanak a magyar történelem korszak nagy eseményei fölött, nem tükrözik, nem tárják fel azt a nagy válságot és megrázkódtatást, melynek egyes vonatkozásai a városlődi gyárat is érték. A városlődi porcelángyárnak a veszprémi püspöki székben ülő tulajdonosa, gróf Zichy Domokos ugyanis az akkori magyar katolikus egyházi személyek sorából egyike volt azoknak, akik a szabadságharc idején a feudális és abszolútista reakcióval tartottak.017 Befolyása és hatása az 1848 szeptember 12-én kezdődött veszprémi egyházmegyei tanácskozások »konzervatív határozataiban« is nyíltan megmutatkozott. Ellenségeskedésig fokozódott, midőn a szeptember 30-án •Görgey Artúr »őrnagy és a Csepel sziget hadi parancsnoka« elnöklésével összeült rögtönítélő haditörvényszék gróf Zichy Ödönt, — a veszprémi püspök testvérét —, kivégeztette, mert »Magyarország ellenségeivel cimboráskodott, azokat a magyar ügy ellen indított pártütő hadban tettleg segítette«.018

   A szabadságharcz drámai eseményei -kihatásai a városlődi gyár számadási adataiban csupán annyiban jelentkeznek, hogy a dolgozók néha több hónapi késedelmezésekkel jutnak illetményeikhez és járandóságaikhoz. 1849-ben, előbb Ferenc József, majd a Szentszék előtt lemondott püspökségéről. Többé vissza sem tért.019 A grófi koronával és a Z. D. monogramal, illetőleg a Zichy címerrel jelzett porcelánok készítése, vagyis a városlődi Zichy-féle porcelángyártási időszak ezek szerint az 1845—1849 közötti évekre szorítkozik csupán.019/1

   Zichy Domokosnak Ausztriába való menekülésével együtt lezárul a városlődi kerámiagyártás történetének egyik fejezete is. Maga a gyár, — egy ideig állami felügyelet, majd ismeretlen tulajdonos birtokában és irányításával — tovább él, azonban főként kőedénygyártásra rendezkednek be. A gyár püspöki tulajdonba többé vissza nem kerül. 1851-ben az egykori birtoklás már nem áll fenn. A veszprémi püspökség ez évben ugyanis a veszprémi tiszttartóját utasítja, hogy »A herendi és városlődi porczellán gyárosokkal az uradalomtól nyert kétféle föld eránt« kössön szerződést az 1852, 1853 és 1854. évekre.

   Megszabják, hogy »a követses földet egy pozsonyi mérőért 13xr nézve, a kövér földnek pozsonyi mérőjét ismét 30 xr számítván, nehogy avval áljanak elő a fabricások, hogy az uradalom a gyárt nem pártolja«. 1852-től — egyes jelek szerint már 1849-től — 1866-ig Magyar Mihály hajmáskéri molnár a városlődi gyár tulajdonosa. Ebből az időszakból Oppe Albert »sodalis in fabrica«, Rettig János, Simkó Ferenc gyári festő, Vinschigl János, végül pedig Grünwald Ignác nevei bukkannak elő.020

   Részben régi ismerősök, hiszen Grünwald, Oppe és Rettig az 1847-es adatok szerint még a Zichy-féle porcelángyárban is együtt dolgoztak, mint kazettakészítők. Az ötvenes évek végén a városlődi gyártás jelentéktelen lehetett, mert a Bakony zugait lelkesen átkutató Rómer Flóris fel sem figyel reá, sőt éppen felpanaszolja : »A létezett gyárak közt csak a herendi országos hírű porczellángyár tartja még fenn régi fényét ; szomszédjai — (és itt bizonyára a városlődire és a bakonybélire gondol) — iparunk egéről már jóval ezelőtt tűntek el«.021

   Hosszabb pangás és jelentéktelen működés után 1866-ban ismét a fellendülés és a fejlődés lehetőségei teremtődtek meg. A gyár épülete ugyanannak a Mayer György birtokába került, aki valamikor, húsz évvel azelőtt a városlődi új porcelángyár létesítésének gondolatával foglalkozott és meg is kezdte ott egy épület emelését. Az új tulajdonos az előnyösebb gyártás érdekében az amúgy is városlődi agyaggal dolgozó Pápán az edények készítését abbahagyta, munkásaival és felszereléseivel Városlődre telepedett át és munkáját ott folytatta. Korábbi üzemének teljes felszerelését is oda szállíttatta, ami némi változást idézett elő a szerény és kezdetleges, még reformkori állapotokat tükröző termelési eszközökkel szemben.022

   Az országot érintő alapvető kérdések felső szinten történő nyugvópontra helyezése közvetlenül nem érintette a városlődi kőedénykészítést. A későbbi évtizedekben különösen a kedvezőtlen vámtételek alkalmazása működésére, edényeinek értékesítésére hatással volt, mint ahogy a hazai művészi kerámiaiparra, és szélesebb körben az agyagiparra is. A gyár állapotára és termelésére évtizedeken keresztül szinte kizárólagosan a kereskedelmi és iparkamarai jelentések adatai szolgálnak forrásul.

   A Mayer előtti esztendők helyzetével történő összevetés ugyan némi előrelépést mutat, de még a pápai gyár felszerelésével is csak manufakturális termelésről és nem mint gyáriról alakíthatunk véleményt. Az edénykészítés alakulását a szabadságharc utáni esztendők ízlésváltása is érzékenyen befolyásolta. Egyik jelzőjének tekintjük, hogy az üzemben, az első években mindössze öt festőt alkalmaznak és egy fazekast (edénykorongos), valamint két égetőt a tizenöt közönséges napszámos mellett, akik agyagásással, fakitermeléssel, és a különböző szállításokkal foglalkoztak.

   A háromesztendei időszakot felölelő (1866—1869) jelentés a felszerelési tárgyak közül csak a korongokat említi, valamint azt, hogy az évi termelés a különféle edényekben összesen 25 000 forint értékű.023 Figyelmet érdemlő azon megállapítás, mely szerint nemcsak a tűzifát, de az edénygyártáshoz szükséges nyersanyagokat is a környékről szerzi be a vállalkozó. Számos adat bizonyítja, hogy a pápai gyárba is szállítanak különböző agyagokat már évtizedekkel korábban a városlődi határból.

   Egyik indítéka lehetett ez Mayer, Pápáról Városlődre telepedésének is. Az edények között egyre nagyobb mennyiségben előforduló étkezési készletek és különböző díszítésű — egyedi jellegű — dísztányérok, ebben az időszakban még stiláris vonatkozásban szerves egységet képeznek a hazai kőedénystílussal, különösen a borsodi és zempléni vidékek manufaktúráinak díszítményeivel. A máz feletti, majd máz alatti festésű népies rózsás díszítmények gazdag változatait, purpur-kék zöld-sárga színösszeállításban egyaránt alkalmazták. Az edények tartósságában a környék kerámia célokra kitűnően alkalmas és könnyen feldolgozható agyagok jelentős szerepet játszottak, minek következménye, hogy egyre nagyobb kereslet nyilvánult meg azok iránt.

   A városlődi termékek még a pesti piacokra is eljutottak, ahol gyári lerakat működik ebben az időben. Az érdeklődés fokozódásának előidézője nemcsak a falusi és kisvárosi rétegek igényének és vásárlási lehetőségének megnövekedése, hanem az is, hogy Mayer újabb vállalkozásával megszűnt saját korábbi pápai gyára és azután a Dunántúlon népies díszítésű kőedényeket csak Városlődön készítenek.

   Korábbi dunántúli műhelyek mint a kőszegi, tatai, herendi, bakonybéli és végül az idézett pápai vállalkozások a reformkorban, vagy a szabadságharc utáni években vettek részt többnyire csekély termelésükkel az akkori polgárság edényigényeinek kielégítésében. Ezek ellenére is csak szerény eredménynek tekinthetjük az évi 25 000 forintot kitevő termelést, amely az ország össztermelésének csak elenyésző hányada. A következő évtizedekben, de még az 1880-as esztendők elején is hasonló a helyzet mind az edénykészítés, mind a művészi megjelenítés, valamint a gyár felszerelése tekintetében.

   Egyidőben a hazai művészi kerámiagyártásban is egyre nagyobb mértékben tapasztalható az általános gazdasági pangás, amiről a kamarai jelentések és gazdasági statisztikai kimutatások egyaránt aggodalommal emlékeznek meg. A hazai kapitalizmus fejlődésének bonyolult szövevényei között az alapjaiban manufakturális rendszerű műhelyekben ugyan valamivel kedvezőbb volt a helyzet, így a városlődi kőedénygyár is, ha szerény keretek között, de folyamatosan dolgozhatott.

   A nagyon alacsony szintű termelési állapotokra jellemző ismét néhány statisztikai adat, amely az 1876-os gyárbeli viszonyokat szemlélteti. A folyó évben 1 segéd, 7 nő és 3 gyermek foglalkoztatásáról ad számot a soproni kamarai jelentés.024 Ugyancsak a fentiekből ismeretes, hogy a vállalkozó összesen 37 forint jövedelemadót fizetett egész esztendőre. Az első évtized a Mayer György tulajdonában levő kőedénygyár életében öszszességében alig jelentett változást a Magyar Mihály (kb. 1851—1866) időszakához mérten.

