Városlőd története. / A karthauzi remeteségek felépítése. / Die Struktur der Kartäuser- Klausnerei.
Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén
A néma barátok megtelepedése és berendezkedése
Doktori értekezés
A templomból kizártak minden díszítést és kegytárgyat, kivételt csak a kehely és a hozzá tartozó paténa jelentett, mivel ezeket a szent áldozatnál használták.002 (Koppintás bal egér) Az alsó ház részét képezte a közös refektórium, a könyvtár, a műhelyek, a laikus testvérek lakószobái, vendégszobák, az ispotály, a gyógyszertár, a konyha és az éléskamra. A telep ezen részén volt a vikárius cellája is, amely elhelyezkedését kivéve semmi másban nem különbözött a többi szerzetesi háztól. A felső monostor részét képezték a külön egységnek számító cellák, melyek mindegyike fallal elkerített önálló kis kerttel rendelkezett. Az igazi magányt a claustrum, kerengő jelentette, ahonnan a monachusok kis házai nyíltak.003 A karthauzi rend monostorainak felépítése eltér a Szent Benedek szabályait követő szerzetesek építészeti stílusától. A monostor a karthauzi szokásokban leírtak alapján két részből állt: egy nagyobb épületegységből – alsó házból (monostorból) – és egy csoport kisebb épületből – felsőházból: domus superior és domus inferior, így hozva létre a kettős monostor szerkezetét, melyben az elmélkedő remeték tökéletes elzártságban, mégis közösségben tudtak élni.001(Koppintás vagy bal egér) Az egész telep körül magas fal húzódik, ahova csak az alsó ház felőli kapun keresztül lehet bejutni. A terület közepén magaslott az egyszerű formákkal rendelkező templom.
Minden egyes cellában egy szerzetes lakott, még a legzsúfoltabb időkben sem lehetett két monachusnál több egy fedél alatt. Ennek az elrendezésnek köszönhetően ugyan egy közös monostorban éltek, de mégis megtarthatták a remete életmódot. A cellák berendezése csak a legszükségesebb tárgyakra korlátozódott. A Consuetudines szerint csak gyalulatlan deszkából készült ágy, asztal és szék képezte a berendezést. Szalmazsákon aludtak és nyers juhbőrből készült takarót használtak.004
Ugyanakkor tűzhely és vízvezeték is a szerzetesek szolgálatában állt. Természetesen a cellákban töltött idő hasznos eltöltéséről is gondoskodtak. A könyvmásolás minden idejüket lefoglalta, így egyéb feladatokkal nem tudtak foglalkozni, a monostor mindennapi teendői a conversusokra hárultak, még a környékkel való kapcsolattartás is. Elke Nagel doktori értekezésében a XII–XVII. században az Alpokban alapított karthauzi monostorok építészeti jellegzetességeivel foglalkozott. Munkája során személyesen felkeresett több házat is, melyeket építészeti szempontból leírt és kategorizált. A házak tanulmányozása során arra a megállapításra jutott, hogy a földrajzi elhelyezkedéshez alkalmazkodott az egyes épületek helyszíne, de ez az eltérés csak minimálisan érintette a monostorok szerkezetét. Az egyes telepek általában 20-25 fő befogadására voltak alkalmasak.005
A magyar monostorok felépítése szinte semmiben nem különbözött a többi európai háztól, amelyet a rend központosított jellegének köszönhetünk. Leglátványosabban a menedékszirti monostor alapján mutatható be a telepek szerkezete. Régészeti feltárás során részben rekonstruáltak, jelenleg legalább fél méter magasan állnak. Maga a monostor egy körülbelül egy hektáros területen feküdt, és ez a terület egy méter széles kőfallal volt körülvéve. Két bejárata közül a déli a gyalogos forgalmat biztosította, az északi pedig szélesebb volt, hogy szekérrel is be tudjanak hajtani a létesítménybe.006
Az alsó és a felső monostor a szerzetesek életének a színtere volt, a monachusokat és a conversusokat összekötő kerengő volt az egész komplexum központja. A nagy kerengő a monostor közepén egy (paradicsomi) kertet határolt, míg másik falából a monachusok cellái és kertjei nyíltak. Ez a felépítés tette lehetővé a magányos elmélkedés megteremtését egy közösségen belül. Az udvarban vagy paradicsomi kertben ciszterna állt, melyben az esővizet gyűjtötték, de az életet szimbolizálva a közös étkezések előtt itt tudtak megmosakodni a szerzetesek. A monostor ezen részéhez tartozott még egy kápolna is, amely az egész telep legkorábbi épülete volt.007
Az építkezési fázisok alapján valószínű, hogy ez a megszentelt hely lehetett a közös misék színhelye a templom felszentelése előtt, valamint annak felújítása során is. A kápolna északi fala mellett található a perjel háza a hozzá tartozó kerttel együtt. Még északabbra haladva, a nagy kerengő felé, a nyugati falból nyílt a refektórium, a közös étkezések színhelye. Az épület emeletes volt, az alsó szintet több helyiségre osztották. Az egyik a „kazánház” volt, melyből a refektórium fűtését biztosították, a másikat valószínűleg a bor tárolására használták.
A harmadik helyiségben a templom gondnoka lakott, aki egyben a harangozásért is felelős volt. A felső monostor következő egységét a gazdasági épületek jelentették, itt voltak a műhelyek, a konyha, a pékség valamint a conversus testvérek dormitóriuma is. Ezen a helyen történt a szerzetesek által elkészített Kódexek kötése is, amint erre a régészeti leletek utalnak.008 A felső szinteket a XVI. században építhették, valószínűleg szállásként használták. A déli bejárathoz közel épült az ispotály, ami ugyan távolabb esett a gazdasági épületektől, de a felső monostor szerves részét képezte.
Az épületek és a kőfal mentén található halastavak nem egy időben lettek kialakítva. Az építkezések az adományok függvényében történtek, de a huszita támadások után nagyobb mértékű helyreállításra volt szükség. A legmeghatározóbb része az összes karthauzi telepnek a templom volt. A szerzetesek lemondtak a pompás épületről, megelégedtek egy oratóriummal. Magát a templomot három részre oszthatjuk: a szentély az oltárral enyhén kiemelkedett, a déli falban található ajtó a sekrestyébe vezet, ahonnan csigalépcsőn át juthatunk el az emeletén berendezett levéltárba. A hajó további tagolását egy keresztben épített, de átjárható fal teszi lehetővé, így az előtemplomot a conversusok és a felajánlott testvérek, míg másik részét a monachusok használhatták.
Magán az elválasztó falon két mellékoltár helyezkedett el, melynek alapjai a mai napig megtalálhatóak. A testvérek a falak mentén elhelyezett kórusban miséztek, tehát egymással szemben foglaltak helyet. A templom nyugati bejáratán, amely felett egy 260 cm átmérőjű rozetta maradványait találták meg, érkezhettek a misére a laikusok is, mivel a monostor ispotályában többnyire vendégek is tartózkodtak.
