Városlőd története. / Mindennapi élet a Karthauzi monostorokban. / Das Alltagsleben in den Kartäuserklöstern.

 

    A hazai írott források alapján kapunk betekintést a karthauzi monostorok belső életébe. A kivételt csak az elbeszélő források jelentik. A szegényes forrásadottságokkal rendelkező vidék házainak mindennapjait a rend szigorú szabályzatának köszönhetően ismerhetjük meg. A Generális Káptalan nem csak központi fórum volt, ahol a perjelek megvitatták az egyes telepek fontosabb kérdéseit, hanem a rendeletek betartását is felügyelte a vizitátorokon keresztül. A vizitátorok gyakran más tartományokból érkeztek a házakba,_{001(Koppintás bal egér)} hogy ezzel is elkerüljék az esetleges visszaélést, de a provinciákon belül is hosszú utat kellett megtennie a perjeleknek, aminek jelentős anyagi terhe volt.

    Nem véletlen tehát, hogy a tehetősebb monostorok elöljáróit bízták meg ezzel a feladattal – bár a vizitátorok anyagi szükségleteihez minden háznak hozzá kellett járulnia az éves taxa megfizetésével. A rend minden egyes telepe köteles volt évi taxát, azaz rendi hozzájárulást fizetni, amit vagy személyesen adtak meg a káptalanon, vagy pedig a vizitátoroknak adtak át, akik a pénzt eljuttatták a központi monostorba. A hazai telepek esetében gyakran elengedték ezt az összeget, de a vizitátorok fáradalmait honorálniuk kellett.

   Bizonyos esetekben azt is megtudhatjuk, hogy az összeg egy részét 3 forintban szabták meg, amiből egyet a rend procuratorának fizettek, a középsőt egy meg nem nevezett monachusnak, a harmadikat pedig a vizitátorok egyikének.₀₀₂ Olyan utasítással is találkozhatunk, hogy a ház taxájának felét elengedték, de a rend ügyvédjének el kell küldeni a neki járó egy forintot a római kúriába.₀₀₃

   1448-ban a lechniciek nem fizették meg az évi rendi hozzájárulást, ezért a káptalan büntetésben részesítette őket: egészen addig, amíg ki nem egyenlítik tartozásukat. A szerzetesek nem fogyaszthatnak bort és sört.₀₀₄ 1400-ban viszont a Generális Káptalan a tárkányi szerzetesek szegénysége miatt visszaküldte a teljes taxát.₀₀₅ Hangsúlyozni kell, hogy a karthauzi remeteségekben élő szerzetesek viselt dolgairól annak köszönhetően vannak információink, hogy a néma barátok a rend központi monostorának szigorú felügyelet alatt tevékenykedtek.

   A szerzetesek napi rutinját a többi európai ház gyakorlatából rekonstruálhatjuk. A vizitátorok által feljegyzett szabályszegések nemcsak hazánkra voltak jellemzőek, azért maradt írásos nyomuk, mert az elöljárók eltéréseket tapasztaltak. Természetesen a Generális Káptalan célja nem a fegyelmi vétségek felnagyítása volt. A házak különböző adottságokkal rendelkező területeken jöttek létre, ezek politikai-hatalmi szerkezete sok esetben eltért a francia földön megszokott sémától, így a felmerülő problémákat úgy kellett megoldania a rendnek, hogy az egységes szabályok és központi irányítás működni tudjon, és ne legyen érezhető törés a monostorok között. A Karthauzi Aktákból tudjuk, hogy a rend Generális Káptalanja minden évben húsvét oktávja utáni negyedik vasárnap (Cantate) ült össze. Így volt egészen a nagy francia forradalomig, azóta csak minden második évben rendezik meg ezt a fontos eseményt.₀₀₆ A Generális Káptalan jegyzőkönyveinek feljegyzései általában lényegre törő, rövid híradások, olykor viszont akadnak olvasmányosabb adatok is.

   Abban az esetben olvashatunk részletes beszámolókat, ha a vizitátorok a regula megszegésére találnak bizonyítékot.₀₀₇ Ezek az esetek gyakran összefüggésbe hozhatók a szerzetesek nem épp megfelelő körülményeivel. A káptalan többször próbálta kisegíteni a szerzeteseket. 1389-ben például megengedte, hogy a nagy hidegre való tekintettel a lechnici karthauziak fűtött helyiségben étkezzenek.₀₀₈

   A vizitátorok a káptalannak továbbították a tapasztaltakat, az éves gyűlésen a jelenlévő perjelekkel együtt megvitatták a problémákat. 1384-ben a nagy távolság miatt a Felső- és Alsó-Alemann tartományok perjeleinek megengedték, hogy csak kétévente látogassanak el a Generális Káptalanra.₀₀₉ Próbálták úgy betartatni ezt az engedményt, hogy legalább egy perjel képviselje a királyságot, akivel később elküldték a többi ház részére is a káptalan határozatait.

   Érdekes módon ritkán találkozhatunk olyan feljegyzéssel, amely azt bizonyítaná, hogy az adott perjel személyesen részt vett a Generális Káptalan ülésein, vagy csak a vizitátorok észrevételei alapján vitatták meg a ház viselt dolgait. Lövöld esetében ismerünk olyan feljegyzést is, amely szerint a perjel exkuzálta magát a kötelező részvétel alól.₀₁₀ Gyakran azt sem tudjuk megállapítani, hogy a hazai monostorokat melyik perjel képviselte az éves ülésen.

   A hosszú utazásnak komoly költségei voltak, ami gondot jelenthetett a szegényebb házaknak. Jól példázza ezt a káptalan 1467. évi feljegyzése is: „Megerősítjük a múlt évben hozott rendelkezést egész Felső-Alemannia számára, hogy fizessék meg a Generális Káptalanra utazó perjel költségeit. És mivel úgy értesültünk, hogy némelyek még nem fizettek az előző években, nehogy ezek és mások a jövőben úgy tűnjenek, hogy a Generális Káptalan által hozott rendeleteket színleléssel megvetik, szigorúan elrendeljük, hogy a Generális Káptalan aktájának kézhez vételétől számított 4 hónapon belül mindenki fizessen. Különben az eddigi büntetésen felül, ami a bor megvonása volt, nem ülhetnek a kórusba, amíg csak nem fizetnek.“₀₁₁

   1494-ben a káptalan megrovásban részesítette a tartomány összes monostorát, mivel elhanyagolták a kapcsolatot az anyamonostorral. Nem küldték el az előző évi rendi hozzájárulás összegét azzal a kísérőlevéllel együtt, amelyben szimbolikusan kérik a következő évi befizetés alóli felmentést.₀₁₂ Mivel a magyar telepek nem tartoztak a gazdag létesítmények közé, így a hazai perjeleket nem nevezték ki a tartomány vizitátorainak. Az viszont előfordult, hogy egymás látogatásával voltak megbízva.₀₁₃

   Így történt 1393-ban is, amikor a Generális Káptalan megbízta a menedékszirti és a tárkányi perjeleket, hogy vizitálják a lövöldi és a lechnici monostorokat,₀₁₄ az országban a lövöldieket tartották a legtehetősebbnek. Ezért azzal a feladattal látták el a perjelt, hogy a káptalan ülésein képviselje a többi konventet is.₀₁₅ A vizitátorok munkájának köszönhetően ismerték egymást az egyes házak szerzetesei is, akik többször nem abban a monostorban élték le az életüket, ahol fogadalmukat letették.

   Az sem volt ritka, hogy távoli házak perjelévé választották valamelyik magyar szerzetest. A vizitátorok a Generális Káptalan tekintélyével jártak el, így az általuk hozott határozatokat a szerzeteseknek tiszteletben kellett tartaniuk. Sürgős esetekben, mikor nem volt idő bevárni a következő gyűlés rendeleteit, a generális perjel személyesen küldte ki megbízottjait, hogy a nevében vizsgálatot tartsanak. Erre találunk példát a hazai házak történetében is.

   Annak ellenére, hogy a szepességi monostorok első szerzetesei működő és jeles múltra visszatekintő nyugati rendházakból jöttek, a Magyar Királyság területén meg kellett teremteniük saját önálló gazdálkodásukat, vagy mint Szent Brúnó tartotta, először meg kellett szervezni a csendet – az első vizitátorok feladata volt, hogy a kialakult helyzetet az előírások szerint szabályozzák. Az első két karthauzi konvent kapcsolata a kezdeti időkben nem volt felhőtlen.

   A Menedékszirt és Lechnic között dúló önállósági harcokat csak tetézte, hogy a szepességi néma barátok életvitele eltért a francia földön megszokott magányos elmélkedéstől. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a konventek birtokai távol estek a klastromtól, valamint anyagi helyzetükből kifolyólag nem engedhették meg maguknak, hogy birtokaik igazgatásával másokat bízzanak meg. A rend szabályzata szerint a szerzetesek csak akkor hagyhatták volna el a monostor közvetlen környezetét, ha a Generális Káptalanra mentek, illetve egyéb, a konventtel kapcsolatos ügyben kellett intézkedniük. Menedékszirt lakói ebben a kérdésben sokkal szigorúbban jártak el, mivel a monostor helyéül szolgáló menedékhely eleve erős határral védett, zárt terület volt.

   A dunajeci konvent esetében a határok a kezdetektől tisztázatlanok voltak, sokkal nyíltabb és megközelíthetőbb terepen épült fel a barátok telepe. Ráadásul több soltészság is a tulajdonukat képezte, a sörfőzésről, valamint a lazacok értékesítéséről is a szerzetesek gondoskodtak.₀₁₆ A karthauziak „szabad életének“ híre eljutott a rend vizitátoraihoz is. A magyarországi karthauziak életében ekkor történt meg először, hogy külföldi konventek elöljárói tettek náluk látogatást. A XIV. század első felében a szepességi barátok még a rend szlavóniai tartományába tartoztak, ezért érdemes kihangsúlyozni, hogy az 1342-ben érkező Hugó liguriai és János seitzi perjelek a szlavóniai provincia vizitátorai voltak. A neves előljárók fő feladatuknak a dunajeci monostor határainak kijelölését tartották: a tágabb klauzúra határát keletről a Lipnyík folyó vize képezte, a forrástól egészen addig, amíg a Dunajec folyóba ömlik.    

   Ettől a ponttól a Dunajec folyó képezte a természetes vonalat addig a völgyig, ahol északról délre Frankvágása terült el ez lett a nyugati határ. Délről pedig a Dhorn nevezetű hegységet nevezték meg.₀₁₇ A vizitátorok az oklevélben megjegyezték azt is, hogy a szerzetesek a jövőben csak ezeken a határokon belül szerezhetnek további birtokokat. A terminus, vagyis a határ, fontos meghatározója volt a karthauzi telepeknek már a rend első éveiben is, sőt még a pápai bullákba is bekerült a néma szerzetesek birtokainak határmegjelölése, vagyis annak fontossága – a szerzetesekkel kapcsolatos oklevelekben kucsfontosságú az intra, illetve infra terminos megjelölés.₀₁₈

   A magány eléréséhez szükséges területen, ahol biztonságban érezték magukat, birtokokat szerezhettek. Nem sokkal később jött létre a spatium megnevezés, vagyis annak a területnek a körülírása, amely a szerzetesek sétájához szükséges távolságon belül volt. Így keletkezett szimbolikusan is a karthauzi monostorok kettős határa.₀₁₉ Az említett oklevélben Hugó és János vizitátorok megszabták a monostor szűkebb határait is. Feltételezhetően erre a határra utal az a kőfal is, amelyet Goblin perjel kezdett el építtetni a monostor körül. Az elöljárók megtiltották a barátoknak a csavargást és megszabták, hogy a határokat csak a Generális Káptalan engedélyével hagyhatják el. Ekkor még nem sikerült teljesen lezárni a két konvent között kialakult nézeteltéréseket. Birtokjogi szempontból problémás, hogy nem tudjuk biztosan megállapítani, mikortól kezelhetjük a dunajeci konventet önálló gazdasági egységként.

   Létezett egy 1322-ben kiállított dokumentum, melyben a két szepességi konvent egyezséget kötött az önállóságról. Mivel az egyezség szövegét nem ismerjük, továbbra is feltételesen kell kezelnünk ezt a megállapodást.₀₂₀ Jóllehet a két monostor útjai külön váltak, vagyonuk elkülönítésére csak később került sor: 1351-ben Péter a geirachi Szent Mór-völgye ház perjele és Konrád, a gamingi Szűz Mária trónja rendház perjele, a Felső-Alemann provincia vizitátorai Lechnic birtoklása miatt a két szepességi karthauzi rendház közt folyó perben – miután átnézték mindkét fél okleveleit – megállapították, hogy a vitájuk tárgyát képező birtokot, néhai Kakas mester a menedékszirti karthauziaknak adta a dunajeci monostor alapítására, tehát az utóbbiakat illeti.₀₂₁ A per lezárására egy évvel később került sor.

