Városlőd története. / A karthauzi remeteségek felépítése.
Részlet Vida Beáta: A karthauzi rend története a középkori Magyar Királyság területén
A néma barátok megtelepedése és berendezkedése
Doktori értekezés
A templomból kizártak minden díszítést és kegytárgyat, kivételt csak a kehely és a hozzá tartozó paténa jelentett, mivel ezeket a szent áldozatnál használták.002 (Koppintás bal egér) Az alsó ház részét képezte a közös refektórium, a könyvtár, a műhelyek, a laikus testvérek lakószobái, vendégszobák, az ispotály, a gyógyszertár, a konyha és az éléskamra. A telep ezen részén volt a vikárius cellája is, amely elhelyezkedését kivéve semmi másban nem különbözött a többi szerzetesi háztól. A felső monostor részét képezték a külön egységnek számító cellák, melyek mindegyike fallal elkerített önálló kis kerttel rendelkezett. Az igazi magányt a claustrum, kerengő jelentette, ahonnan a monachusok kis házai nyíltak.003 A karthauzi rend monostorainak felépítése eltér a Szent Benedek szabályait követő szerzetesek építészeti stílusától. A monostor a karthauzi szokásokban leírtak alapján két részből állt: egy nagyobb épületegységből – alsó házból (monostorból) – és egy csoport kisebb épületből – felsőházból: domus superior és domus inferior, így hozva létre a kettős monostor szerkezetét, melyben az elmélkedő remeték tökéletes elzártságban, mégis közösségben tudtak élni.001(Koppintás vagy bal egér) Az egész telep körül magas fal húzódik, ahova csak az alsó ház felőli kapun keresztül lehet bejutni. A terület közepén magaslott az egyszerű formákkal rendelkező templom.
Minden egyes cellában egy szerzetes lakott, még a legzsúfoltabb időkben sem lehetett két monachusnál több egy fedél alatt. Ennek az elrendezésnek köszönhetően ugyan egy közös monostorban éltek, de mégis megtarthatták a remete életmódot. A cellák berendezése csak a legszükségesebb tárgyakra korlátozódott. A Consuetudines szerint csak gyalulatlan deszkából készült ágy, asztal és szék képezte a berendezést. Szalmazsákon aludtak és nyers juhbőrből készült takarót használtak.004
Ugyanakkor tűzhely és vízvezeték is a szerzetesek szolgálatában állt. Természetesen a cellákban töltött idő hasznos eltöltéséről is gondoskodtak. A könyvmásolás minden idejüket lefoglalta, így egyéb feladatokkal nem tudtak foglalkozni, a monostor mindennapi teendői a conversusokra hárultak, még a környékkel való kapcsolattartás is. Elke Nagel doktori értekezésében a XII–XVII. században az Alpokban alapított karthauzi monostorok építészeti jellegzetességeivel foglalkozott. Munkája során személyesen felkeresett több házat is, melyeket építészeti szempontból leírt és kategorizált. A házak tanulmányozása során arra a megállapításra jutott, hogy a földrajzi elhelyezkedéshez alkalmazkodott az egyes épületek helyszíne, de ez az eltérés csak minimálisan érintette a monostorok szerkezetét. Az egyes telepek általában 20-25 fő befogadására voltak alkalmasak.005 A magyar monostorok felépítése szinte semmiben nem különbözött a többi európai háztól, amelyet a rend központosított jellegének köszönhetünk. Leglátványosabban a menedékszirti monostor alapján mutatható be a telepek szerkezete. Régészeti feltárás során részben rekonstruáltak, jelenleg legalább fél méter magasan állnak. Maga a monostor egy körülbelül egy hektáros területen feküdt, és ez a terület egy méter széles kőfallal volt körülvéve. Két bejárata közül a déli a gyalogos forgalmat biztosította, az északi pedig szélesebb volt, hogy szekérrel is be tudjanak hajtani a létesítménybe.006
Az alsó és a felső monostor a szerzetesek életének a színtere volt, a monachusokat és a conversusokat összekötő kerengő volt az egész komplexum központja. A nagy kerengő a monostor közepén egy (paradicsomi) kertet határolt, míg másik falából a monachusok cellái és kertjei nyíltak. Ez a felépítés tette lehetővé a magányos elmélkedés megteremtését egy közösségen belül. Az udvarban vagy paradicsomi kertben ciszterna állt, melyben az esővizet gyűjtötték, de az életet szimbolizálva a közös étkezések előtt itt tudtak megmosakodni a szerzetesek. A monostor ezen részéhez tartozott még egy kápolna is, amely az egész telep legkorábbi épülete volt.007
Az építkezési fázisok alapján valószínű, hogy ez a megszentelt hely lehetett a közös misék színhelye a templom felszentelése előtt, valamint annak felújítása során is. A kápolna északi fala mellett található a perjel háza a hozzá tartozó kerttel együtt. Még északabbra haladva, a nagy kerengő felé, a nyugati falból nyílt a refektórium, a közös étkezések színhelye. Az épület emeletes volt, az alsó szintet több helyiségre osztották. Az egyik a „kazánház” volt, melyből a refektórium fűtését biztosították, a másikat valószínűleg a bor tárolására használták.