A XV. században épült a monostor déli bejárata előtt egy kápolna, melynek romjai szintén megmaradtak. Az építmény fontos volt abból a szempontból is, hogy a karthauziakat meglátogató zarándokok a szerzetesek megzavarása nélkül tudták leróni kegyeletüket. A remeteség szempontjából a karthauzi telep legfontosabb része az alsó monostor volt, a karthauzi házak szíve.009
Menedékszirten egy körülbelül 40 x 40 méteres részt nevezünk így, központja a nagy kerengő, amely közre fogja a monostor nagyobb udvarát. A kerengőből nyíltak a monachusok cellái. A 10x10 méter alapterületű, három szobára osztott épületek mellett minden egyes szerzetes egy kisebb kerttel rendelkezett, melyek egymástól is magas fallal voltak elkerítve. Minden egyes kert végében latrina állt. Maga az épület három helyiséggel rendelkezett. Az egyiket fáskamrának használták, ebből a részből tudták fűteni a kályhát: Menedékszirten az egész monostorban összesen 14-et tártak fel.010 A cserepeket a közeli műhelyekből rendelték meg a szerzetesek, illetve az adományozóik: főleg lőcsei műhelyek termékeiről beszélhetünk. Különböző motívumokkal voltak díszítve, gyakran bibliai jeleneteket ábrázoltak, valamint Szűz Máriát.
A korban is modernnek számító technikákkal fűtötték központi helyiségeiket.
A lakószobaként működő helyiségben a kályha és az egyszerű ágy helyezkedett el. A harmadik helyiség volt a legfontosabb, ugyanis itt alakították ki a szerzetesek műhelyét, ezen a helyen végezték a napi munkát. Szintén innen lehetett kijutni a kertbe is. A kerengő falán az ajtó mellett található egy ablak, amelyen keresztül az élelmet kapták a szerzetesek. Az ebédet ugyanis mindenki maga fogyasztotta el, csak ünnepnapokon került sor, közös étkezésre.
Egyedül a perjelnek volt szabad meglátogatnia szerzetesét a cella magányában, hiszen ezen a helyen teljesedett ki a karthauziak igazi életcélja. Menedékszirten összesen 9 cellát tártak fel az ásatások során, a vizsgálatok bizonyították, hogy az északi fal mellé épített cellát csak a XV–XVI. században építették. A monostorok elöljárója a perjel volt, akit a szerzetesek életfogytiglan választottak, de a Generális Káptalannak minden évben meg kellett erősítenie őt hivatalában. Az első perjelt a rektor nevezte ki, aki mindaddig állt a monostor élén, amíg az a templom felszentelése után a Generális Káptalan által be nem lett sorolva valamelyik provinciába. Szintén a rektor volt a ház vezetője a perjel halála esetén mindaddig, amíg a káptalan nem erősítette meg a szerzetesek által választott új elöljárót.011
A perjel a szerzetesek közül kerülhetett ki, de a továbbiakban sem különbözött ruházata a többi testvérétől.012 Joga volt belépnie az egyes cellákba, ha annak szükségét érezte, de a monostort engedély nélkül nem hagyhatta el. A telep gazdasági vezetésével a perjel egy szerzetest bízott meg, akit sáfárnak neveztek. Ő fogadta az alsó házban a vendégeket, gondoskodott azok ellátásáról, mivel ott a perjel helyettesének számított.013
Az általános helyettes viszont a vikárius volt, akit a monachusok sorából választottak. Beléphetett a szerzetesek cellájába, ha a perjel akadályoztatva volt feladataiban, valamint a liturgikus teendőket is elláthatta. A procurator fontos szerepet töltött be a ház életében, a monostor lelke volt.014 A Generális Káptalan 1423. évi rendelete alapján a gazdag és a szegény monostoroknak is két procuratort kellett választaniuk az ügyeik intézése céljából.015 A procuratornak a ház jogi ügyeit kellett szem előtt tartaniuk. Gyakran tartózkodtak a monostor falain kívül, mivel a karthauziak peres dolgait kellett felügyelniük. A procuratorok helyzetét és kötelességeit a Generális Káptalan ülésein egyenként vizsgálták és ítélték meg. Hazai gyakorlatból tudjuk, hogy a magyar házak esetében az ismert peres ügyeket tekintve a procuratoroknak a megengedettnél több időt kellett házon kívül tölteniük, sőt gyakran hosszú utazásokra kényszerültek.
A monachusok ruházatának az egész testet kellett fednie, de egyben védenie is a hideg időjárás ellen. Ezért engedélyezték nekik az állati bundából, főleg juhbőrből készült meleg öltözéket. Csak később viselhettek kényelmesebb ruhát az alváshoz, de 1221-ig takarót még a betegek sem használhattak, legalábbis az előírások szerint.016 A megtért testvérek, conversusok az alsó házban éltek.017
Cellánként ketten laktak, és a monachusokénál kissé enyhébb szabályokat kellett követniük. Nem tettek némasági fogadalmat, ennek ellenére mondandójukat szintén a legszükségesebbre kellett korlátozniuk. Bőségesebben táplálkoztak, kevesebbet böjtöltek, az önsanyargatásnak is csak kevésbé súlyos változatait gyakorolták. Vezetőjük a sáfár volt, közülük került ki a szakács, aki mindennapi teendői mellett a kenyér, bor, só osztásáról és a közös étkezésről gondoskodott, a pék felügyelte a kenyér elkészítését, méghozzá a gabona őrlésétől kezdve egészen a sütésig.
Minden egyes testvérnek megvolt a maga feladata: ki a kertet gondozta, ki a sarukat készítette, őrizte a nyájat, vagy vezette a gazdaságot. Öltözetük csak abban különbözött a monachusokétól, hogy rövidebb scapulárét viseltek. A conversusok fontos részét képezték az egész közösségnek, a perjel köteles volt öt hétből egyet velük tölteni és a procurator feladata volt, hogy folyamatosan tanítsa őket.018 A szerzetesi közösségek részét képezték a felajánlott testvérek, donatusok is. Rendszerint fiatal gyermekként kerültek a remetékhez, a conversus testvérek irányítása alatt tanultak, majd dolgoztak.