   A két vizitátor döntése alapján a menedékszirti rendháznak nincs joga Lechnic falu tárgyában panaszt tenni a Szent Antal-völgyi testvérek ellen, avagy számon kérni bármit, amit elődeik és ők maguk a Szent Antal-völgyi rendház alapítására adtak, akár könyvekben, akár kiváltságok terén, akár Relyő falucska (villula) jövedelme tárgyában. Mindezeken felül a Szent Antalvölgyi szerzeteseket nyugtatták ama 8 forint adósság felől, amit borra fizettek ki.₀₂₂ János menedékszirti perjel ígéretet tett arra, hogy, ha szükséges, átadja a dunajeci monostornak azokat az okleveleket, amelyek Lechnic birtoklását igazolják. Ezzel a kijelentésével mintegy szimbolikusan is elismerte a Szent Antal-völgyi karthauzi monostor függetlenségét.

   A vizitátorok jelentéseinek köszönhetően a Generális Káptalanon, mint már említettük, főleg az egyes szerzetesek kötelességeit és hatáskörüket vitatták meg, hogy azok megfeleljenek a rend szokásainak, ezután a fegyelmi vétségek megvitatása tartozott a leggyakrabban emlegetett problémák közé. A szerzetesek közül a procuratorokkal foglalkoztak a leggyakrabban. A birtokok ügyeinek intézésével a procuratort, a monostor ügyvédjét bízták meg, akinek gyakorta fel kellett keresnie a hiteleshelyeket és a bíróságokat is, ráadásul ő volt a perjelen kívül az egyetlen személy, aki elhagyhatta a remeteség legszűkebb határait. Mivel az előírásokhoz képest gyakran tartózkodtak a monostor falain kívül, így a kint töltött idejüket is szabályozni kellett. Többször találkozhatunk olyan megkötéssel, hogy a procurator csak három napot tartózkodhat a saját házán kívül.

   Az 1390-ben készült feljegyzések szerint figyelmeztették a lövöldieket, mivel az ügyvédjük három napnál tovább maradt távol a tapolcai birtok ügyeinek intézése végett.₀₂₃ A következő évben viszont a káptalan engedélyezte neki, hogy évente három alkalommal a perjele engedélyével elhagyhassa a határokat.₀₂₄ 1392-ben ezt annyiban módosították, hogy csak igen nagy szükség esetén hagyhatja el otthonát, de akkor perjele engedélyével vele mehetnek az általa kiválasztott conversusok is.₀₂₅ Még azt is megszabták, milyen távolságra mehet el a monostortól. 1401-ben a lechnici procuratort három hónapra megfosztották hivatalától, mert perjele engedélye nélkül öt kilométerre eltávolodott a teleptől.₀₂₆ Azokkal a szerzetesekkel, akik nem töltöttek be konkrét hivatalt, ritkán találkozunk a káptalani jegyzőkönyveken. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, súlyos mulasztásnak kellett történnie. Lövöldön 1508-ban olvashatunk hasonló esetről, mikor Lukács conversus összeveszett perjelével, amiből hosszú évekig tartó nézeteltérés született. A káptalan 1531-ben próbálta meg véglegesen lezárni az ügyet.₀₂₇

   Az ügy felgöngyölítésében nagy szerepe volt az országban tartózkodó vizitátornak, Brúnónak. Tevékenységét az uralkodó is segítette, ugyanis felszólította a karthauzi monostorokat, hogy mindenben engedelmeskedjenek a vizitátornak.₀₂₈ Előfordult, hogy a szerzeteseknek birtokügyeik intézésén túl is el kellett hagyniuk a monostor kettős határral védett területét. Erre csak kivételes esetben volt példa, többnyire pápai utasításra. 1348-ban VI. Kelemen pápa a pécsi püspököt és a visegrádi apátokat kérte fel, hogy vizsgálják ki Lajos király és Erzsébet anyakirályné tervét, akik a szepesi prépostságot szerették volna püspökséggé szervezni. A két elöljáró megparancsolta a szepesi ciszterci apátnak, a menedékszirti és dunajeci karthauzi perjeleknek, valamint a csütörtökhelyi, svábfalvi, hunfalvi és késmárki plébánosoknak, hogy ők személyesen, a konventekből pedig egy-egy alkalmasnak látszó idős képviselő jelenjen meg ez ügyben december 23-án a szepesi káptalanban.

   Feltűnő, hogy a „tanácskozó testületben” a szerzetesek nagy számban szerepeltek, de jelentős városok plébánosai hiányoznak. Nem tudjuk, mi történhetett, mindenesetre a prépostságból ekkor még nem lett püspökség.₀₂₉ A szerzetesek körében is történtek kisebb mulasztások, amelyek nem jártak ugyan büntetéssel, de a következetesség miatt a káptalan megrovásban részesítette a házakat. 1388-ban például figyelmeztették a lövöldi perjelt, hogy fizesse meg tartozását a seitzi monostornak.₀₃₀ A következő évben vissza kellett adniuk a lechniciek könyveit, de ugyanígy a seitzi monostornak is vissza kell szolgáltatni a statuta et diurnale domui Sancti Johannis, ha ezt nem teszik meg, büntetésben fognak részesülni.₀₃₁

   1390-ben a szerzetesek anélkül, hogy engedélyt kértek volna a feljebbvalóiktól a monostor elhagyására, részt vettek Erzsébet királyné temetésén.₀₃₂ 1495-ben a szepességi házakat emlegették, mivel a szerzetesek saját nyelvükön írtak kérelmeket a káptalannak, nem pedig latinul.₀₃₃ 1499-ben egy általános utasítást adott ki a Generális Káptalan, amelyben betiltotta az alkímiát.₀₃₄ Hasonló esetekben, mint már említettük, nem büntették meg az egész monostort. A káptalani gyűléseken egyre gyakrabban kellett foglalkozniuk a hivatalukkal visszaélő perjelekkel.

   Történtek ugyan kevésbé súlyos esetek is, mint 1390-ben, amikor a lövöldi perjel nem vett részt a tárkányi monostor perjelválasztásán, ám az esetek többségében ennél jóval súlyosabb ügyek történtek. 1395-ben Miklós lechnici perjel el akarta küldeni a monostorból a procuratort. A Generális Káptalan ezt azzal büntette, hogy mivel csak rövid ideig bírta hivatalát, ezért Szűz Mária mennybemenetelének ünnepéig nem szabad elhagynia celláját.₀₃₅ Miklós procuratorból lett a lechnici ház elöljárója, mivel elődjét súlyos mulasztások miatt menesztették. Ennek ellenére nem tanult a hibákból, sőt súlyosbította helyzetét: a Generális Káptalan rendelkezése ellenére a monachusok temetőjében eltemetett egy világit, ezen kívül világiakkal szokott étkezni, nem csak a vendégházban, hanem az ebédlőben is a konvent jelenlétében. Mivel a vizitátor bizonyos jó cselekedeteket is jelentett róla, figyelembe vették idős korát és nem részesült büntetésben.₀₃₆

   1401-ben azért büntették meg a perjelt, mert a káptalan engedélye nélkül házat építtetett a monostor területén. Azoknak a szerzeteseknek, akik jóváhagyták az építkezést, a földről kellett enniük (nem használhattak asztalt).₀₃₇ Mivel a helyzet nem javult és további szabálytalanságok történtek, ezért súlyosabb büntetést kaptak, a Generális Káptalan gyűlése alatt az összes szerzetesnek a földről kellett ennie.₀₃₈ 1405-ben a káptalan nagyon csodálkozott, hogy a rendelkezése ellenére egy nemesnek megengedték, hogy házat építsen a monostor falain belül az ebédlő mellé és abban lakjon.₀₃₉ Viszont a Generális Káptalan tisztában volt azzal is, milyen pusztítást végeztek a husziták a Szepességben.₀₄₀       

    Elképzelhető, hogy a problémás kapcsolattartás következtében nem értesült időben a káptalan az építkezésekről, de a szerzetesek nem nélkülözhették az új épületeket. Az incidens nem hagyott maradandó nyomot a káptalan és a monostor kapcsolatában, mivel ebben az időben tudomást szerzünk arról, hogy Benedek dunajeci perjelt megbízták egy új alapítás megvizsgálásával. Nem a monostort szerették volna átköltöztetni, pedig az elmúlt időben a támadások során nagy kár érte az épületeket is. Az új fundáció Krakkó mellett történt volna és a dunajeci konvent szerzetesei voltak a legközelebb, ezért bízhatták meg őket ezzel a feladattal. A Generális Káptalan évekig foglalkozott a monostor létrehozásával, de az alapítás nem történt meg.₀₄₁

    A lövöldi monostor esetében a XVI. században értesülünk még a perjelek szabálytalan viselkedéséről. Az 1519. évi feljegyzés szomorú képet mutat: „István úr, ennek a háznak fogadalmasa és egykor perjele, jelentős és nagy összeget elvesztegetett, amiről nem tudott elszámolni akár hanyagság, akár ügyetlenség miatt, ezért azt akarjuk a Rend akaratából, hogy ne térjen vissza fogadalmának házába, hanem maradjon vendég Tárkányban, ahol most van. A jövőben ne tegyék meg a Rendben semmiféle elöljárónak a Tisztelendő Karthauzi Atya vagy a Káptalan kifejezett engedélye nélkül. Ha netán van nála pénz a lövöldi házból, azt mind adja oda vissza börtönbüntetés terhe alatt“.₀₄₂

   Máté azok közé a perjelek közé tartozott akikről nem maradt fenn egykorú írásos emlék, ám az 1526. évi feljegyzésekben a következőt olvashatjuk: „Mivel értesültünk a vizitátorok és konventtagok – alapos számvizsgálata utáni – tanúskodásából, hogy István és Máté uraknál, akik itteni fogadalmasok és egykori perjelek, jelentős anyagi hiányok merültek föl, amelyekről nem tudtak elszámolni, ezért azt akarjuk, hogy börtönözzék be őket, amíg a tartozást nem rendezik.“₀₄₃

   A következő évben ismét kirívó esetről szerzünk tudomást. Mihály perjelt felmentették hivatalából, helyére Péter szerzetest nevezték ki.₀₄₄ A következő évben Mihály volt lövöldi, jelenleg pleterjei perjelt felmentették minden renden belüli tisztsége alól mindaddig, amíg el nem rendezi hivatali ügyeit Lövöldön. 1528-ból tudjuk, hogy a pleterjei háznak rektora van.₀₄₅

   A Generális Káptalan tudósítása a pleterjei házból: „Mihály úr, itteni vendég, lövöldi fogadalmas és egykor ottani perjel, mivel lázadozott a Rend ellen, és elrejtette a Generális Káptalan aktáját, és nem megfelelően számolt el a kapott jutalmakról perjelsége idején, ezért alkalmatlan legyen minden rendi hivatalra, amíg csak a bevételekről és kiadásokról megfelelően el nem számol a lövöldi konventnek.“₀₄₆ Csak a következő évben nevezték ki a rektort perjelnek, ám a vizsgálatról is készültek feljegyzések.₀₄₇

Az egyes szerzetesekről csak kirívó esetekben szerzünk tudomást a káptalani feljegyzésekből. Az 1391. évi jegyzőkönyvekben a lövöldi ház esetében szerepel egy bizonyos László, akit silenciumra utasítottak. Megtiltották neki, hogy más házba menjen, inkább legyen csendben, a saját üdvösségén dolgozzon, mert már idős és közeleg a halál. Hasonló figyelmeztetést kapott Máté is, akinek megparancsolták, hogy ne írjon a Generális Káptalannak.₀₄₈ 1392-ben engedélyezték a monostornak, hogy Hosszú János és Detre urakat befogadják sekrestyésnek.₀₄₉ A karthauziak teljesítették a jogi előírásokat,₀₅₀ de főleg egyházi elöljárók kéréseinek igyekeztek eleget tenni,₀₅₁ bár nem történt sok ilyen eset.