   A termelés mennyiségére és milyenségére nem állanak rendelkezésünkre adatok, de a csekély létszám és a jövedelemadó alacsony összege inkább a lassú pangás, mint sem a gyorsabb ütemű fejlődés kifejezői. Szükségtelen az országos statisztikák idevonatkozó bőséges adattárából idézni, hazai gyáraink állapotáról, mert az évtizedekben is igen jelentős mennyiségű agyagáru, közte kőedény és selejtes porcelán került behozatalra a birodalom országai közül, elsősorban Csehországból és Ausztriából. Viszonyainkra elegendő jellemzőnek tekintjük, hogy a Dunántúlon ez az egyetlen gyár, amely működik és edényeinek nagyobb részét az akkori közlekedési lehetőségek miatt inkább a környéken értékesítette.

   Az olcsó külföldi edényáru pedig a kitűnő dunai vízi úton minimális költséggel jutott az ország központjába, az egyre nagyobb kereskedelmi forgalmat lebonyolító Budapestre. A hazai iparművészet általános helyzetének vizsgálata és az iparfejlesztés kérdései a reformkor óta nem kerültek előtérbe a kormányzat részéről. A Back-korszak esztendei után a kiegyezést előkészítő időszak, az azt követő évtizedekben vált csak központi kérdéssé az ipari elmaradottság felszámolása, majd fejlesztése.

   Ennek az egész társadalmat érintő problémának megoldásában jelentős szerepet vállalt az Iparegyesület, amely a Kossuth-féle Országos Iparegylet és a Védegylet utódjaként működő szervezet volt. A Magyar Ipar folyóiratán keresztül, nemcsak folyamatos tájékoztatót adott hazai iparunk állapotáról, de felvetette — amennyire a kormányzat azt lehetővé tette — az iparfejlesztés legégetőbb kérdéseit; az ipar állami támogatását és a monarchián belül kialakult rendkívül hátrányos vámhelyzet rendezését.

   Az egyesület általánosan ipart támogató tevékenysége között témánkkal kapcsolatban említésre méltó a kiállítások szervezése, pályázatok kiírása, az elért ipari eredmények díjazása, valamint a hazai ipar fokozott propagandája a külföldivel szemben. A reformkori iparegyesületi kiállítások sorozata025 a szabadságharc után évtizedekre megszakadt és csak az 1870-esévekben indult meg újból, előbb helyi kezdeményezésre vármegyei szinten, majd éppen az Iparegyesület támogatásával az országos tárlatok sora is elkezdődött. Ezek között említhetjük az 1877-ben megrendezésre kerülő Veszprémi Munkakiállítást, ahol a IV. osztályban gyárunk is részt vett.026

   Ebben az időben még Városlődön Mayer György tulajdonában működik, a kőedénygyár, a díjazott, viszont fia, Mayer Béla, aki az edények készítése területén elért haladásáért kap elismerő okmányt. A tárlat megyei jellege és az a tény, hogy ott az ipar, az iparművészet és a mezőgazdaság a legszélesebb körben volt képviselve, csak az általános fejlődés propagandáját szolgálta — és pl. nem hasonlítható a korábban megrendezett székesfehérvári kiállításhoz.

   Célkitűzésére jellemző, hogy díjakat nem adtak, valamennyi kiállító anyagát csak oklevéllel ismerték el. Valószínű, hogy a bemutató vegyes mezőgazdasági és ipari jellege, valamint lokális érdeklődés következménye, hogy az akkor már világszerte ismert, néhány kilométerre fekvő Herendi Porcelángyár nem vett részt azon. A megyei seregszemléről nem ismeretes katalógus, így nem állapíthatjuk meg, hogy milyenek voltak az ott bemutatott városlődi edények és mit jelentett a hivatalos közleményben a „haladást és törekvést tanúsító..." minden bizonnyal értékelő megállapítás.

   Egyszerű asztali edényekről és néhány díszvázáról, dísztálról lehetett szó, amit ez alkalomra a gyár főfestője, a sziléziai származású Rössner Gusztáv027 díszíthetett virágaival, növényi motívumaival és stilizált háziszárnyasaival. A veszprémi Bakonyi Múzeum gyűjteményében levő városlődi díszkulacs (ltsz: 66. 69. 1.) és dísztál (ltsz: 53. 4. 21.) olyan reprezentatív darabok, amelyek feltétlen kiállítás alkalmából készülhettek. Festett kompozíciójuk kakas és tyúk összeállítás is szokatlan. A fentieken kívül mindössze egy kisebb dísztál ismeretes, az előbbiekkel azonos ábrázolásban.028

   Az erősen stilizált, de mégis a naturalizmus eszközeivel ható háziszárnyasok, tölgyfaleveles ág, füves talaj, deszkapalánk, inkább a dekoratív képi kifejezés körébe tartozó, mint akár a hagyományosnak nevezhető népies kőedény-készítmények, vagy a Zsolnay-féle stilizált keleti motívumokkal ötvözött magyaros ornamensek. Az edények azonos jegye: MAYERG. VÁROSLŐD is olyan irányú következtetések levonására vezetnek éppen a veszprémi kiállítással kapcsolatban, hogy ezek az edények arra az alkalomra készülhettek. Ilyen festési modorú kőedények a több esztendeje végzett kutatás során nem kerültek elő, feltehetően más alkalommal nem is készültek hasonló egyedi jelegű figurális díszítmények.

   A mester meghatározásával kapcsolatban felvetődik abban az időben még két festő, akik a gyárban dolgoztak: A düsseldorfi születésű Wankün Péter Antal és a feltehetően ugyancsak külföldi származású, vagy iskolázottságú Kari Sebestyén, mégis Rössner festővel hozhatjuk kapcsolatba a kiállításra készített tárgyakat. Neve már 1861-ben szerepel mint „pictor" először a gyár dolgozói között, és ott közel harminc esztendeig vezető szerepet tölt be. Az 1880-as évek elejétől kőedénygyári főfelügyelőként, 1889-től gyári munkavezetőként említik az anyakönyvi bejegyzések.

   A hazai kőedény gyárakban dolgozó festők, sem a XIX. század első felében, sem a későbbi évtizedekben — kis kivételtől eltekintve—a kerámiaiparban bevett szokás szerint nem látták el névjegyükkel az általuk festett tárgyakat, így feltételezéseinket Rössner kiemelkedő tevékenységére utaló adatokból és munkaköréből következtethetjük a díszes edényekkel kapcsolatban. A gyűjteményekben levő edények egy-egy darabtól eltekintve nem datáltak, a kor meghatározásánál a benyomott gyári jegyre támaszkodhatunk, ami a század közepétől már másodlagos bizonyítéknak tekinthető.

   Hazai kőedénygyáraink a reformkorban általában a helység nevét használták, mint jegyet, amit a nyersagyagba bélyegeztek. Kivételt képeztek azok a gyárak, amelyek kiváltsággal rendelkeztek, azoknál lehetőség nyílt a címer, a tulajdonos, Vagy más jel jegyként való felhasználására. A XIX. század második felében ez a kötöttség is megszűnik és a vállalkozók saját maguk alakítják ki jegyeiket. A városlődi kőedénygyár általunk feldolgozott időszakára már az utóbbiak vonatkoznak. A jegyek kronológiai rendben előbb: MAYER GYÖRGY vagy MAYERG VÁROSLŐD, majd LÁNG ÉS MAYER VÁROSLŐD a legismertebb szövegek, amelyek különböző elhelyezéséből komponálódott a jegy.028/1

   Egyetlen rajzos jegy ismert, amely kétfüles váza kontúrvonal-rajzából és alatta VÁROSLŐD szövegből áll. A Mayer Béla idejében használt magyar korona rajz és MAYER BÉLA VÁROSLŐD felirat csak ritkán fordul elő. A XIX. század utolsó harmadában, amikor a gyára Mayer család tagjainak kezében van, gyakran válogatás nélkül használják a különböző korú és típusú bélyegzőket az edények jelzésére.

   Ez megnehezíti azok időrendi szétválasztását és az egyes korszakok zárt elhatárolását. Feltétlen számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy azokban az évtizedekben nemcsak Városlődön, de Apátfalván,029 Miskolcon, Hollóházán és a hazai kőedénygyárakban külföldi festtőket, gyakran még edénykészítőket is foglalkoztattak. Az évtized végén a városlődi gyár fejlődésében gyorsulás és némi virágzás tapasztalható. A lassú ütemű iparosodás a falusi és vidéki életben bekövetkezett változások pozitívan jelentkeztek a termelésben is. Az évekig tartó pangás megszűnését fedezhetjük fel abban, hogy az évi termelés 1878-ban már 30 ezer forintra tehető, de ugyanakkor a foglalkoztatottak száma nem haladja meg a hatvanas évekét.030

   A készített edények értékének ilyen csekély emelkedése is jelentős, mert ezzel a városlődi kőedények elterjedésére is nagyobb lehetőség nyílt. Ekkor már a termékek jelentékeny hányadát elsősorban Budapesten, Sopronban és Győrött értékesítik lerakataikon keresztül, míg a többit Veszprém és Fejér megyékben. Nem meglepőek az adatok a Mayer-féle gyárból az 1879-es évi soproni kamarai jelentésben. Bár ez a jelentés az évi termelést az előzőnél óvatosabban 25—30 ezer forint összegben említi, a dolgozók számát a tulajdonos közlése alapján a következőkben ismerteti:„In der Fabrikdes G. Mayerin Városlőd werden16 Dreher und Mahler,10 Brenner und andere Hilfsarbeiter, 4 Holzhauer und10 weibliche Personen, Zusammen 40 Arbeiter beschäftiget."