Árvákról, illetve szegény szülők felajánlott gyermekeiről beszélhetünk. Jelenlétüket a karthauziaknál csak IX. Gergely pápa engedélyezte, de ekkor is összesen csak heten lehettek egy telepen. Egyikük szerpappá lett szentelve, hogy az előimádkozó tisztét betölthesse. A laikus testvérekhez hasonlóan nekik is fogadalmat kellett tenniük és a monostor alsó részében éltek. Főleg nehéz fizikai munkát végeztek, így a scapuláréjuk rövid volt és erős talpú bakancsot viseltek.019 A rend szokásai szerint csak a XIII. század második felében hagyták abba a monachusok a főzést, ettől kezdve a monostorban fontos szerepet kapott a szakács. Az elkészített ételt a kerengőről nyíló ablakon keresztül adta át a szerzeteseknek. Szintén ő felelt a kapukért, engedélyezték neki, hogy szóba elegyedjen az utazókkal. A többi szerzetesrendhez hasonlóan a karthauziak étkezésére is az egyszerűség volt a jellemző.020
Erre magányosan, a cellájukban került sor, de mindenki egy bizonyos megszabott időben étkezett. Az ebéd nyáron 10 órakor, télen 11-kor, böjti időszakban pedig 12 órakor volt. A rend megalapítását követő időben még fogyasztottak húst, ezt később teljesen elhagyták.021 Tojást, sajtot, főzeléket és tésztákat ettek, a tejtermékeknek is fontos szerepük volt a szerzetesek étkeztetésében. Halat csak abban az esetben fogyasztottak, ha adományként kaptak, bár a középkor derekán egyre több monostornak adományoztak teljes halas tavakat saját felhasználásra, illetve maguk kezdtek el halgazdálkodással foglalkozni.022
Hétfőn, szerdán és pénteken csak vízen és kenyéren éltek, kedden, csütörtökön és szombaton főzeléket ettek, amelyet kezdetben saját maguk készítettek a cellájukban. Ezeken a napokon bort is kaptak, de azt vízzel kellett felhígítaniuk. Csütörtöki napokon pedig egy szelet sajtot is fogyaszthattak. A maradékot szombatonként vissza kellett adni a szakácsnak.023 Közös étkezésekre csak vasárnaponként és ünnepek alkalmával került sor, illetve valamelyik testvérük temetése után ültek le közös asztalhoz. Ekkor sexta előtt összegyűltek a monostor egyik termében, ahol beszélgetést folytattak. A társalgásokon részt vehettek vendégek és világi papok is.024
Ezután visszavonultak celláikba, és a refektóriumnál átvették a heti kenyér és bor adagjukat. A testvérek feladata volt a halastavak gondozása és a hal feldolgozása is, a pásztor pedig a nyájat gondozta és a sajtot készítette. Egy másik conversus a higiéniáról gondoskodott, ő vágta a szerzetesek haját és szakállát, amelyet eleinte évente kétszer kellett végezni, 1260-tól pedig minden hónapban.025 A betegekről is kellőképpen gondoskodtak, ezzel függött össze a gyógyító hatású növények termesztése.026 Minden monostor külön betegszobával, gyógyszertárral és lehetőleg saját orvossal is rendelkezett, aki azonban nem kezelhette a monostoron kívüli pácienseket. A gyengélkedőket nem kötelezték a szigorú szabályok betartására, a szakács külön főzött rájuk. Az orvos véleménye felülírta a szabályokat, komolyabb esetekben a szerzetesek húsokban gazdag ételt kaptak.027 Ha attól tartottak, hogy a szerzetes a halálán van, akkor a többiek összegyűltek a templomban, misét mondtak és ünnepélyesen vitték el az oltári szentséget a betegnek. Ágya mellett elmondtak néhány imát, majd magára hagyták a gyónás idejére.
Csak az áldozásra tértek vissza a beteghez. Amikor úgy vélték, hogy közeleg a vég, megszólaltatták a lélekharangot. Ekkor minden munkát és imádságot abba kellett hagyni, hogy a monostor minden lakója illendően elbúcsúzhasson a haldoklótól. Halott társukat felöltöztették, testére csatolták ciliciumát, majd harmadnap – mely idő alatt társuk üdvéért imádkoztak és miséztek – lepellel borított nyílt koporsóban a templom melletti sírba helyezték.028 Ezen a napon a szerzeteseknek nem volt tiltva a beszéd, fő témájuk a halál és az elhunyt testvérük boldogsága volt.029
A szerzetesek ruházatára az egyszerűség volt jellemző. Durva, fehér posztóból készült sutain-t viseltek, erre olyan kámzsát vettek, amely szinte teljesen eltakarta az arcukat. Vállukon széles scapuláré volt, ez elöl és hátul is földig ért, oldalukon durva posztóval fogták össze. Az egyes darabok szabása szabálytalan volt, ezzel is megkímélve viselőjét a hiúság bűnétől. Testükön vezeklőövet hordtak, amire szúrós szövetből készült fehér ruhát húztak, lábukon sarut viseltek.030 A szerzetesek minden egyes ruhadarabjukat saját maguk javították, tisztították, az ehhez szükséges eszközöket a cellájukban tartották.031 A karthauzi szerzetesek lemondtak a beszédről, örökös csendet fogadtak. Ezt a szabályt nem volt szabad megszegni, persze léteztek kivételes esetek, amikor a barátok megszólalhattak. Így például veszély esetében, vagy ha cellájukban fenyegető hangokat hallottak, akkor külön engedély nélkül elhagyhatták az épületet, hogy segítséget kérjenek, illetve figyelmeztessék a testvéreket.032 A silencium alól felmentést kaptak akkor is, ha munkájuk közben elfogyott a szükséges felszerelésük, és azok pótlását kérték. A némaság a szerzetesek életében a felesleges beszédről való lemondást jelentette.
Ennek segítségével jobban tudtak összpontosítani a lelki életükre és önmaguk megismerésére. Dedek Crescens Lajos megemlítette, hogy a karthauziaknak tulajdonított jelbeszédes kommunikáció nem helytálló.033 A karthauziak beszélhettek, ám mondandójukat a legszükségesebbre kellett korlátozniuk. A Guigo perjel által írásba foglalt szokásokban is az szerepel, hogy ha valakinek mondandója volt, azt röviden közölnie kellett, de a sugdolózás és mutogatás tilos volt.034 Szent Brúnó teremtette meg a karthauziak némaságát, ám a silentium a ciszterci szerzeteseknél is megjelent, bár kevésbé radikális formában. A csend a meditációt segítette elő, lehetővé tette, hogy a szerzetesek a lelki életüket a világi dolgok elé helyezzék. Ennek köszönhetően a néma barátok „verbális“ tevékenysége a scriptoriumokban nyilvánulhatott meg igazán, ezzel is maradandót alkotva a középkori lelki irodalom terén.
A csend és a beszéd két különböző mentális aktivitást jelentett a remete szerzetesek életében.035 Mindkettőt felfedezhetjük az általuk készített kéziratokban, melyekben a hozzáértők számára meghatározható, mely szövegeket szánták felolvasásra – tehát a közösség számára hallgatásra –, illetve melyeket elmélkedésre, magányos olvasásra. A szerzetesek cellájukat csak meghatározott időben hagyhatták el. Évente néhány napot közös munkával töltöttek, valamint hetente egyszer elhagyhatták a monostor falait. A spaciament ideje alatt is szabad volt egymással beszélgetniük.036 A többi szerzetesrendhez hasonlóan a karthauziak életének központjában is a zsolozsma állt. Csakhogy a barátok célkitűzéseinek megfelelően az imádságokat nem közösen végezték, hanem celláik magányában. Ugyanígy a mise is néma volt számukra, hogy a csendet megőrizzék. Az 1259-es Antiqua statuta írta elő a napi egy konventmisét, a Szűz Mária officiumát a későbbi időkben engedélyezték, de azt is csak magányosan a cellákban. A karthauzi mise nem követi a római szokásokat, még a legnagyobb ünnepeken is egy diakónus szolgált, és csak a miséző pap öltött magára olyan öltözetet, amely nem a mindennapi viseletet szolgálta.