   IX. Bonifác pápa 1398. október 1- jén elrendelte, hogy az aquileiai pátriárka a bécsi skót apát mellett a lövöldi perjel jelenlétében iktassa be György boszniai püspököt a zalavári bencés apátság javaiba.₀₅₂ 1400. november 12- én IX. Bonifác pápa a csornai premontrei prépostság javainak és jogainak védnökéül a győri püspököt, a pilisi ciszterci apátot és a lövöldi perjelt nevezte meg.₀₅₃

   Ugyanezen év elején, január 11-én a pápa János fia, Váraljai Grooz András esztergomi egyházmegyei papnak adta azt a szepesi kanonokságot, amelyet Henrik fia, Mihály birtokolt, aki a belépett a lövöldi karthauzi monostorba.₀₅₄ XXIII. János pápa pontifikátusa alatt a karthauzi rend monostorai is alapos kivizsgáláson estek át: 1410. augusztus 1-jén a pápa megbízta Branda piacenzai püspököt, pápai referendariust azzal, hogy, mivel Magyarországon sürgősen szükséges az egyházak, monostorok, kórházak megreformálása, és mert Zsigmond király Pipo temesi ispán követe útján kérte, hogy bízzon meg valakit ezzel a feladattal, ezért őt kinevezi a rend megújítójává.

   Feladata lesz többek között felkeresni valamennyi egyházat, monostort, kórházat, konventet és káptalant, továbbá megvizsgálni, büntetéseket kimérni, az alapítványokat és birtokjogokat számba venni, viszályokban intézkedni, javakat visszaszerezni, akkor is, ha arról lemondtak, akár Zsigmond király és más világi hatóságok karhatalmát is igénybe véve.₀₅₅ A püspök tevékenységéről a néma barátok körében nem találunk feljegyzéseket. Feltételezhetjük, hogy nem talált kivetnivalót a remeték birtokain. (Vagy meg sem történt a vizitáció!) Alig egy évvel később, 1411. október 12-én a pápa ismét megkereste követét. Ekkor Branda legátust a Zsigmond király fennhatósága alá tartozó országokba küldte, hogy felszámolja az egyházszakadás és a háborúk káros következményeit. Feladata sikeres teljesítésének érdekében egyházi cenzúrával sújthatta az ellenállókat, akár bencések, akár karthauziak, stb.₀₅₆

Szerzetesek befogadása a karthauziakhoz.

   A Generális Káptalan előírásai szerint a rendbe csak szigorú feltételek teljesítése mellett lehetett felvételt nyerni. A jelöltnek legalább 20 évesnek kellett lennie, de a zord körülmények miatt egy év próbaidőnek vetették alá. Előtte viszont meg kellett fogadnia, hogy ha elviselhetetlennek minősül számára ez az élet, abban az esetben sem térhet vissza a világi életbe, hanem egy kevésbé szigorú szerzetesi közösségben tölti le életét.₀₅₇ A próbaidő után a szerzeteseknek is ki kellett mondaniuk a jelölt alkalmasságát a karthauzi életre.₀₅₈

   A karthauzi szerzetesek bármennyire is pártolták az izolációt, elzárták magukat a külvilág dolgaitól, óhatatlanul híre ment a barátok életvitelének. Mivel a lelki javakat tartották szem előtt, napirendjük és szokásaik vonzották a más szerzetbeli testvéreket is. A szepességi karthauziaknak szoros kapcsolatuk volt a savnyiki ciszterciekkel, de ez nem a szerzetesek vándorlásában nyilvánult meg, hanem a földrajzi közelség, valamint a későbbi időkben a túlélés ösztönözte a két intézményt egymás megsegítésére. Ez a kapcsolat össze sem hasonlítható a pálosokkal kialakított viszonnyal. Értelemszerűen a konfliktus a királyság központi elhelyezkedésű területén alakult ki: Lövöldöt a legmagyarabb monostorként szokták emlegetni, mivel a pálosok közül sokan karthauzi szerzetesnek álltak.₀₅₉

   A Veszprém megyei monostor alapításának idejében az uralkodó intenzíven foglalkozott a remeték kérdésével. Tristán, a pálosok generálisa amiatt panaszkodott, hogy a renden belül a fegyelem megromlott. A sikertelen próbálkozások után dönthetett úgy a király, hogy a szigorúbb szabályzattal rendelkező karthauzi rend monostorának alapításával próbálja megerősíteni a hazai remeték életvitelét. A szigort hiányoló pálosok tömegesen keresték fel az új létesítményt.

   Az alapítás nem azt eredményezte, hogy a pálosok saját házaikban zárkóztak fel lelkiekben a karthauziakhoz: Lövöld alapítása olyannyira megrendítette a rendet, hogy Tristán szentlászlói és András nosztrai perjelek az esztergomi érsekhez fordultak attól tartva, hogy a karthauzi monostor veszélyezteti a pálosok fennmaradását. Ekkor Tamás érsek megtiltotta a néma barátoknak, hogy a jövőben pálos szerzeteseket fogadjanak maguk közé.₀₆₀ Minden bizonnyal nem csak a Magyar Királyságot érintő jelenségről lehetett szó, mivel az 1392. évi karthauzi Generális Káptalan is elrendelte, hogy nem fogadhatják be maguk közé más remete rendek tagjait.₀₆₁

   A szigorú életmódon kívül a különböző rendű szerzetesek számára vonzóak lehettek a karthauziak kiváltságai is,₀₆₂ valamint a monostorok arra való törekvése, hogy az önálló gazdálkodás megteremtésével ne kelljen az adományozók kegyétől függeniük. 1393- ban Ethei György rendfőnök elérte IX. Bonifác pápánál, hogy a pálosok is részesüljenek a karthauziak kiváltságaiban.₀₆₃

   1400. május 30-án a veszprémi káptalan előtt megjelent János monachus számvevő (dispensator), aki Péter lövöldi perjel és a konvent nevében kérte, hogy írják át IX. Bonifác pápa 1391. március 16-án kiadott bulláját a karthauziak kiváltságairól.₀₆₄ 1402. május 28-án a budai káptalan a budaszentlőrinci pálosok kérésére átírja a veszprémi káptalan 1400. május 30-i oklevelét a karthauzi szerzetesek kiváltságairól.₀₆₅ 1417. december 28-án V. Márton megerősítette IX. Bonifác pápának a pálosoknak adott kiváltságait, amelyben ugyanazokat a szabadságokat és privilégiumokat élvezhetik, amelyeket a karthauzi rend mindenkori perjelei, szerzetesei és monostorai kaptak az apostoli széktől.₀₆₆

   Ám még ennek ellenére is érezhető volt a feszültség, ám a Szentszék kompromisszumos megoldást talált a remeték gondjaira: 1436-ban IV. Jenő pápa rendelete szerint a pálos fogadalmat tett szerzeteseket nem lehet felvenni semmilyen más rendbe, ez alól csak a szigorúbb életű karthauziak voltak a kivételek.₀₆₇ A fennmaradt forrásoknak köszönhetően konkrét adatokkal is rendelkezünk egy-egy más rendű szerzetes esetéről. Ezekből a feljegyzésekből is jól kivehető, hogy a karthauzi életforma főleg a pálosok és a ciszterciek számára volt vonzó.

   A Generális Káptalan 1392. évi tiltása előtti évből az aktákból értesülünk két szerzetes befogadásáról a lövöldi monostorba. Miklós előtte ciszterci rendi szerzetes volt. Az 1391. évi Generális Káptalan döntése szerint a monostor vizitátorainak jelenlétében kellet megtörténnie a szerzetesi habilitációjának, vagyis alkalmassá kellett őt tenni a karthauzi életre.₀₆₈ Miklós valószínűleg nehezen szokta meg a szigort, mivel 1398-ban figyelmeztették őt, hogy többé ne zavarja a káptalant és a perjelét sem, ellenkező esetben megbízzák a ház elöljáróját, hogy amíg nem javul meg, zárják őt börtönbe.₀₆₉

   Egy másik Miklós nevű szerzetes korábban pálos remete volt és 1391-ben szintén a vizitátor jelenlétében kellett megtörténnie habilitációjának.₀₇₀ A következő évben már pontosították rendjét, valamint megtudjuk, hogy befogadták őt maguk közé.₀₇₁ A rend szokásait vizsgálhatjuk olyan esetekben is, amikor a világi egyház kötelékében álló személyt vettek fel maguk közé, illetve utasították el. Guncsík Albert poznańi klerikus kérvényéből értesülünk egy esetről, melyet V. Márton pápa kúriájának címzett.

    A klerikus még alacsonyabb szentsége idején házasságot kötött egy meg nem nevezett nővel, akiről utólag derült ki, hogy korábban már más férfi felesége volt. Ráadásul nem sokkal ezután pappá szentelték, még a felesége életében. A kúria felmentette bűne alól a klerikust azzal a feltétellel, hogy feleségét elhagyja és ő maga vezeklésképpen egy karthauzi monostorba vonul vissza. Az iratot megkapta András poznańi püspök is, aki kérte a menedékszirtieket, hogy fogadják maguk közé a klerikust. A konvent ez ellen tiltakozott és megvádolta a püspököt, hogy Wykliffe tanainak áldozatává vált, ami az országban állítólag ismert tény volt. Egy ilyen püspöktől nem fogadták el a bűnös személy felmentését. Albert ezért ismét kérte a kúriát, hogy valamelyik római monostorba vonulhasson vissza és ott vizsgálják meg hite valódiságát.₀₇₂

   1520-ban viszont saját elhatározásukból döntöttek egy nem laikus személy felvételéről. Ekkor András perjel és a konvent a laikus testvérek sorába fogadta Rockenfinger Tóbiás besztercebányai polgárt feleségével Ágnessel és azok gyermekeivel együtt, Györggyel, Akáccal, Annával, Margarétával, Zsófiával, Erzsébettel és Borbálával. Az oklevél érdekessége, hogy megtalálható rajta a konvent felfüggesztett pecsétje.₀₇₃ Bizonyságot kapunk arról is, hogy a hazai karthauzi monostorok körül is kialakulhattak laikus közösségek.

   A sok támadást megért szerzetesek segítségére siető és nekik alamizsnát szolgáltató nemesek mellett úgy tűnik, hogy mások is támogatták a monostort.₀₇₄ A rend szabályzata tiltotta, hogy a család részt vegyen a szerzetesek életében, a karthauziak csak az imáikba foglalták bele a besztercebányai polgárokat. Elkötelezték magukat arra is, hogy valamelyikük halála esetén gyászmisét mondanak Menedékszirten. Bár az oklevél nem említi Tóbiás kötelezettségeit, feltehetőleg pénzadománnyal támogatta a monostort.₀₇₅ Mintegy száz évvel korábban hasonló eset történt a dunajeci monostorban is.

   A ház adományozói között találkozuk először Waltdorff Pál nevű krakkói polgárral, aki jelentős birtokokkal rendelkezett. Ezek közé tartozott Richwald is a Szepességben, amelyet a kereskedelmi útvonal mentén sikerült megvásárolnia.₀₇₆ 1403-ban a családtagjaival együtt a faluban lévő birtokának egy részét Miklós perjelnek és a szerzeteseknek adományozta.₀₇₇ Pált valószínűleg megviselte a kereskedői élet mozgalmassága. Útjai során gyakran meglátogathatta a dunajeci monostort, mígnem a XV. század elején bejelentette családjának, hogy szeretne visszavonulni és a remeték közt élni. Valódi szándékát bizonyítva a szerzeteseknek ajándékozta egész richwaldi birtokát.₀₇₈

    Nem sokkal ezután Miklós perjel beszámolt Zsigmond királynak az adományról, aki utasította a szepesi káptalant, hogy vezessék be a konventet a birtokba;₀₇₉ erre 1404. február 4-én került sor.₀₈₀ Az 1409. május 17-én kelt oklevélből megtudjuk, hogy Pál ekkor már a dunajeci konvent conversusaként jelent meg János krakkói vikárius előtt. Beszámolt arról, hogy már korábban a szerzeteseknek adományozta egyik birtokát, amihez beleegyezésüket adták gyermekei is.₀₈₁ Történt olyan eset is, amikor a káptalan azzal kapcsolatban adott tanácsokat a lechnici szerzeteseknek, hogyan vegyék fel tagjaik közé Miklóst, aki házas volt. Arról is meg kellett győződniük, hogy magas életkora ellenére képes lesz-e nélkülözni a kényelmet.₀₈₂ 1391-ben megtudjuk, hogy Miklóst felvették a conversusok közé, de a szerzetesek még nem kapták vissza a könyveiket. Ebből is látszik, hogy az aktákban nem tematikusan osztották fel a tárgyalt eseményeket, hanem az egyes házakra vonatkozó információkat egy helyen jegyeztek le.