A harmadik helyiségben a templom gondnoka lakott, aki egyben a harangozásért is felelős volt. A felső monostor következő egységét a gazdasági épületek jelentették, itt voltak a műhelyek, a konyha, a pékség valamint a conversus testvérek dormitóriuma is. Ezen a helyen történt a szerzetesek által elkészített Kódexek kötése is, amint erre a régészeti leletek utalnak.008 A felső szinteket a XVI. században építhették, valószínűleg szállásként használták. A déli bejárathoz közel épült az ispotály, ami ugyan távolabb esett a gazdasági épületektől, de a felső monostor szerves részét képezte.
Az épületek és a kőfal mentén található halastavak nem egy időben lettek kialakítva. Az építkezések az adományok függvényében történtek, de a huszita támadások után nagyobb mértékű helyreállításra volt szükség. A legmeghatározóbb része az összes karthauzi telepnek a templom volt. A szerzetesek lemondtak a pompás épületről, megelégedtek egy oratóriummal. Magát a templomot három részre oszthatjuk: a szentély az oltárral enyhén kiemelkedett, a déli falban található ajtó a sekrestyébe vezet, ahonnan csigalépcsőn át juthatunk el az emeletén berendezett levéltárba. A hajó további tagolását egy keresztben épített, de átjárható fal teszi lehetővé, így az előtemplomot a conversusok és a felajánlott testvérek, míg másik részét a monachusok használhatták.
Magán az elválasztó falon két mellékoltár helyezkedett el, melynek alapjai a mai napig megtalálhatóak. A testvérek a falak mentén elhelyezett kórusban miséztek, tehát egymással szemben foglaltak helyet. A templom nyugati bejáratán, amely felett egy 260 cm átmérőjű rozetta maradványait találták meg, érkezhettek a misére a laikusok is, mivel a monostor ispotályában többnyire vendégek is tartózkodtak.
A XV. században épült a monostor déli bejárata előtt egy kápolna, melynek romjai szintén megmaradtak. Az építmény fontos volt abból a szempontból is, hogy a karthauziakat meglátogató zarándokok a szerzetesek megzavarása nélkül tudták leróni kegyeletüket. A remeteség szempontjából a karthauzi telep legfontosabb része az alsó monostor volt, a karthauzi házak szíve.009
Menedékszirten egy körülbelül 40 x 40 méteres részt nevezünk így, központja a nagy kerengő, amely közre fogja a monostor nagyobb udvarát. A kerengőből nyíltak a monachusok cellái. A 10x10 méter alapterületű, három szobára osztott épületek mellett minden egyes szerzetes egy kisebb kerttel rendelkezett, melyek egymástól is magas fallal voltak elkerítve. Minden egyes kert végében latrina állt. Maga az épület három helyiséggel rendelkezett. Az egyiket fáskamrának használták, ebből a részből tudták fűteni a kályhát: Menedékszirten az egész monostorban összesen 14-et tártak fel.010 A cserepeket a közeli műhelyekből rendelték meg a szerzetesek, illetve az adományozóik: főleg lőcsei műhelyek termékeiről beszélhetünk. Különböző motívumokkal voltak díszítve, gyakran bibliai jeleneteket ábrázoltak, valamint Szűz Máriát.
A korban is modernnek számító technikákkal fűtötték központi helyiségeiket.
A lakószobaként működő helyiségben a kályha és az egyszerű ágy helyezkedett el. A harmadik helyiség volt a legfontosabb, ugyanis itt alakították ki a szerzetesek műhelyét, ezen a helyen végezték a napi munkát. Szintén innen lehetett kijutni a kertbe is. A kerengő falán az ajtó mellett található egy ablak, amelyen keresztül az élelmet kapták a szerzetesek. Az ebédet ugyanis mindenki maga fogyasztotta el, csak ünnepnapokon került sor, közös étkezésre.