A napirendjük ritmusát tehát a liturgia szabta meg, amely egy ismétlődő, éves ciklust alakított ki.
Napi program
23:30 Felkelni, imádkozni a cellában
00:15 Matutínum, reggel dicséretek a templomban
02:15 Térjen vissza a cellába, hajnali dicséret a Szolgálattól Szűz Máriához, aludjon
06:30 Felkelés
07:00 Prima, az Úr angyala, ima a cellában
08:00 Szentmise a templomban
09:00 Térjen vissza a cellába, az imádságba vagy a lectio divinába
10:00 Harmadszor: tanulmányi vagy kézi munka
12:00 Az Úr angyala, Sexta, ebéd, kikapcsolódás
14:00 Nona, tanulmányi vagy fizikai munka
16:00 Vesperák az őrségtől Szűz Máriáig
16:15 Veszperek a templomban
16:45 Könnyű vacsora (ha nem koplalás), lelki olvasás
18:45 Az Úr Angyala, teljes
19:30 Alvás
Az első harangszóra, hajnalban keltek, ekkor celláikban elmondták a matutinum vigíliáit, majd a második harangszóra összegyűltek a templomban. Alázatosságuk jeleként háromszor arccal a földre borultak, majd ügyelve arra, hogy senkinek ne fordítsanak hátat, elfoglalták helyüket a templomban. Mindvégig állva végezték az officiumot anélkül, hogy más szerzetesrendekhez hasonlóan a Laudes előtt visszavonultak volna aludni. A mise után a konvent egészen a terciáig, vagyis reggel kilencig, elmélkedéssel töltötte az időt. Ezután a celláikba visszavonulva sextáig dolgoztak, majd nonáig pihentek.037
Újult erővel nekifogtak a napi munkának, amit vecsernyéig csak a zsolozsmák és fohászok idejére szakítottak meg. A vecsernye színhelyéül ismét a templom szolgált, ezután már nem foglalkozhattak kézimunkával. A napot befejező kompletóriumot a szerzetesek már ismét a cellájukban mondták el. Szigorúan előírták, hogy az utolsó imát csak három Pater noster-rel hosszabbíthatják meg, hogy legyen elegendő idő az alvásra is. A monachusoknak és a conversusoknak is minden szombaton gyónniuk kellett, méghozzá mindenkinek a saját anyanyelvén. Gyóntatójuk a perjel volt, egyedül csak a procuratort kérhette fel helyettesítésre.038
A karthauziak nem kezdeményezték tagjaik szentté avatását. Sőt, kezdetben a helyi kultuszok szentjeinek ünnepeit sem ülhették meg.039 A változás csak a XIV. század második felében történt, amikor a monostoroknak, illetve tartományoknak engedélyezték országuk legfontosabb ünnepeinek megülését. Magyarországon a kései alapítások miatt a hasonló engedményekre csak a XV. század során került sor. 1412-ben nagy tisztesség érte a Lechnicieket, a perjelnek ugyanis megengedték, hogy a monostor védőszentjének ünnepét, tehát Remete Szent Antal napját gyertyákkal megüljék.040 Még ennél is jelentősebb volt, hogy 1488-ban a Generális Káptalan engedélyezte a magyar karthauziaknak, hogy a refektóriumban gyertyák és étkezés mellett megemlékezzenek Nagyboldogasszony és Szent István király ünnepéről.041 Hasonlóan kiemelt szerepet kaptak Havas Boldogasszony és a Mária-ünnepek vigíliái, ugyanis ezeket úgy tartották, mint a világi papság és a hívek.
Annak ellenére, hogy a karthauziak liturgiája eltérést mutat a többi szerzetesrenddel összehasonlítva, a Magyar Királyságban kiváltképp jellegzetes Mária-kultuszt nem hagyhatta figyelmen kívül a rendi káptalan sem. A szerzetesek számára a külvilág érdemei nem voltak fontosak, így azt sem preferálták, ha tagjaik életszentsége nyilvánosságra került. Előírásaikban is igyekeztek megakadályozni a túlzásba vitt áhítatot, megszabták még azt is, hány imát könyörgést mondhatnak el a megszabotton túl. A monostor magányát nem hagyták el világi tisztségek betöltése miatt, sőt, ennek ellenkezője történt több szerzetes esetében. Egyedül pápai rendeleteknek engedelmeskedve történhetett meg, hogy egy monachusból világi püspök, illetve tanácsadó lett.042
A karthauzi szentek és boldogok sorát jelentős személyek képezik, mégis elmondható, hogy szentté avatásuk folyamatát a világi egyház szereplői kezdeményezték. Az ismert kanonizált remeték közé tartoznak az angliai vérengzés áldozatai, VIII. Henrik idejében – (1535. május 4-én a reformok „érdekében“ a három monostor perjele és több szerzetes is mártírhalált halt, felakasztották őket, majd karóba húzták és felnégyelték a barátokat)– és természetesen az alapító, Szent Brúnó, akinek az ünnepét október 6-án, halála napján üli a katolikus egyház.043 044
Die Geschichte von Városlőd. / Die Struktur der Kartäuser-Klausnerei.
Teil von Beáta Vida: Die Geschichte des Kartäuserordens im mittelalterlichen Königreich Ungarn
Ansiedlung und Gründung der stillen Freunde
Dissertation
Alle Ornamente und Gefäße waren aus dem Tempel ausgeschlossen, mit Ausnahme des Kelches und der dazugehörigen Patene, die für das heilige Opfer verwendet wurden.002 (linker Mausklick) Das untere Haus umfasste das gemeinsame Refektorium, die Bibliothek, die Werkstätten, die Wohnräume der Laienbrüder, Gästezimmer, die Einsiedelei, die Apotheke, die Küche und die Vorratskammer. In diesem Teil der Kolonie befand sich auch die Zelle des Vikars, die sich, abgesehen von ihrer Lage, nicht von den anderen klösterlichen Häusern unterschied. Im oberen Teil des Klosters befanden sich die Zellen, die voneinander getrennt waren und jeweils einen kleinen ummauerten Garten besaßen. Die eigentliche Abgeschiedenheit war das Claustrum oder der Kreuzgang, von dem aus sich die kleinen Häuser der Mönche öffneten.003 Die Klöster des Kartäuserordens waren in einem anderen Stil gebaut als die der Mönche, die der Regel des Heiligen Benedikt folgten. Das Kloster, wie es in den Kartäuserbräuchen beschrieben wird, bestand aus zwei Teilen: einer größeren Gebäudeeinheit - dem unteren Haus (Kloster) - und einer Gruppe kleinerer Gebäude - dem oberen Haus: domus superior und domus inferior, so dass eine doppelte Klosterstruktur entstand, in der die kontemplativen Einsiedler in völliger Abgeschiedenheit und doch in Gemeinschaft leben konnten.001 Die gesamte Kolonie ist von einer hohen Mauer umgeben, die nur durch das Tor am unteren Haus zugänglich ist. In der Mitte des Geländes stand eine Kirche mit einfachen Formen.