   A külföldi szerzetesek jelenléte a Magyar Királyságban nem meglepő, mivel a kereszténység felvétele óta tartózkodtak hazánkban különböző rendbéli személyek. Arról viszont kevés információval rendelkezünk, hány magyar szerzetes vetette meg lábát külföldön, kiváltképp a karthauziaknál. A lengyelországi Legnica házában a XV. század során találkozhatunk egy Egerből való szerzetessel, aki a Bernát nevet vette fel. Azt is tudjuk róla, hogy az 1450-es években még Egri Jánosként a bécsi egyetem diákja volt, majd 1465-ben lépett be a legnicai házba.₀₈₃ Egri Bernát magát németnek vallotta, irodalmi tevékenységével hívta fel magára a figyelmet. Az ő nevéhez fűződik a legnicai monostor első nyomtatásban megjelent könyve,₀₈₄ amit a lengyel szakirodalom Legnicai Bernát műveként tart számon.₀₈₅

   Stanisław Jujeczka a sziléziai karthauzi házakat vizsgálva arra jutott, hogy a monostorokba belépő férfiak nagy többsége polgári származású volt. Következtetésével arra kívánt utalni, hogy a tehetősebb származású ifjak számára nem volt vonzó a remete életmód, a leggazdagabb családokkal a mecénások között találkozhatunk. Ennek ellenére nem volt példa nélküli, hogy nemesek (prebendáriusok) is beléptek a rendbe, ezzel egyidőben pedig kisebbnagyobb adományokhoz juttatták a házakat. Viszont olyan esettel is találkozhatunk, hogy valaki akarata ellenére került a karthauziakhoz. 1504-ben Wilde Miklós wroclawi kanonoknak püspöke utasítására büntetésből egy évet kellett töltenie a legnicai házban.₀₈₆

A szerzetesek és a patrónusok kapcsolata.

A konventeknek nemcsak az uralkodókkal volt jó kapcsolata, hisz jóformán a mindennapi megélhetésük függött a patrónusok adományaitól. Mivel a rend előírásai szerint a szerzetesek fő feladata az imádkozás volt, nem voltak nyitottak arra, hogy az adományozók szakrális központjává váljanak, így a világi uraktól származó juttatások elenyészőek voltak. Ennek ellenére akadtak tisztelőik a tehetősebb lakosok között. Nagy segítséget jelentett a menedékszirti építkezések során a monostor legnagyobb támogatója, Szapolyai Hedvig.₀₈₇ Férje, Szapolyai István nádor halála után nagylelkű adományokat tett nemcsak a rend monostorainak, hanem más egyházi intézményeknek is.

   A nádor még munkája során gyakran került kapcsolatba a lövöldi szerzetesekkel. Megkedvelhette a rendet, hiszen 1499. szeptember 1-jén pápai várában kelt végrendeletét a Szent Mihály egyház tagjával, Mihály atyával fogalmaztatta meg.₀₈₈ A nádor testamentumában több egyházi intézményt is megajándékozott.₀₈₉ A kor vallásosságát figyelembe véve ez nem volt rendhagyó cselekedet: Fedeles Tamás a későközépkori misealapítványokról szóló tanulmányában árnyalta. Pásztor Lajos ez idáig uralkodó negatív képét Szapolyai végrendeletéről, illetve a nádor vallásosságáról. Pásztor ugyanis úgy vélte, hogy a főúr bőkezű kegyes adományának a célja a gazdagságával való hivalkodás volt. Fedeles cáfolta azt a nézetet, miszerint Szapolyai István anyagi lehetőségeit fitogtatva szerette volna megvásárolni lelki nyugalmát.

   Ezt mutatják a család további adományai is, a tokaji pálos kolostor alapítása, a rend támogatása, valamint jelen dolgozat szempontjából az a tény is, hogy három magyarországi karthauzi monostor jótevői voltak.₀₉₀ Mindezek ellenére az ismert források fényében nem található ésszerű magyarázat arra, miért alakult ki ilyen jelentős kötődés a család és a rend között. Talán a középkori oklevelek nagymértékű pusztulásának következménye, hogy a két felet összekötő első ismert forrás csak 1496-ból származik: II. Ulászló király figyelmeztette Szapolyai István nádort és a kassai harmincad szedését intéző officiálisait, hogy a Szent Antal-völgyi karthauziak minden évben jogosultak a kassai harmincadosoktól két rőf lengyel fehér posztóra és egy hordó heringre.₀₉₁

   A nádor egyetlen ismert jótéteménye a rend felé csak említés formájában maradt fenn, mikor Hedvig megerősítette elhunyt férje miseadományát.₀₉₂ A lengyel Piast dinasztiából származó Hedvig, hasonlóan női sorstársaihoz a korban, húsz éves özvegysége alatt tudott igazán érvényesülni. Nagy figyelmet szentelt a menedékszirti és a dunajeci karthauziaknak.₀₉₃ A Generális Káptalantól engedélyt szerzett arra, hogy udvarhölgyeivel együtt beléphessen a klauzúrába, vagyis a kerengőbe, ahonnan a szerzetesek cellái nyíltak.₀₉₄ Hedvig tevékenysége időben közel állt a menedékszirti krónika szerzőjéhez, így nem csodálkozhatunk azon, hogy részletesen ír a XVI. század elején történt eseményekről. 1506-ban nagy pompával vonult be a menedékszirti monostorba, látogatása emlékére két új cellát építtetett, valamint egy kápolnát is, amelyet ellátott két oltárral, képekkel és ruhákkal.

   A lövöldi házzal kapcsolatban is egyértelműen kijelenthető, hogy egy-két magánszemély általi adományon túl a monostor a legtöbb és legnagyobb adományt a királyi család tagjaitól nyerte el. Leszámítva ugyanis néhány végrendeletileg adományozott birtokrészt, misék mondására tett pénzbeli felajánlást, mint például 1402. január 2-án, amikor a budai káptalan előtt Asszonyfalvi Domokos bán fia, Miklós mester özvegye Anna a végrendeletében többek között a lövöldi szerzeteseket is megajándékozta egy óbudai, kőből és fából készült épülettel, valamint hat lóval,₀₉₅ azt kell megállapítanunk, hogy nem találkozunk egyéb nagyobb jótéteménnyel.₀₉₆

   Ismeretes, hogy a barátok Pápán birtokoltak egy házat, amelyről 1520-ból azt is tudjuk, hogy Szapolyai Jánosnak köszönhetően tehermentes volt, de meg kell jegyezni, hogy azt nem adományként kapták, hanem maguk vásárolták.₀₉₇ A lövöldiek pápai házával szerzők sora foglalkozott, de többségük, egészen Hermann Istvánig, csak a ház meglétét említette.₀₉₈ Először Haris Andrea próbálkozott a szerzetesek pápai tulajdonának azonosításával, aki a szomszédos épületek és azok tulajdonosainak elemzésével megállapította annak elhelyezkedését.₀₉₉ 1529-ben Péter perjel a konvent nevében 85 aranyforintért eladta a szerzetesek pápai házát. Ebben az időben maga a nádor is gyakran megfordult Pápán.₁₀₀ Ráadásul János anyja, Hedvig tescheni hercegnő a lövöldi szerzeteseket is támogatta, mégpedig a templom melletti Szűz Mária tiszteletére szentelt kápolna felépíttetésével.₁₀₁

   Természetesen korántsem véletlen, hogy a monostor legfőbb patrónusa az uralkodóházból származott, mint láttuk Lajos király alapította Lövöldöt, így már csak ebbéli kötelességéből adódóan is neki kellett a meghatározó jótevőnek lennie. Ugyanakkor a legkedvesebb adományozónak a szerzetesek mégsem őt, hanem Szilágyi Erzsébetet tekintették, legalábbis a megmaradt források erről árulkodnak.₁₀₂ A tiszteletük ékes bizonyítéka Zsigmond perjel 1463. április 24-én kelt oklevele, amellyel ő és konventje felvette Erzsébetet, Mátyás király anyját a monostor iránt tanúsított jótéteményeiért a rend confraternitásába és mindazon kegyelmekben részesítette, amelyek a rendtársak ájtatos cselekedetei folytán elnyerhetők.₁₀₃

     Különösen fontos forrásról van szó, nemcsak tartalmi szempontból, hanem azért is, mert a lövöldieknek kevés saját kiadású oklevele maradt fenn. Ráadásul ezen a példányon épségben fennmaradt a konvent által használt pecsét is, amelynek mezejében a monostor védőszentje, Szent Mihály látható. A karthauziak a jelentős jótevők segítségét egyedülálló módon hálálták meg. Erre szolgál jó például az 1389. május 20-án kiadott oklevél.₁₀₄

   János generális perjel idősebb Garai Miklós nádor özvegyét a rend és főleg a lövöldi Szent Mihály monostornak tett jótéteményeiért Miklós lövöldi perjel ajánlatára a rend által elért kegyelmek részesévé teszik és ígérik, hogy halála hírére miséikben és officinumaikban megemlékeznek róla.₁₀₅ Néhány évtizeddel később, 1460. április 21-én Zsigmond perjel és a lövöldi karthauzi konvent, majd 1467. június 14-én Barnabás tárkányi perjel is Söptei Pétert és feleségét: Dorottya asszonyt részeltette a rend lelki javaiban, és biztosították őket, hogy haláluk után lelkük üdvéért imádkozni fognak.₁₀₆

   Ezt az adományt megerősítve Gergely lövöldi perjel ajánlására 1490. május 10-én kelt oklevélében Antal karthauzi generális perjel és a Generális Káptalan az említett Péter mestert, feleségét és leszármazottaikat a rend imáinak részesévé tette.₁₀₇ 1499. április 29-én Péter karthauzi generális perjel és a káptalan Sitkei János fiait, Gellértet és Istvánt meg Gellért feleségét és gyermekeit a lövöldi karthauziak támogatásáért a rend kegyelmi áldásaiban részesíti.₁₀₈

   A szerzetesek hálájának bizonyítékát megtaláljuk a káptalan által készített necrologiumban, így például 1512-ben feljegyezték, hogy meghalt „Bús György és Gijersi György és Bús Bálint, akik a lövöldi ház jótevői voltak“.₁₀₉ 1520-ban Perényi Imre nádor nevéhez annyit fűztek, hogy halála napját, február 5-ét beírták a rend naptárába.₁₁₀ A rendi akták pontosságát, tehát a Generális Káptalan naprakész információit az is jelzi, hogy a legújabb kutatás is kimutatta: a nádor 1519-ben valóban ezen a napon hunyt el.₁₁₁ Néhány évvel később a monostor több támogatójának haláláról számolt be a káptalan: „László úr, a cseh király kancellárja és a rend nagy jótevője, György úr, János úr, nemes Bors György úr és Máté János úr, akik a lövöldi ház jótevői voltak“._{112 113}

 

Die Geschichte von Városlőd. / Das Alltagsleben in den Kartäuserklöstern.

 

Teil von Beáta Vida: Die Geschichte des Kartäuserordens im mittelalterlichen Königreich Ungarn
Ansiedlung und Gründung der stillen Freunde

Dissertation

  

  Schriftliche Quellen vom Lande geben einen Einblick in das Innenleben der Kartäuser-klöster. Die einzige Ausnahme bilden die erzählenden Quellen, die uns über das tägliche Leben der Häuser auf dem kargen Lande dank der strengen Ordensregeln berichten. Das Generalkapitel war nicht nur ein zentrales Forum, auf dem die Prioren die wichtigsten Fragen der jeweiligen Kolonie diskutierten, sondern überwachte auch die Einhaltung der Regeln durch die Visitatoren. Die Visitatoren kamen oft aus anderen Provinzen in die Häuser,_{001(linke Maustaste antippen)} um möglichen Missbrauch zu vermeiden, aber sie mussten auch weite Strecken innerhalb der Provinzen zurücklegen, was eine erhebliche finanzielle Belastung darstellte.

   Es ist daher kein Zufall, dass die Magistrate der wohlhabenderen Klöster mit dieser Aufgabe betraut wurden - obwohl jedes Haus durch die Zahlung einer jährlichen Steuer zum finanziellen Bedarf der Visitatoren beitragen musste. Jedes Haus des Ordens musste eine Jahressteuer oder einen Ordensbeitrag entrichten, der entweder persönlich in der Kaplanei entrichtet oder den Visitatoren übergeben wurde, die das Geld an das zentrale Kloster weiterleiteten. Bei den einheimischen Kolonien wurde oft auf diesen Betrag verzichtet, aber die Bemühungen der Visitatoren mussten belohnt werden.

   In einigen Fällen erfahren wir, dass ein Teil des Betrages auf 3 Forint festgesetzt wurde, von denen einer an den Prokurator des Ordens, der mittlere an einen ungenannten Monachus und der dritte an einen der Besucher gezahlt wurde.₀₀₂ Wir finden auch Anweisungen, dass die Hälfte der Haussteuer erlassen wurde, aber dass der Anwalt des Ordens den einen Forint, der ihm zustand, an die römische Kurie schicken musste.₀₀₃

   Im Jahr 1448 hatten die Lechnici den Jahresbeitrag an den Orden nicht bezahlt, und das Kapitel bestrafte sie, bis sie ihre Schulden beglichen hatten. Die Mönche durften weder Wein noch Bier konsumieren.₀₀₄ Im Jahr 1400 erstattete das Generalkapitel jedoch wegen der Armut der Mönche des Kartäuserordens die gesamte Steuer zurück.₀₀₅ Es ist zu betonen, dass die Informationen, die wir über die Kleidung der Mönche in den Kartäuser-Einsiedeleien haben, auf die Tatsache zurückzuführen sind, dass die stillen Freunde unter der strengen Aufsicht des zentralen Klosters des Ordens arbeiteten.