   A sommázottan közölt havi keresetek 8, 6, 4 és 2,50 forintban való megjelölését, ha azonosnak tekintjük a valóban kifizetett bérekkel, akkor is a napszámosnők alig egyharmadát kaphatják a férfiak keresetének. A gyárban dolgozók adatainak megállapításához ebből az időből egyedüli forrásnak továbbra is a felekezeti anyakönyveket tekinthetjük, mint azt már más alkalommal is megjegyeztük.

   A fejlődést mutató számok valóban egy virágzás kezdetét jelentik, amely a városlődi kőedénygyártás tekintetében az egész községre is kihatott. Az úgyszólván teljes egészében német ajkú lakosság művelődési történetéhez tartozó adalék, hogy a helyi tanító Stangl Sándor kezdeményezésére és Mayer György kőedénygyáros támogatása és elnöksége mellett létrehozott dalárda — ünnepélyes alkalmakkor — magyar szövegű énekeket ad elő.031

   Az egyre terebélyesedő Mayer család tagjai az ilyen jellegű támogatásokon kívül részt vesznek a község különböző társadalmi rendezvényein. Az évi termelési átlagot, ha 24 000 forintban állapítják meg, akkor a kifizetett munkabéreket maximálisan 2 400 forintra tehetjük, így a manufakturális jellegű termelésben is a kapitalizmusra jellemző igen magasfokú kizsákmányolást fedezhetjük fel.

   Az 1880-as esztendők elején még nem tapasztalhatunk sem a felhasznált anyag minőségében, sem az edények formai felfogása díszítésében az előzőkhöz mérten figyelmet érdemlő változást. Annyiban történik csak előrelépés, hogy az edénykészletek mellett mosdószereket (mosdótál, kancsó, szappantartó), korsókat, fazekakat, köcsögöket, bögréket és kályhacsempéket is készítenek. Az ilyenek iránti kereslet igen szerénynek mondható, mert a gyár ezekből a tárgyakból 10—14% engedményt adott a vásárlóinak, ami egyáltalán nem tekinthető jelentéktelennek.

   Olyan tényező ez, melyet a hagyományos népies díszítéseket kedvelő, a hazai ipart támogató falusi közönség, elsősorban a magyar lakosságú vidékek anyagi körülményei miatt sem hagyhatunk figyelmen kívül. Ha ezt a magatartást a századvégi évtizedekben a hazai iparművészet iránt országos és társadalmi méretekben megnyilvánuló közönynek tekintjük, akkor világossá válhat, nemcsak a városlődi kőedénygyár évtizedekig tartó ilyen nehéz helyzete, de valamennyi működő kőedénygyár küzdelme is a fennmaradásáért

II.

A művészi előrehaladás feltétlenül ebben a termelési kategóriában is egy valóságos társadalmi igény jelenlétében jöhet létre, ami a kölcsönös összefüggés törvényszerűsége következtében a mennyiségre pozitívan is hat. A már említett kiállítási sorozathoz tartozott az Iparegyesület évenként megrendezett karácsonyi tárlata is. Ezek közül az 1881-es kiállítás és bazár anyagában díszes edénycsoportot képeztek, díszítményükkel kiemelkedtek a különböző városlődi edények.032

   Az ilyen jellegű, de propagandát is szolgáló rendezvényeken túlmenően a gyár szöveges hirdetései is megjelennek. Szükségessé vált ez a kereskedelmi versenyben, a hazai áruk érdekében. Az edény- és üvegkereskedelmi hirdetések éppen az általuk kínált külföldi porcelánokra és fayencekre hívták fel a figyelmet. A városlődi Mayer-féle edények hirdetése a hazai művészi kerámia vásárlása irányában a közönség érdeklődésének felkeltését célozza.

   A más országokban is felvetődő nemzeti jelleget a műipari termékeken, a népművészeti motívumok alkalmazását évtizedekkel előbb az oroszok, majd a németek valósították meg. Míg ezekben az országokban valóban a népművészetből merítették a motívumokat, addig nálunk a régebbi, elsősorban barokk kori főúri textilek mustrájához való visszatérést szorgalmazták. Majd később csak a milleneumi évtizedekben fordulnak a paraszti művészet tanulmányozása irányába, és indul meg egy folyamat, annak az iparművészet valamennyi területén való alkalmazása érdekében. Mayer György időszakában azonban ez még alig érezteti hatását a városlődi kőedényeken. A művészet fellendülésének jeleit tapasztalhatjuk az 1880-as évtized közepén, ami a gyár felszerelésében is fejlődést mutat az előbbi évtizedekhez mérten. Már az is figyelmet érdemlő, hogy ebben az időben a soproni kamarai jelentés röviden összefoglalja a városlődi gyár korábbi történetét. Elöljáróban közli, hogy MayerGyörgy kályha és kőedénygyára a „Lang és Mayer"cég nevet vette fel. A társas viszony mindössze néhány évig állott fenn, inkább az edények értékesítésének jobb lehetőségeit célozta és némi tőkével segítette az egyre elszegényedő Mayer Györgyöt.

   A század utolsó éveiben ismét visszakerül agyár a Mayer-család kezébe a társas viszony megszűntével Ebben az időszakban már 12 korongon dolgoznak és működik a két kör alakú fafűtéses kemence, amely közül az egyik még a reformkorban épült. Ezek azok az esztendők, amikor az agyagmegmunkálásra már vízierőre berendezett gépeket is használnak. A különböző agyagelőkészítő és feldolgozó részlegekben 50—60 munkást foglalkoztatnak, és rajtuk kívül még 12—13 festőt az edények díszítésére. A megnövekedett létszám és a korszerűbb eszközök alkalmazásának következtében a termelés értéke szinte megkétszereződött és elérte a 45—50 000 forintot.033 A gyártmányok között a kőedények és kályhák mellett megjelennek a fayence és majolika tárgyak is.

   Feltétlen érdeklődésre tarthat számot a városlődi kőedénygyár tevékenységével kapcsolatban az a megállapítás, amely a külföldi, főleg csehországi selejtes fehér porcelán behozatallal is kapcsolatos. A jelentések a gyárral kapcsolatban 1885-ben az alábbiakat közlik: „Ezenkívül ezen gyár évenkint kisebb mennyiségű közönséges porcelánt is hoz be Morvaországból, melyet saját festőműhelyében festet s másodszori égetés után forgalomba bocsát". Bármilyen csekély mennyiségű is a porcelán, amit a városlődi festők díszítettek, bizonyítója nemcsak kőedényfestők, hanem a finomabb porcelánfestéshez értők jelenlétének, valamint olyan kemencének, amely alkalmas festett porcelán égetésére.

   A pesti Láng porcelán kereskedővel való társulás egyik alapkérdése a fentiek kívül, hogy a társas viszonyban megoldódott nemcsak a kőedény, hanem a festett porcelánok olcsóbb beszerzése, illetve azoknak a budapesti boltban történő értékesítése. Csányi Károly kerámiatörténetében közölt városlődi jelzésű festett porcelán jegyet a társas viszony idejéből. Ebben az évtizedben a herendi gyár termelésének erős visszaesése következtében is az ún. porcelán festészet egyre nagyobb szerephez jutott, elsősorban Budapesten az olcsóbb külföldi tárgyakon, de elterjedt a Herend körüli községekben is az ottani selejtes edények felhasználásával.    

   A herendi és külföldi porcelánok ilyen módon való díszítése követte az ún. herendi genre-t, azonban attól kissé különbözni kell«,mert az utánzás, a hamisítás, hitelrontásnak volt minősíthető. Más irányban tevékenykedtek az amatőrök, vagy dilettánsok, akik külföldi porcelánon, népies textil, táblakép, levelezőlap stb. díszítményeket, kompozíciókat festettek több-kevesebb sikerrel. A hazai művészi kerámia készítésben ekkor már európai szintre emelkedett a pécsi Zsolnay gyár gazdagon díszített, keleti hatásokat tükröző, csillogó porcelán-fayance edényeivel és díszműveivel. Különösen sikeres volt az 1878-as párizsi világkiállításon való szereplése, ahol Zsolnay valóban egyedülálló sikert ért el európai viszonylatban, egy időre megelőzve a világhírű és nagy múltú porcelángyárakat és jelentős kerámia műtermeket.034 Az új művészi megfogalmazású díszedények a hazai polgári közönség felsőbb rétegei előtt váltak elsősorban ismertté és keresetté. Néhány év alatt azok egyszerűbb, provinciálisabb formája megjelent a kőedénygyárak termékei között, így Városlődön is.