Jede Zelle wurde von einem Mönch bewohnt, und selbst in den überfülltesten Zeiten konnten nicht mehr als zwei Mönche unter einem Dach leben. Auf diese Weise konnten sie, obwohl sie in einem gemeinsamen Kloster lebten, ihr Einsiedlerleben beibehalten. Die Zellen waren nur mit dem Nötigsten ausgestattet. Den Consuetudines zufolge bestand das einzige Mobiliar aus einem Bett aus Holzbrettern, einem Tisch und einem Stuhl. Sie schliefen auf Stroh und benutzten Decken aus rohem Schafsfell.004
Außerdem gab es eine Feuerstelle und eine Wasserversorgung für die Mönche. Natürlich wurde die Zeit, die die Mönche in den Zellen verbrachten, auch sinnvoll genutzt. Das Kopieren von Büchern nahm ihre gesamte Zeit in Anspruch, so dass sie keine anderen Aufgaben zu erledigen hatten, und die tägliche Arbeit des Klosters oblag dem Conversus, der auch den Kontakt zur Umgebung hielt. In ihrer Doktorarbeit beschäftigte sich Elke Nagel mit den architektonischen Merkmalen der Kartäuserklöster, die zwischen dem 12. und 17. Während ihrer Arbeit besuchte sie persönlich mehrere Häuser, die sie aus architektonischer Sicht beschrieb und kategorisierte. Bei der Untersuchung der Häuser kam er zu dem Schluss, dass der Standort jedes Gebäudes an seine geografische Lage angepasst war, dass sich diese Variation aber nur minimal auf die Struktur der Klöster auswirkte. Jede Kolonie konnte im Allgemeinen zwischen 20 und 25 Personen beherbergen.005
Die Bauweise der ungarischen Klöster war fast identisch mit der anderer europäischer Häuser, was auf den zentralisierten Charakter des Ordens zurückzuführen ist. Das auffälligste Beispiel ist das Kloster von Ascension. Sie wurden bei archäologischen Ausgrabungen teilweise rekonstruiert und sind heute mindestens einen halben Meter hoch. Das Kloster selbst befand sich auf einer Fläche von etwa einem Hektar, die von einer ein Meter breiten Steinmauer umgeben war. Von den beiden Eingängen war der südliche für den Fußgängerverkehr bestimmt, während der nördliche breiter war, um den Zugang für Streitwagen zu ermöglichen.006
Das untere und das obere Kloster waren der Schauplatz des Lebens der Mönche, und der Kreuzgang, der den monachus und den conversus miteinander verband, war das Zentrum des gesamten Komplexes. Der große Kreuzgang in der Mitte des Klosters umschloss einen (paradiesischen) Garten, während die andere Wand zu den Zellen und Gärten der Mönche führte. Diese Struktur ermöglichte die einsame Kontemplation innerhalb einer Gemeinschaft. Im Hof oder paradiesischen Garten befand sich eine Zisterne zum Sammeln von Regenwasser, die aber auch als Symbol des Lebens diente und in der sich die Mönche vor den gemeinsamen Mahlzeiten waschen konnten. Zu diesem Teil des Klosters gehörte auch eine Kapelle, die das älteste Gebäude des gesamten Komplexes war.007
Die Bauphasen lassen vermuten, dass dieser heilige Ort vor der Einweihung der Kirche und während ihrer Renovierung ein Ort der gemeinsamen Anbetung gewesen sein könnte. Das Haus des Priors mit seinem Garten befindet sich neben der Nordwand der Kapelle. Weiter nördlich, in Richtung des großen Kreuzgangs, öffnete sich die Westwand zum Refektorium, dem Ort der gemeinsamen Mahlzeiten. Das Gebäude war einstöckig, das untere Stockwerk war in mehrere Räume unterteilt. Einer davon war der "Kesselraum", der zur Beheizung des Refektoriums diente, der andere wurde wahrscheinlich zur Lagerung von Wein genutzt.
Der dritte Raum wurde vom Hausmeister der Kirche bewohnt, der auch für die Glocken zuständig war. Die nächste Einheit des oberen Klosters waren die Wirtschaftsgebäude, in denen sich die Werkstätten, die Küche, die Bäckerei und der Schlafraum der Conversus-Brüder befanden. Hier fand auch das Binden der Mönchskodizes statt, wie die archäologischen Funde belegen.008 Die oberen Stockwerke wurden wahrscheinlich im 16. Die Einsiedelei wurde in der Nähe des Südeingangs errichtet, in einiger Entfernung von den Wirtschaftsgebäuden, war aber ein integraler Bestandteil des oberen Klosters.
Die Gebäude und die Fischteiche entlang der Steinmauer wurden nicht zur gleichen Zeit errichtet. Der Bau war von Spenden abhängig, aber nach den Angriffen der Hussiten waren umfangreiche Restaurierungsarbeiten erforderlich. Der wichtigste Teil aller Kartäusersiedlungen war die Kirche. Die Mönche gaben das prächtige Gebäude auf und begnügten sich mit einem Oratorium. Die Kirche selbst kann in drei Teile unterteilt werden: Der Altarraum mit dem Altar ist leicht erhöht, die Tür in der Südwand führt zur Sakristei, von der aus eine Wendeltreppe zu den Archiven im Obergeschoss führt. Das Kirchenschiff ist außerdem durch eine quer verlaufende, aber durchlässige Wand geteilt, so dass der vordere Teil des Kirchenschiffs von den Conversos und den geweihten Brüdern genutzt werden konnte, während der andere Teil von den Monachus verwendet wurde.
An der Trennwand selbst befanden sich zwei Seitenaltäre, deren Fundamente noch heute zu finden sind. Die Brüder beteten im Chor entlang der Wände, so dass sie einander gegenüber saßen. Der westliche Eingang der Kirche, über dem die Reste einer Rosette mit einem Durchmesser von 260 cm gefunden wurden, wurde auch von den Laien genutzt, da die Einsiedelei des Klosters oft von Gästen aufgesucht wurde.