   Der Tagesablauf der Mönche lässt sich anhand der Praktiken anderer europäischer Häuser rekonstruieren. Die von den Visitatoren festgestellten Regelverstöße waren nicht einzigartig in unserem Land, sondern wurden schriftlich festgehalten, weil die Magistrate Unstimmigkeiten feststellten. Natürlich war es nicht das Ziel des Generalkapitels, die Disziplinarverstöße zu übertreiben. Die Häuser wurden in Gebieten mit unterschiedlichen Dotationen gegründet, und ihre politische und Machtstruktur unterschied sich oft von der auf französischem Boden, so dass die auftretenden Probleme vom Orden so gelöst werden mussten, dass die einheitlichen Regeln und die zentralisierte Verwaltung funktionieren konnten und es keinen spürbaren Bruch zwischen den Klöstern gab. Aus den Akten von Karthago wissen wir, dass das Generalkapitel des Ordens jedes Jahr am vierten Sonntag nach der Osteroktav (Cantate) tagte. Dies war bis zur großen Französischen Revolution der Fall, seither wurde dieses wichtige Ereignis nur noch alle zwei Jahre abgehalten.₀₀₆ Die Aufzeichnungen des Generalkapitels sind in der Regel kurze, knappe Berichte, aber manchmal gibt es auch lesenswerte Details.

   Es gibt ausführliche Berichte über Fälle, in denen die Visitatoren nachweislich gegen die Regula verstoßen haben.₀₀₇ Diese Fälle stehen oft im Zusammenhang mit den unzureichenden Lebensbedingungen der Mönche. Im Jahr 1389 erlaubte sie beispielsweise den Kartäusern von Lechnic, wegen der großen Kälte in einem geheizten Raum zu essen.₀₀₈

   Die Visitatoren leiteten ihre Erkenntnisse an das Kapitel weiter und besprachen auf der jährlichen Versammlung die Probleme mit den anwesenden Prioren. Im Jahr 1384 durften die Prioren der ober- und niederalemannischen Provinzen wegen der großen Entfernung nur alle zwei Jahre am Generalkapitel teilnehmen.₀₀₉ Sie versuchten, dieses Zugeständnis dadurch durchzusetzen, dass mindestens ein Prior das Königreich vertrat, der später die Beschlüsse des Kapitels an die anderen Häuser weiterleitete.

   Interessanterweise finden sich nur selten Aufzeichnungen darüber, dass der Prior persönlich an den Sitzungen des Generalkapitels teilnahm oder die Angelegenheiten des Hauses auf der Grundlage der Kommentare der Visitatoren erörterte. Im Fall von Lövöld wissen wir auch von einem Prior, der sich von der Anwesenheitspflicht entschuldigt hat.₀₁₀ Oft können wir nicht einmal feststellen, welches der inländischen Klöster durch welchen Prior bei der jährlichen Versammlung vertreten war.

   Die lange Reise war kostspielig, was für ärmere Haushalte ein Problem darstellen konnte. Ein gutes Beispiel dafür ist die Notiz des Kapitels von 1467: "Wir bestätigen das Dekret vom letzten Jahr, dass ganz Oberalemannien die Reisekosten des Generalpriors zum Generalkapitel bezahlen soll. Und da wir erfahren haben, dass einige in den vergangenen Jahren noch nicht gezahlt haben, damit diese und andere in Zukunft nicht den Anschein erwecken, die Anordnungen des Generalkapitels durch Vorspiegelung von Tatsachen zu missachten, ordnen wir streng an, dass alle innerhalb von 4 Monaten nach Erhalt der Akten des Generalkapitels zahlen sollen. Andernfalls wird ihnen, zusätzlich zu der bisher verhängten Strafe, die in der Vorenthaltung des Weines bestand, nicht erlaubt, im Chor zu sitzen, bis sie bezahlt haben. "₀₁₁

   Im Jahr 1494 wurden alle Klöster der Provinz vom Kapitel gerügt, weil sie ihre Beziehungen zum Mutterkloster vernachlässigt hatten. Sie versäumten es, dem Orden den Beitrag des Vorjahres zusammen mit einem Begleitschreiben zukommen zu lassen, in dem sie symbolisch um Befreiung von der Zahlung für das folgende Jahr baten.₀₁₂ Da die ungarischen Kolonien nicht zu den reichen Einrichtungen gehörten, wurden die einheimischen Prioren nicht zu Visitatoren der Provinz ernannt. Es kam jedoch vor, dass sie mit der gegenseitigen Visitation beauftragt wurden.₀₁₃

   Dies war 1393 der Fall, als das Generalkapitel die Prioren von Sanktuario und Tarekany beauftragte, die Klöster Lövöld und Lechnic zu besuchen.₀₁₄ Die Klöster von Lövöld galten als die leistungsfähigsten im Land. Daher wurde das Priorat mit der Aufgabe betraut, die anderen Klöster bei den Versammlungen des Kapitels zu vertreten.₀₁₅ Dank der Arbeit der Visitatoren lernten sich auch die Mönche der verschiedenen Häuser kennen, und in vielen Fällen lebten sie ihr Leben nicht in dem Kloster, in dem sie ihre Gelübde abgelegt hatten.

   Es war nicht ungewöhnlich, dass ein ungarischer Mönch zum Prior eines weit entfernten Hauses gewählt wurde. Die Visitatoren handelten mit der Autorität des Generalkapitels, so dass die Entscheidungen, die sie trafen, von den Mönchen respektiert werden mussten. In dringenden Fällen, wenn keine Zeit blieb, die Entscheidungen der nächsten Versammlung abzuwarten, schickte der Generalprior persönlich seine Delegierten, um in seinem Namen eine Untersuchung durchzuführen. Beispiele dafür finden wir in der Geschichte der Klöster.

   Obwohl die ersten Mönche der spartanischen Klöster aus funktionierenden und berühmten Klöstern des Westens stammten, mussten sie auf dem Gebiet des Königreichs Ungarn eine eigene Autonomie aufbauen oder, wie der Heilige Bruno meinte, erst einmal die Stille organisieren - die ersten Besuchermönche waren dafür verantwortlich, die Situation den Vorschriften entsprechend zu regeln. Die Beziehung zwischen den beiden ersten Kartäuserkonventen war in der Anfangszeit nicht reibungslos.

   Die Kämpfe um die Autonomie zwischen dem Sanktuarium und Lechnic wurden durch die Tatsache verschärft, dass der Lebensstil der stummen Freunde aus der Zips anders war als die einsame Kontemplation der Franzosen. Ein Grund dafür war, dass die Ländereien der Konventikel weit von der Ansammlung entfernt waren und dass sie es sich aufgrund ihrer finanziellen Lage nicht leisten konnten, die Verwaltung ihrer Güter anderen anzuvertrauen. Nach den Ordensregeln durften die Mönche die unmittelbare Umgebung des Klosters nur dann verlassen, wenn sie zum Generalkapitel gingen oder andere Angelegenheiten im Zusammenhang mit dem Kloster zu erledigen hatten. Die Bewohner des Zufluchtsklosters waren in dieser Hinsicht viel strenger, da der Zufluchtsort ein geschlossenes Gebiet mit einer starken Grenze war.

   Im Fall des Klosters Dunajec waren die Grenzen von Anfang an unklar, und die Siedlung der Freunde wurde auf einem viel offeneren und besser zugänglichen Gelände errichtet. Außerdem besaßen sie mehrere Salinen, und die Mönche waren für das Brauen und den Verkauf von Lachs zuständig.₀₁₆ Die Nachricht vom "freien Leben" der Kartäuser erreichte die Besucher des Ordens. Es war das erste Mal im Leben der Kartäuser in Ungarn, dass die Magistrate ausländischer Klöster ihnen einen Besuch abstatteten. In der ersten Hälfte des 14. Jahrhunderts gehörten die Mönche von"Szepesség" noch zur slawonischen Provinz des Ordens, so dass es erwähnenswert ist, dass die Prioren Hugo von Ligurien und János von Seitz, die 1342 ankamen, die Visitatoren der slawonischen Provinz waren. Ihre Hauptaufgabe bestand darin, die Grenzen des Klosters Dunajec abzugrenzen: Die Grenze des weiteren Territoriums des Klosters bildeten die Gewässer des Flusses Lipnyík von der Quelle bis zur Mündung in den Fluss Dunajec.

   Von diesem Punkt aus bildete der Fluss Dunajec die natürliche Grenze zu dem Tal, in dem sich der Fluss "Frankvágása" von Norden nach Süden ausbreitete, was die westliche Grenze wurde. Im Süden wurde der Gebirgszug Dhorn genannt.₀₁₇ Die Visitatoren hielten in der Urkunde auch fest, dass die Mönche in Zukunft nur innerhalb dieser Grenzen weitere Güter erwerben konnten. Der Begriff terminus oder Grenze war schon in den Anfangsjahren des Ordens ein wichtiges Bestimmungsmerkmal der Kartäusersiedlungen, und auch die päpstlichen Bullen enthielten die Markierung der Grenzen der Güter der stillen Mönche bzw. ihre Bedeutung - die Bezeichnung intra oder infra terminus ist ein Schlüsselelement in den Dokumenten über die Mönche.₀₁₈

   Sie konnten Land in dem Bereich erwerben, den sie brauchten, um Einsamkeit zu erreichen, wo sie sich sicher fühlten. Nicht lange danach wurde der Name spatium geprägt, um das Gebiet zu beschreiben, das die Mönche zu Fuß zurücklegen mussten. Dies war der symbolische Ursprung der doppelten Abgrenzung der Kartäuser.₀₁₉ In derselben Urkunde legten die Visitatoren Hugo und Johannes auch die engeren Grenzen des Klosters fest. Vermutlich bezieht sich auch die Steinmauer, die Prior Goblin um das Kloster zu bauen begann, auf diese Grenze. Die Magistrate untersagten den Freunden das Umherziehen und legten fest, dass sie die Grenzen nur mit Erlaubnis des Generalkapitels verlassen durften. Zu diesem Zeitpunkt waren die Differenzen zwischen den beiden Klöstern noch nicht vollständig beigelegt. Aus vermögensrechtlicher Sicht besteht das Problem darin, dass wir nicht sicher sein können, wann der Donaukonvent als eigenständige wirtschaftliche Einheit behandelt werden kann.

   Im Jahr 1322 wurde eine Urkunde ausgestellt, in der die beiden Konvente der "Szepesség"-Region ihre Unabhängigkeit vereinbarten. Da der Text der Vereinbarung nicht bekannt ist, müssen wir diese Vereinbarung weiterhin als bedingt betrachten.₀₂₀ Obwohl die beiden Klöster getrennte Wege gingen, wurde ihr Besitz erst später aufgeteilt: Peter, der Prior des Hauses St. Moraville in Geirach, und Konrad, der Prior des Ordens vom Thron der Jungfrau Maria in Gaming, wurden 1351 von den Visitatoren der oberalemannischen Provinz in einem Rechtsstreit zwischen den beiden "Szepesség"-Kartäuserorden nach Prüfung der Urkunden beider Parteien als Besitzer von Lechnic befunden, dass das streitige Gut vom verstorbenen Meister Kakas den Kartäusern von Sanktuario für die Gründung des Klosters Dunajec geschenkt wurde und daher letzteren gehörte.₀₂₁ Der Fall wurde ein Jahr später beigelegt.

   Nach der Entscheidung der beiden Visitatoren hat das Kloster Asylum kein Recht, sich gegen die Brüder des hl. Antonius vom Tal wegen des Dorfes Lechnic zu beschweren oder irgendetwas zu beanspruchen, was ihre Vorgänger und sie selbst für die Gründung des Klosters des hl. Antonius vom Tal gegeben haben, sei es in Büchern, in Privilegien oder in den Einkünften des Dorfes Relyő (villula). Außerdem wurde den Mönchen des Antonius-Tals die Schuld von 8 Forint erlassen, die sie für den Wein bezahlt hatten.₀₂₂ Prior Johannes von Sanktuario versprach, dem Kloster Dunajec bei Bedarf die Dokumente zu übergeben, die den Besitz von Lechnic belegen. Mit dieser Erklärung erkannte er symbolisch die Unabhängigkeit des Klosters St. Antonius des Kartäusertals an.