Egyedül a perjelnek volt szabad meglátogatnia szerzetesét a cella magányában, hiszen ezen a helyen teljesedett ki a karthauziak igazi életcélja. Menedékszirten összesen 9 cellát tártak fel az ásatások során, a vizsgálatok bizonyították, hogy az északi fal mellé épített cellát csak a XV–XVI. században építették. A monostorok elöljárója a perjel volt, akit a szerzetesek életfogytiglan választottak, de a Generális Káptalannak minden évben meg kellett erősítenie őt hivatalában. Az első perjelt a rektor nevezte ki, aki mindaddig állt a monostor élén, amíg az a templom felszentelése után a Generális Káptalan által be nem lett sorolva valamelyik provinciába. Szintén a rektor volt a ház vezetője a perjel halála esetén mindaddig, amíg a káptalan nem erősítette meg a szerzetesek által választott új elöljárót.011
A perjel a szerzetesek közül kerülhetett ki, de a továbbiakban sem különbözött ruházata a többi testvérétől.012 Joga volt belépnie az egyes cellákba, ha annak szükségét érezte, de a monostort engedély nélkül nem hagyhatta el. A telep gazdasági vezetésével a perjel egy szerzetest bízott meg, akit sáfárnak neveztek. Ő fogadta az alsó házban a vendégeket, gondoskodott azok ellátásáról, mivel ott a perjel helyettesének számított.013
Az általános helyettes viszont a vikárius volt, akit a monachusok sorából választottak. Beléphetett a szerzetesek cellájába, ha a perjel akadályoztatva volt feladataiban, valamint a liturgikus teendőket is elláthatta. A procurator fontos szerepet töltött be a ház életében, a monostor lelke volt.014 A Generális Káptalan 1423. évi rendelete alapján a gazdag és a szegény monostoroknak is két procuratort kellett választaniuk az ügyeik intézése céljából.015 A procuratornak a ház jogi ügyeit kellett szem előtt tartaniuk. Gyakran tartózkodtak a monostor falain kívül, mivel a karthauziak peres dolgait kellett felügyelniük. A procuratorok helyzetét és kötelességeit a Generális Káptalan ülésein egyenként vizsgálták és ítélték meg. Hazai gyakorlatból tudjuk, hogy a magyar házak esetében az ismert peres ügyeket tekintve a procuratoroknak a megengedettnél több időt kellett házon kívül tölteniük, sőt gyakran hosszú utazásokra kényszerültek.
A monachusok ruházatának az egész testet kellett fednie, de egyben védenie is a hideg időjárás ellen. Ezért engedélyezték nekik az állati bundából, főleg juhbőrből készült meleg öltözéket. Csak később viselhettek kényelmesebb ruhát az alváshoz, de 1221-ig takarót még a betegek sem használhattak, legalábbis az előírások szerint.016 A megtért testvérek, conversusok az alsó házban éltek.017
Cellánként ketten laktak, és a monachusokénál kissé enyhébb szabályokat kellett követniük. Nem tettek némasági fogadalmat, ennek ellenére mondandójukat szintén a legszükségesebbre kellett korlátozniuk. Bőségesebben táplálkoztak, kevesebbet böjtöltek, az önsanyargatásnak is csak kevésbé súlyos változatait gyakorolták. Vezetőjük a sáfár volt, közülük került ki a szakács, aki mindennapi teendői mellett a kenyér, bor, só osztásáról és a közös étkezésről gondoskodott, a pék felügyelte a kenyér elkészítését, méghozzá a gabona őrlésétől kezdve egészen a sütésig.
Minden egyes testvérnek megvolt a maga feladata: ki a kertet gondozta, ki a sarukat készítette, őrizte a nyájat, vagy vezette a gazdaságot. Öltözetük csak abban különbözött a monachusokétól, hogy rövidebb scapulárét viseltek. A conversusok fontos részét képezték az egész közösségnek, a perjel köteles volt öt hétből egyet velük tölteni és a procurator feladata volt, hogy folyamatosan tanítsa őket.018 A szerzetesi közösségek részét képezték a felajánlott testvérek, donatusok is. Rendszerint fiatal gyermekként kerültek a remetékhez, a conversus testvérek irányítása alatt tanultak, majd dolgoztak.