Im 15. Jahrhundert wurde vor dem Südeingang des Klosters eine Kapelle errichtet, von der ebenfalls noch Ruinen erhalten sind. Das Gebäude war auch deshalb wichtig, weil Pilger, die die Kartäuser besuchten, hier ihre Aufwartung machen konnten, ohne die Mönche zu stören. Unter dem Gesichtspunkt der Einsiedelei war der wichtigste Teil der Kartäuserkolonie das untere Kloster, das Herzstück der Kartäuserhäuser.009
In der Wallfahrtskirche handelt es sich um einen Bereich von etwa 40 x 40 Metern, der sich um den großen Kreuzgang herum erstreckt, der den größeren Innenhof des Klosters umschließt. Der Kreuzgang öffnete sich zu den Zellen der Mönche. Neben den 10 x 10 Meter großen Gebäuden, die in drei Räume unterteilt waren, hatte jeder Mönch einen kleinen Garten, der ebenfalls von einer hohen Mauer umgeben war. Am Ende eines jeden Gartens befand sich eine Latrine. Das Gebäude selbst hatte drei Räume. Einer davon diente als Holzkammer, von der aus der Ofen beheizt werden konnte: in Menedékszirten wurden im gesamten Kloster 14 Stück entdeckt.010 Die Töpfe wurden von den Mönchen oder ihren Spendern bei nahe gelegenen Werkstätten bestellt: hauptsächlich bei Werkstätten in Lőcse. Sie waren mit verschiedenen Motiven verziert, die oft biblische Szenen und die Jungfrau Maria darstellten.
Sie heizten ihre zentralen Räume mit einer für die damalige Zeit modernen Technik.
Das Wohnzimmer war der Raum, in dem sich der Ofen und das einfache Bett befanden. Der dritte Raum war der wichtigste, denn hier befand sich die Werkstatt der Mönche, in der die tägliche Arbeit verrichtet wurde. Er war auch der Ausgang zum Garten. An der Wand des Klosters, neben der Tür, befindet sich ein Fenster, durch das die Mönche ihr Essen erhielten. Das Mittagessen wurde von den Mönchen selbst eingenommen, und nur an Festtagen gab es ein gemeinsames Essen.
Nur dem Prior war es erlaubt, seinen Mönch in der Abgeschiedenheit der Zelle zu besuchen, denn hier erfüllte sich der wahre Sinn des Kartäuserlebens. In der Wallfahrtskirche wurden insgesamt 9 Zellen ausgegraben, und die Ausgrabungen ergaben, dass die an der Nordwand errichtete Zelle erst im 15. und 16. Der Prior der Klöster war der Prior, der von den Mönchen auf Lebenszeit gewählt wurde, aber jedes Jahr vom Generalkapitel in seinem Amt bestätigt werden musste. Der erste Prior wurde vom Rektor ernannt, der an der Spitze des Klosters stand, bis es nach der Weihe der Kirche vom Generalkapitel einer Provinz zugewiesen wurde. Der Rektor war auch das Oberhaupt des Hauses im Falle des Todes des Priors, bis der von den Mönchen gewählte neue Obere vom Kapitel bestätigt wurde.011
Der Prior konnte aus den Reihen der Mönche gewählt werden, aber seine Kleidung unterschied sich nicht von der der anderen Brüder.012 Er hatte das Recht, einzelne Zellen zu betreten, wenn er es für nötig hielt, aber er durfte das Kloster nicht ohne Erlaubnis verlassen. Mit der wirtschaftlichen Verwaltung des Klosters betraute der Prior einen Mönch, der Schafar genannt wurde. Er empfing die Gäste im unteren Haus und kümmerte sich um ihre Bedürfnisse, denn er war der stellvertretende Prior.013
Der allgemeine Stellvertreter war der Vikar, der aus den Reihen der Monarchen gewählt wurde. Er konnte die Zellen der Mönche betreten, wenn der Prior an der Ausübung seiner Pflichten gehindert war, und er konnte auch liturgische Aufgaben wahrnehmen. Der Prokurator spielte eine wichtige Rolle im Leben des Hauses, da er die Seele des Klosters war.014 Durch ein Dekret des Generalkapitels von 1423 waren sowohl reiche als auch arme Klöster verpflichtet, zwei Prokuratoren zu wählen, die ihre Angelegenheiten verwalteten.015 Der Prokurator sollte sich um die rechtlichen Angelegenheiten des Hauses kümmern. Sie befanden sich oft außerhalb der Klostermauern, da sie die Rechtsstreitigkeiten der Kartäuser zu überwachen hatten. Die Stellung und die Aufgaben der Prokuratoren wurden auf den Sitzungen des Generalkapitels einzeln geprüft und beurteilt. Aus der häuslichen Praxis wissen wir, dass die Prokuratoren im Falle der ungarischen Häuser mehr Zeit außer Haus verbringen mussten, als für die bekannten Rechtsstreitigkeiten erlaubt war, und oft zu langen Reisen gezwungen waren.
Die Kleidung der Mönche musste den ganzen Körper bedecken, aber auch vor der Kälte schützen. Deshalb durften sie warme Kleidung aus Tierfellen, vor allem aus Schafsfellen, tragen. Erst später durften sie bequemere Kleidung zum Schlafen tragen, aber bis 1221 durften selbst die Kranken keine Decken benutzen, zumindest nach den Vorschriften.016 Die bekehrten Brüder und Schwestern, die Conversos, lebten im unteren Haus.017
Es gab zwei pro Zelle, und sie mussten sich an etwas mildere Regeln halten als die Monachus. Sie legten kein Schweigegelübde ab, aber sie mussten sich auch auf ein Minimum an Worten beschränken. Sie aßen üppiger, fasteten weniger und praktizierten nur weniger strenge Formen der Selbstverleugnung. Sie wurden vom Shapar angeführt, der Koch wurde aus ihrer Mitte gewählt, der neben seinen täglichen Pflichten für die Verteilung von Brot, Wein und Salz und für das gemeinsame Mahl verantwortlich war, und der Bäcker überwachte die Zubereitung des Brotes, vom Mahlen des Getreides bis zum Backen.
Jeder Bruder hatte seine eigene Aufgabe: den Garten zu pflegen, den Schlamm zu machen, die Herde zu hüten oder den Hof zu führen. Ihre Kleidung unterschied sich von der des Monachus nur dadurch, dass sie kürzere Skapuliere trugen. Die conversus waren ein wichtiger Teil der gesamten Gemeinschaft, der Prior war verpflichtet, alle fünf Wochen eine Woche mit ihnen zu verbringen, und der Prokurator war für ihre ständige Unterweisung verantwortlich.018 Zu den klösterlichen Gemeinschaften gehörten auch die donatus, die Brüder, die geopfert wurden. Sie wurden in der Regel als kleine Kinder in die Einsiedelei gebracht und lernten und arbeiteten dann unter der Leitung der conversus-Brüder.