   Dank der Berichte der Visitatoren diskutierte das Generalkapitel, wie bereits erwähnt, vor allem über die Pflichten und Befugnisse der einzelnen Mönche, damit diese mit den Gepflogenheiten des Ordens übereinstimmten, und dann war die Diskussion über Disziplinarvergehen eines der am häufigsten genannten Probleme. Unter den Mönchen wurden die Prokuratoren am häufigsten diskutiert. Der Prokurator, der Anwalt des Klosters, war mit der Verwaltung der Güter betraut und musste oft die öffentlichen Gerichte und die Gerichtshöfe aufsuchen; er war neben dem Prior die einzige Person, die die Grenzen der Einsiedelei verlassen konnte. Da sie sich oft außerhalb der Klostermauern aufhielten, musste ihre Zeit außerhalb des Klosters geregelt werden. Mehrfach finden wir die Einschränkung, dass der Prokurator nur drei Tage außerhalb seines eigenen Hauses verbringen durfte.

   Nach Aufzeichnungen aus dem Jahr 1390 wurden die Einwohner von Lövöld gewarnt, weil ihr Anwalt länger als drei Tage abwesend war, um sich um die Angelegenheiten des Gutes Tapolca zu kümmern.₀₂₃ Im darauffolgenden Jahr gestattete ihm das Kapitel jedoch, mit Erlaubnis seines Priors dreimal im Jahr die Grenzen zu verlassen.₀₂₄ Im Jahr 1392 wurde dies dahingehend geändert, dass er seinen Wohnsitz nur noch bei großer Notwendigkeit verlassen durfte, dann aber auch mit den Konversen seiner Wahl und mit Erlaubnis seines Priors.₀₂₅ Es wurde sogar festgelegt, wie weit er das Kloster verlassen durfte. Im Jahr 1401 wurde der Prokurator von Lechnic für drei Monate seines Amtes enthoben, weil er sich ohne Erlaubnis seines Priorats fünf Kilometer von der Siedlung entfernt hatte.₀₂₆ Mönche, die kein bestimmtes Amt innehatten, werden nur selten in den Protokollen der Kapitel erwähnt. Damit dies der Fall ist, muss ein schwerwiegendes Versäumnis vorliegen. In Lövöld lesen wir 1508 von einem ähnlichen Vorfall, als Lukas conversus mit seinem Prior in Streit geriet, was zu einer jahrelangen Auseinandersetzung führte. Im Jahr 1531 versuchte das Kanzleramt, die Angelegenheit zu beenden.027

   Bruno, ein Besucher im Lande, spielte eine wichtige Rolle bei der Aufklärung des Falles. Auch der Monarch half ihm, indem er den Kartäuserklöstern befahl, dem Visitator in allen Angelegenheiten zu gehorchen.₀₂₈ Manchmal mussten die Mönche neben ihren Geschäften auch das Territorium des Klosters verlassen, das durch eine doppelte Grenze geschützt war. Dies geschah nur in Ausnahmefällen, meist auf päpstliche Anordnung. Im Jahr 1348 beauftragte Papst Clemens VI. den Bischof von Pécs und die Äbte von Visegrád, die Pläne von König Ludwig und Königin Elisabeth zu untersuchen, die das Zipser (Szepesség) Vorbistum in ein Bistum umwandeln wollten. Die beiden Richter ordneten an, dass der Zisterzienserabt von Zips, die Kartäuserprioren von Mědzeszirti und Dunajec sowie die Pfarrer von Csütörtökhely, Svábfalvi, Hunfalvi und Késmárk persönlich und je ein älterer Vertreter der Klöster am 23. Dezember in der Zipskapelle erscheinen sollten.

   Auffallend ist, dass dem "beratenden Gremium" eine große Zahl von Mönchen angehörte, die Pfarrer der großen Städte aber nicht anwesend waren. Wir wissen nicht, was passiert sein könnte, aber auf jeden Fall war die Propstei noch nicht zum Bistum geworden.₀₂₉ Es gab auch kleinere Verfehlungen unter den Mönchen, die zwar keine Strafe nach sich zogen, aber die Kanzlei rügte die Häuser wegen ihrer Konsequenz. So wurde 1388 das Priorat Lövöld ermahnt, seine Schulden beim Kloster Seitz zu begleichen.₀₃₀ Im folgenden Jahr mussten sie die Bücher des Klosters Lechnice zurückgeben, aber auch die statuta et diurnale domui Sancti Johannis an das Kloster Seitz zurückgeben, andernfalls würden sie bestraft.₀₃₁

   Im Jahr 1390 nahmen die Mönche an der Beerdigung von Königin Elisabeth teil, ohne ihre Vorgesetzten um Erlaubnis zu bitten, das Kloster zu verlassen.₀₃₂ Im Jahr 1495 wurden die sephardischen Häuser erwähnt, weil die Mönche Petitionen an das Kanzleramt in ihrer eigenen Sprache und nicht in Latein geschrieben hatten.₀₃₃ Im Jahr 1499 erließ das Generalkapitel eine allgemeine Anordnung zum Verbot der Alchemie.₀₃₄ In ähnlichen Fällen wurde, wie bereits erwähnt, nicht das gesamte Kloster bestraft. Die Kapitelversammlungen mussten sich zunehmend mit Prioren befassen, die ihr Amt missbrauchten.

   Zwar gab es auch weniger schwerwiegende Fälle, wie etwa 1390, als der Prior von Lövöld nicht an der Wahl des Priors des Klosters Tarekány teilnahm, doch die meisten Fälle waren weitaus gravierender. Im Jahr 1395 wollte Prior Nikolaus von Lechnic den Prokurator aus dem Kloster vertreiben. Das Generalkapitel bestrafte ihn damit, dass er seine Zelle bis zum Fest Mariä Himmelfahrt nicht verlassen dürfe, da er erst seit kurzem im Amt sei.₀₃₅ Nikolaus war Prokurator des Hauses Lechnic geworden, nachdem sein Vorgänger wegen schwerer Verfehlungen entlassen worden war. Trotzdem lernte er nicht aus seinen Fehlern und verschlimmerte seine Situation sogar noch: Er begrub einen Laien auf dem Friedhof der Mönche, entgegen dem Befehl des Generalkapitels, und er pflegte auch mit Laien zu essen, nicht nur im Gästehaus, sondern auch im Speisesaal, in Anwesenheit des Konvents. Da der Besucher auch von einigen guten Taten berichtete, wurde sein hohes Alter berücksichtigt und er wurde nicht bestraft.₀₃₆

   Im Jahr 1401 wurde der Priel bestraft, weil er ohne Erlaubnis des Kaplans ein Haus auf dem Klostergelände gebaut hatte. Diejenigen Mönche, die dem Bau zustimmten, mussten vom Boden essen (sie durften keinen Tisch benutzen).₀₃₇ Da sich die Situation nicht verbesserte und weitere Unregelmäßigkeiten auftraten, wurde die Strafe verschärft: Alle Mönche mussten während der Sitzung des Generalkapitels vom Boden essen.₀₃₈ 1405 war das Kapitel sehr erstaunt, dass ein Adliger trotz seines Erlasses ein Haus innerhalb der Klostermauern neben dem Refektorium bauen und darin wohnen durfte.₀₃₉ Das Generalkapitel war sich jedoch auch der Verwüstungen bewusst, die die Hussiten in Sepetien anrichteten.₀₄₀

   Es ist möglich, dass die problematische Kommunikation dazu führte, dass die Kaplanei nicht rechtzeitig über die Bauarbeiten informiert wurde, aber die Mönche hätten auf die neuen Gebäude nicht verzichten können. Der Vorfall hinterließ keinen bleibenden Eindruck auf die Beziehungen zwischen dem Kapitel und dem Kloster, da wir zu diesem Zeitpunkt erfahren, dass der Prior Benedikt von Dunajec mit der Prüfung einer neuen Stiftung betraut worden war. Es war nicht das Kloster, das sie verlegen wollten, obwohl die Gebäude bei den jüngsten Angriffen stark beschädigt worden waren. Die neue Stiftung sollte in der Nähe von Krakau liegen, und da die Mönche des Klosters Dunajec am nächsten dran waren, wurden sie mit dieser Aufgabe betraut. Das Generalkapitel bemühte sich schon seit Jahren um die Gründung des Klosters, doch die Gründung fand nie statt.₀₄₁

   Im Fall des Klosters Lövöld erfahren wir von dem unregelmäßigen Verhalten der Prioren im 16. Eine Notiz aus dem Jahr 1519 zeichnet ein trauriges Bild: "Herr Stephan, der Lehnsmann dieses Hauses und ehemalige Prior, hat eine beträchtliche und große Summe Geldes vergeudet, über die er weder durch Nachlässigkeit noch durch Unachtsamkeit Rechenschaft ablegen konnte, und deshalb wünschen wir nach dem Willen des Ordens, dass er nicht in das Haus seines Gelübdes zurückkehrt, sondern als Gast in Tarkany bleibt, wo er sich jetzt befindet. In Zukunft soll er dies nicht mehr ohne die ausdrückliche Erlaubnis des ehrwürdigen Kartäuserpaters oder des Ordenskapitels tun. Sollte er zufällig Geld aus dem Schützenhaus haben, so soll er es unter Androhung von Gefängnis alles zurückgeben."₀₄₂

  Matthäus war einer der Prioren, von denen keine schriftlichen Aufzeichnungen überliefert sind, sondern die von 1526. In den Protokollen von 1526 heißt es: "Da wir durch das Zeugnis der Assessoren und Mitglieder des Konvents nach gründlicher Prüfung der Konten erfahren haben, dass die Herren Stephen und Matthew, die hier Gelübde abgelegt haben und ehemalige Prioren sind, erhebliche finanzielle Defizite haben, die sie nicht erklären konnten, wollen wir sie inhaftieren lassen, bis die Schulden beglichen sind ".₀₄₃

   Im folgenden Jahr erfahren wir von einem weiteren eklatanten Fall. Im darauffolgenden Jahr wurde der ehemalige Prior Michael von Lövöld, jetzt Prior von Pleterje, von allen seinen Pflichten im Orden entbunden, bis er seine Amtsgeschäfte in Lövöld geregelt hatte. Aus dem Jahr 1528 wissen wir, dass das Haus von Pleterje einen Rektor hatte.045

   Der Bericht des Generalkapitels aus dem Haus Pleterje: "Herr Michael, Gast hier, ein gelobter Gefangener des Schrotschussordens und früherer Prior dort, hat sich gegen den Orden aufgelehnt und die Aufzeichnungen des Generalkapitels verheimlicht, und da er über die Belohnungen, die er während seines Prozesses erhalten hat, nicht ordnungsgemäß Rechenschaft abgelegt hat, ist er für jedes Amt des Ordens untauglich, bis er dem Konvent des Schrotschusses ordnungsgemäß Rechenschaft über seine Einnahmen und Ausgaben abgelegt hat."₀₄₆ Erst im darauffolgenden Jahr wurde der Rektor zum Prior ernannt, aber es wurden Aufzeichnungen über die Prüfung geführt.₀₄₇

   Nur in Ausnahmefällen erfahren wir aus den Protokollen der Kapitel etwas über einzelne Mönche. In den Protokollen von 1391 wird im Fall des Hauses Lövöld ein gewisser László erwähnt, der zum Schweigen verdonnert wurde. Ihm wurde untersagt, in ein anderes Haus zu gehen, er solle lieber still sein und an seinem eigenen Heil arbeiten, da er alt sei und dem Tod entgegengehe. Eine ähnliche Warnung erging an Matthäus, dem befohlen wurde, nicht an das Generalkapitel zu schreiben.₀₄₈ Im Jahr 1392 durfte das Kloster Johannes den Langen und Detre als Sakristan aufnehmen.₀₄₉ Die Kartäuser hielten sich an die gesetzlichen Bestimmungen,₀₅₀ versuchten aber vor allem, den Aufforderungen der kirchlichen Magistrate nachzukommen,₀₅₁ obwohl es nicht viele solcher Fälle gab.