Árvákról, illetve szegény szülők felajánlott gyermekeiről beszélhetünk. Jelenlétüket a karthauziaknál csak IX. Gergely pápa engedélyezte, de ekkor is összesen csak heten lehettek egy telepen. Egyikük szerpappá lett szentelve, hogy az előimádkozó tisztét betölthesse. A laikus testvérekhez hasonlóan nekik is fogadalmat kellett tenniük és a monostor alsó részében éltek. Főleg nehéz fizikai munkát végeztek, így a scapuláréjuk rövid volt és erős talpú bakancsot viseltek.019 A rend szokásai szerint csak a XIII. század második felében hagyták abba a monachusok a főzést, ettől kezdve a monostorban fontos szerepet kapott a szakács. Az elkészített ételt a kerengőről nyíló ablakon keresztül adta át a szerzeteseknek. Szintén ő felelt a kapukért, engedélyezték neki, hogy szóba elegyedjen az utazókkal. A többi szerzetesrendhez hasonlóan a karthauziak étkezésére is az egyszerűség volt a jellemző.020
Erre magányosan, a cellájukban került sor, de mindenki egy bizonyos megszabott időben étkezett. Az ebéd nyáron 10 órakor, télen 11-kor, böjti időszakban pedig 12 órakor volt. A rend megalapítását követő időben még fogyasztottak húst, ezt később teljesen elhagyták.021 Tojást, sajtot, főzeléket és tésztákat ettek, a tejtermékeknek is fontos szerepük volt a szerzetesek étkeztetésében. Halat csak abban az esetben fogyasztottak, ha adományként kaptak, bár a középkor derekán egyre több monostornak adományoztak teljes halas tavakat saját felhasználásra, illetve maguk kezdtek el halgazdálkodással foglalkozni.022
Hétfőn, szerdán és pénteken csak vízen és kenyéren éltek, kedden, csütörtökön és szombaton főzeléket ettek, amelyet kezdetben saját maguk készítettek a cellájukban. Ezeken a napokon bort is kaptak, de azt vízzel kellett felhígítaniuk. Csütörtöki napokon pedig egy szelet sajtot is fogyaszthattak. A maradékot szombatonként vissza kellett adni a szakácsnak.023 Közös étkezésekre csak vasárnaponként és ünnepek alkalmával került sor, illetve valamelyik testvérük temetése után ültek le közös asztalhoz. Ekkor sexta előtt összegyűltek a monostor egyik termében, ahol beszélgetést folytattak. A társalgásokon részt vehettek vendégek és világi papok is.024
Ezután visszavonultak celláikba, és a refektóriumnál átvették a heti kenyér és bor adagjukat. A testvérek feladata volt a halastavak gondozása és a hal feldolgozása is, a pásztor pedig a nyájat gondozta és a sajtot készítette. Egy másik conversus a higiéniáról gondoskodott, ő vágta a szerzetesek haját és szakállát, amelyet eleinte évente kétszer kellett végezni, 1260-tól pedig minden hónapban.025 A betegekről is kellőképpen gondoskodtak, ezzel függött össze a gyógyító hatású növények termesztése.026 Minden monostor külön betegszobával, gyógyszertárral és lehetőleg saját orvossal is rendelkezett, aki azonban nem kezelhette a monostoron kívüli pácienseket. A gyengélkedőket nem kötelezték a szigorú szabályok betartására, a szakács külön főzött rájuk. Az orvos véleménye felülírta a szabályokat, komolyabb esetekben a szerzetesek húsokban gazdag ételt kaptak.027 Ha attól tartottak, hogy a szerzetes a halálán van, akkor a többiek összegyűltek a templomban, misét mondtak és ünnepélyesen vitték el az oltári szentséget a betegnek. Ágya mellett elmondtak néhány imát, majd magára hagyták a gyónás idejére.