   A jelentősebb üzemek, mint a pesti Fischer-féle, Hollóháza, Bélapátfalva, Körmöcbánya ugyancsak egyszerűbb, vagy bonyolultabb formában szabadon alkalmazták a Zsolnayék által tervezett díszítményeket, elsősorban azok magyaros motívumkincsét. Ez általános elterjedés következtében került a kőedény mellé a fayence és majolika is a gyártmányok sorába Láng és Mayer némi korszerűsítéssel működő üzemében. A hazai iparművészet propagandáját jelentős mértékben mozdította elő az 1885-ben megrendezett országos tárlat. Az évekig tartó előkészítés eredményeként valóban nemzeti üggyé vált a reprezentatív szemle, amely csak a reformkori Iparegyesület 1846-os III. kiállításához hasonlítható.

   A XIX. század második felében lényegében ez tekinthető országos méretűnek. A városlődi kőedények ez alkalommal is bemutatásra kerültek, és művészeti értéküket tekintve igen szép sikert értek el, melynek kifejezője a „haladásért" adományozott nagy érem. Az Általános Országos Kiállításon való részvétel egy eredményesnek ígérkező új korszak kezdetét is jelenti. A családi tulajdonban levő manufakturális vállakózás történetében további szakaszt jelent a XIX. század utolsó másfél évtizede a századfordulóig, a XX. század első két évtizede, közte az első világháború esztendeivel is ehhez a korszakhoz kapcsolható.

   A világháború után bekövetkezett változás a gyár tulajdonban és szervezeti formájában 1927-ig képezi a korszak második részét. A pápai Mayer család városlődi leszármazottai a gyár irányításában a részvénytársasági formában is vezető szerepet töltenek be. Szükség szerint ezt az időszakot egyetlen nagyobb fejezet keretében tárgyaljuk. Ezekről az évtizedekről Mihalik Sándor korábban idézett írásában az egész korszakot igen sommázottan jellemzi. „... 1884 óta a budapesti Láng cég érdekeltté vált. Mayer és Láng Mihály együttesének korszakot jelentő tette, hogy részben rátértek a népies ízlésben díszített tárgyak készítésére."035

   A közös cégből Láng Mihály 1898-ban kivált és a gyárat az odatelepülő Mayer György, Béla nevű fia vezette, illetve vette ismét vissza a szűkebb családi tulajdonba. Ezzel azonban nem ért véget az a stiláris törekvés, amire Mihalik utal. Korábban kezdődött és a társas viszony megszűntével is tovább fejlődött és fővonalaiban nyomon kísérhetjük nemcsak korszakunkban, hanem még a gyár működésének utolsó esztendeiben is.

III.

   Az országos kiállításon szembetűnően jelentkezett az iparművészet valamennyi ágazatában, de különösen a művészi kerámia területén a magyaros népies ornamentika alkalmazása. Említettük a pécsi Zsolnay edények párizsi sikerét és utaltunk arra a szakirodalmi tevékenységre is, amely tudatosan irányította a figyelmet egyfajta díszítőhagyomány alkalmazásának irányába. A magyar díszítőstílus ideológiai megalapozói között jelentős szerepet vállalt Huszka József, aki ugyancsak másokhoz hasonlóan a hazai barokk főúri díszítőművészet motívumkincsében vélte felfedezni a hazai műipar és iparművészet számára a magyar stílus kialakításának lehetőségeit, a német hatású eklektika zsákutcájából való kikerülés problémáját.

   Tanulmányai széles körben láttak napvilágot és gyorsan éreztették hatásukat az iparművészetben. Azonban korántsem tekinthetjük tevékenységét egyedüli ható tényezőnek, inkább egy szükségszerű felismerésnek. A dualizmuson belül szított magyar nacionalizmusnak a politika területén érezhető állandó jelenléte, majd egyre nagyobb térhódítása kedvező fogadtatásban részesítette Huszka elméletét, így hatását is másként értékelhetjük.

   Szükséges megemlíteni, mint ugyancsak aktívan ható tényezőt, az import elleni harcot, illetve annak egyik eszközét, amely nemcsak a hazai előállítású iparművészet iránti érdeklődést kívánta felkelteni, hanem a hazai termékek magyar formáinak és díszítésének kialakítását is sürgette. Az iparművészet egészére vonatkozó programból, ha a művészi agyagipart (kőedény, fayence, majolika) közelebbről vizsgáljuk, akkor az egész európai fejlődés fordulópontját közelítjük meg.

   A porcelán művészeti fejlődése a XIX. század utolsó harmadában nemcsak Európa-szerte lelassult és elmaradt a kor egyetemes stílusfejlődésétől, de abban a már önmagát ismétlő dekadens irányzatok váltak uralkodóvá. Ez alól mindössze a koppenhágai gyár jelent kivételt, ahol éppen ezekben az évtizedekben alakították ki az európai porcelánművészetben addig ismeretlen sajátos máz alatti festést. A művészi kerámia más területei a porcelán-művészet pangásának következtében gyorsan fejlődésnek indultak.

   Ez elsősorban a finom fayence és majolika művességben vált érzékelhetővé és részben ennek a felismerése nyitotta meg az utat a Zsolnay-féle fayence művészet megteremtődése, pompázatos kivirágzása előtt. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt a társadalmi tényezőt sem, amely igény formájában találkozott elsősorban az európai iparművészettel. Az eklektikus környezetkultúra kifejlődése a kapitalizmus vezető rétegének új művészeti és eszközigény kiteljesedését jelentette. E helyen részletesebb elemzésbe, amely az egész európai kerámiaművészetet érintette, nem bocsátkozhatunk. Mindössze csak vázoltuk az alapvető indítékokat és azokat a hazai viszonyok közt kíséreljük meg a városlődi termékek vonatkozásában részletesebben vizsgálni. A hazai művészi kerámiákon a magyar népművészeti ornamentika alkalmazási lehetőségeinek kutatásában a pécsi Zsolnay gyár járt az élen, de figyelmet érdemlő a pesti Fischer Ignác-féle gyár ez irányú tevékenysége is.  

   E két nagyobb üzem, ahol tervezőket is foglalkoztattak, magas szinten való sította meg azt, amiért Huszka és mások propagandát fejtettek ki. Zsolnayék különösen, de Fischer is hamar irányt változtatott és a magyar díszítmények mellett egyre nagyobb mértékben alkalmazta a keleti, indiai, perzsa, török motívumokat, majd a milleneum idejére mindkettőjük munkásságában uralkodóvá Vált az eklektika formában és díszítményben egyaránt. Ez a fejlődés a városlődi művészi díszítésben időben és minőségben később jelentkezik.

   Az országos tárlaton bemutatott városlődi edényekről Szalay Imre jelentésében megemlíti,036 hogy a leghívebben őrizték meg a tősgyö­keres magyar cifraszür díszítményeket. A színek használatával kapcsolatban elmarasztalja a kiállítót, azokat keménynek és kellemetlenül hatónak ítéli. Különösen a zöld szín használatát bírálja, mert az gyakran az egész — különben fehér — alapot elszínezi. Minden bizonnyal a bemutatott darabok első ilyen kísérletei voltak Városlődnek.

   A technikai tökéletesség háttérbe szorul az új magyar díszítmény alkalmazása mögött. A Zsolnay nővérek által kialakított gazdag motívumvilág átvétele akkor nem ütközött semmiféle szerzői jogba, így a versenyhez szükséges egyik feltétel a kisebb üzemek részére viszonylag könnyen biztosítható volt. Néhányan országos szinten is reményeket fűztek.037 Amíg azonban a Zsolnay gyárban kitűnő tervezők kerültek ki a család nő-tagjai közül (Teréz, Júlia) és külföldi festőket is alkalmaztak különösen a nagyobb nemzetközi kiállításokra való készülés idején, addig a városlődi kőedénygyárban tervezőt sohasem, a gyár fennállásának több mint egy évszázados időszaka alatt.038

   Az alkalmazott ornamentika jelentős része, mint hagyomány a gyár motívumkincsében vándorolt festőről festőre. Az új síkdíszítmény gyakorlati átültetése pedig nem okozott gondot a Zsolnay kerámiákról még az átlag felkészültségű festőknek sem, akik az ecsetkezelés technikai ismeretei mellett gyakran figyelmet érdemlő rajztudással is rendelkeztek.

   Így terjedt, alakult és hatott a népies díszítmény a hazai gyárak között és formálódott, ötvöződött a gyárak korábbi stílusával, lassan átalakítva a vásárlók hagyományőrző ízlését. A fellendülés, amit az új művészi irányzat jelentett, a gyáron belüli termelési viszonyokra alig éreztette hatását. A belső körülmények 1889-től kezdődően 1906-ig úgyszólván nem változtak, mert a soproni, majd a győri kereskedelmi és iparkamarák évi jelentéseiben éveken keresztül csak, mint működő gyárat említik Városlődöt. Az 1891-ben megrendezett agyagipari kiállításon való részvételt például megemlíti az évi jelentés.

   Ezzel szemben többet mond el a városlődi és a többi akkor működő kőedénygyár belső állapotáról a kitűnő felkészültségű tudós és kerámiakutató Petrik Lajos a tárlatról közreadott összefoglaló értékelésében.039 „A magyar kőedény gyárak berendezése ugyanolyan, amilyen 40—50 évvel ezelőtt volt, a kőedényüket ugyanabból a meszes keverékből keverték, melyből már a század elején dolgoztak. Minden jobb minőségű kőedény árut pedig külföldről hozhatunk be. Technikailag tehát nem haladtunk semmit, hanem a régi népies hagyományokhoz tértek vissza, mielőtt még Dincz úr megadta volna receptjét, t. i. Huszka fölhasználásával föstenek a kőedényre tulipánt, azt az árut most a magyar népies majolikának smagukat majolika gyárosoknak nevezik smind ez a technikai fejlődés rovására történik".