   Am 1. Oktober 1398 wies Papst Bonifatius IX. den Patriarchen von Aquileia an, in Anwesenheit des Priors von Lövöld den Bischof von Bosnien, Georg, zusammen mit dem schottischen Abt von Wien in den Besitz der Benediktinerabtei von Zalavár einzutragen.₀₅₂ Am 12. November 1400 ernannte Papst Bonifatius IX. den Bischof von Győr, den Zisterzienserabt von Pilis und den Prior von Lövöld zu Schutzherren der Güter und Rechte des Prämonstratenserklosters von Csorna.₀₅₃

   Zu Beginn desselben Jahres, am 11. Januar, verlieh der Papst das Zips-Kanonikat, das Heinrichs Sohn Michael innehatte, an András Grooz aus der Diözese Esztergom, der in das Kartäuserkloster Lövöld eingetreten war.₀₅₄ Während des Pontifikats von Papst Johannes XXIII. wurden auch die Klöster des Kartäuserordens einer gründlichen Untersuchung unterzogen: 1410 wurden die Klöster des Kartäuserordens der Jurisdiktion des Papstes der Lombardei unterstellt. Am 1. August 1493 betraute der Papst Bischof Branda von Piacenza, päpstlicher Referendarius, mit der Aufgabe, die Kirchen, Klöster und Spitäler in Ungarn zu reformieren. Da König Sigismund durch seinen Gesandten, den päpstlichen Gesandten Pipo von Timis, darum gebeten hatte, jemanden mit dieser Aufgabe zu betrauen, ernannte er ihn zum Erneuerer des Ordens.

   Ihm obliegt unter anderem die Visitation aller Kirchen, Klöster, Spitäler, Konvente und Kapitel sowie die Inspektion, die Erhebung von Bußgeldern, die Bestandsaufnahme von Stiftungen und Eigentumsrechten, das Einschreiten bei Streitigkeiten, die Wiedererlangung von Eigentum, auch wenn es aufgegeben wurde, auch wenn dies durch den Arm von König Sigismund und anderen weltlichen Behörden geschieht.₀₅₅ Über die Tätigkeit des Bischofs bei den stillen Mönche gibt es keine Aufzeichnungen. Wir können davon ausgehen, dass er auf den Gütern der Einsiedler nichts zu beanstanden hatte (oder die Visitation fand nicht statt!). Weniger als ein Jahr später, am 12. Oktober 1411, besuchte der Papst seinen Gesandten erneut. Diesmal schickte er den Legaten Branda in die Länder, die unter der Gerichtsbarkeit von König Sigismund standen, um die schädlichen Auswirkungen des Schismas und der Kriege zu beseitigen. Um seine Aufgabe erfolgreich zu erfüllen, konnte er kirchliche Zensuren über diejenigen verhängen, die sich widersetzten, seien es Benediktiner, Kartäuser usw.₀₅₆

    Aufnahme von Mönchen in den Kartäuserorden.

  Nach den Regeln des Generalkapitels war die Aufnahme in den Orden an strenge Bedingungen geknüpft. Die Kandidaten mussten mindestens 20 Jahre alt sein, unterlagen aber aufgrund der harten Bedingungen einer einjährigen Probezeit. Zuvor musste er jedoch akzeptieren, dass er, wenn er dieses Leben als unerträglich empfand, nicht in das weltliche Leben zurückkehren durfte, sondern sein Leben in einer weniger strengen Klostergemeinschaft verbringen würde.₀₅₇ Nach der Probezeit mussten die Mönche auch die Eignung des Kandidaten für das Kartäuserleben feststellen.₀₅₈

   So sehr die Kartäusermönche die Isolation bevorzugten und sich von der Außenwelt abschotteten, so sehr wurde der Lebensstil der Mönche bekannt.Da sie sich um geistliche Güter kümmerten, zogen ihr Programm und ihre Gewohnheiten andere Brüder des Klosters an. Die Zisterzienser hatten eine enge Beziehung zu den Zisterziensern von Savnica, die sich jedoch nicht in der Migration von Mönchen äußerte, sondern in der geografischen Nähe und, in späteren Zeiten, im Überleben, was die beiden Institutionen dazu veranlasste, sich gegenseitig zu helfen. Diese Beziehung ist mit der zu den Palatinen nicht vergleichbar.Es ist verständlich, dass der Konflikt in dem zentral gelegenen Gebiet des Königreichs entstand: Lövöld wird gewöhnlich als das klösterlichste der Klöster bezeichnet, da viele der Pfälzer Kartäuser waren.₀₅₉

   Zur Zeit der Gründung des Klosters im Komitat Veszprém befasste sich der Monarch intensiv mit der Frage der Einsiedler. Tristan, der General der Pfälzer, beklagte, dass sich die Disziplin innerhalb des Ordens verschlechtert habe. Nach diesen erfolglosen Versuchen beschloss der König zu versuchen, das häusliche Leben der Eremiten durch die Gründung eines Klosters des Kartäuserordens zu stärken, der eine strengere Regel hatte. Da es ihnen an Strenge fehlte, strömten die Pfälzer in die neue Einrichtung.

   Die Gründung führte nicht dazu, dass die Pfälzer in ihren eigenen Häusern geistig isoliert wurden: Die Gründung von Lövöld erschütterte den Orden so sehr, dass die Prioren von St. Stephan von Lemberg und Andreas von Nostra sich an den Erzbischof von Esztergom wandten, weil sie befürchteten, dass das Kartäuserkloster das Überleben der Pfälzer gefährden würde. Erzbischof Thomas verbot daraufhin den stillen Freunden, künftig Paulinermönche aufzunehmen.₀₆₀ Dieses Phänomen betraf sicherlich nicht nur das Königreich Ungarn, denn das Generalkapitel von Karthago verfügte 1392 ebenfalls, dass sie keine Mitglieder anderer Eremitenorden aufnehmen durften.₀₆₁

   Neben der strengen Lebensweise mögen die Kartäuserprivilegien für Mönche verschiedener Orden attraktiv gewesen sein,₀₆₂ ebenso wie das Bestreben der Klöster, nicht von der Gunst der Stifter abhängig zu sein, sondern sich selbst zu versorgen. 1393 erwirkte das Ordensoberhaupt Georg Ethei bei Papst Bonifatius IX. die Gewährung der Kartäuserprivilegien auch für die Pfälzer.₀₆₃

   Am 30. Mai 1400 erschien János Monachus, der Dispensator, vor dem Kapitel von Veszprém, der im Namen von Prior Peter von Lövöld und des Konvents um eine Neufassung der Bulle von Papst Bonifaz IX. vom 16. März 1391 über die Privilegien der Kartäuser bat.₀₆₄ Am 28. Mai 1402 schrieb das Budaer Kapitel auf Antrag der Pfalzgrafen von Buda-Sentlőrinc die Charta des Veszprémer Kapitels vom 30. Mai 1400 über die Privilegien der Kartäusermönche neu.₀₆₅ Am 28. Dezember 1417 bestätigte Martin V. gegenüber Papst Bonifatius IX. die den Pfälzern gewährten Privilegien, wodurch sie dieselben Freiheiten und Privilegien genießen konnten, die die Pfründe, Mönche und Klöster des Kartäuserordens vom Apostolischen Stuhl erhalten hatten.₀₆₆

   Dennoch gab es Spannungen, aber der Heilige Stuhl fand eine Kompromisslösung für die Probleme der Einsiedler: 1436 verfügte Papst Johannes IV., dass Mönche, die die paulinischen Gelübde abgelegt hatten, in keinen anderen Orden aufgenommen werden durften, mit Ausnahme der strengeren Kartäuser.₀₆₇ Dank der überlieferten Quellen verfügen wir über konkrete Daten zum Fall eines Mönchs eines anderen Ordens. Aus diesen Aufzeichnungen geht hervor, dass die Lebensweise der Kartäuser für die Paulisten und Zisterzienser besonders attraktiv war.

   Aus den Akten des Jahres vor dem Verbot des Generalkapitels im Jahr 1392 erfahren wir von der Aufnahme zweier Mönche in das Kloster in Lövöld. Nikolaus war zuvor Zisterziensermönch gewesen. Nach dem Beschluss des Generalkapitels von 1391 musste er in Anwesenheit der Besucher des Klosters als Mönch habilitiert, d.h. für das Kartäuserleben fit gemacht werden.₀₆₈ Nikolaus fiel es wahrscheinlich schwer, sich an die strengen Auflagen zu gewöhnen, denn 1398 wurde er ermahnt, das Kapitel und seinen Prior nicht mehr zu stören, da sonst der Magistrat des Hauses angewiesen würde, ihn bis zu seiner Genesung einzusperren.₀₆₉

   Ein anderer Mönch, Nikolaus, war ein ehemaliger Pauliner-Eremit und musste 1391 in Anwesenheit des Besuchers habilitiert werden.₀₇₀ Im folgenden Jahr wurde sein Orden geklärt und wir erfahren, dass er aufgenommen wurde.₀₇₁ Wir können auch die Gepflogenheiten des Ordens in Fällen untersuchen, in denen eine Person aus der Weltkirche aufgenommen oder abgewiesen wurde. Aus der Petition von Albert Guncsík, einem Kleriker aus Poznań, erfahren wir von einem Fall, der an die Kurie von Papst Martin V. gerichtet war.

   Noch im unteren Heiligtum heiratete der Kleriker eine ungenannte Frau, von der sich später herausstellte, dass sie mit einem anderen Mann verheiratet war. Außerdem wurde er kurz darauf zum Priester geweiht, während seine Frau noch lebte. Die Kurie sprach den Kleriker unter der Bedingung von seinen Sünden frei, dass er sich von seiner Frau trennt und sich zur Buße in ein Kartäuserkloster zurückzieht. Das Dokument ging auch bei Bischof András von Poznań ein, der die Einsiedler aufforderte, den Kleriker in ihrer Mitte aufzunehmen. Der Konvent protestierte dagegen und beschuldigte den Bischof, ein Opfer von Wykliffes Lehren zu sein, die angeblich im Lande bekannt waren. Ein solcher Bischof hätte die Absolution einer schuldigen Person nicht angenommen. Albert bat daher erneut die Kurie, ihm zu gestatten, sich in ein Kloster in Rom zurückzuziehen und dort die Echtheit seines Glaubens überprüfen zu lassen.₀₇₂

   Im Jahr 1520 beschlossen sie jedoch aus eigenem Antrieb, einen Nicht-Laien aufzunehmen. Damals nahmen Prior Andreas und der Konvent Tóbiás Rockenfinger, einen Bürger von Banská Bystrica, zusammen mit seiner Frau Agnes und ihren Kindern Georg, Akazien, Anna, Margarete, Sofia, Elisabeth und Borbala in den Laienstand auf. Ein interessantes Merkmal der Urkunde ist das aufgesetzte Siegel des Klosters.₀₇₃ Es gibt auch Hinweise darauf, dass sich im Umfeld der Kartäuser-Klöster in Ungarn Laiengemeinschaften entwickelt haben könnten.

   Neben den Adligen, die den Mönchen, die viele Angriffe erlitten hatten, zu Hilfe kamen und ihnen Almosen gaben, scheinen auch andere das Kloster unterstützt zu haben.₀₇₄ Die Ordensregeln verboten die Teilnahme der Familie am Leben der Mönche, und die Kartäuser schlossen nur die Bürger von Banská Bystrica in ihre Gebete ein. Sie verpflichteten sich auch, im Falle des Todes eines der ihren in Menedekszirt eine Totenmesse zu halten. Obwohl Tóbiás' Verpflichtungen in der Urkunde nicht erwähnt werden, unterstützte er das Kloster vermutlich mit einer Spende.₀₇₅ Etwa hundert Jahre zuvor hatte sich ein ähnlicher Vorfall im Kloster von Dunajec ereignet.

   Unter den Stiftern des Hauses begegnet uns zuerst Pál Waltdorff, ein Krakauer Bürger, der einen beachtlichen Grundbesitz besaß. Dazu gehörte auch Richwald in der Zips, das er entlang der Handelsstraße erwerben konnte.₀₇₆ Im Jahr 1403 schenkten er und seine Familie einen Teil seines Besitzes im Dorf an Prior Nikolaus und die Mönche.₀₇₇ Pál war wahrscheinlich von den Turbulenzen des Kaufmannslebens geplagt. Auf seinen Reisen besuchte er oft das Kloster Dunajec, bis er zu Beginn des 15. Jahrhunderts seiner Familie mitteilte, dass er sich zurückziehen und bei den Eremiten leben wolle. Als Beweis für seine wahren Absichten schenkte er den Mönchen seinen gesamten Besitz in Richwald.078

   Kurz darauf meldete Prior Nikolaus die Schenkung an König Sigismund, der dem Zips-Kapitel befahl, den Konvent in den Besitz einzuführen;₀₇₉ dies geschah am 4. Februar 1404.₀₈₀ Aus dem Dokument vom 17. Mai 1409 geht hervor, dass Paulus bereits vor dem Vikar Johannes von Krakau als Conversus des Donauklosters erschienen war. Er berichtete, dass er zuvor eines seiner Güter den Mönchen geschenkt hatte, wozu seine Kinder ihr Einverständnis gegeben hatten.₀₈₁ Es gab auch einen Vorfall, bei dem der Kaplan die Mönche von Lechnic beraten hatte, wie sie Nikolaus, der verheiratet war, als Mitglied aufnehmen sollten. Sie mussten sich auch vergewissern, ob er trotz seines fortgeschrittenen Alters in der Lage sein würde, ohne Bequemlichkeit zu leben.₀₈₂ Im Jahr 1391 erfahren wir, dass Nikolaus in die Converses aufgenommen wurde, aber die Mönche hatten ihre Bücher noch nicht zurückerhalten. Dies zeigt auch, dass in den Akten die besprochenen Ereignisse nicht thematisch gegliedert waren, sondern die Informationen über jedes Haus an einer Stelle festgehalten wurden.