Es handelt sich um Waisenkinder und Kinder, die von armen Eltern gestiftet wurden. Nur Papst Gregor IX. erlaubte ihnen, bei den Kartäusern zu bleiben, aber selbst da waren es nur sieben in einer Kolonie. Einer von ihnen wurde zum Seraphim geweiht, um das Amt des Vorpriesters zu bekleiden. Wie die Laienbrüder mussten auch sie Gelübde ablegen und lebten im unteren Teil des Klosters. Sie verrichteten hauptsächlich schwere körperliche Arbeit, daher waren ihre Skapuliere kurz und sie trugen feste Stiefel.019 Nach den Gepflogenheiten des Ordens hörten die Mönche erst in der zweiten Hälfte des 13. Jahrhunderts auf zu kochen, und von da an spielte der Koch eine wichtige Rolle im Kloster. Die Mönche erhielten die von ihnen zubereiteten Speisen durch ein Fenster im Kreuzgang. Er war auch für die Pforten zuständig und durfte mit den Reisenden sprechen. Wie bei den anderen Mönchsorden war das Essen der Kartäuser von Einfachheit geprägt.020
Dies geschah in Abgeschiedenheit, in ihren Zellen, aber alle aßen zu einer bestimmten Zeit. Das Mittagessen wurde im Sommer um 10 Uhr, im Winter um 11 Uhr und in der Fastenzeit um 12 Uhr eingenommen. In der Zeit nach der Gründung des Ordens wurde noch Fleisch gegessen, später aber ganz darauf verzichtet.021 Eier, Käse, Eintöpfe und Nudeln wurden gegessen, und auch Milchprodukte spielten eine wichtige Rolle in der Ernährung der Mönche. Fisch wurde nur verzehrt, wenn er gestiftet wurde, obwohl gegen Mitte des Mittelalters immer mehr Klöster ganze Fischteiche für den Eigenbedarf stifteten oder selbst zu fischen begannen.022
Montags, mittwochs und freitags ernährten sie sich von Brot und Wasser, und dienstags, donnerstags und samstags aßen sie Eintopf, den sie zunächst selbst in ihren Zellen zubereiteten. An diesen Tagen bekamen sie auch Wein, den sie aber mit Wasser verdünnen mussten. Donnerstags durften sie auch eine Scheibe Käse essen. Samstags mussten die Reste an die Köchin zurückgegeben werden.023 Gemeinsame Mahlzeiten gab es nur an Sonn- und Feiertagen oder nach der Beerdigung eines Bruders oder einer Schwester. Dann versammelte man sich vor der Sexta in einem der Klostersäle zum Gespräch. Auch Gäste und Laienpriester konnten sich an den Gesprächen beteiligen.024
Danach zogen sie sich in ihre Zellen zurück und erhielten im Refektorium ihre wöchentliche Ration an Brot und Wein. Die Brüder waren auch für die Pflege der Fischteiche und die Verarbeitung der Fische zuständig, während der Hirte die Herde hütete und den Käse herstellte. Ein weiterer conversus kümmerte sich um die Hygiene und schnitt den Mönchen die Haare und Bärte, was anfangs zweimal im Jahr und ab 1260 monatlich geschah.025 Auch die Kranken wurden gut versorgt, was mit dem Anbau von Heilpflanzen zusammenhing.026 Jedes Kloster hatte ein eigenes Krankenzimmer, eine Apotheke und vorzugsweise einen eigenen Arzt, der keine Patienten von außerhalb des Klosters behandeln durfte. Die Patienten der Krankenstation mussten sich nicht an strenge Regeln halten, und die Köchin kochte separat für sie. Die Meinung des Arztes setzte die Regeln außer Kraft, und in schweren Fällen erhielten die Mönche eine fleischreiche Mahlzeit.027 Wenn man befürchtete, dass ein Mönch im Sterben lag, versammelten sich die anderen in der Kirche, feierten die Messe und brachten dem Kranken feierlich das Altarsakrament. Sie sprachen ein paar Gebete an seinem Bett und ließen ihn dann zur Beichte allein.
Nur zum Abendmahl kehrten sie zum Patienten zurück. Wenn sie dachten, dass das Ende nahe war, läuteten sie die Geistglocke. Dann mussten alle Arbeiten und Gebete eingestellt werden, damit alle Bewohner des Klosters einen würdigen Abschied von dem Sterbenden nehmen konnten. Ihr toter Gefährte wurde eingekleidet, sein Bußsack am Körper befestigt, und am dritten Tag, an dem sie für das Seelenheil ihres Gefährten beteten und die Messe feierten, wurde er in einen offenen Sarg gelegt, der mit einem Leichentuch bedeckt war, und in einer Gruft neben der Kirche beigesetzt.028 An diesem Tag war es den Mönchen nicht verboten zu sprechen, aber ihr Hauptthema war der Tod und das Glück ihres verstorbenen Bruders.029
Die Kleidung der Mönche war von Einfachheit geprägt. Sie trugen einen groben Sutain aus weißem Postament, über dem sie eine Camisole trugen, die ihr Gesicht fast vollständig bedeckte. Auf den Schultern trugen sie ein breites Skapulier, das vorne und hinten bis zum Boden reichte und an den Seiten mit einer groben Halterung zusammengehalten wurde. Der Schnitt der einzelnen Teile war unregelmäßig, so dass dem Träger die Sünde der Eitelkeit erspart blieb. Am Körper trugen sie ein Bußgewand, über das sie ein weißes Tuch aus stacheligem Stoff legten, und an den Füßen trugen sie Stöckelschuhe.030 Die Mönche flickten und reinigten jedes Stück ihrer Kleidung selbst und bewahrten die notwendigen Werkzeuge in ihren Zellen auf.031 Die Kartäusermönche verzichteten auf das Reden und hielten ein ewiges Schweigen. Diese Regel durfte nicht gebrochen werden, obwohl es Ausnahmefälle gab, in denen Freunde sprechen durften. Bei Gefahr oder wenn sie bedrohliche Stimmen in ihrer Zelle hörten, durften sie beispielsweise ohne besondere Erlaubnis das Gebäude verlassen, um Hilfe zu holen oder die Brüder zu warnen.032 Sie waren auch vom Schweigen befreit, wenn ihnen während ihrer Arbeit die notwendige Ausrüstung ausging und sie um Ersatz baten. Schweigen bedeutete im Leben der Mönche den Verzicht auf unnötige Worte.
Dies half ihnen, sich mehr auf ihr spirituelles Leben und ihre Selbsterkenntnis zu konzentrieren. Louis Dedek Crescens hat festgestellt, dass die den Kartäusern zugeschriebene Kommunikation in Gebärdensprache nicht korrekt ist.033 Die Kartäuser konnten sprechen, aber sie mussten sich auf das Wesentliche beschränken. Die von Prior Guigo niedergeschriebenen Bräuche besagen auch, dass man, wenn man etwas zu sagen hatte, es kurz sagen musste, aber Flüstern und Zeigen waren verboten.034 Der heilige Bruno schuf das Schweigen der Kartäuser, aber das silentium wurde auch von den Zisterziensermönchen praktiziert, wenn auch in einer weniger radikalen Form. Das Schweigen förderte die Meditation und ermöglichte es den Mönchen, ihr geistliches Leben über die weltlichen Angelegenheiten zu stellen. So konnte die "verbale" Tätigkeit der schweigenden Freunde im Skriptorium ihren wirklichen Ausdruck finden und so einen bleibenden Beitrag zur geistlichen Literatur des Mittelalters leisten.