   Az általános kép, amit felrajzolt hat esztendővel a nagy reprezentatív seregszemle után, nem a derűlátásról tesz tanúságot. A Városlődiek korábbi eredményeit ugyan elismeri, mert később máshol megállapítja, hogy a kőedénygyárak nem haladnak és a mai (1891) népies díszítés nem más, mint a városlődi Láng által készített parasztmajolika utánzata. A kiállításról alakított összkép Petrik szerint, ha ki nem mondottan is, de elmarasztalja fejletlensége miatt az egész hazai kőedényipart és művészetet. A kisebb gyárakban, manufaktúrákban nem fejlesztették a technológiát, nem alkalmaztak korszerűbb gépeket. Végig tekintve a gyárban az idő tájt foglalkoztatott munkások névsorát, kiemelkedő festőt, jelesebb edénykészítőt alig találunk.

   Ebben az időben már a második generáció tagjai dolgoznak, és csak elvétve akad egy-egy feltehetően jobb képzettségű munkás. Ilyen volt a többi között a csehországi származású Kobelle Vencel (1883—1895) gyári munkás, Gallér János znaimi származású edénykészítő (1889), valamint a Bajorországból idekerült Käsztl Lajos edényfestész (1890—1900), kiknek neve és származási helye az egyszerű gyári munkásokkal szemben nagyobb felkészültségre enged következtetni. A következő esztendőkben is alig javult a hazai műipar helyzete, az edénybehozatal tovább emelkedik és a XIX. század utolsó éveiben a csehországi edények mellett egyre jelentősebb az osztrák gyárak termékének behozatala.

   A XVIII. századra emlékeztető manufaktúrákra jellemző felszereléssel működő, vízierőn kívül más energiát nem használó üzemek a versenyt még olyan formában sem voltak képesek az importtal szemben felvenni, hogy a lehető legalacsonyabb béreket fizet­ték a dolgozóiknak. Az általános tőkeszegénységük miatt, a korszerűsítésre nem fordíthattak nagyobb összegeket. Alig észlelhető változás a termelés és a művészi fejlődés vonatkozásában a következő esztendőkben, amelyek már a nagyméretű millenáris ünnepségekre való készülés jegyében zajlanak. A minden vonatkozásában reprezentatív, történelmi Magyarország seregszemléje eltakarta a fejletlen termelési eszközöket.

   A dolgok természetéből adódóan a különlegesen megmunkált erőteljesen díszített monumentális formák tömegét hozták létre országszerte erre a különleges alkalomra. A cél korántsem a hasznosság, a magasabb technológia eredményeinek bemutatása, inkább a kézimunkában rejlő lehetőségek szemléltetése volt. A mélyebb vizsgálat feltárja nemcsak a fejlődés nehézségeit, de a művészi állapotokra is rávilágít. Az egész hazai művészi agyagiparról összefoglalást készítő Ráth György tanulmányának megállapításai olyan mélyértelműek, hogy hét évtized után is teljes értékűnek, napjainkban is közlésre érdemesnek tekinthetjük azokat: „Kőedénygyáraink nagyobb része a közönséges parasztárukon kívül még mindég az úgynevezett magyar stílust kultiválja és technikailag semmit sem halad.

   Ettől az úgynevezett magyar, vagy bunda stílustól az eredetiséget el nem tagadhatom, és mint különlegességet a külföldiek meg is veszik ezt az állítólagos paraszt majolikát, de szépnek nem mondható és minden esetre már unalmassá kezd válni. A dolog még megjárta, — írja — míg egyszerű magyar népies edényalakokat választottak, de gyárosaink most díszesebb edényeket akarnak készíteni és mindenféle keleti korsókat és vázákat telifestenek ugyanazokkal a tulipános díszítményekkel, sőt ráadásul mind ezt meg is aranyozzák. Már pedig a népiesség jellegétől így teljesen megfosztott díszedényeken még inkább feltűnik az ízlés és formaérzék hiánya és a dekoráció kezdetlegessége".040

   Ráth helyesen tapintott a milleneumi időszak művészeti problémájának alapjaira, az eklektika megjelenésére a kőedényművészetben. Az arany használata, az évszázadok alatt kialakult racionális edény alakok helyett a keleti bonyolult formák alkalmazása, és azokon a magyaros díszítés jelentette a teljes disszonanciát ebben az esetben az eklektikát. Mindezen kívül ugyancsak figyelmet érdemlő megállapítás, hogy a dekoráció kezdetlegesen megoldott. Bizonyítója ez a városlődi gyár esetében is annak a ténynek, hogy kőedénygyáraink nem alkalmaztak művészeket a tervezéshez, de a fentiek szerint már képzettebb külföldi modellezőket, edényfestőket sem, feltehetően az alacsony munkabérek miatt.

   Az, ami az 1880-as esztendőkben még haladó és örömmel üdvözölt, a népi motívumok alkalmazása, egyáltalán a népművészet értékeinek ilyen megbecsülése, alig másfél évtized alatt jelentőségét szinte teljes egészében elvesztette. A következő szakaszban, a népies kőedényművészetben egyre inkább a sablon és más technikai sokszorosító eljárással létrehozható díszítések lesznek uralkodóvá. A művészi elsekélyesedés a gazdasági helyzettel való összefüggés koordinátájában vizsgálva a kerámiaipar országos méretekbeni hanyatlásának bizonyítója. A század végén megjelent országos statisztikai felmérés már alig említ néhány gyárat a század közepén a működő tucatból.041

   A felmérés közvetlen a milleneumi évek után történt, de sem újabb üzemek létesítését, sem a meglévők fejlesztését nem említi. Ugyancsak az elmaradás állapotára jellemző, hogy a hazai kőedény és fayencegyárak évi termelését mindössze 1 100 470 koronában jelöli meg. A működő kilenc üzem termelésének statisztikai átlaga alig haladja meg a 120 000 koronát, amit minden tekintetben igen csekélynek tarthatunk. Az átlagban a pécsi és a pesti Zsolnay gyárak is szerepelnek, melyek évi termelése több százezer korona volt ebben az időszakban.

   Még szomorúbb képet mutat kőedény kivitelünk, amely háztartási edényekben mindössze 7 272 korona, díszfayencében — amelynek döntő többsége a fenti gyárakból került ki — csak 147 500 koronát éri el. A behozott edények értéke ennek az összegnek tízszeresét is meghaladja, elsősorban a csehországi gyárakból, de Ausztriából is kedvező piacra talál a fayence áru a hazai gyáraink elmaradottsága és alacsony teljesítőképessége miatt. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a városlődi társas vállalkozásból a pesti edénykereskedő Láng Mihály ebben az esztendőben kiválik.

   A gyártulajdon visszaszáll teljes egészében a Mayer családra, és a vezetés az alapító unokaöccse, Mayer Béla kezébe kerül.042 Az egyre szerényebb tőkével rendelkező család az üzem korszerűsítésére, általános fellendítésére a következő évtizedben sem fordíthatott jelentős összeget.

IV.

A városlődi kőedénygyár a XX. század első esztendeiben is a Mayer György cég alatt működött. Az üzem jelentősége Mayer Béla idejében egyre csökken, és ha nem is szüntetik be teljesen a termelést, évekig csak a pangás szintjén mozgott.043 Ilyen viszonyok között telt el az évszázad első évtizede, amelyben nemcsak Városlőd, de az egész művészi agyagipar válsága is tovább mélyült. Az általános gazdasági helyzet kihatásának egyik fokmérője, hogy az első világháború esztendejében már a korábbi évtizedhez mérten a munkabér 25—30%-kal emelkedett és ugyanannyival az égetéshez használt szén és más anyagok ára is.044

   A belső piac alakulására ez úgy hatott, hogy az elmaradt üzemek kénytelenek a béreket leszorítani, hogy a beözönlő exporttal szemben legalább egy időre versenyképesek lehessenek. A három évtizeddel ezelőtti virágzó magyar népi díszítőstílus korábbi elsekélyesedése csak fokozódott a fentiek következtében. Egyre általánosabbá váltak a hagyományos kézi festésű eljárások mellett a sablonnal sokszorosított díszítmények. A sablon alkalmazása a minőség romlását eredményezte, ami velejárója volt az általános pangásnak.

   A több évtizedes formák, felszerelési tárgyak, berendezések, az égetés, az anyag előkészítése és a gyártástechnológia országszerte igen alacsony fokon álltak. A háború esztendei alatt minden tekintetben tovább romlott a városlődi gyár helyzete is, mert a patriarchális családi rendszerű, csekély tőkével rendelkező üzemek nemcsak a művészi kerámiaiparban, de egyáltalán a hazai gyáriparban sem tudták megállni helyüket a néhány nagyobb és korszerűbb vállalkozással szemben. A magyar iparállapotáról tájékoztató folyóiratok ezekben az években nem említik az agyagipart. Egyre inkább előtérbe kerülnek a háborús iparok, majd a háború teljesen elvonja a figyelmet erről a területről.