   Die Anwesenheit ausländischer Mönche im Königreich Ungarn ist nicht verwunderlich, da verschiedene religiöse Orden seit der Annahme des Christentums im Lande tätig waren. Über die Zahl der ungarischen Mönche, die sich im Ausland niedergelassen haben, insbesondere bei den Kartäusern, liegen uns jedoch nur wenige Informationen vor. Im Haus von Legnica in Polen treffen wir auf einen Mönch aus Eger, der im 15. Jahrhundert den Namen Bernat annahm. Jahrhundert den Namen Bernat annahm. Wir wissen auch, dass er in den 1450er Jahren als Johannes von Egri an der Universität Wien studierte und 1465 in das Haus von Legnica eintrat.₀₈₃ Bernat von Egri, der sich als Deutscher bezeichnete, machte durch seine literarische Tätigkeit auf sich aufmerksam. Ihm wird das erste vom Kloster Legnica gedruckte Buch zugeschrieben,₀₈₄ das in der polnischen Literatur als Werk von Bernat von Legnica gilt.₀₈₅

   Stanisław Jujeczkas Studie über die Kartäuser in Schlesien ergab, dass die überwiegende Mehrheit der Männer, die in die Klöster eintraten, aus der Mittelschicht stammte. Seine Schlussfolgerung sollte darauf hinweisen, dass der zurückgezogene Lebensstil für junge Menschen aus wohlhabenderen Verhältnissen nicht attraktiv war, wobei die wohlhabendsten Familien zu den Gönnern gehörten. Dennoch war es nicht ungewöhnlich, dass Adlige (Präbendare) dem Orden beitraten und gleichzeitig kleine Spenden an die Häuser leisteten. Es gibt aber auch Fälle von Personen, die gegen ihren Willen in den Kartäuserorden eingetreten sind. Im Jahr 1504 wurde der Breslauer Kanoniker Nikolaus Wilde von seinem Bischof zur Strafe für ein Jahr in das Haus der Legnica geschickt.₀₈₆

Die Beziehung zwischen Mönchen und Mäzenen.

   Die Klöster hatten nicht nur gute Beziehungen zu den Monarchen, da sie für ihren täglichen Lebensunterhalt auf die Schenkungen der Gönner angewiesen waren. Da die Hauptaufgabe der Mönche gemäß den Ordensregeln im Gebet bestand, waren sie nicht bereit, zum sakralen Zentrum der Spenden zu werden, so dass die Zuwendungen der weltlichen Herren vernachlässigbar waren. Dennoch hatten sie Bewunderer unter den wohlhabenderen Einwohnern. Hedvig Szapolyai, die größte Unterstützerin des Klosters, war eine große Hilfe beim Bau des Klosters.₀₈₇ Nach dem Tod ihres Mannes, des Kurfürsten István Szapolyai, machte sie nicht nur den Klöstern des Ordens, sondern auch anderen kirchlichen Einrichtungen großzügige Schenkungen.

   Im Rahmen seiner Arbeit kam der Rektor oft mit den Mönchen des Schießplatzes in Kontakt. Er muss Gefallen am Orden gefunden haben, da er sein Testament am 1. September 1499 in der päpstlichen Burg zusammen mit Pater Michael, einem Mitglied der St. Michaelskirche, verfasste.₀₈₈ In seinem Testament machte der Rektor auch Schenkungen an mehrere kirchliche Einrichtungen.₀₈₉ In Anbetracht des religiösen Charakters der Zeit war dies kein ungewöhnlicher Akt: Tamás Fedeles hat dies in seiner Studie über spätmittelalterliche Sakristeistiftungen verdeutlicht. Lajos Pásztors bis dahin vorherrschendes negatives Bild vom Willen Szapolyais und von der Religiosität des Nuntius. Pásztor war nämlich der Meinung, dass die großzügige fromme Spende des Adligen nur dazu diente, seinen Reichtum zur Schau zu stellen. Fedeles wies die Vorstellung zurück, István Szapolyai habe sich seinen Seelenfrieden durch die Zurschaustellung seiner finanziellen Mittel erkaufen wollen.

   Dies zeigen auch die weiteren Schenkungen der Familie, die Gründung des Palatinerklosters in Tokaj, die Unterstützung des Ordens und, für die Zwecke dieser Arbeit, die Tatsache, dass sie Wohltäter von drei Kartäuserklöstern in Ungarn waren.₀₉₀ Trotz alledem gibt es im Lichte der bekannten Quellen keine vernünftige Erklärung für die bedeutenden Verbindungen zwischen der Familie und dem Orden. Vielleicht als Folge der weitgehenden Zerstörung mittelalterlicher Dokumente stammt die erste bekannte Quelle, die eine Verbindung zwischen den beiden Parteien herstellt, erst aus dem Jahr 1496: König Ulászló II. warnte den Adligen István Szapolyai und seine mit der Einziehung des Kassa-Dreißig-Cent-Stücks beauftragten Beamten, dass die Kartäuser des Szent-Antal jedes Jahr Anspruch auf zwei Rappen polnischer Weißpost und ein Fass Hering aus dem Kassa-Dreißig-Cent-Stück hätten.₀₉₁

   Die einzige bekannte gute Tat des regierenden Fürsten für den Orden ist nur in Form einer Erwähnung überliefert, als Hedvig die Schenkung des Mausoleums durch ihren verstorbenen Mann bestätigte.₀₉₂ Hedvig, ein Mitglied der polnischen Piasten-Dynastie, konnte sich wie ihre weiblichen Zeitgenossen während ihrer zwanzigjährigen Witwenschaft behaupten. Sie widmete den Kartäusern von Sanktuario und Dunajec viel Aufmerksamkeit.₀₉₃ Sie erhielt vom Generalkapitel die Erlaubnis, mit ihren Höflingen die Clauzura zu betreten, den Kreuzgang, von dem aus sich die Zellen der Mönche öffneten.₀₉₄ Hedvigs Aktivitäten lagen zeitlich nahe bei denen des Verfassers der Sanktuario-Chronik, so dass es nicht überrascht, dass sie ausführlich über die Ereignisse zu Beginn des 16. 1506 zog sie mit großem Pomp in das Kloster Sanktuario ein und ließ zum Gedenken an ihren Besuch zwei neue Zellen sowie eine Kapelle errichten, die sie mit zwei Altären, Bildern und Gewändern ausstattete.

   Was das Haus im Lövöld betrifft, so ist klar, dass das Kloster, abgesehen von einigen Schenkungen von Privatpersonen, die meisten und größten Schenkungen von Mitgliedern der königlichen Familie erhielt. Abgesehen von einigen testamentarischen Schenkungen von Grundstücken und Geldspenden für die Feier von Messen, wie die Schenkung des Klosters St. Johannes der Täufer im Jahr 1402, erhielt das Kloster St. Johannes der Täufer als einziges die größten Schenkungen. 2. Januar 1402, als der Sohn von Domokos von Asszonyfalva, der Witwe von Meister Miklós, testamentarisch die Mönche von Lövöld dem Budaer Kapitel schenkte,₀₉₅ müssen wir feststellen, dass es keine weiteren größeren Schenkungen gab.₀₉₆

   Es ist bekannt, dass die Mönche ein Haus in Pápa besaßen, von dem wir auch aus dem Jahr 1520 wissen, dass es dank János Szapolyai schuldenfrei war, aber es ist anzumerken, dass sie es nicht als Schenkung erhielten, sondern selbst kauften.₀₉₇ Das Haus der Lövöldianer in Pápa war Gegenstand einer Reihe von Autoren, aber die meisten von ihnen, bis zu István Hermann, erwähnten nur die Existenz des Hauses.₀₉₈ Der erste Versuch, den päpstlichen Besitz der Mönche zu identifizieren, wurde von Andrea Haris unternommen, der seine Lage durch die Analyse der benachbarten Gebäude und ihrer Besitzer bestimmte.₀₉₉ Im Jahr 1529 verkaufte Prior Peter das päpstliche Haus der Mönche für 85 Goldgulden im Namen des Klosters. Zu dieser Zeit war der Papst selbst ein häufiger Besucher in Pápa.₁₀₀ Außerdem unterstützte die Mutter von János, Fürstin Hedvig von Teschen, die Mönche von Lövöld, indem sie neben der Kirche eine der Jungfrau Maria geweihte Kapelle errichtete.101

   Natürlich ist es kein Zufall, dass der Hauptmäzen des Klosters aus der königlichen Familie stammte, denn wie wir gesehen haben, hat König Ludwig das Kloster gegründet, also war es seine Pflicht, der größte Wohltäter zu sein. Gleichzeitig hielten die Mönche jedoch nicht ihn, sondern Elisabeth von Szilágy für den gütigsten Wohltäter, so berichten es zumindest die erhaltenen Quellen.₁₀₂ Die Urkunde des Priors Sigismund vom 24. April 1463, mit der er und sein Konvent Elisabeth, die Mutter von König Matthias, für ihre guten Taten gegenüber dem Kloster in die Ordensgemeinschaft aufnahmen und ihr alle Gunstbezeugungen gewährten, die durch die frommen Taten der Mönche erlangt werden konnten, ist ein eindeutiger Beweis für ihre Achtung.₁₀₃

   Es ist eine besonders wichtige Quelle, nicht nur wegen ihres Inhalts, sondern auch, weil nur wenige Dokumente der Lövölds erhalten geblieben sind. Außerdem ist das Siegel des Klosters mit dem Bild des Heiligen Michael, des Schutzpatrons des Klosters, erhalten geblieben. Die Kartäuser waren in einzigartiger Weise dankbar für die Hilfe bedeutender Wohltäter. Ein Beispiel dafür ist die Urkunde vom 20. Mai 1389.₁₀₄

   Generalprior János, die Witwe von Miklós Garai dem Älteren, wird auf das Angebot von Prior Miklós hin zur Nutznießerin der Gunst des Ordens, insbesondere des Klosters St. Michael in Lövöld, gemacht und verspricht, ihres Todes in ihren Messen und Offizinen zu gedenken.₁₀₅ Einige Jahrzehnte später, am 21. April 1460, boten Prior Sigismund und das Kartäuserkloster von Lövöld sowie am 14. Juni 1467 Prior Barnabas von Tárkány auch Peter Söptei und seiner Frau Dorottya einen Anteil an den geistlichen Wohltaten des Ordens an und versicherten ihnen, dass sie nach ihrem Tod für das Heil ihrer Seelen beten würden.₁₀₆

   In Bestätigung dieser Schenkung machten Generalprior Antal von Karthago und das Generalkapitel in einer Urkunde vom 10. Mai 1490 auf Empfehlung von Prior Gergely von Lövöld den genannten Meister Peter, seine Frau und ihre Nachkommen zu Teilhabern an den Gebeten des Ordens.₁₀₇ Am 29. April 1499 gewährten Generalprior Peter von Karthago und das Kapitel den Söhnen von Johannes Sitkei, Gellert und Stephan, sowie Gellerts Frau und Kindern den Segen des Ordens für ihre Unterstützung der Kartäuser von Lövöld.108

   Belege für die Dankbarkeit der Mönche finden sich in den vom Kapitel erstellten Nekrologen, so wurde beispielsweise 1512 vermerkt, dass "György Bús und György Gijersi und Bálint Bús, die Wohltäter des Hauses Lövöld" gestorben waren.₁₀₉ 1520 wurde der Name des Rektors Imre Perényi in den Ordenskalender aufgenommen und das Datum seines Todes, der 5. Februar, in den Kalender eingetragen.1₁₀ Für die Genauigkeit der Ordensaufzeichnungen und damit für die Aktualität der Informationen des Generalkapitels spricht auch die Tatsache, dass neuere Forschungen ergeben haben, dass der Kanoniker tatsächlich an diesem Datum im Jahr 1519 gestorben ist.₁₁₁ Einige Jahre später meldete das Kapitel den Tod mehrerer Unterstützer des Klosters: "Herr László, der Kanzler des Königs von Böhmen und ein großer Wohltäter des Ordens, Herr György, Herr János, der edle Herr György Bors und Herr János Máté, die Wohltäter des Hauses Lövöld waren".₁₁₂₁₁₃