Csak az áldozásra tértek vissza a beteghez. Amikor úgy vélték, hogy közeleg a vég, megszólaltatták a lélekharangot. Ekkor minden munkát és imádságot abba kellett hagyni, hogy a monostor minden lakója illendően elbúcsúzhasson a haldoklótól. Halott társukat felöltöztették, testére csatolták ciliciumát, majd harmadnap – mely idő alatt társuk üdvéért imádkoztak és miséztek – lepellel borított nyílt koporsóban a templom melletti sírba helyezték.028 Ezen a napon a szerzeteseknek nem volt tiltva a beszéd, fő témájuk a halál és az elhunyt testvérük boldogsága volt.029
A szerzetesek ruházatára az egyszerűség volt jellemző. Durva, fehér posztóból készült sutain-t viseltek, erre olyan kámzsát vettek, amely szinte teljesen eltakarta az arcukat. Vállukon széles scapuláré volt, ez elöl és hátul is földig ért, oldalukon durva posztóval fogták össze. Az egyes darabok szabása szabálytalan volt, ezzel is megkímélve viselőjét a hiúság bűnétől. Testükön vezeklőövet hordtak, amire szúrós szövetből készült fehér ruhát húztak, lábukon sarut viseltek.030 A szerzetesek minden egyes ruhadarabjukat saját maguk javították, tisztították, az ehhez szükséges eszközöket a cellájukban tartották.031 A karthauzi szerzetesek lemondtak a beszédről, örökös csendet fogadtak. Ezt a szabályt nem volt szabad megszegni, persze léteztek kivételes esetek, amikor a barátok megszólalhattak. Így például veszély esetében, vagy ha cellájukban fenyegető hangokat hallottak, akkor külön engedély nélkül elhagyhatták az épületet, hogy segítséget kérjenek, illetve figyelmeztessék a testvéreket.032 A silencium alól felmentést kaptak akkor is, ha munkájuk közben elfogyott a szükséges felszerelésük, és azok pótlását kérték. A némaság a szerzetesek életében a felesleges beszédről való lemondást jelentette.
Ennek segítségével jobban tudtak összpontosítani a lelki életükre és önmaguk megismerésére. Dedek Crescens Lajos megemlítette, hogy a karthauziaknak tulajdonított jelbeszédes kommunikáció nem helytálló.033 A karthauziak beszélhettek, ám mondandójukat a legszükségesebbre kellett korlátozniuk. A Guigo perjel által írásba foglalt szokásokban is az szerepel, hogy ha valakinek mondandója volt, azt röviden közölnie kellett, de a sugdolózás és mutogatás tilos volt.034 Szent Brúnó teremtette meg a karthauziak némaságát, ám a silentium a ciszterci szerzeteseknél is megjelent, bár kevésbé radikális formában. A csend a meditációt segítette elő, lehetővé tette, hogy a szerzetesek a lelki életüket a világi dolgok elé helyezzék. Ennek köszönhetően a néma barátok „verbális“ tevékenysége a scriptoriumokban nyilvánulhatott meg igazán, ezzel is maradandót alkotva a középkori lelki irodalom terén.
A csend és a beszéd két különböző mentális aktivitást jelentett a remete szerzetesek életében.035 Mindkettőt felfedezhetjük az általuk készített kéziratokban, melyekben a hozzáértők számára meghatározható, mely szövegeket szánták felolvasásra – tehát a közösség számára hallgatásra –, illetve melyeket elmélkedésre, magányos olvasásra. A szerzetesek cellájukat csak meghatározott időben hagyhatták el. Évente néhány napot közös munkával töltöttek, valamint hetente egyszer elhagyhatták a monostor falait. A spaciament ideje alatt is szabad volt egymással beszélgetniük.036 A többi szerzetesrendhez hasonlóan a karthauziak életének központjában is a zsolozsma állt. Csakhogy a barátok célkitűzéseinek megfelelően az imádságokat nem közösen végezték, hanem celláik magányában. Ugyanígy a mise is néma volt számukra, hogy a csendet megőrizzék. Az 1259-es Antiqua statuta írta elő a napi egy konventmisét, a Szűz Mária officiumát a későbbi időkben engedélyezték, de azt is csak magányosan a cellákban. A karthauzi mise nem követi a római szokásokat, még a legnagyobb ünnepeken is egy diakónus szolgált, és csak a miséző pap öltött magára olyan öltözetet, amely nem a mindennapi viseletet szolgálta.
A napirendjük ritmusát tehát a liturgia szabta meg, amely egy ismétlődő, éves ciklust alakított ki.