   A városlődi műhelyekben a korongosok és festők egyre csökkenő száma jelenti előbb a lassú visszaesést, majd a szinte teljesnek tekinthető termelési szünetet. A kimutatásunkban 1914—1918 közötti években mindössze hat munkás szerepel. Azonban feltehető, hogy közülük is voltak, akik hosszabb-rövidebb ideig katonai szolgálatot teljesítettek. Ugyanakkor az 1920-as évek elejétől egyre nagyobb mértékben emelkedik a munkások száma és előfordulnak közöttük olyanok is, akiknek már az előző generációja is dolgozott a festő vagy a korongos műhelyben.044/1 Az 1920-as esztendő újabb korszak kezdetét jelenti a manufaktúra történetében, amikor az részvénytársasággá alakul.044/2

   A 2 500 000 korona részvénytőkét jegyző vállalkozás csak formálisnak tekinthető abban az időben. Az elgyengült családi kézből rövid időre kikerül a vezetés és egy, a korra tipikusnak mondható igazgatóság került a gyár élére. Az évtizedes elmaradottsággal küzdő manufaktúra igazgatóság elnöke nem kisebb személy, mint herceg Hohenhole Egon, a tagok között két gróf, több politikus és kisebb bankár, ügyvédek foglalnak helyet, akik a bakonyi kis üzemben vélték helyreállítani társadalmi és anyagi jövőjüket. A 17 tagú igazgatóságot még hat vezető állású személy egészítette ki.045

   A valóságban a gyár dolgozóinak száma ekkor alig érte el a tisztségviselők számát. Ez olyan paradox helyzetet teremtett a gyár működésében és tevékenységében, ami nem Volt hosszú ideig fenntartható. Mindezekhez, ha még figyelembe vesszük a hazai gazdasági viszonyokat és az általános pénzromlást, a húszas évek elejét legszomorúbb időszaknak tekinthetjük a gyár életében. Hasonló jellegű részvénytársasági vállalkozássá alakult ez idő tájban az Első Bélapátfalvái Kőedénygyár Rt. is, amely néhány év alatt a teljes felszámoláshoz vezetett.046

   Amikor előbb a vezetőit mutattuk be az új részvénytársaságnak, tekintsünk a gyár belső állapotára is. Külön figyelmet érdemel, hogy az 1920-as esztendőkben Veszprém megyében működő porcelán, kőedény gyárak közül csak a városlődi az egyetlen, amelynek 20-at meghaladó létszáma van. A világhírű Herendi Porcelángyár nem is szerepel a statisztikában, mert a foglalkoztatottak száma nem éri el a minimális 20 főt, amit akkor a „vállalat" ismérvének megállapítottak.

   Városlődön 23 alkalmazott van abban az évben, éspedig 20 munkás, 1 művezető, 2 igazgató-felügyelő, illetve kereskedelmi ügyletekkel foglalkozó. A statisztika további adatai nem kevésbé érdekesek. A fenti létszámból kettő a nő dolgozó, anyanyelvi megoszlás szerint mindössze 8 vallja magát magyarnak, 15 németnek és végezetül csak 20 tud magyarul.047 Bármilyen is az igazgatóság és az alkalmazottak megoszlása, mikro formában tükrözője a háború és a Tanácsköztársaság után kialakult általános társadalmi és gazdasági helyzetnek.

 A termelés megindulásának első jele, amint a. Magyar Iparművészet közli az új életre hívott gyárról, hogy hosszú szünet után ismét termel, de egyelőre csak egyszerű használati edényeket állít elő.048 Ez a hír szükséges, mert az akkor megrendezett XI. Árumintavásáron a kerámia igen szerényen képviselt. Pécs még megszállás alatt áll, így a Zsolnay kerámiák nem szerepelnek, de Városlőd sem vesz még ezen részt. A háborús évek után az első ilyen kiállítás-vásár érdekében mindent mozgósítottak a nagyobb siker és az új rendszer, alig egy éves működése eredményeinek propagálására.

   A helyzet változásának, illetve a gazdasági élet romlásának következménye, hogy a gyár részvénytőkéjét 1921 -ben 5 000 000 koronára emelik, de a valóságban ez ismét csak jegyzés formájában történik meg. Elsősorban a megye kisebb tőkései és a Veszprémi Takarékpénztár érdeklődik a gyár iránt. Az esztendő végén készített mérleg szerint a vesztesség 36 479 koronában mutatkozik. Ugyanakkor a termeléssel kapcsolatos szerszámok, elavultságuk miatt mindössze 142 290 korona értéket képviselnek.049

   Az arányok bizonyítják a technika alacsony szintjét, valamint az évi tevékenység csekély eredményét. A részvénytársaság reprezentatív igazgatósága nem volt képes a válságból kivezetni a gyárat. Az igazgatóság külön irányítót szerződtetett Városlődre Szeibert Jakab gyárvezető személyében, aki 1922—1923 között és feltehetően a következő években is ott tevékenykedett. A Mayer család és rokonság az első részvénytársaság idején nézeteltérések miatt nem vesz részt a gyár irányításában.

   Szeibert működéséről, szakképzettségéről közvetlen adatok nem ismeretesek, valószínű, hogy abban az évben került Városlődre Rezső testvérével együtt, aki 1925-ben, mint gyári munkás szerepel az anyakönyvi bejegyzésben. A reprezentatív vezetőség az első időben annak érdekében, hogy a részvények egy részének befizetésén túl is jelentősebb összeghez jusson, bérbe adja a gyárat egy Városlődön korábban ismeretlen Kanyó Antal nevű személynek, aki 1923-ban hunyt el.

   A bérlemény az ismert okok miatt azonban kedvező anyagiakat nem jelenthetett számára. Ezt kihasználva kezdenek a szomszédos Kislőd községben hasonló vállalkozást „Pannónia" elnevezésű céggel. Céljuk kimondottan is a városlődi kőedénygyárral való verseny, majd annak megdöntése. Egy rövid időre sikerül is megnyerni néhány munkást és a Városlődiek ügyvezetőjét Grofcsik Jánost vállalkozásuk élére, de az alig hat esztendeig fennálló cég a többi között 5 festőt, 2 korongost és egy égetőt foglalkoztatott.050

   Ilyen formán versenyről szó sem lehetett és amint a második részvénytársaság megalakul, a Kislődi gyár is befejezi működését. Valószínű, hogy a verseny hatása és a termelés fokozása eredményezte, hogy az 1923-as mérlegben már szerény nyereség mutatható ki. A következő esztendők is többnyire hasonló gazdasági eredménnyel végződnek, amelyek következménye, hogy a pengőre történő áttérés idejére a fiktívnek nevezhető részvénytársaság felszámolásra került.050/1

V.

   Az új vállalat a Kőedény-, Majolika és Kályhagyár Rt. Város­lőd 1927-ben alakult 150 000 pengő alaptőkével. A család egyre szerteágazóbb rokonsága ismét összefogott, hogy megmentse a vállalkozást és ennek következményeként a csődbe jutott gyárat, illetve annak részvényeit 1927-ben a városlődi községházán megtartott árverésen Iglauer István gépészmérnök szerezte meg. Ezzel ismét a család kezébe került a gyár, melynek igazgatósága Iglauer István, dr. Iglauer Károly, Grofcsik János és a később bekapcsolódó Delmár Béla kezébe összpontosult,051 a közvetlen vezetést Grofcsik Andor irányította. Az ilyen módon megerősített családi kézben szervezett újabb tőkés vállalkozás kilátásai kedvezőbbeknek ígérkeztek, mint a korábbiak. Az új vezetés már abban is különbözött az előbbitől, hogy szilikátipari mérnök irányította a termelést és a rekonstrukciót is. A húszas évek végén mutatkozó fellendülés reménye olyan beruházást eredményezett, amely egy kétemeletes műhelycsarnok felépítését jelentette.052 Az új épület a gyár legkorábbi, még reformkori épület helyére került, az alsó szinten egy korszerű alagút kemencével, az emeleten pedig a korongozóműhellyel.

   A gyár újabb részvénytársasági alakuló közgyűlése csak az előző teljes felszámolása után történhetett meg. Az 1928-ban elkezdődött pénzügyi munkálatokat Vadász Szidor és Vadász Károly végezték, akik a korábbi igazgatóságnak is tagjai voltak.053 Az első esztendő eredményei azonban még nem nagyon biztatóak, mert az 1930. május 23-án megtartott közgyűlésen elfogadott mérleg 12 855 pengő veszteséget mutatott. Az új tulajdonosok azonban nem vesztették el kedvüket és a hagyományos kőedénygyártás mellett a környéken található vörösagyagból kezdtek úgynevezett „angol" vagy „bauxit" teás és más edényeket készíteni.

   A gyárnak még ebben az időben sem volt tervezője, az új edényeket szorgalmazó budapesti Kossuch cég által előképnek átadott külföldi tűzálló edények formái után korongoztatták kézi, majd gépi erővel a különböző kannákat, csészéket. Ezt az újabb gyártási területet 1932-ben alakították ki és már az első esztendőkben kisebb mennyiségű exportot is lebonyolítottak belőle Hollandiába.

   A gyakorlati megvalósításban eredményesen közreműködött a Mayer családdal közvetlen rokonságban levő Grofcsik János, aki visszatért a kislődi gyárból. Remek érzékkel ismerte fel a kor művészi tömegtermelésre alkalmas formákat és díszítéseket, amelyek teljes összhangban voltak a tűzálló vörösagyaggal. A barna színű enyhén márványozott mázú kanna, cukordoboz, csésze, tányér stb. felületre egy szélesebb okker színű csík került dísznek.