Schweigen und Sprechen waren zwei unterschiedliche geistige Tätigkeiten im Leben der Einsiedlermönche.035 Beides findet sich in ihren Handschriften, die es dem Kenner erlauben, festzustellen, welche Texte zum lauten Lesen - also zum Zuhören in der Gemeinschaft - und welche zur Kontemplation, zur einsamen Lektüre, bestimmt waren. Die Mönche durften ihre Zellen nur zu bestimmten Zeiten verlassen. Sie durften die Klostermauern nur für einige Tage im Jahr und einmal in der Woche verlassen. Auch während des Raums durften sie miteinander sprechen.036 Wie bei anderen Mönchsorden stand auch bei den Kartäusern der Gesang im Mittelpunkt des Lebens. Entsprechend den Zielen der Brüder beteten sie jedoch nicht gemeinsam, sondern in der Privatsphäre ihrer Zellen. Auch die Messe war für sie still, um die Stille zu wahren. Die Statuta Antiqua von 1259 sah eine tägliche Klostermesse vor, das Marienoffizium wurde in späteren Zeiten erlaubt, aber nur in der Abgeschiedenheit der Zellen. Die Kartäusermesse folgte nicht den römischen Bräuchen, selbst an den größten Festen diente ein Diakon, und nur der Priester, der die Messe zelebrierte, trug nicht alltägliche Kleidung.
Der Rhythmus ihres Tagesablaufs wurde also durch die Liturgie bestimmt, die einen wiederkehrenden Jahreszyklus festlegte.
Tägliches Programm:
23:30 Aufwachen, Gebet in der Zelle
00:15 Matutin, Morgenlob in der Kirche
02.15 Uhr Rückkehr in die Zelle, Morgenlob an die Jungfrau Maria, Schlaf
06:30 Aufstehen
07:00 Prima, Engel des Herrn, Gebet in der Zelle
08:00 Heilige Messe in der Kirche
09:00 Rückkehr in die Zelle, Gebet oder Lectio Divina
10:00 Dritte Zeit: Studium oder Handarbeit
12:00 Engel des Herrn, Sexta, Mittagessen, Rekreation
14:00 Nona, Studium oder Handarbeit
16:00 Vesper von der Wache zur Jungfrau Maria
16:15 Vesper in der Kirche
16:45 Leichtes Abendessen (wenn nicht gefastet wird), geistliche Lesung
18:45 Engel des Herrn, satt
19:30 Schlaf
Bei der ersten Glocke standen sie in der Morgendämmerung auf, rezitierten dann in ihren Zellen die Vigilien des Matutinums, und bei der zweiten Glocke versammelten sie sich in der Kirche. Als Zeichen ihrer Demut warfen sie sich dreimal mit dem Gesicht auf den Boden und nahmen in der Kirche Platz, wobei sie darauf achteten, niemandem den Rücken zuzudrehen. Die ganze Zeit über verrichteten sie das Offizium im Stehen, ohne sich vor der Laudes zum Schlafen zurückzuziehen, wie es andere Mönchsorden tun. Nach der Messe verbrachte der Konvent die Zeit in Kontemplation bis zu den Tertiaren, also bis 9 Uhr morgens. Danach zogen sie sich in ihre Zellen zurück und arbeiteten bis zum sechsten Tag, dann ruhten sie bis zur Nona.037
Mit neuem Elan machten sie sich an die Arbeit, die bis zur Vesper nur für die Zeit der Gesänge und Gebete unterbrochen wurde. Noch einmal war die Kirche der Ort des Chrisams, und danach durften sie nicht mehr mit den Händen arbeiten. Am Ende des Tages rezitierten die Mönche in ihren Zellen die vollständige Oration. Es war streng verboten, das letzte Gebet mit mehr als drei Pater noster zu verlängern, damit genügend Zeit zum Schlafen blieb. Monachus und Conversus mussten außerdem jeden Sabbat beichten, jeder in seiner eigenen Muttersprache. Ihr Beichtvater war der Prior, und nur der Prokurator konnte um eine Vertretung gebeten werden.038
Die Kartäuser initiierten nicht die Heiligsprechung ihrer Mitglieder. Auch durften sie anfangs nicht an den Festen der Heiligen der lokalen Kulte teilnehmen.039 Dies änderte sich erst in der zweiten Hälfte des 14. Jahrhunderts, als Klöster und Provinzen an den wichtigsten Festen ihres Landes teilnehmen durften. Im Jahr 1412 wurde den Lechnitzern die Ehre zuteil, am Fest des Schutzpatrons des Klosters, dem Tag des Heiligen Antonius des Einsiedlers, Kerzen anzünden zu dürfen.040 Noch bedeutsamer war die Tatsache, dass das Generalkapitel 1488 den ungarischen Kartäusern erlaubte, die Feste Mariä Himmelfahrt und König Stephanus im Refektorium mit Kerzen und Mahlzeiten zu begehen.041 Eine ähnlich herausragende Rolle wurde den Vigilien der Feste Mariä Himmelfahrt und Maria vom Schnee eingeräumt, da sie als Feste des weltlichen Klerus und der Gläubigen gefeiert wurden.
Obwohl sich die Liturgie der Kartäuser von der anderer Mönchsorden unterschied, konnte der Marienkult, der für das Königreich Ungarn besonders charakteristisch war, von der Klosterkaplanei nicht ignoriert werden. Für die Mönche waren die Verdienste der Außenwelt nicht wichtig, weshalb sie es nicht vorzogen, dass die Heiligkeit des Lebens ihrer Mitglieder öffentlich gemacht wurde. Sie versuchten auch, in ihren Vorschriften eine übermäßige Frömmigkeit zu vermeiden, und setzten sogar Grenzen für die Anzahl der Gebete, die über die vorgeschriebene Anzahl hinaus gesprochen werden durften. Die Abgeschiedenheit des Klosters wurde nicht zugunsten eines weltlichen Amtes aufgegeben, im Gegenteil, bei einigen Mönchen war das Gegenteil der Fall. Nur durch päpstliche Dekrete war es einem Monachus möglich, weltlicher Bischof oder Berater zu werden.042
Die Heiligen und Seligen der Kartäuser sind eine bedeutende Gruppe von Personen, doch der Prozess der Heiligsprechung wurde von der Laienkirche eingeleitet. Zu den bekannten heiliggesprochenen Eremiten gehören die Opfer des Massakers in England unter Heinrich VIII. (am 4. Mai 1535 wurden der Prior der drei Klöster und mehrere Mönche als Märtyrer gehängt, aufgespießt und gevierteilt) und natürlich der Gründer, der heilige Bruno, dessen Festtag von der katholischen Kirche am 6. Oktober, dem Tag seines Todes, gefeiert wird.043 044