Napi program
23:30 Felkelni, imádkozni a cellában
00:15 Matutínum, reggel dicséretek a templomban
02:15 Térjen vissza a cellába, hajnali dicséret a Szolgálattól Szűz Máriához, aludjon
06:30 Felkelés
07:00 Prima, az Úr angyala, ima a cellában
08:00 Szentmise a templomban
09:00 Térjen vissza a cellába, az imádságba vagy a lectio divinába
10:00 Harmadszor: tanulmányi vagy kézi munka
12:00 Az Úr angyala, Sexta, ebéd, kikapcsolódás
14:00 Nona, tanulmányi vagy fizikai munka
16:00 Vesperák az őrségtől Szűz Máriáig
16:15 Veszperek a templomban
16:45 Könnyű vacsora (ha nem koplalás), lelki olvasás
18:45 Az Úr Angyala, teljes
19:30 Alvás
Az első harangszóra, hajnalban keltek, ekkor celláikban elmondták a matutinum vigíliáit, majd a második harangszóra összegyűltek a templomban. Alázatosságuk jeleként háromszor arccal a földre borultak, majd ügyelve arra, hogy senkinek ne fordítsanak hátat, elfoglalták helyüket a templomban. Mindvégig állva végezték az officiumot anélkül, hogy más szerzetesrendekhez hasonlóan a Laudes előtt visszavonultak volna aludni. A mise után a konvent egészen a terciáig, vagyis reggel kilencig, elmélkedéssel töltötte az időt. Ezután a celláikba visszavonulva sextáig dolgoztak, majd nonáig pihentek.037
Újult erővel nekifogtak a napi munkának, amit vecsernyéig csak a zsolozsmák és fohászok idejére szakítottak meg. A vecsernye színhelyéül ismét a templom szolgált, ezután már nem foglalkozhattak kézimunkával. A napot befejező kompletóriumot a szerzetesek már ismét a cellájukban mondták el. Szigorúan előírták, hogy az utolsó imát csak három Pater noster-rel hosszabbíthatják meg, hogy legyen elegendő idő az alvásra is. A monachusoknak és a conversusoknak is minden szombaton gyónniuk kellett, méghozzá mindenkinek a saját anyanyelvén. Gyóntatójuk a perjel volt, egyedül csak a procuratort kérhette fel helyettesítésre.038
A karthauziak nem kezdeményezték tagjaik szentté avatását. Sőt, kezdetben a helyi kultuszok szentjeinek ünnepeit sem ülhették meg.039 A változás csak a XIV. század második felében történt, amikor a monostoroknak, illetve tartományoknak engedélyezték országuk legfontosabb ünnepeinek megülését. Magyarországon a kései alapítások miatt a hasonló engedményekre csak a XV. század során került sor. 1412-ben nagy tisztesség érte a Lechnicieket, a perjelnek ugyanis megengedték, hogy a monostor védőszentjének ünnepét, tehát Remete Szent Antal napját gyertyákkal megüljék.040 Még ennél is jelentősebb volt, hogy 1488-ban a Generális Káptalan engedélyezte a magyar karthauziaknak, hogy a refektóriumban gyertyák és étkezés mellett megemlékezzenek Nagyboldogasszony és Szent István király ünnepéről.041 Hasonlóan kiemelt szerepet kaptak Havas Boldogasszony és a Mária-ünnepek vigíliái, ugyanis ezeket úgy tartották, mint a világi papság és a hívek.
Annak ellenére, hogy a karthauziak liturgiája eltérést mutat a többi szerzetesrenddel összehasonlítva, a Magyar Királyságban kiváltképp jellegzetes Mária-kultuszt nem hagyhatta figyelmen kívül a rendi káptalan sem. A szerzetesek számára a külvilág érdemei nem voltak fontosak, így azt sem preferálták, ha tagjaik életszentsége nyilvánosságra került. Előírásaikban is igyekeztek megakadályozni a túlzásba vitt áhítatot, megszabták még azt is, hány imát könyörgést mondhatnak el a megszabotton túl. A monostor magányát nem hagyták el világi tisztségek betöltése miatt, sőt, ennek ellenkezője történt több szerzetes esetében. Egyedül pápai rendeleteknek engedelmeskedve történhetett meg, hogy egy monachusból világi püspök, illetve tanácsadó lett.042
A karthauzi szentek és boldogok sorát jelentős személyek képezik, mégis elmondható, hogy szentté avatásuk folyamatát a világi egyház szereplői kezdeményezték. Az ismert kanonizált remeték közé tartoznak az angliai vérengzés áldozatai, VIII. Henrik idejében – (1535. május 4-én a reformok „érdekében“ a három monostor perjele és több szerzetes is mártírhalált halt, felakasztották őket, majd karóba húzták és felnégyelték a barátokat)– és természetesen az alapító, Szent Brúnó, akinek az ünnepét október 6-án, halála napján üli a katolikus egyház.043 044