   A formák elsősorban az akkori internacionálisnak nevezhető kerámia edények vonalát követték, ami ilyen vonatkozásban elismerést érdemel, mert egyrészt csak a városlődi gyár készít ilyeneket, másrészt ezek gyártása az európai ízléstől nem időbeli fázis eltolódással jelentkezett. Ennek az új edényféleségnek bevezetése és a hazai igények kielégítésére történő előállítása más, alacsonyabb szintű műszaki kerámiák készítése azt eredményezte a gyár pénzügyi helyzetében, hogy 1936-ban már csak 1537 pengő veszteség mutatkozott. A részvényekre ugyan az 1928—1934 közötti években osztalékot még nem tudtak fizetni, de a korábbi közel 13 ezer pengős veszteség minimálisra csökkent.054

   A következő esztendők jelentős fellendülésről tanúskodnak. A Kőedény-, Majolika és Kályhagyár Részvénytársaság, amelynek vezetőségében és felügyelőbizottságában is a rokonság foglalt helyet, az évtized végére százezer pengőt meghaladó gyártmánynyereséget ért el, bár a mérlegben továbbra is kisebb összegű veszteségek szerepelnek.055 A viszonylagos fellendülésnek a közelgő háború vetett véget. Olyan mérvű volt a hanyatlás, hogy a háború második évében már ismét 11 000 pengőt meghaladó veszteséget mutatnak ki. A néhány esztendő mégis elegendőnek bizonyult arra, hogy az angol edényeken túlmenően, ami előrelépést jelentett a hazai kerámiaművészetben — a kőedénygyártásnál visszatértek a múlt század nyolcvanas éveinek ekkor már klasszikusnak nevezhető magyaros szecessziós díszítményeihez.

   A kerámia művészetben ez nem ritka jelenség, de az iparművészet más műfajainál is előfordul, hogy régebbi korok művészi teljesítményeit megkísérlik egy más kor társadalmi viszonyai között újra alkalmazni, ha tetszik, felújítani vagy másolni. Ez történt Városlődön is, amikor formákat és díszítményeket, századunk közepén a XIX. század végének ízlésében ismét gyártanak.

   Azonban míg a múlt századi darabok eredetiségükkel, naiv népies bájukkal előbb méltán váltottak ki tetszést a hazai kiállításokon, később eklektikussá váltak, addig az újabb készletek, vázák, díszedények, tányérok, csak esetlegesen közelítették meg előképeiket. Szükséges ismét utalni arra a tényre, hogy a városlődi műhelyekben nem alkalmaztak még akkor sem tervezőt, vagy önálló modellezőt, amikor a gyártás technológiai részét már képzett mérnök irányította.

   A XIX. század utolsó negyedében kialakult festőgárda tagjai ekkor már nem dolgoznak. A manuális munka színvonala és szintje nem fokmérője már az edény minőségének, cél a tetszetős, de művészi értékben alacsony szintű tömegtermelés, a hagyományos díszítésű kőedényekben is. Az eredetiben harmonikus színezésű szűrmintából alakított síkdíszítményeket most már kék kobalt színnel festik. Az amúgy is elnyújtott stilizált virágokat, leveleket egészen rajzossá alakítják. Olyan minta jön így létre, amely nemcsak a kőedénytől idegen, porcelánszerű, hanem a díszítmény eredeti szellemétől is egyre eltávolodó. A vállalkozás gazdasági érdekeknek megfelelő megosztottság (kőedény, vöröscserép v. angoledény, kályha, alagcső, műszaki kerámia) a belső erőket is szétforgácsolja.

   Megszaporodik ezekben az esztendőkben a korongosok száma, ami egyik oldalon a termelés növekedését bizonyítja, de másrészt a technika elmaradásának kifejezője is. Alkalmaznak ugyan gépi és emberi erővel működő korongokat, de az edénykészítés továbbra is a manufakturális keretek között történik. A díszítés vonatkozásában a már korábban jelzett mechanikai eszközök egyre nagyobb mértékben elterjednek a kézi festés mellett. A sablonnal és „tuppfolással" díszített tányérok motívumai között csak elvétve fordul elő egy-egy szabadkézi ecsetvonás. Ezt a fejlődési irányzatot érzékelteti legszembetűnőbben az, hogy a gyár dolgozóinak kimutatásában a harmincas évek elejétől a háború kezdetéig csak néhány edényfestő működése mutatható ki.

   Ezek közül sem sikerült egyikre vonatkozóan sem kiemelkedőbb felkészültségre következtetni. Mindössze egy esztendeig dolgozhatott Városlődön Tepper Imre kőedényfestő, a második generációból Ellman Antal, aki közel egy évtizedig,Weinziert József ugyancsak festő,056 velük le is zárult azoknak a sora, akik a háborús évek előtti edénydíszítést végezték. A második világháború esztendei alatt az üzem termelése a minimálisra csökkent, éppen csak a fenntartáshoz szükséges munkásokat tartják meg. A különböző nyersanyagok, fűtőanyag, festékek beszerzése csak korlátozottan volt lehetséges, minek következménye az a vegetálás, amely még a háború befejezését követő esztendőben is tapasztalható. A második világháború végével lényegében le is záródott a gyár több mint száz esztendős korszaka. Az utána bekövetkezett társadalmi átalakulás az államosítással éreztette hatását. Súyosabb terheket hárított a gyárra a pengő elértéktelenedése, az infláció, amely az amúgy is igen szerény részvénytársaság gazdasági alapjait erősen megingatta.

   Az 1947—48-as esztendőkben még egy lendületesebb termelés tapasztalható, de ez már végső küzdelmét, erőfeszítését jelenti egy minden vonat-zásban múltat idéző manufakturális rendszerű üzem létének. Megközelítően valóságos kép rajzolódik ki a gyár belső állapotáról, felszereléséről és termeléséről, abból az összeállításból, amelyet az akkori vezetőség és a már működő Üzemi Bizottság 1946-ban állított össze.057

   Az adatokból a múlt évtizedeire való következtetési lehetőség is nyílik, mert az egyes jelentősebb felszerelési és berendezési tárgyak, gépek mellett feltüntették azok korát, amely ha hozzávetőlegesen is került megállapításra, újabb bizonyítója egyrészt az elmaradt technikai felszerelésnek, másrészt a családi tulajdonban levő vállalkozás fejlesztési teljesítőképességének.

   A kimutatásban szereplő 20 LE gőzgép 42 éves kora, a negyven esztendős örlődobok, membrán szivattyú, görgőjárat, agyagmosó és kisebb felszerelési tárgyak a századforduló tájékának rövid idejű fellendülésekor kerültek Városlődre. Más berendezési tárgyak — motorok, gépek korából következtetve — pedig a részvénytársasággá alakulás idejében kerültek a gyárba. A felértékelt berendezés, amelynél az 1946. évi érték 7000-es szorzószám figyelembevételével került megállapításra, mindössze 57 300 forintot képviselt.

   Az akkori állapotok minden kedvező kilátás ellenére sem mérhetők a korábbi évtizedek munkás foglalkoztatásával, mert 1946-ban hetenként rendszeresen dolgozók száma mindössze hét fő és heti keresetük 30-40forintközött ingadozott. Ebben az időben az eladások jelentős része a helyszínen történik. Az edények, kőagyag-csövek, tartályok részben a háború előtti években készültek, és csak mázas égetés, díszítés készült utóbb. A kész és félkész edénymennyiség biztosítja, hogy a csökkent erővel meginduló termelés ellenére is nagyobb forgalmat bonyolítanak le a közvetlen háborús időszakot követő időben.

   Az 1947. év januártól folyamatosan készülő kimutatások széles választékát mutatják az edényeknek. Ezek az egyedüli ez ideig ismeretes hiteles adatok a fennmaradt edényeken kívül arra vonatkozóan, hogy a több mint száz esztendeig működő kőedénygyárban milyen tárgyak készülhettek. Az egyszerű elnevezések nem minden esetben utalnak a művészi formára és díszítésre, de éppen e fenti egyidejűség miatt teljes részletességgel közöljük azokat.058

   Sima tányér pecsenyés tál korsó 11/21 virágos tejesbögre bordástál köcsög fehér bordás mélytányér főzelékes tál mélytányér sima hasas korsó kávés csésze aljjal színes fűszertartó nagy főzelékes tál színes sótartó fogvájó tartóval főzőlábas barna 7/8 1 fali sótartó bonbonier tányér színes éjjeli sima tésztás tál virágos kávés csésze fehér bordás dessert tányér kávés bögre asztali sótartó váza kanett korsó 11/21 virágos hamutartó szappantartó nyitott fali kis sótartó Az edényeket a helyi eladáson kívül elsősorban a vidék kereskedői vásárolják, mint a türjeiLeierLajos cég és a balatonalmádi Pongrácz Andor kereskedő.

   A kályhákból is került néhány eladásra, de azokat nem tekinthetjük jelentőseknek az edények értékesítése mellett. A kezdeti fellendülést bizonyítja, hogy 1947 első hónapjaiban többen a régi munkások közül visszatértek a kőedénygyárba, mint Staub Vendel, Frank Mihály, Klein Mihály, Zimmerman Antal és Steinmacher János, velük a foglalkoztatottak száma már megkétszereződik az előző évihez mérten, és a keresetük is emelkedik, mert átlag 40 forint heti bért számolnak el részükre. A folyamatosnak ígérkező munka egyre több korongos, festő, égető foglalkoztatását teszi lehetővé. Az év második felében a dolgozók száma eléri a 20 főt és keresetük a heti 88 forintos átlagot.059

   A további fejlődésben azonban megtorpanást jelent a részvénytársaság 1948-ban bekövetkezett államosítása. A gyárak és vállalatok államosítását tartalmazó rendelkezések a városlődi edénygyár esetében is fordulatot jelentenek. A régi és elavult felszerelés, az üzem országos viszonylatban igen csekély értékű termelése, az államosítás utáni esztendők iparfejlesztési politikájába nem volt beilleszthető és így annak felszámolásához vezetett.060 Az a közel két esztendő, amíg a felszámolást a Herendi Porcelángyár irányításával lebonyolították teljes mélységében feltárta a hazai manufakturális kőedénygyártás belső ellentmondásait, évtizedek óta tartó agóniáját.  

   Az államosítással egyre nagyobb nehézségek álltak elő a termelésben és a kötelezettségek teljesítésében. A forint bevezetése utáni általános pénzforgalmi nehézségekkel nem tudott az állami kezelésbe került gyár megbirkózni. A kerámia üzemek országos irányító és ellenőrző szerve a Finomkerámiaipari Központ egyik első ténykedése közé tartozott statisztikai adatok rendszeres bekérése a felügyeleti körébe tartozó üzemektől, majd azoknak a korlátozott lehetőségek között nyersanyaggal történő ellátása. Egy a témakörben készített és fennmaradt jelentés szerint061 mint inkurrens anyagok szerepelnek a gyár telepén :

   „66 kg porcelánfesték különböző színben, évtizedek óta tárol, porcelánt a vállalat már nem gyárt. 140 kg kőedényfesték különböző színekben, az első pontban foglaltak szerint. 944 db barna teáskanna kissé gyártási hibásáru, aukcióra alkalmas 1600 db teáscsésze aljjal, mint fent, 487 db mokkáscséze (alj nélkül)"

   Beszédesebb bizonyíték a november 15-én kelt Anyagkönyvelési összesítő, az üzem agyaggal és mázakkal való ellátottságáról, amely szerint az egész tétel agyaggal, kaolinnal, mázakkal, festékekkel közvetlenül üzemanyagokkal együttesen 27 238,16 forintban szerepel.062

   A különböző jelentések és kimutatások jelzői a felszámolás előkészítésének, amely 1950. januárjában fejeződött be. A termelés teljesen megszűnik és az a néhány dolgozó, akiket még foglalkoztatnak, már csak a gyár leltárait készítik el, veszik számba a fentieken kívül megmaradt nyersanyagokat és különböző edényeket. Az 1950. január 1-i állapotokat rögzítő készáru leltárt tekinthetjük az utolsó olyan hiteles adatnak, amely a gyár termelésével kapcsolatos.

   A minőség szerint I—III. osztályba sorolt edények összesen 93 761,60forintösszeget tesznek ki. Az egész készlet azután az ÜVÉRT hálózaton keresztül került értékesítésre, kivételt képez egy kisebb mennyiség, amit helyben értékesítenek. A terjedelmes kimutatásban szereplő tárgyak gyártási minősége és annak differenciáltsága ugyancsak visszatérően dokumentálja a korszerűtlen technológiai eljárásokat, amelyek következménye a nagy mennyiségű II. és III. osztályú edény. A művészi minőségre utaló megjegyzések ebben az utolsó leltárban sem maradtak fenn, amelyek a nagy múltú és évtizedeken keresztül a hazai népies kőedények stílusformáló eredményeit idéznék.063

   Kutatásaink során előkerült ismeretlen adatok között időrendben utolsónak tekinthetjük azt a feljegyzést, amely mint egy szimbóluma az évszázados működését befejező manufaktúrának. Az elmúlt rendszer tér vissza egy pillanatra, amikor 1950. január 28-án végkielégítéssel elbocsátják az üzem régi dolgozóit, akik több évtizeden keresztül a kőedénykészítés egy-egy jelentős posztján, mint Albert János korongos, aki 1937. január 1-től, Ircsik Vilmos masszamalmos 1935. október 28-tól, Staub Vendel korongos 1930. november 15-től és Ullrich Viktor festő 1928-tól fogva tevékenykedtek a gyárban.064
   Személyükben nemcsak egy érdekes gazdag, a hazai kerámiaművészet számára továbbra is névtelen gárda teszi le a festőecsetet és búcsúzik el a korongtól, hanem egy termelési mód fejezi be történelmi küldetését és adja át helyét a korszerűbb formáknak és módoknak. Velük végleg lezáródott a hazai kerámiagyártás egyik figyelemre méltó központjának működése. A dunántúli terület gazdag és sokoldalúan színes kőedényművészetének utolsó telephelye, a nagyszerű városlődi népies kőedényművészet több virágzást megért műhelyeinek kapui a felszámolással véglegesen bezáródtak.

   1950-ben, amikor több mint százéves működése után érthetetlen okból a Finomkerámiai Művek a gyárat felszámolta, sok sikert elért munkásait, korongosait, festőit elbocsátotta. Amikor 1950. január 31-én a városlődi gyárat felszámolták, épületeit a Városlődi ÁG foglalta el, arra az időre, míg saját központja az Újmajor helyén meg nem épül.

   A magyar kerámiaipar olyan jeles képviselőjét fosztották meg ezáltal tevékenységétől, amelynek gyártmányait ma féltve őrzött kincsként védik nemcsak a Városlődiek, de számtalan műgyűjtő szerte az országban, nem beszélve a múzeumokról, ahol sok szép városlődi kőedénygyári dísztárgy, használati tárgy kap még ma is rangos helyet. Városlőd lakóit fájdalmasan érintette, hogy gyárukat leszerelve, azt a volt herendi szénbánya épületeibe helyezték át, ahol Phőnix-madárként 1969-ben újra feltámadt a Városlődi Majolikagyár, de nem születési helyén, hanem Herenden.

   A FIM arra számított, hogy a százéves múltra visszatekintő, jól hangzó „Városlődi" név a herendi porcelángyár új üzemegységének biztos sikert fog jelenteni. Jól számított.

   Mint szó volt róla, 1969-ben a FIM (Finomkerámia Ipari Művek) újra beindította a városlődi majolika-gyárat, de Herenden, az ottani megszüntetett szénbánya épületeiben a herendi porcelángyár üzemegységeként. Tányérformázó automatát, plasztikus présgépet, szárítót és kemencét, 1982-ben pedig pakuratüzelésű központi kazánházat helyeztek üzembe.

   Az új gyár 1983-ban 200 munkást foglalkoztatott, ebből 19 volt a városlődi.

   „A Herend bányatelepen üzemelő „Városlődi majolikagyárról” anyag feldolgozása még várat magára. (Szerk.)

   A városlődi kerámia hagyományait egy valamikori, a Városlődi gyárban tevékenykedő korongos id. Pázmány/Pluhl József - a saját kis balatonfüredi fazekasműhelyében tovább ápolta. Nála dolgozott festőként Pilcz József, a Városlődi Kőedénygyár valamikori festője, és ezáltal, a kedvelt városlődi népies motívumok fennmaradtak. Ennek a műhelynek termékeit a Pázmány jellel látták el. Művészeti elismerésre is találtak, és részben a Magyar Népművészet termékeként zsűrizték.

   Néhány régi Városlődi - többek között id. Pázmány József - nosztalgia gondolatától vezetve elhatározta, hogy feléleszti a hagyományos Városlődi kerámia gyártást az eredeti helyén. 1991-ben egy lelkes csapat (19fő) újból feltámasztotta, külföldi tőkerészesedéssel megalakította, régi hagyományokra alapozva Keramika Városlőd Kft. néven Városlőd Kossuth L. utca 46.szám alatt.    

   A műhely Városlődön egy régi parasztházban kezdte meg a hagyományos kerámia gyártását. Gyártanak dísz- és használati tárgyakat, teás és mokkás készleteket, étkészleteket, fűszertartókat. A termékeket a katalógusban szereplő főleg népies mintákkal díszítették. Festőket még egy a régi gyárban alkalmazott kerámiafestő, Pilcz József, tanította be a városlődi virágok festésére. Többek között a híres városlődi duplarózsa, a tulipános a búzavirágos, valamint a paradicsommadaras minta.

   Ekkor 10-15 fő körüli létszámmal dolgoztak. Nem csak a régi dekorok, hanem a régi formák újraélesztését is felvállalták. Ezen kívül gyártanak kerámiát a rendelő által megadott formákkal és díszítéssel (pl. körte, eper és citrom mintás étkészletek) és a saját forma kívánsága szerint - pl. horoszkópfigurák, angyalok, stb.065

   2004 – 2005-től a gazdasági válság éreztette hatását. A piac beszűkülése termeléscsökkenés, létszámleépítések következnek. Ezen tényezők vezettek a Keramika Városlőd Kft. felszámolásához.066

Tetejére